A szegény legény ment, mendegélt, átvonszolta magát és a három cicát egy nagy dombon, de akkor már összeesett a fáradtságtól és az éhségtől az egyetlen nyárfa alatt, ami a környéken volt. Önkéntelenül megsimogatta a három cicát, akik azonnal az ölébe telepedtek, de csak több perces bambulás után jutott eszébe, hogy hisz ezek a jószágok, nem közönséges macskák, már ha hihet az öreg szavának.
Kézbe vette a vörös macskát és felsorolta neki a kocsma teljes étlapját, hogy teljesítse a kérését. A macska kedvesen nyávogott egyet és megnyalta a szája szélét. Egyéb nem történt.
- Na, jól bevásároltam veled – mondta a legény, de ekkor eszébe jutott, hogy hátha rossz macskának mondta el a kívánságát.
Felvette hát a fehér cicát, ennek is elmondta, milyen ételre vágyna a korgó gyomra, de most sem történt semmi. Nem maradt más választása, mint a fekete cica. Egészen az arcához emelte, és hogy biztosan megértse, szép lassan mondta neki amint következik:
- Már csak te lehetsz a Pincér cica, úgyhogy jól figyelj rám, mert én vagyok a gazdád és rögtön éhen halok, ha nem ehetek, vagy pedig te halsz meg szörnyű halálnak halálával. Kérek egy nagy kerek cipót, olyat ami még meleg. Mellé egy hatalmas kolbászt, na meg szalonnát, somlói galuskát, és palacsintát, spagettit és gulyást és még…
És még be sem fejezte a felsorolást, a macska kiszökött a kezéből, megkerülte a fát és visszafelé már három teli tálcával tért meg, a farkán is egyensúlyozott egyet.
A fiú szeme úgy kigúvadt, hogy félő volt kiesik, de a szeménél még a szája is nagyobbnak bizonyult. Azonnal elkezdte tömni befelé a temérdek ételt, levegőt is elfelejtett venni. Már majd’ megfulladt, de a szája egy pillanatra sem ürült ki, így elég nehéz volt kimondania, hogy hozzon neki Pincér egy kancsó bort is, de a macskának elég volt csak a kezdőbetűt meghallania, már hozta is.
A legény úgy jól lakott, hogy mozdulni sem bírt. Ledőlt a fa árnyékában és egy pillanat alatt elaludt, még a póráz végét is elfelejtette fogni.
Mikor felébredt, álmos szemekkel körül nézett, hol vannak a cicái. Gyorsan kiment az álom a szeméből, mert sehol se látta a három tekergőt. Felugrott, ciccegett, szólongatta őket, minden eredmény nélkül. Körbejárta a fát, lenézett a domb mind a négy oldalán, de egy egérfarknyi nyávogás sem érkezett.
Szomorúan visszaballagott a fához, az ég felé emelte tekintetét, hogy most aztán elmondja a lusta felhőknek minden bánatát, de ekkor a fa koronáján észrevett egy lelógó macskafarkat. Egy vöröset. Aztán meglátott egy feketét is, majd egy fehéret. Úgy megörült nekik, hogy egy ugrással feljutott a fára és össze-vissza csókolgatta a cicáit. A macskák kicsit megilletődtek a furcsa ébresztéstől, de nem volt ellenükre, sőt. Még követelték a simogatást, úgy doromboltak, hogy zengett tőle a nyárfa, mintha megannyi méh duruzsolna a levelek között.
Miután jól kiörvendezték magukat, a legénynek eszébe jutott, hogy ő bizony jól lakott, de a cicák semmit sem ettek. Szólt Pincérnek, hogy amihez csak a foguk fűlik, varázsolja oda, és a fekete kandúr már hozta is a három tányérkát, csordultig teli tejjel. Nem is akármilyen tej volt ez, hanem kecsketej! A legény szíve azonnal keresztbe facsalódott, ahogy eszébe jutott az ő kedves Tücsökje.
A cicák is látták a szemén, hogy merre jár a gondolatja. Dörgölőztek hozzá, hogy elsimítsák szívéből a szomorú érzéseket, meg is nyalintották az orcáját, hogy eltereljék a figyelmét, aztán mindnyájan leugrottak a fáról, mert hogy még mindig az ágakon egyensúlyoztak, és folytatták útjukat a város felé. A fiú levette a cicákról a pórázt, mert tudta, hogy nem fogják elhagyni. Inkább felbuktatják, minthogy eltávolodjanak tőle, hiszen ő a gazdájuk és számíthatnak egymásra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése