2017. április 28., péntek

Made in Hungária

A 8. évfolyam mérföldkő egy gyermek életében. Ilyenkor nagyon sok változáson megy keresztül mind külsőleg, mind belsőleg. Nem tudja, hogy kicsoda és mi a keresnivalója ebben a világban, ahová szeretne tartozni, de fogalma sincs, miként tegye. Napról napra változik, keresi önmagát, lázad és nem ért egyet senkivel, a kamaszodás teljesen kimeríti, nem képes koncentrálni vagy kellőképpen teljesíteni és ettől rosszul érzi magát, befelé fordul, a külsőségekre helyezi a hangsúlyt, vagy vállat rándít és úgy tesz, mint akit egyáltalán nem érdekel semmi, csak a haverok.

Mindeközben a környezete is változik, a helye is a világban és a megszokott egyszerre idegenné válik. Lezárul egy korszak, elérkezik a ballagás ideje, hogy felvételizni kell más iskolákba, de még a Waldorf-gimnáziumba is, ahol adott volna a továbbjutás, de egy olyan megmérettetésre is sor kerül, amit drámának nevezünk.
A helyzet korántsem olyan drámai, mint neve jelzi. A gyerekek azért hozzá vannak szokva a szerepléshez, hisz minden évben elő kell rukkolniuk valamivel, de ekkor egy nagyobb lélegzetvételű, komolyabb eseményre kerül sor. Egy színdarabra, amire rengeteget készülnek, több hónapon keresztül, kezdetben csak a szabadidőben, az utolsó hónapban viszont már napi szinten, akár az órák helyett is. Ebben az esetben kb. 300 órát vett igénybe mind a szereptanulás, a koreográfia elsajátítása vagy a jelmezek megalkotása.

A 8. osztály idén a Made in Hungária című zenés darabot adta elő. Ez az osztály hozzá van szokva a nehézségekhez, a váratlan helyzetekhez. Többször adódott már olyan dolog az iskolai életükben, amitől a Waldorf-pedagógia inkább óvja és kíméli a gyereket, nekik viszont keresztül kellett menniük rajta, de talán ennek is köszönhető, hogy hihetetlen problémamegoldó képességgel rendelkeznek. Igyekeztek is mindent önállóan megoldani, de legalábbis vétójogukkal élni, ha pedig nem sikerült, biztosak lehettek benne, hogy ott van mellettük Manyi néni, az osztálytanító, hogy kihúzza őket a csávából vagy egy új utat mutasson, természetesen a szülők segítségével, ha erre adódott igény.
A nehézségek a külső szervezésben is megjelentek, mint a színhely megválasztása, a technikai előkészületek, a zenekar véglegesítése – mivel az élőzene evidens volt – vagy a jelmezek megválasztása, kivitelezése. Mondanom sem kell, hogy utóbbi nem a fiúk életében okozott többször fennakadást, de végül a lányoknak is sikerült közös nevezőre jutniuk. A piros pöttyös szoknyát, a hozzá tartozó tüllel ők varrták meg, akárcsak a fiúk a nyakkendőjüket.

És akkor még itt van, hogy az összes akaratot és utasítást be kell(ene) tartatni egy 14 éves kamasszal, aki már a nézésében is többet pimasz, mint nem, aki percenként képes megsértődni egy-egy apróságon, visszabeszélni, ha úgy érzi, neki van igaza és fölöttébb felháborodni, ha nem tetszik neki valami, akár jogosan, akár nem.
És hogy mi lett a végeredmény? A pódiumra egy olyan összeszokott, egymásra figyelő és egymást segítő társaság érkezett, akik nem elég, hogy nagy nyilvánosság előtt fesztelenül mozognak a színpadon, de még élvezik is! A lányoknak fülig ért a szájuk, ha énekeltek, ha táncoltak, a fiúk lazák voltak, ahogy egy rockzenészhez illik és szemtelenek, ahogy a természetükből adódik. A táncok koreográfiája illett az egyéniségükhöz és a darabhoz, néha kihívó volt és erotikus, néha játékos és visszafogott. Pont olyan volt a paletta, amilyen egy ilyen korú gyerekben nap, mint nap lejátszódik: színes és izgalmas, fájdalmas és szívet melengető, vicces és groteszk.

A főbb szerepek telitalálatok voltak. A néző észre sem vette, hogy Miki csak a próbák felétől volt képes részt venni a csapatmunkában, mivel sokáig mankóval járt. Az sem látszott, hogy az egyik fiúnak éppen gyomorrontása volt, az egyik lánynak görcsölt a hasa, egy másik fiú pedig tegnap balesetet szenvedett, nehezére esett a beszéd is.
A „mellékszereplőket” sem nevezném mellékesnek, hiszen a legtöbb humor tőlük származott! A ritkán látott társbérlő színpadra lépése önmagában nevetést generált, akárcsak Bigali elvtárs parádés alakítása. Némileg kevesebb volt az osztálylétszám, mint a szereplőgárda, ezért néhányan akár három szerepben is „tetszelegtek”, kiválóan oldva meg ezt a nehéz feladatot is.

A Made in Hungária filmbeli változatától a színdarab több helyen eltért, ami szerintem előnyére vált, hiszen itt fiatalabbak adták elő, az ő jellemükre formálva. A forgatókönyvből számos dolog ki lett húzva, meg lett „szelídítve” illetve át lett koreografálva, csak azért, hogy waldorf-kompatibilis legyen, ne sértse a közízlést, mindezt anélkül, hogy azért az alapvető konfliktus se sérüljön és építkezni tudjon a végkifejletig.

Bár a gyerekek nem értették mindig, hogy mit, miért csinálnak és miért úgy reagálnak, hisz ez a nemzedék nem érezheti át azt a korszakot, amikor nem volt szabad eltérni a megszokottól, hogy mindenért engedélyt kellett kérni, és többnyire elutasításban részesültek, mégis sikerült beleérezniük és kifejezniük a főbb mondanivalót. A lázadás – a kamaszos lázadás – azért érződött a játékukon, nem voltak kínos szünetek, megakadások, a színhely-változtatások is elég gyorsan peregtek, nem volt szükség túl sok díszletre, a gyerekek uralták a színpadot, vonzották a tekintetet. Amatőrök voltak, de profi amatőrök, akik élvezik, amit csinálnak és elvarázsolják a nézőt, aki azon veszi észre magát, hogy csak tapsol és éljenez, és nem hiszi el, hogy elrepült másfél óra!
Két előadás is lezajlott, egymás után, amitől kicsit féltem, hogy a másodiknál már túl fáradtak lesznek, ehelyett parányit még jobban sikerült, mint az első és ugyanolyan lelkesedéssel vitték végig, sőt még néhány cenzúrázott gondolat is bekerült a jelenetekbe, csak hogy igazi legyen a show-törés!

Meglepetésünkre a szülőket is felcipelték a színpadra, hogy együtt „csavarjuk fel a szőnyeget”, és persze a megérdemelt tortát is elfogyasztották, ki így, ki úgy J.

2017. április 22., szombat

Heten, mint a gonoszok

Már nagyon vártuk, hogy Cimet megszüljön, mert olyan óriási volt a pocakja, hogy alig bírt járni, szinte gurult. Március 30-án, csütörtök reggel épp indultunk volna munkába, Tami iskolába, mikor Cimet szalad felénk, fut fel a teraszlépcsőn szájában egy kiscicával.

Nagyon aggódtam, mert elég hűvös volt a reggel és ekkor még abban sem lehettem biztos, hogy ez az első cica, de szerencsére az udvaron lévő kedvenc helyeit megvizsgálva, nem találtunk több jövevényt és ő sem bócorgott tovább a fűben, hanem azonnal birtokba vette a bekészített banános dobozt.
Ilyenkor szeretek itthon maradni, hogy ha segítségre, vagy csak támaszra szorul, akkor kéznél legyek, de ilyen hirtelen nem tudtam itthon maradni sem én, sem a család többi tagja, úgyhogy kicsit aggódva, de elindultunk a dolgunkra.

Kaviárt kizártuk, mert a macskaajtót bezártuk, nehogy Cimet mégis a zöldben akarja folytatni a szülést, Kaviár pedig azért nem maradhatott bent, mert ő nem tűri a bezártságot, kint jobban elvan akár egész nap.

Igyekeztem haza a munkából, parányit féltem, hogy mi vár rám, de a legnagyobb meglepetésemre Cimet gyönyörűen megszült 8 kis apróságot. Sehol sem találtam foltokat, ami azt jelentette, hogy végig a dobozban maradt és mindegyik cica épnek, egészségesnek nézett ki, kivéve egy parányi hófehér pöttömöt. Gondolom ő volt az első poronty, aki még kint született, azt sem tudom, hogy pontosan mikor. Nagyon le volt gyöngülve, de feltűnően kisebb is volt a többieknél. Pár napon belül el is pusztult szegényke. Nagyon sajnáltam, mert ahogy kiemeltem a dobozból, Cimet utánanyúlt a mancsával, mintha azt akarná, hogy ne vigyem el, pedig már nem lélegzett. Nagyon megható volt.

Viszont így is maradtak elegen! 4 hófehér és 3 sötét pöttyös kiscica született. Persze rengeteget változnak még az elkövetkezendő pár hónapban.
A fehéreken már megjelentek a cirádák, minták, a farkuk csíkosan sötétedik, a fülük széle feketedik, nagyon cukorfalatok.
A sötétek pedig a szokásos bengáli mintázattal rendelkeznek, csak szürkébb árnyalatban.
Cimet fantasztikus anyuka, természetesen rengeteget eszik, de van is teje, a kicsik teljes csöndben szundikálnak, csak akkor „üvöltenek”, mikor Cimet bebújik hozzájuk, ezzel felébresztve és étkezésre szólítva fel a társaságot.


Nemrég kinyílt a szemük, és amikor ellopunk a dobozból egy-egy cicát, Cimet azonnal szalad és „könyörtelenül” viszi vissza őket.

2017. február 16., csütörtök

A család aranyat ér!

Nem szoktam sorozatokról kritikát írni - mondjuk régebben nem is nagyon néztem ennyi folytatásos szappanoperát, mint manapság. Talán az egyre kevesebb idő, amit eme szórakozásra szánni tudok, vagy a „mindent láttam már, amit érdemes” érzés miatt, nem tudom. Most viszont kivételt teszek, mert az egyik szereplő személyes kedvencem, korábbi filmjeiben rajongtam érte, persze csak úgy szerényen, öregesen.

Azért említem, hogy öregszem, mert legelőször ezt váltotta ki belőlem az Aranyélet című sorozat. Kicsit úgy éreztem magam közben, mintha egy sci-fit néznék. Nyílván nem mozgok sem a budai milliárdosok körében, sem korrupt politikusok életében. Nincs olyan közeli ismerősöm sem, akit tönkretett a drog, sem olyan, akinek mindene odaveszett és újra kellett kezdenie. Nem tudom, hogy a börtönből szabadult embert leginkább mi foglalkoztatja, és azt sem tudom, hogy miként lehet túlélni egy olyan életet, melyben a hazugságé a főszerep.

Hát ebből a filmből mindezt és ezeken kívül még sok minden mást is megismerhetek. Nem azért mozizik az ember, hogy azt lássa újra, amit a mindennapjaiban is megél, hanem inkább azért, hogy olyat tapasztaljon, mely távol esik a személyiségétől, olyan helyszínekre kerüljön, ahol még nem járt, és lehet, hogy soha nem is fog.

Egy sorozatban azért kicsit másképp alakul a dolog. Ott inkább az jelenik meg, amiben mi is élünk, vagy akár élhetünk. Valahogy személyesebb, jobban hasonlít, jobban bele tudjuk képzelni magunkat a szereplők helyzetébe.
Az Aranyéletben talán mégsem. Ettől ez egy kicsit mozisabb, nagyobb légterű, játékterű és ívű, mint egy Barátok közt.

A második évad is kifutott, mondhatom, hirtelen ért véget. Nekem parányit jobban tetszett, mint az első. Bár a brutális valóság itt is szembetűnő volt, de azért éreztem még benne némi földhözragadtságot, több kedvesebb, őszintébb gesztust.

Persze lehet, hogy tényleg ennyire „borzasztó” – vagy csak nekem az - a mai felső tízezer élete. Arra viszont nem sikerült rájönnöm, hogy ki a célközönség. Számomra, aki már anya vagyok, elsősorban a filmben szereplő gyerekekkel szimpatizáltam, ők érdekeltek igazán, akik ebben a családban nőttek fel és igyekeztek kitörni, másképp cselekedni, mint ahogy azt elvárják tőlük, de észrevétlenül is utánozva a felnőtteket.

A fiatalabb generáció lenne a célcsoport? Szeretném hinni, hogy nem. Az én 14 éves lányom biztos nem nézhetné végig ezt a sorozatot, mert nem akarnám elkeseríteni, hogy az életnek lehet ilyen oldala is, arról nem is beszélve, hogy néha még én is eltakartam a kezemmel a szemem. Vagy a 18-25 év körüli korosztály? Talán ők már képesek felnőtt szemmel látni a kitalált dolgokat, és csak remélhetem, hogy megbotránkoznak rajta.

Persze csak a mondanivalón, nem a filmen! A sorozat nagyon hűen, mondhatni élethűen mutatja be ezt a társadalmi réteget és a hozzákapcsolódó alvilági figurákat. Némi humor, de inkább brutálisan mocskos gondolatok közepette vergődik, vagy tengődik a Miklósi család ebben a közegben, amibe az apa, Miklósi Attila annyira nem illik bele, hogy már fáj.
„Jól válassz célt, akkor leszel sikeres!”

Tulajdonképpen egy család történetét ismerhetjük meg az epizódokban. Anya, apa és a két gyerek, egy fiú és egy lány, akik éppen most kerültek abba a korba, hogy elszakadjanak a szüleiktől, kipróbálják magukat, hogy egyedül is megállják-e a helyüket. Miközben az anya csak a külsőségekben él, és számára semmi sem elég, a férj próbál kiszállni a piszkos üzletekből, de ettől még rosszabb helyzetbe kerül. A hazugságok és elhallgatások gyűrűje kezdi fojtogatni a család békéjét, mely inkább egy kényszeres együttélésre hasonlít, mint szoros családi kötelékre.

Nem a szemünk előtt esik szét a család, mert már így kapjuk meg, szétesetten, csak akkor még a látszat elhomályosítja a tekintetünket.

„Sírt, mikor Cleo kiette a madárfiókákat az eresz alól”

Attila (Thuróczy Szabolcs) nem akar beállni a melósok sorába, akik reggel elmennek dolgozni és este hazamennek, havonta pedig egy fix összeget kell beosztaniuk. Szeretne ennél könnyebben hozzájutni a pénzéhez, fenntartani egy villát és utaztatni a családját, akiket minden este étterembe visz vacsorázni és fogadásokat rendez a villa kertjében. Legalábbis kifelé így látszik. Ám, ezt tulajdonképpen nem ő akarja, hanem a felesége. Az ő unszolására kezdett el egyre nagyobb őrültségeket csinálni, csak hogy kiszolgálja a más férfiak által is gyönyörűnek tartott nő igényeit, mert tudja, hogy egyébbel nem lenne képes maga mellett tartani. Ő ugyan beérné az édesanyja által biztosított kis szobában is, számára elegendő lenne egy 8 órás monoton munka, egy kispolgári élet, ahol nem kell folyamatosan rettegnie a lebukástól. Valahogy el tudom képzelni, hogy Attila megszemélyesítője pont ilyen az életben is. Természetesen nem ismerem az igazi énjét, de kizártnak tartom, hogy túl messze lenne a felfogása ettől a szereptől. Vagy a másik lehetőség, hogy fantasztikus színész. Ez sincs kizárva J.
Jankának (Ónodi Eszter) viszont ennél több kell! Sokkal több! Ő a külsőségek embere, egy felszínes, sznob „úrinő”, akiről azért kiderül, honnan is származik, milyen életből menekült, de a kívülálló csak azt látja, hogy számára csak a legújabb körömlakk és a külföldről hozott táska, a bankbetét és az ékszerek számítanak. Minden más csak járulék, amit el kell viselnie. Legyen az a férj közeledése, a szerető eltitkolása, a gyerekek iskolai problémái. Addig tud ezzel csak megbirkózni, míg nem kell semmit sem nélkülöznie az anyagi világból, de ahogy valami közbejön, azonnal menekülőre fogja, mindezt olyan cinikusan és parádésan, hogy alig lehet rá haragudni. Az egyik pillanatban egy gátlástalan, bárkin átgázoló ribanc, a másikban pedig egy aggódó családanya, akiről már-már elhisszük, hogy csak a gyerekeiért él. Tetszik, ahogy játszik, minden nagyon a helyén van, ezért okoz is bennem némi hiányérzetet. Nem hiszem, hogy lehet ennyire tökéletes! Annyira jól játssza a szerepét, hogy emiatt taszít is, igyekszem keresni benne valami hibát.

A filmet nem nevezhetjük unalmasnak, vontatottnak avagy nyugodtnak. Amint egy kicsit lenyugodnánk, átlátnánk és kiismernénk magunkat a jelen cselekményében, megbékélnénk a szereplők gondjaival, mindig közbejön valami.

 „Tartsd magad az elveidhez!”

Például bajba kerülnek a gyerekek. Egyre nagyobb körülöttük a trutyi, süllyednek le szépen az iszapba, ahonnan egy régi barát, Hollós Endre (Anger Zsolt) rántja vissza őket nem is egyszer. Ő a budai Keresztapa. Többször vártam, hogy valaki kezet csókoljon neki. Nagyon hitelesen játssza a kimért, ha „haragszom is higgadt maradok” típusú, velejéig romlott üzletembert, akinek a pénzen kívül a fogadott családja számít csak. Többnyire nem sokat teketóriázik, ha döntésre kerül sor. A fontos, hogy ő kerüljön ki győztesen, hogy a másikkal mi lesz, az már nem érdekli. A fényűző életmód, a befolyásos barátok, akik egymást használják ki és akik egyik pillanatról a másikra elpártolnak mellőle, ha valami nem úgy alakul, ahogy nekik megfelel. Endre pedig a segítségért viszonzást vár és kap is, ha mástól nem, hát Miklósiéktól. Már ha kérnek belőle.
Többnyire kérnek.
„Hagyjuk a gyereket kibontakozni”

Márk (Olasz Renátó), a lázadó kamasz, aki meg van győződve róla, hogy őt nem érheti baj, valószínűleg halhatatlan, mígnem a szeme láttára ölnek meg valakit, amitől rá kell döbbennie, hogy talán mégsem olyan hosszú az élet, ha keresztezi egy golyó útját. Flegma stílusa csak védekezés, csak álca a bizonytalansága ellen, viszont ügyesen kivágja magát, ha szorul a hurok, nagyon otthon van a könnyű pénzkeresés lehetőségeiben – ebben nőtt fel - és ha nem adódik, akkor kitalál valami újat. Persze az anyagi hátteret, a puccos helyszíneket többnyire „kölcsönveszi” és általában lebukik, de nem adja fel. Fiatal kora ellenére egész ügyesen meg tudja formálni a szerepét, bár jelentősen érződik a két évad közötti fejlődés. Az 1. évadban még parányit görcsös volt és néha túljátszotta az adott szerepet, de a 2. évadban mindezen sikerült felülemelkednie és elhinnie, hogy képes elhitetni a nézővel, amit csak akar. Ehhez hozzájárult az is, hogy megmutatta egy érzékenyebb, emberibb oldalát is, amitől akarva akaratlan szimpatikusabbá és esendőbbé vált.
Húga, Mira (Döbrösi Laura), kitűnő tanuló, mintagyerek, szintén keresi a helyét a világban, igyekszik minél távolabb kerülni a családjától, így védekezve a becstelen életmód ellen, amitől sokszor szó szerint, felfordul a gyomra. Még nagyon gyerek, de már felnőttest kell játszania, hogy el tudjon szakadni attól a közegtől, ahol egyre rosszabbul érzi magát, viszont az újabb helyszínek is csak ideig-óráig elviselhetők számára. Kilóg mindenhonnan, akár a külseje, akár a stílusa miatt, ahol pedig befogadnák, onnan ő menekül. Többször keveredik olyan helyzetbe, mikor azt sem tudja, fiú-e vagy lány. Hol agresszíven támad, hol nőcisen bújik, hol pedig ártatlan gyermekként, Bambi szemekkel értetlenül nézi a körülötte folyó eseményeket.
Nem irigylem a szerepéért, nagyon nehéz lehet eljátszani, megformálni ezt a karaktert és az is megbocsátható, ha nem is mindig sikerül neki. Van benne valami báj, amiért elnézzük neki az esetlenségét, van bennünk egy adag jóindulat, amikor csak mosolygunk rajta, mert nagyon kedves és sérülékeny kislány, de sokszor az az érzésem, hogy ő sem pontosan érzi, hogy mit kéne éreznie, ami egyáltalán nem csoda, hisz nagyon összetett a karaktere és a 2. évad elején már olyan súly nehezedik a lelkére, amit nehezen lehet feldolgozni ép ésszel.

Számomra kicsit felüdülés volt, hogy az újabb évadban visszautaztunk az időben. Így könnyebben érezhettem azt, hogy nekem is szól ez a film, hozzám is beszél és tulajdonképpen alig változott a világ a 90-es évek óta. Na jó, de… hatalmasat, de akkor is megvoltak a stiklik és az ügyeskedések, csak nem volt ilyen brutalitás, ilyen „gusztustalanul átlépünk a másik felett és nem számít az emberélet” feeling.

Jóleső volt ez a retro-hangulat, az R-GO koncerttel a csúcsponton és remek volt látni a ma főszereplőit fiatal korukban. Le a kalappal mind a megfelelő helyszínek kiválasztásáért, az autók, épületek, öltözetek korhűségéért és a fiatalok kiváló, néha kicsit vicces megszemélyesítéséért, mint Kiss Andrea (Janka), ifj. Vidnyánszky Attila (Miklósi Attila), Kovács Tamás (Hollós Endre).
A film egyébként mesterien kidolgozott akciófilm, thriller, krimi és gengszter elemekkel, a 2. évadban megjelenő bosszúra szomjazó maffiózókkal, sokszor egy családdráma és érzelmi hullámvasút, mely hivatott a képünkbe vágni a jelen társadalomkritikáját.

Sehol sem érződik akadás, megtorpanást, gördülékenyen és zökkenőmentesen folynak az események egyik helyszínből a másikba, egyik jelenetből a következőbe.

Nem éreztem a kitaláltságot, az erőltetettséget, ami jó! Ezt a nézőnek nem szabad éreznie soha!
A pozitívum mellett szól, hogy maga a történet olyan, mint egy kirakós. Lehet sejteni, hogy milyen elem való oda, de korántsem biztos, hogy az első megérzés passzol a legtökéletesebben.
A másik, hogy minden epizód úgy ér véget, hogy némi feszültséget tartalmaz, nyitott kérdéseket, melyekre szeretnénk megtudni a válaszokat, ezért újra leülünk a képernyő elé, hogy a puzzle-darabkát betegyük vagy kicseréljük.
Szót kell még ejtenem a zenéről (Pádár Krisztián), ami számomra eléggé fontos önmagában is, nemhogy a látványhoz igazodva. Itt érzek némi ellentmondást, bár a főcímdal nagyon bejön, de menet közben nem közvetíti eléggé az aláfestőzene az érzelmeket, néhol pedig egyenesen idegenkedik egymástól a hang és a vizuális párbeszéd.

Mindent összevetve kiváló rendezés (Mátyássy Áron, Dyga Zsombor), eredeti történet (Tasnádi István, Zomborácz Virág, Bárány Márton) és fantasztikus színészi teljesítmény jellemzi a történetet. Bár sokszor elborzaszt a látvány és felfordítja a gyomromat a megoldás, mégis leülök és megnézem a következő epizódot. Remélem, készül már a folytatás…

2017. január 24., kedd

Fekete doboz

Mostanában egyre több olasz film kerül bemutatásra a hazai mozikban, aminek én rendkívül örülök, mert egyszerűen imádom a helyszíneket, a színészeket, az olaszok humorát, képi világukat és az sem mellékes, hogy eredeti nyelven hallgathatom.

A Perfetti sconosciuti, vagyis a Teljesen idegenek című film minden várakozásomat felülmúlta! A vígjátéknak induló tragikomédiába torkolló film nekem nagyon bejött. Maga a cselekmény tulajdonképpen bárhol játszódhatott volna, a fel- és kidolgozás viszont ízig-vérig olasz volt, modern és izgalmas, fordulatos, meghökkentő, felszínes és mély, elgondolkodtató és őrült.
A történet igazából egy lakásban játszódott, a konyha, a terasz és leginkább az étkezőasztal körül kavarogtak az események. Nem voltak történelmi helyszínek, felvonulások, itt a főszereplők miatt sikerült ennyire fantasztikusra a megfogalmazás, ők tették katartikussá a történetet, természetesen nem mellékes a rendező, Paolo Genovese és az operatőr Fabrizio Lucci munkája sem.

A 7 jó barát megérkezik egyikőjük lakására, hogy közösen elköltsék a vacsorát. Az összejövetel célja és értelme, hogy a jelenlévők végre kicsit kiléphetnek a saját életükből, elfelejthetik a napi gondokat, kikapcsolódhatnak egymás társaságában, és beleszólhatnak a másik problémájába, amely természetesen sokkal könnyebb és szórakoztatóbb, sőt kifejezetten felüdülés!
Érződik, hogy összeszokott társaságról van szó, félszavakból is megértik egymást, többségük gyerekkori barát, de szívesen fogadják az újonnan érkezőket is, akiket már szintén évek óta ismernek, hiszen mindnyájan megállapodtak, óvodás vagy kamasz gyerekek szülei vagy csak éppen tervezgetik a gyermekvállalást.

A film viszont attól válik modernné, hogy a középpontba a ma emberének kultusztárgya kerül, ahogy a filmben hívják: az emberek fekete doboza, vagyis egy kis készülék, melyet elsősorban kapcsolatfelvételre találtak ki, mára már viszont sokkal több ennél! Titkok és információk tudója – és ha kell elárulója -, némelyek már élni sem tudnak nélküle, vagyis a Telefon.

A konfliktus már az elindulásnál, vendégvárásnál érződik, de kiteljesedni akkor látszik, mikor egyikük felveti, hogy játsszák azt, hogy mindenki kiteszi a mobilját az asztalra és ami beérkező hívás, sms, kép és egyéb üzenet érkezik, azt nyíltan és őszintén felvállalják a másik előtt, a beszélgetéseket kihangosítva bonyolítják le, az egyéb szöveges és nem szöveges üzeneteket pedig megmutatják és körbeadják.

A furcsa ötlet nem arat osztatlan sikert, de azt sem merik nyíltan bevallani, hogy bármi titkolnivalójuk lenne a párjuk vagy a barátaik előtt, így végül belemennek a rizikós játékba. A baráti társaság először poénra veszi az egészet, röpködnek a cukkolások, gúnyos megjegyzések, majd az első csörgés után egyre komolyabbá, drámaiabbá válik a helyzet.

Talán még maguknak sem vallják be, hogy mennyire tökéletlenek, hazugok és álszentek, és hiába igyekeznek ezt továbbra is leplezni, a lapjaikat immár felfordították, a titkokra fény derül, melyek egyre durvábbak és egyre durvább reakciót váltanak ki a másikból, legyen az házastárs, vagy barát.
Rocco (Marco Giallini), aki a vendéglátó szerepét vállalta magára és kiváló érzékkel és szerelemmel készíti a fogásokat, a szerény plasztikai sebész, a tökéletesség megtestesítője, akinek azért vannak problémái, de igyekszik a tőle telhető legjobb módon helyrehozni, nem mellébeszélni, ő az, akire a lánya is felnéz, mert hihetetlen türelemmel és megértéssel viszonyul iránta.

Kiderül, hogy Rocco felesége Carlotta (Anna Foglietta) viszont hiába pszichológus, a saját kamasz lányát képtelen józanul szemlélni, nem is igyekszik megérteni, és csődöt mond a nevelésében. Kifogástalanul játssza a frusztrált, középkorú nő szerepét, aki szeretné, ha ő kerülne a középpontba, de úgy, hogy ezt még ő se vegye észre.
Arra is fény derül, hogy Cosimo (Edoardo Leo), a jólmenő, sármos vállalkozó, aki most éppen taxisként keresi a kenyerét, de bármibe hajlandó belevetni magát, ami a fejlődését és anyagi jólétét biztosítja, mennyire is gondolja komolyan a gyermekvállalást. Cosimo remekül alakítja a fennhéjázó, „nekem minden sikerül” típusú, macsó férfit, miközben féltékenyen nézi feleségét, Biancát (Alba Rohrwacher), aki naivan nyújt neki és ex barátjának segítő kezet, ha a másiknak erre van szüksége, miközben észre sem veszi, hogy saját magát mennyire a háttérbe szorítja, mennyire felkínálkozik az ellenkező nemnek, de úgy látszik még ez sem elég! A törékeny nő igyekszik mindenki más helyzetébe empatikusan belehelyezkedni, akárcsak egy szóval, egy pillantással vagy egy mosollyal reményt önteni a másik szívébe, miközben ő összetörik és úgy érzi magát, mint egy eldobott cigarettavég.
Azt is megtudhatjuk, hogy Peppe (Giuseppe Battiston) és Lele (Valerio Mastandrea) miért cserélnek telefont, melyikük is van nagyobb veszélyben, hogy kiderüljön róla bármi és miért is bánják meg mind a ketten, hogy ezt megtették. Peppe a mindenki által szeretett testnevelő tanár, akit éppen most rúgtak ki az állásából és ezért (is) igazán csak sajnálni lehet, de nem kell, mert ő pont az az édes kis plüssmackó, akit mindenki ölelni szeret(ne), csakhogy Peppe nem engedi, hogy akárki megölelje.
Talán Lele az egyik legnagyobb vesztes a csapatban, aki még a hazugságot is magára vállalja, csak hogy mentse az irháját, miközben az is kiderül, hogy Lele felesége, Eva (Kasia Smutniak), miért nem hord bugyit. Eva, aki akkor is szégyelli magát, mikor még meg sem szólalt, aki igyekszik borba fojtani fájdalmát, hogy a családi veszekedéseket elkerülje.
Egyre több káromkodás keseríti meg a tiramisú ízét, egyre több indulat tör felszínre és egyre több lehetőség is adódik a megoldásra, megbocsátásra, elfogadásra, mellyel vagy élnek, vagy nem.
A romantikus holdfogyatkozás már csak egy lényegtelen háttérkép a telefon kijelzőjén, az érvek és kinyilatkoztatások viszont fényesen ragyognak, melybe már nem lehet szabad szemmel belenézni.

Sok megható, elgondolkodtató kijelentés hangzik el, melyeket magunkénak érezhetünk, számos tanács fogalmazódik meg azok szájából, akik kívülállóként látják a másikat és olyankor jól, helyesen is érzékelik a konfliktust, de a saját életükben képtelenek okosan és higgadtan gondolkodni, cselekedni.

A film azt sugallja, hogy hazugságban élünk. Hogy titkokra van szükségünk ahhoz, hogy boldogok legyünk, hogy egyre több inger kell, hogy ébren tartsuk a figyelmünket, hogy képtelenek vagyunk elfogadni, ami van, többet és mást akarunk, mert ha már megkaptuk, akkor az már nem is olyan kívánatos. Felesleges magyarázkodásokkal hessegetjük el a bűntudatunkat, nem hisszük el, hogy képesek vagyunk egy pillanatban a pillanatnak élni, hogy kielégíthet minket egy mosoly, egy mozdulat, és boldoggá tehet egy korty bor, egy falat kacsahús is.

A filmben könnyű a megoldás. Hiszen végül nem játszották le ezt a játékot, nem tették ki a telefonjukat, az utolsó képkockák tanúsága szerint az egész film csak fikció volt, hogy mi történt volna, ha…

Így viszont nyugodtan kiléphettek a lakásból, beszállhattak az autóba és úgy tehettek, mintha mi sem történt volna. Az érintettek nem tudták meg ki hűtlen és ki hazudik, ki az áruló és ki a másként gondolkodó, ki akar játszani és ki játszmázik… Hiszen a legfőbb problémát csak a biodinamikus bor okozta.

A film utóhatása viszont, mikor kilépünk a moziból, és azonnal kezünkbe vesszük a mobilunkat, hogy felhangosítsuk, biztos kicsit mindenki másképp néz rá… Talán…

Ez az ő életük… vagy a miénk is lehetne?

2016. november 15., kedd

Szingáli kiscicák

Hajnali fél ötkor Cimet nyávogására ébredt a család. Nem szokott feljönni az emeletre, csak mikor hallja, hogy hamarosan ki fog nyílni a hálószobaajtó és besurranhat az ágyba. Erre még várnia kellett volna minimum két órát, de most nem tudott várni.

Már így is késve szólt, hogy megindult a szülés, mert egy parányi cica már napvilágot látott. Sietve kerítettünk neki helyet, ahol folytathatta a reggeli programot, de végül ő választott ki egy számára megfelelőt. A kaparófa belsejét találta a legbiztonságosabbnak - és valószínű, hogy a legmelegebbnek - erre a műveletre.
Cimetnek ez volt az első szülése, aggódtam is kicsit, hogy miként viselkedik, de az ösztönök pontosan működtek nála, nem kellet sűrűn közbeavatkozni, csak néha megnyugtatnom, hogy itt vagyok és figyelek rá. Természetesen nem mentem be dolgozni, hogy ha kell tudjak segíteni. Ezt el is várta tőlem! Sűrűn dugta ki a fejét a macskajáték belsejéből, hogy hírt adjon magáról, éppen mi zajlik le benne, de egyéb, konkrét segítséget nem igényelt, hál’ Istennek. Többször ki is jött és odabújt a párjához, vagy az ölembe feküdt egy kis simogatásért és biztatásért.
Nem is mulasztottam el, hogy lelket öntsek belé, mivel az egy kiscica előbukkanása után nagyon hosszú idő eltelt, mire követte őt a második.

Addig is gyönyörködtem a foltos kölyökben, aki nagyon hasonlított a mamájára, csak némileg sötétebb kiadásban.
A második poronty viszont hófehéren született, vagyis tiszta apja lett. Fura volt látni egymás mellett a két teljesen eltérő apróságot.

Ezek után sem gyorsult fel a szülés, hosszú órák teltek el, mire Cimet visszanyerte eredeti alakját és 5 kölyöknek adott életet. 1 sziámi és 4 bengáli született, de igazából mindnyájan szingálik. Cimet első dolga az volt, hogy odabújjon Kaviárhoz, aki kicsit ugyan egykedvűen, de azért megértően nyalogatta a fejét. Cimet viszont kimondottan boldognak látszódott és farkaséhesnek, bár még szülés közben is falatozott egyszer.
Azóta már eltelt több mint egy hónap és a cicák mind jól vannak, Cimet gyönyörűen gondoskodik róluk, hangjukat sem lehet hallani, vagyis a táplálék is elég számukra, Cimet pedig kedvesebb – és éhesebb -, mint valaha! Már nyitogatják a szemüket, de csak lopva sikerül kivenni őket az odújukból, mert ahogy észre veszi az anyuka, hogy maceráljuk a kicsinyeit, amit egyébként nem nehéz észrevenni, mert elég hangosak tudnak lenni olyankor, már szalad is és hordja vissza őket a helyükre.
Kíváncsi leszek, hogy milyen jellemvonásokat örökölnek a kölykök. Az az egy biztos, hogy a kedvességet továbbviszik, mert mindkét szülője fantasztikusan bújós és dorombolós. Az anyuka kicsit beszédesebb, mint az apuka, viszont vadabb is, amikor arról van szó, hogy a kutyát lerendezze, vagy hogy az övé legyen az első falat - és az utolsó is.
Hogy külsőleg milyenek lesznek, ezt még nem lehet eldönteni, mert hetek alatt rengeteget változnak. A sziámi is hófehéren születik, majd egy hónap alatt sötétedik be a megfelelő helyeken. Biztos jól nézne ki a bengáli cica az apjától öröklött vakító kék szemmel! Majd látjuk! A nemek arányát még nem tudom pontosan, a többség kandúr, a sziámi biztosan és egy lány is van köztük.
Pillanatnyilag még csak a dobozban tartózkodnak, de már várom, amikor elindulnak és fel-alá rohangálnak, kergetőznek a házban J!


2016. december 1., csütörtök

2016. október 5., szerda

Szülői értekezlet

„Színház az egész világ.
És színész benne minden férfi és nő.”
Shakespeare

Már nagyon régen voltam szülői értekezleten! Nem azért, mert nincs gyerekem, vagy mert bojkottálom az iskolai összejöveteleket, hanem mert mi olyan iskolába járunk, ahol nem szülői értekezlet, hanem szülői est van.
Ez már nevében is másképp hangzik és a kivitelezés is rendhagyó. Itt süti van az osztályterem közepén, amit a szülők körbeülnek és bár az osztálytanító vezeti a beszélgetést, amely a gyerekekről, az iskoláról és a feladatokról szól, a hangsúly a kötetlen beszélgetésen van.
Tegnap viszont sikerült visszautaznom szüleim idejébe, abba a letűntnek látszó, tekintélyelvű korba, ami tulajdonképpen a mai napig létezik minden egyes állami iskolában. Sőt! Hallomásokból tudom, hogy a régmúlt időket még fokozni is tudják.

Ha tényleg a gyerekemről lett volna szó, akkor nagyon, nagyon rosszul éreztem volna magam ebben az egyszínű, egyfelé néző, rácsos ablakú teremben, ahol a középpontban a zöld tábla és az előtte vergődő tanár játszotta a főszerepet, de szerencsére, csak egy színházi előadás közepébe csöppentem, így fesztelenül nevetgélhettem.

Az Alterra Zsinagóga adott otthont a Füge Produkció, Szülői értekezlet című előadásának. A rendezvényszervező, nevéből adódóan, általában a Zsinagógában mutatja be a különböző társulatok darabjait, de most rendhagyó módon a helyszín valóban egy iskola volt, ahol zsúfolásig megtöltöttünk egy termet, mi a nézőközönség, kik egyúttal a szülőket is „játszottuk”.
Miután bejött Ildikó néni, az osztályfőnök, (Stefanovics Angéla), felíratta velünk egy papírra a nevünket, hogy senki se lógjon ki a sorból. Természetesen hamarosan kiderült, hogy nem minden szülő néző, van közöttünk „hivatásos” anyuka és apuka is. Minderre szép fokozatosan derült fény.
Kezdetben egyszemélyes társulat volt, ahol a tanító néni előadta, hogy milyen elképzelései vannak a közelgő ünnep osztályszintű megvalósítására. Majd egyesével bevonta néhány gyermek anyukáját, apukáját, attól függően, ki volt jelen. Ettől a közvetlenségtől sikerült nekem is annyira beleélnem magam a történésekbe, hogy többször jelentkezni akartam, hogy hozzászóljak a témához.

Szerencsére az utolsó pillanatban sikerült visszafognom magam, bár nem vagyok meggyőződve róla, hogy a színészek, vagyis a tanító néni ne tudta volna kellőképpen kezelni egy túlbuzgó néző kifakadásait, beleépítve a játékába, de erre nem került sor.

Annyira valósághű volt az előadás, hogy néha még nevetni se mertem, nehogy a hozzám legközelebb ülő szülő megsértődjön.

A fő téma az anyák napi műsor rendhagyó vagy nem rendhagyó kivitelezése volt. A tanító néni várta az ötleteket az ősöktől, miközben neki már volt egy elképzelése az egészről és nem szerette volna, ha ez másképp alakul. Ehhez viszont meg kellett nyernie a szülőket, hogy értsenek vele egyet. Ezt nagyon ügyesen tette. A különböző hangulatingadozásait már-már beteges mivoltában kifejezve igyekezett a jelenlévőket meggyőzni, vagy a felelősséget rájuk hárítani, és önmagát hol áldozatként, hol egy érzékeny diktátorként beállítani.

A szülők gyönyörűen jelképezték a társadalmi létra különböző fokain álló polgárok és vezetők természetbeli különbözőségeit, illetve azokat a főbb jellemtípusokat, melyek egy-egy közösségben leginkább először szembetűnnek.
Ezért volt itt a jó kiállású, magas, határozottnak látszó politikai vezető apuka (Nényei Pál), kinek határozottsága a múltból táplálkozott, mikor is egy elnyomott és kisebbségbe taszított, sok megaláztatásban részesült gyerekkorra derült fény.
Jelen volt a mindenkihez kedves és látszólag alkalmazkodó, a kellő pillanatban köpönyeget forgató, túlbuzgó anyuka (Urbanovits Krisztina), ki bármi áron megvédi csúfolásnak kitett duci kislányát, nem riadva vissza a sztereotip megjegyzésektől, a személyeskedéstől, a közhelyektől és a csúnya beszédtől sem.
A szülők között ült az elnyomott, ügyetlen apuka is (Dióssi Gábor), aki először volt jelen a szülői értekezleten és aki már hangszínében sem akart kitűnni a többiek közül, ő csak mint csendes megfigyelő vett részt, szinte elnézést kérve a jelenlétéért, mégis sokat mondva vagy inkább suttogva emelt szót a változások ellen. Folyamatosan jegyzetelt, hogy kórházban lévő feleségének be tudjon számolni minden egyes elhangzott szóról és aki felhívja a figyelmet beteges gyermekére, nehogy bármiféle atrocitás is érje őt, főleg fizikai síkon.
És itt volt még az az anyuka is (Szabó Borbála), aki szinte csak azért volt jelen, hogy ellent tudjon mondani a másik anyukának, hogy feje tetejére állíthassa és megkérdőjelezhesse mások mondanivalóját, hogy kiboríthassák a táskáját és hogy fény derüljön néhány szégyellnivaló tettre.

A főbb típusok mellett még volt pár anyuka, apuka – egyiküket a rendező, Végh Zsolt alakított -, akik színesítették a műsort, és némelyikről nehezen lehetett csak eldönteni, hogy vajon tényleg a darabhoz tartozik-e, vagy csak egy néző, akinek van egy hasonló korú gyereke és összekeverte az időpontokat.
Ez a spontánság talán abból is adódott, hogy a darab résztvevői közül nem mindenki volt színész. Mint később megtudtam Szabó Borbála írta a darabot, Nényei Pál pedig valójában tanár.

A tanító néni pedig vergődött, hogy az igazát érvényesítse, még pedig visszafogottságában is parádés mondatokkal, arckifejezésekkel és mozdulatokkal. Az állandó sértődöttség még akkor is halványan látható volt az arcán, mikor éppen örült, és mikor feladta a küzdelmet a szülőkkel szemben, és látványosan kivonult a teremből. A semmitmondó ürességet, amit hagyott maga után, nehezen lehetett betölteniük a többieknek, néha át is suhant a termen, szinte észrevétlenül, hogy ezt igazán lehetetlenné tegye. A műsor vége felé természetesen kibújt a szög a zsákból, nagy meglepetést okozva az osztályteremben, de még nagyobb eredményt elérve.
Egész társadalmunk leképezése volt ez egy letűnt kor sziluettjén keresztül, a frusztrált szülők még frusztráltabb gyerekein át egy olyan kor felé, amiből semmi jó sem sülhet ki, ha nem történik változás.

És mi csak ültünk az iskolapadokban, mint szülők, kapkodtuk a fejünket a megszólalók között és azt gondoltuk, hogy a gyerekünk idejár, a harmadik bébe és a tanító néni megbolondult, jobb lesz csendben maradni...

A fotókat Révész Róbert készítette.

2016. szeptember 12., hétfő

Cimet

A hétvégén végre rászántuk magunkat, hogy elengedjük szeretett cicáinkat. Csiki már több mint egy éve beteg, Pezsgő is hónapok óta, de ő már sokkal rosszabb állapotban volt, mint Csiki. Száz százalékos pontossággal az orvosok nem tudták megállapítani, hogy tulajdonképpen mi a bajuk, viszont gyógyírt sem találtak a számukra. Kezeltük őket drága vitamincseppekkel, immunerősítővel, szteroiddal és injekciókkal, de igazán egyik sem használt. Néha az állapotukban állt is be javulás, de sajnos csak átmenetileg.
Egyre sűrűbben gondoltunk arra, hogy nem csak nekünk, de számukra is szenvedés ez már így, ezért a hétvégén Anti erőt vett magán és elvitte őket az állatorvoshoz, majd pedig a kertben eltemette.
Én nem voltam képes részt venni benne, viszont azonnal hozzáláttam, hogy kitakarítsam, fertőtlenítsem a házat, mert sajnos a kiváltó okot nem sikerült kideríteni, csak az az egy biztos, hogy a házból, kertből nem jártak ki, más állattal nem találkoztak, hacsak nem egérrel, sünnel.
Ma viszont egy új családtag érkezett hozzánk. Mondhatnák, hogy megmentettük, mert már régóta várják a beleegyező válaszunkat, hogy befogadjuk és ennek most jött el az ideje. Elsősorban Kaviár kedvéért történt mindez, mert ő egy igazi kandúr, egy macsó-macska, aki nem bírja pár nélkül sokáig.

Az új cica neve Cimet lett. A törzskönyve szerint Barbarának hívják, márciusban lesz 3 éves. Ő egy bengáli nőstény, aki eddig Kaviár apukájával élt egy fedél alatt, akit már ivartalanítottak, így nem volt még része anyai örömökben.

A volt gazdája szerint az volt vele a baj, hogy az almot nem használta, de bárhová képes volt odapiszkolni, ahol a legnagyobb felfordulást okozta, legyen ez a frissen mosott törölközőkupac, vagy az asztalon felejtett bögre. Emiatt vevő sem akadt erre a gyönyörű cicára.

Mi tagadás, parányit én is tartottam tőle, hogy nem sikerül jó modorra szoktatni, de reménykedtem is, hogy mivel panelból jött, a kertes ház feledteti vele a bezártság érzését és az is eszembe jutott, mikor a gazdája közölte, hogy még a nevét sem tanulta meg, hogy esetleg utálja őket, direkt csinálja a gonoszkodást.
Az biztos volt, hogy első látásra megszerettük a gyönyörű mintázatát, a puha, selymes szőrét, élénk, zöld tekintetét és kedves hangját. Bár ezt nem sokáig élvezhettük, mivel pár napra beköltözött a még el nem készült emeleti fürdőszobába.

Nem sürgettük, türelmesek voltunk, hisz nem is fiatal cica, biztos nehéz neki megszoknia az új környezetet. Kaviár viszont nem volt ennyire megértő. Nem tudom, hogy történt, de Cimet már a második nap elkezdett tüzelni, a sziáminak több sem kellett, azonnal megmutatta, ki az úr a háznál.
Három nap után biztosak voltunk benne, hogy itt bizony bengáli-sziámi kölykök fognak születni 3 hónap múlva.
Cimet is megbékélt, lenyugodott és egy olyan kedves cica lett belőle, amilyet egyik lány sziámi cicámnál sem tapasztaltam! Azonnal felugrik az ölembe, ha szólok neki és persze nevén szólítom, amit kb. egy hét után megjegyzett.

Sokáig csak szemből lehetett megsimogatni, különben megijedt, de ezt már kezdi levetkőzni magáról. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyszer sem pisilt be, mióta nálunk van, de talán ha háromszor és abban is biztos vagyok, hogy nem szándékosan tette, inkább ösztönösen.
Vadóc mivolta is szembetűnő, főleg mikor a kutyával találkozik, egyből kinyilvánítja származását és olyan dzsungelhangok törnek elő belőle, hogy Nannerl azonnal érzi hányadán áll vele.
Persze Kaviárt is rendre utasítja, ha arról van szó, egy pillanatig sem kétséges, ki hordja a nadrágot.

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen kölykök születnek. A természetükkel nem lesz probléma, mert akár bengáli, akár sziámi jelleműek lesznek, egy tündéri, megértő, határozott cicák születnek. Azt pedig, hogy milyen lesz a színűk, szőrük, mintázatuk kb. 3 hét múlva kiderül.


Ez az írás hetekkel később született, a dátum az érkezését jelöli.

2016. szeptember 10., szombat

Meglepibuli!!!

Tamara lányomat már hónapok óta arról faggatom, hogy tulajdonképpen mi tenné boldoggá a szülinapján. Manapság már a gyerekek annyira el vannak halmozva mindenfélével, annyira nincs értéke egy-egy tárgynak, és igazán alkalom sem az átadásra, hogy tényleg fejtörést okoz egy igazi, szívből jövő ajándék kitalálása.

Ráadásul én hajlamos vagyok arra, hogy minden ok nélkül, kizárólag a meglepetés kedvéért, bármikor bármit adni a gyerekemnek, csak hogy örömet okozzak neki és ettől én is jobbnak, szerethetőbbnek érezzem magam. Részben önzőség ez, jól tudom, de ilyen vagyok, vállalom. Azonban itt nem kell minden esetben valami drága, pénztárcát megterhelő dologra gondolni. Lehet ez egy általam készített matrica is, amire valami vicces szöveg van írva és melynek széle be van vagdosva és le lehet tépni, de lehet egy kedvenc étel is, ami nem túl gyakran szerepel az étlapon vagy hasonló.
Most viszont a 14. születésnapja eljövetelével tényleg szerettem volna valami maradandó, emlékezetes dolgot kitalálni neki.
Az csak egy dolog, hogy a szüleitől kap egy fülbevalót, mely ékszer hívatott emlékeztetnie erre a gyönyörű napra, tehát nem illik megfeledkezni róla. Az is törvényszerű ilyenkor, hogy összegyűlik a család megünnepelni ezt a napot, de erre számítani lehet, ez minden évben bekövetkezik, és mindnyájunk kedvéért történik, hiszen olykor szükséges, hogy a nagyobb család együtt legyen.
Idén valami rendhagyót akartam, valami mást, ami még nem volt. A sok ötlet közül végül annál maradtam, hogy szervezek egy meglepetésbulit.
Tami egyébként is szeretett volna a barátokkal külön ünnepelni, de én ezt most nagy sajnálkozások közepette lemondtam. Csalódott volt szegénykém, de megértette, hogy most nincs se pénz, se idő erre. Persze ez csak az elterelés volt, hiszen mindeközben én a barátok szülei segítségével meghívtam a lányokat, egy közeli ismerősöm pedig bevállalta, hogy míg megérkeznek, addig átcsalja Tamit magukhoz, hogy ne tűnjön fel neki semmi.
A buli előtti napon viszont Tamara kitalálta, hogy elmegy az egyik barátnőjéhez, Vásárhelyre. Először húzódoztam, hogy mi lesz így a tervvel, de aztán beláttam, hogy ennél jobban nem is alakulhatott volna a dolog, hisz így az előkészületekre nem csak pár órám, hanem egy egész napom marad.

És elérkezett a nagy nap. A barátnők pontosan érkeztek, még arra is volt idő, hogy felfújják a lufikat, és elbújjanak a szobájában.
Tami sem késett a kísérőjével. Azonnal felküldtem őket a szobájába, hogy pakoljanak le. Ekkor rontottak rá a meglepivendégek, lufikat dobálva, sikongatva. Nagy volt az őrjöngés, és a boldogság.
Én is elégedett voltam a kivitelezéssel, büszke a lányokra, hogy senki sem árulta el idejekorán a titkot és boldog, hogy igazán sikerült meglepnem a lányomat, ami a torta és a pizza hozzávalóin kívül csak odafigyelésbe, valamint gondos és körültekintő szervezésbe került.
Az esti tábortűznél és filmnézésnél még némileg kontroll alatt tartottuk a lányokat, de az éjszakai duruzsolás és röhögcsélés már teljesen kimaradt számunkra. Arra még azért emlékszem, hogy hajnali 3-kor hangfoszlányok szűrődtek fel az étkezőből - talán ekkor fogyott el a maradék pizza is a sütőből.


Nem is tudom, hogy bírtak reggel felkeni, valószínű, hogy a palacsinta illata térítette magához a társaságot.