2019. május 24., péntek

Teher alatt nő - avagy itt nem lehet megmaradni


Teljesen véletlenül, az utolsó pillanatban kerültem a címben említett előadásra. És ez nem is volt olyan baj, mert talán csak az tudott volna felkészülni, vagy előkészülni erre a darabra, aki már látta. Annyira meglepő, fordulatos, mozdulatlanságában is mozgalmas előadást tekinthettünk meg, amire előre felkészülni lehetetlenség.

Először azt sem tudtam, miről van szó, mert bár nem késtem el, de nem láttam a székeket.

Hogy érthető legyek, el kell mondanom, hogy a Teher alatt nő, három színésznőről szól, akik elég rangos hírnévre és ismertségre tettek szert Magyarországon, viszont pechemre az elsőről, akiről szó esett, nem is hallottam.

A színpadon 3 rendezői szék állt, de mikor bejöttek a nézők, az előadóművészek már elfoglalták a helyüket, így nem láthattam a rájuk írt neveket.

Aztán szépen kibontakozott előttem maga a stílus, a koncepció, hogy miről vagy inkább kiről is szól ez az egész.

Először Bulyovszkyné Szilágyi Lilla – akit én nem ismertem – életútja, majd Fedák Sári, végül Karády Katalin munkássága került illusztrálásra a színésznők által megformázva.

Bulyovszkyné Szilágyi Lillát Dobra Kata alakította. Számomra kicsit furcsa volt a stílusa, a hanghordozása, a németül, erőteljesen kihangsúlyozott szavak szinte már szájbarágósan bemutatva, de úgy gondoltam, hogy ilyen lehetett az általa megformázott hölgy is, hittem neki, mert ezt hitette el velem is.

Fedák Sári neve már ismerősen csengett, bár magánéletét, küzdelmeit nem ismertem túlságosan, de itt nem volt más lehetőségem, mint hogy tudomást szerezzek róla. Bíró Kriszta rendkívül hitelesen és szenvedélyesen formálta meg őt, a másodperc tört része alatt képes volt egyik végletből a másikba váltani.

Karády Katalin nevéhez már arc is tartozott, na és hang illetve hanghordozás, ami annyira egybevágott az őt formáló Kerekes Viktória alakításával, hogy csak arra vártam, mikor fakad dalra. Nem fakadt, sajnos, vagy nem sajnos, viszont láttam magam előtt a színésznőt, a kimért, megfontolt mozdulatait, egyszer még a cigaretta füstjét is érezni véltem.

Mindhárman fantasztikus ritmusban mutatták be az általuk megformált színésznők sorsát, a színpadon legördülő függöny utáni küzdelmeiket, a megaláztatásokat, a férfi dominancia elnyomását, ahogy semmibe veszik, lenézik őket, tárgyként kezelik és ellehetetlenítik. Egy pillanatra sem lanyhult a néző figyelme, érdekes volt az előadásmód, a mondanivaló, jó volt nézni őket, egy pillanatra sem untam, még akkor sem, ha nem azt figyeltem, aki éppen beszélt.

Ott voltam Lillával az 1860-as években, amikor a kritikusok elmarasztaló véleménye miatt Párizsba költözik, majd Németország több városában él és egy évi tanulás után fellép, és hatalmas sikereket arat. Beleolvashattam a férjével folytatott levelezésébe, ahol megmagyarázza, hogy nem lát más kiutat ahhoz, hogy elismert színésznő lehessen, csak ha megválik szeretett hazájától.
Fedák Sári életébe az I. világháború idején kapcsolódunk be, amikor elkezd politizálni. Ezek után Bécsbe menekül, ahol feljelentik, börtönbe is zárják. A negatív kritikát nehezen viseli, pedig rengeteg rajongója van, köztük Molnár Ferenc, kivel házasságot is köt, bár kapcsolatuk nem hosszú életű. Hiába volt korának sztárja, mivel támogatja a Tanácsköztársaságot, munkát itthon egy ideig nem kap, kénytelen útra kelni. Eljut Amerikába, ahol a magyar lakta városokban lép fel nagy sikerrel.
Karády Katalint a németek bevonulásakor teljesen ellehetetlenítik. Dalait nem játszhatja a rádió, az aktuális filmforgatást berekesztik. Kémkedés vádjával a Gestapo letartóztatja, megkínozza, de talpra áll. Vőlegénye viszontlátásának reménye élteti. Ujszászy azonban meghal, Karády idegösszeomlást kap. Felépülése után elhagyja hazáját és soha többé nem tér vissza.
Láttam a színészeket, láttam a kort, a rikkancsokat, ahogy az előadásokról tudósítanak, hallottam a férjek, szeretők és pártfogók megjegyzéseit, a rajongók ujjongásait, a Kossuth rádió tudósításait.
Úgy éreztem magam, mintha ott lennék, pedig csak 3 nő jelent meg előttem egy-egy székben ülve, néha dúdolva, néha zenedobozon játszva, de az arcukkal, a hangjukkal, a mozdulatukkal mindent, de mindent elmondtak a korról, a színészi mesterségről, a nők szerepéről a különböző időszakok társadalmában, a magányról, a büszkeségről és arról küzdelemről, amit azért vívtak, hogy ne felejtsék el őket az emberek.

„Mindegy, mit mondanak rólam, csak érezzem a szeretetüket.”

2019. május 23., csütörtök

Ördögi Szextett

Most két színdarabról szeretnék írni egyszerre, mert túl sok hasonlóság van közöttük, többek között az is, hogy nem igazán nyerte el a tetszésemet.

Ez a nemtetszés több fokozatból áll, nem jelenthetem ki, hogy csak a történet, csak a színész, a rendezés, vagy a díszlet miatt, inkább hol ez, hol az, csak néha halmozódott, viszont egy közös azért volt bennük, a trágár kifejezések számomra nem illenek a színpadra, viszont feledtetheti vagy háttérbe szoríthatja egy jó előadásmód. Sajnos ez nem sikerült.

Szintén Pinceszínházban jártunk, tehát a hely adott volt, a tömeg annyira nem elvárt, de ez persze csak jó, viszont a tömény izzadságszag, ami beléptemkor az orromat kezdte facsarni, na, az nem volt kellemes.

Oké, ezek a körülmények, gyorsan elfárad az orr, lépjünk túl rajta, nem szimatolni jöttem, vagyis nem úgy. Az ülőhelyem kényelmes volt, a boltív mellett éppen jól láttam a színpadot, már ha nem a földön zajlottak az események.

Ennyi előjáték után rátérek a lényegre.

Az első darab, amit láttam a Pinceszínház társulatától, Az eastwicki boszorkányok. John Updike bicskanyitogató stílusa adott, a szókimondással pedig direkt operál, tehát annyira nem is voltam meglepve. A filmet látva pedig – ahol a szereposztás „szinte” mindent feledtetni tud – elképzelhető volt, hogy nem egy matinéra váltottunk jegyet.

A baj ott kezdődött, hogy a majd két órás film rendkívül lerövidült időben és térben is. Előismeret nélkül sokszor nehéz lett volna kihámozni, hogy ki honnan, merre, meddig, de a legrosszabb az volt, hogy ennek hiányában a percekre jutó káromkodás, a szerelmi aktusok és hozzá tartozó alkatrészek néven nevezése megsokszorozódott, és nekem ez enyhén szólva kezdett fájni. A drámaiságot kizárólag az obszcén szavak okozták, nem pedig a mögöttük lévő tartalom, mert az sajnos lemaradt.
Valószínű, hogy bennem volt a hiba, mert többen a környezetemben kacagtak és pirulva szájukhoz emelték a kezüket, de valahogy nekem nem húzódott mosolyra az ajkam.

Ez idáig a műről szólt - melyet Tasnádi István vitt színpadra -, amiről a színészek ugye nem tehetnek, elvállalták, hát eljátszották, de most térjünk is ki rájuk.

A történet három szingli nőről szól (Kis Kata, Büky Bea, Kiss Ágnes), akik csütörtökönként unalomból és a jó baráti viszony ápolása céljából összegyűlnek, álmodoznak, persze a pasikról és közben iszogatnak, mert miért is ne és egyébként is mit tehetnének mást magányos óráikon?
Nem szívesen írom le, de a három grácia annyira manírosan, frusztrálva és dilettánsként kezdte a játékot, hogy ha így maradtak volna, tuti, hogy nem ülök vissza a második felvonásra. Szerencsére úgy fél óra múlva sikerült elhagyniuk ezt a ripacskodást és némileg beleélniük magukat a szerepbe, egyre jobbak lettek, már amennyire lehettek.

A szomszéd házaspár szereplése viszont felettébb zavaró volt. Nekik nem sikerült levetkőzniük a rutintalanság okozta amatőrséget. Szerencsére hamarabb kifogytak a darabból, mint ameddig tartott, de sajnálom, hogy ezt kell, hogy mondjam, a hideg rázott tőlük. A nőnek (Kancsár Orsolya) a hangja, (nem) kifejező stílusa rendkívül irritált. Tudom, hogy bosszantania is kellett, mert egy hisztérikát alakított, de sajnos nem azért zavart, hanem mert annyira erőltette, annyira akarta és túlhangsúlyozta, hogy nem hittem el egy szavát sem. A férfinak (Gargya Balázs) a színpadi mozgása, a szinte már olvasott szövegfelmondása annyira kispályás volt, hogy emiatt a viccesnek szánt mozdulatokon képtelen voltam nevetni.

A végére hagytam azért egy kis jót is. Deryll (Janik László), vagyis maga az Ördög megformálása viszont remek volt. Képes volt a szerepét átérezni, sikerült magát beleélnie és ezt átadni a nézőközönségnek. Ha kellett megújult, néha még meg is lepett, látszott rajta, hogy értette a ráosztott szerepet, hogy mit kell kifejeznie, egyáltalán miről szól a darab! A hölgyek mellette kicsit jobban teljesítettek, elnézést, hogy ezt is az ő számlájához írom, de szerintem így történt, a lényeg, hogy amikor színre lépett, akkorra kezdett egyé forrni, formálódni a darab, és így a végére valamelyest összeállt, nem hullott szét darabjaira.
Rendező Varga Bálint.

A másik színdarab is a Pinceszínház előadásában zajlott, a helyszín adott, és maradt az ok okozat, doh és izzadságszag, de hát tessék elfeledtetni az előadással! Sajnos nem sikerült…

A mű címe Francia rúdugrás, Mohácsi István darabja és 18+ besorolást kapott, szóval számítani lehetett még több intim jelenetre. Arra azért most sem voltam teljesen felkészülve, hogy itt még több obszcén szó, még több gusztustalanság kerül nyíltan terítékre, de már kicsit immunisan közeledtem a sikamlós jelenetekhez, a szexualitás nyílt ábrázolásához.

Maga az előadás nagyon érdekesen indult, rendkívül innovatív volt, ahogy a máshol lejátszódó történéseket a nézők tudtára adták. Annyit muszáj előrevetítenem, hogy két házaspár csoportterápiára érkezett a pszichológusához, ahol a pozitív eredmény reményében egy hétvégét töltenek. Igazán ezt nem értettem, hogy miért kellett két párnak lenni, mert „igazi” közös tevékenység a terápia szempontjából nem történt, de mindegy. Ötödik személy, a pszichológus (Gargya Balázs) már nem volt ismeretlen előttem az előző darabból és sajnos, most is hozta a formáját, azaz, elég kontárként alakította a szerepét. Nem is vesztegetnék rá több szót. A hatodik személy pedig egy váratlanul betoppanó szerető (Kis Kata), egy nagyon magabiztos, dekoratív hölgy személyében, legalábbis képes volt ezt velem elhitetni.

A házaspárok, Zsuzsa és Ákos (Kancsár Orsolya és Varga Bálint) illetve Kati és Gyuszi (Büky Bea és Rácz László) ismerték egymást, a feleségeket már én is az előző darabból, most kellemes csalódást okoztak, főleg Kati, egész ügyesen sikerült eljátszaniuk a szerepet, használni a színészi készletet. Mondjuk itt nem is volt túlságosan mély gondolati sík, elvont tartalom, igencsak sekélyes és hétköznapi volt a mondanivaló, de hát helyzetkomikumra építő vígjáték akart lenni, amit viszont megint csak az obszcén szavak egyre sűrűbb használatával kívántak elérni. Persze a közönség most is vevő volt a „poénokra”. (Mellettem egy fiatal lány a térdét csapkodta, mikor a farok szó különböző megnevezései elhangzottak, előttem pedig a férj félve nézett a feleségére, hogy vajon nevet-e, mert akkor ő is elkezdhet felszabadultan röhögni.)

Az előadást itt is a darab hímtagjai – legyek én is stílusos – mentették meg. Bár inkább csak az egyik férj érdemel figyelmet, Gyuszi. Ő volt az egyetlen, aki - bár a végszót nem fogom neki megbocsátani - az előadás alatt képes volt úgy lavírozni, hogy a vulgáris kifejezések között a mimikájával, hatásszüneteivel és egy-egy sóhajjal vagy nyögéssel tényleg viccesnek hatott.
Ha ezt a többieknek sikerült volna elsajátítani, belecsempészni az előadásukba, legalább csak néha, akkor feledtethették volna az alpári és közönséges kinyilatkoztatásokat.

A fotók a Pinceszínház honlapjáról származnak.

2019. május 8., szerda

Bernarda Alba háza


Mint moziba, úgy a színházba is szeretek úgy elmenni, hogy ne nagyon ismerjem az alkotás előéletét, ne olvassak róla kritikát, hogy ne tudjon befolyásolni. Persze azért egy Ember tragédiájára nem tudnék úgy beülni, hogy semmit se tudjak róla, de mivel kisszínházas, nem nagy volumenű előadásokra váltottunk jegyet, így ez nem volt annyira nehéz.

Federico García Lorca neve nem volt ismeretlen előttem, de azon kívül, hogy spanyol származású költő és drámaíró, nem igazán tudtam róla semmit. Most legalább egy művét sikerült megismernem, a Bernarda Alba háza című drámát, melyet a szegedi Genéziusz Színház előadásában volt szerencsénk megtekinteni.
A műről annyit kell tudni, hogy nagyon mély mondanivalóval rendelkezik egy letűnt korból, ahol még az erkölcs és morál szavakat komolyan vették, ahol a nők még az ablakon keresztül sem tekinthettek a másik nemre, ahol a családfő szava szent és sérthetetlen és ahol a boldogság érzése nem törvényszerű és elvárt fordulat, inkább a hozomány kísérője, esetleg, véletlenül.
Ebben a darabban csak nők játszanak, hiszen a történet is onnan veszi kezdetét, mikor az édesapa temetéséről visszatérnek. Az anya, öt lánya és egy cseléd játssza a főszerepet, mellé még érkezik egy női rokon, egy másik cseléd és az őrült nagymama. A ház hangos a szópárbajoktól, a hagyományos konvenciókból kitörni vágyó hajadonok kétségbeesett férjkeresésétől, melyre nem sok esély nyílik és a jelentkezők száma is csekély és melynek lehetősége az egyetlen mód a szülői házból való kitörésre. Az idő viszont telik és a fiataloknak elképzelhetetlen, hogy a 8 éves gyászidőt ilyetén ép ésszel túléljék.

Bepillantást kapunk az együttélés nehézségeibe, a vasmarkú anya parancsainak kilátástalannak tűnő kijátszásának igyekezetébe, az eladósorba kerülő leányok féltékenykedéseibe, az előbukkanó titkok leleplezésére, a már-már ölre menő viták felszínre törő és az unalomtól felizzott vágyakból kirobbanó vulkánkitörésére.

A társulatnak annyira fantasztikusan sikerült belehelyezkednie a szerepbe, a színészek olyan átéléssel adták elő a mai kor számára már nagyon idegennek ható ideákat, és a már akkor is áthágni kényszerült erkölcsi normákat, hogy bizony sikerült elhitetniük velem, hogy én most ott vagyok, 1939-ben, a háború kitörésének küszöbén és a mai szemmel kegyetlennek tűnő anyának igaza van, csak jót akar, a cselédek intrikái jó szándékból adódnak, a nagymama őrülete pedig nem hiábavaló, hanem intő jel, hogy milyen következménye lehet annak, ha a merev, végletekig fokozódó, indulatos szabálykövetés ellen fordulnak.

Le a kalappal a lányok – színésznők – előtt, akik egy pillanatra sem estek ki a szerepből (pedig a nézőközönségben adódott néhány hangoskodó megjegyzés), nem veszítették el a fonalat, hihetetlen koncentrációval és odafigyeléssel élték át a különböző karaktereket és egyértelműen, sokszor már félelmetesen hozták a megformálni kívánt szerepet. A szöveg sem volt számukra kihívás, pedig nem a mai szlengben beszéltek, hanem nagyon ízesen és felettébb gyors lendülettel.

A díszlet és a jelmez is pont elég volt, nem kellett se több, se kevesebb, akkor hangsúlyozódott ki, amikor kellett, gondolok itt például a feketébe öltözött nők között megjelenő piros ruhás testvérre, aki így egyértelműen, mégsem kirívóan a lázadást és a vérig menő küzdelmet szimbolizálta.

Korábban nem ismertem a társulatot, úgyhogy nem tudom, milyen lehetőségei lehettek volna még a rendezőnek, Horváth Istvánnak a szerepválasztásban, de szerintem kellőképpen mérlegelte, mert mintha rájuk öntötték volna. A színdarabot egy rendkívül összeszokott, egymásra figyelő művészi gárda alkotta.
Szereplők: Gárdián Edit, Üllei Kovács Gizella Anna, Kiss Szimonetta, Csíkos Mariann, Jónás Anna, Hegedűs Veronika, Rupáner Ágnes, Remzső Andrea, Majoros Ildikó és Ignéczi Dóra.

2019. április 19., péntek

A Tenger

A hajó kifutott a kikötőből. Vera haját megkócolta a szél, ahogy állt a fedélzeten és igyekezett minél több részletet az emlékezetébe vésni az öböl szépségéből. Nagyon szerette a tenger sós illatát, a mólónál nyüzsgő emberi forgatagot, ahogy egyik hajós odakiált a másiknak.

Vera sosem hitte, hogy egyedül nekivág ennek az útnak. Sokáig tartott attól, hogy nem lesz képes legyőzni a félelmét az ismeretlentől, de amikor elérkezettnek látta az időt, egy percet sem tétlenkedett.

Már hajnalban kiállt a kikötőbe, és az érkező hajóskapitányokat kérdezgette, ki az, aki a legtávolabb megy, a leghamarabb indul és persze hajlandó őt elvinni magával, anélkül, hogy bármit is fizetne, viszont a segítségét minden esetben felajánlotta.
Ez volt a negyedik hajó, amire így stopposként felkéredzkedett, és ez volt a harmadik ország, ahonnan ismét felkerekedett, hogy az ismeretlenbe menjen. Már rég nem volt félelemérzete, ami eléggé félelmetes volt az emberek szemében, de őt olyan magabiztossággal töltötte el, hogy meg sem kísérelték átverni, bántani, kihasználni. Azért ő is igyekezett mindig olyan kapitányt választani, aki valamilyen szinten valóban segítségre szorult, mint például a legújabb hajóstársa, Teo.

Teo majdnem 80 éves volt, és bár tapasztalt hajós, szikkadt teste egyre nehezebben viselte a hajóslét megpróbáltatásait. Feleségét már rég elvesztette, magányosan hajókázott látszólag cél nélkül, de mint az később kiderült, minden iránynak megvolt a maga oka.

A fiatalságát élte újra. Feleségével bejárták az egész Földközi-tengert, a kedvenc városoknál kikötve, a tenger közepén halászva, melyet egy vaskos Napló is bizonyított. Teo nagyon megszerette Verát és a lány is egyre inkább a bizalmába avatta a nagypapakorú férfit.
Amikor pedig Teo megengedte neki, hogy beleolvasson a feljegyzéseibe, a látszólagos kuszaságnak megteremtődött az értelme, Vera pedig alig bírt megbirkózni a könnyeivel, mikor Teo mélyen ülő kék szemébe nézett.

Egyik nap Teo az északi szélesség 40, a keleti hosszúság 5 fokánál kérte a lányt, hogy állítsa le a motort. Vera furcsállta ezt a kérést és nagyon nem is értett vele egyet, mivel erős vihar közeledett feléjük. Kérte Teot, hogy menjenek tovább, mert ha 20 csomóval haladnak, akkor hamarosan elérik azt a kis szigetet, ahol meg tudnak bújni az égiháború elől.

Teo nem engedett, döntése véglegesnek bizonyult, de megnyugtatta a lányt, hogy a hajója nagyon stramm, nem lesz semmi baj, ki fogja bírni a felhőszakadást, bármilyen erős széllökések is kapják el. Így Vera a megadott ponton leállította a motort.

Vártak. Ültek az árboc mellett és míg Vera egyre aggodalmasabban, Teo egyre derűsebben szemlélte a sötétedő eget. A Nap kezdett eltűnni a horizonton, előbb narancssárgán, majd lilán, végül haragoskék színben bukott le az egyre jobban hullámzó tengerszint alá. A szél is egyre inkább feltámadt, néha olyan élesen vágott az ember arcába, hogy már fájt. Aztán elkezdett esni. Teo felállt, mintha azt szerette volna, hogy testének minden porcikáját érjék a hideg esőcseppek. És mosolygott. Vera nem bírta tovább, könyörgött, hogy menjenek be a kajütbe.

- Nem! – kiáltotta túl a szelet Teo, majd hozzátette – én maradok, te csak menj.
Vera nem akarta otthagyni az imbolygó fedélzeten egyre jobban dülöngélő barátját, de egy idő után fel kellett adnia, már a szemét sem bírta nyitva tartani.

Hasra vetette magát az ágyon és újra félni kezdett. De most ez a félelem nem olyan volt, mint régen. Nem magát, hanem Teot féltette. Tudta, hogy nem bolondult meg az öreg, de nem értette, hogy mi lelte. Elővette a Naplót, és a 18 évvel ezelőtti mai naphoz lapozott.

40°23'45.7"N 5°07'29.4"E Utolért minket a vihar. Már csak két mérföld választott el bennünket az oltalmat adó szigettől, de a főárboc elszabadult és Lucia a tengerbe zuhant…”


Vera felrohant a fedélzetre és miközben a hidegtől reszketett, homlokán kövér izzadságcseppek jelentek meg.

- Matteo! – ordította sírástól küszködő hangon, de csak az árboc ritmusos csapódását hallotta, ahogy a kormányhoz ütődik…

2019. március 22., péntek

Ugatás

A Nő csak forgolódik a matracon, nem jön szemére álom. Egyedül van a nagy ágyban. Hiányzik a családja. A pirosan világító óra éjfélt mutat. Felül, hátát a vastag párnához támasztja és nézi a szobát. Gyorsan megszokja szeme a sötétet, látja a szekrényt, tele játékkal, amit hiába is pakol össze, lánya annyira össze tudja túrni, ha keres valamit, hogy semmi sem marad a helyén. Most a nagymamánál van a csöppség. Nem bánja, szeret ott lenni, és a Nő is megbízik a szüleiben, hogy betartják azokat a szabályokat, melyek a Nő szerint hozzátartoznak az ideális gyerekneveléshez. Nem beszélnek csúnyán, nem néznek tévét és nem esznek túl sok édességet. És ide elsősorban a csokik, cukorkák tartoznak, nem pedig az anyukája által sütött finom sütemények, melyekre a lánya csak annyit szokott mondani, hogy olyan az íze, mint a mesének…

Egyedül van. A konyhából hallja az óra ketyegését. Ez sem álmosítja el. Melege van, kitakaródzik, majd felkapcsolja a villanyt. Végül felkel és megnézi magát a tükörben. Kritikusan, nem önelégülten. Látja elmúló fiatalsága apró jeleit: a szarkalábakat a szeme környékén, az ősz hajszálakat a feje tetején. Családja van, felelősséggel tartozik irányukba, már nem lehet annyira bohém, mint fiatalkorában. Abból a mustból lesz jó bor, mely legbolondabbul forr – oszlatja el kétségeit nagymamája kedvenc mondásával. Visszafekszik, ölébe helyez egy könyvet. Lassan kinyitja és elkezd olvasni. Éber, pedig már két óra is elmúlt.

Mindig nehézséget okoz számára, ha egyedül kell töltenie az éjszakát. Ilyenkor egyszerűen nem képes elaludni. Többnyire addig van ébren, míg a Férfi haza nem ér. Nem sűrűn hagyja magára a Nőt, de most épp egy ilyen alkalom adódott, melyet nem akart visszautasítani, hisz a Férfi egyik kedvenc időtöltése a horgászat, a halakkal való küzdelem, melyből többnyire a halak kerülnek ki győztesen. Ritkán nyúlik az éjszakába, de ez most egy ilyen kivétel.

Egyszer csak hallja, hogy odakint ismerős autó morog. A Nő felkel, lekapcsolja a villanyt, miközben kinéz az ablakon, hogy biztos legyen benne, nem egy idegen jármű űz vele tréfát, majd gyorsan visszafekszik, mert a hideg parketta csípi meztelen talpát.

Hallja nyílni az ajtót, ahogy a fürdőszobában megeresztik a csapot, a hűtőajtó enyhe cuppanását, majd puha sercegést, amint a levetett ruhadarabok puffannak a hálószoba padlóján, és végül kisebb nyögések kíséretében besüppedni a mellette heverő üres teret, mely hirtelen megtelik lágyan szuszogó élettel. Ekkor a Nő elmosolyodik, kinyújtja karját és egy nagy, megkönnyebbült sóhaj kíséretében átöleli a Férfit.

A Nő nem bánja, hogy nem bírt elaludni és a Férfi sem, hogy még nem alhat, habár ilyenkor az emberek többsége az igazak álmát alussza, de a Férfi és a Nő sajnálja az időt alvásra, hiszen olyan keveset lehetnek együtt. Nem elég a nap 24 órája sem. Kint komor éjszaka, csillag sem tarkítja az eget. Sötét van. Nagyon sötét. A város fénye már nem látszik ide, csak a buszmegállóban álló lámpaoszlop világít gyér fénnyel. Hűvös van odakint, az időjárás meghazudtolja a naptári hónapot, mit sem törődik vele, hányadikát írunk, ha neki borongós a hangulata.

A ház viszont barátságos melegével szinte átöleli a benne lévőket, az ott élő emberek hője és lehelete fűtötte be, akaratlan. Halkan beszélgetnek, vagyis inkább a Férfi beszél. Sok a mondanivalója, mi történt, míg nem volt vele a kedvese. A Nő nem szól, mert éppen hallgatni van kedve. Jól esik a Férfi mély hangján ringatózni, ahogy erőlködés nélkül próbálja minél viccesebben előadni vízparti kalandjait. Hirtelen a Férfi félbeszakítja mondandóját.

- Valami beszédet hallok odakintről – suttogja, miközben az ajtó felé billenti fejét. A Nő is odanéz, mintha látni akarná a hangokat. Egy pillanatig mindketten fülelnek.

- Csak a kutyák ugatnak – mondja a Nő vállát rándítva és visszafordul a Férfihez.
- Te jó ég! Értem a kutyák nyelvét! – feleli a Férfi, majd kibuggyan belőlük a nevetés, miközben az ugatás a semmibe vész.

2019. február 24., vasárnap

Kiskarácsony


Félve nyomta le a kilincset, bár tudta, hogy félelme alaptalan. Hiába hallatszott az imént még kutyaugatás az udvarból, tisztában volt vele, hogy nemrégiben elvitték az ebet.

Így december közepén, épp ideje volt, hogy beköszöntsön a fagyos idő, de M. a rövid télre sem volt felkészülve, nemhogy egy hosszabbra. Az erdőket a környéken már rég kivágták, ami megmaradt, azt meg úgy őrizték, mint a kincset.

Ennek a faháznak is sokan a csodájára jártak, a fenyőgerendákkal feldúcolt terasza, félbevágott farönkökkel szigetelt oldala szemet gyönyörködtetett. Ritka volt a faház a betonépületek közt, pedig megnyugtató érzést keltett. Azt sugallta, hogy talán a Föld még megmenthető.

M.-nek is voltak tervei, hogyan épít majd házat maguknak. Aprólékosan megtervezte, de csak odáig jutott, hogy egy „ideiglenes” betongarázst helyeztetett el a kertben. Ennek már 15 éve. Nem úgy tervezte, hogy egyedül tölti itt a mindennapjait, hiszen volt családja, szerelme és egy kislánya.

Lassan óvakodott a ház felé. Kezét jólesően végigsimította a gyönyörűen lecsiszolt, fényes korláton és megállt a bejárati ajtó előtt. Nem mozdult.

Csak a nő volt otthon.

Jól ismerte a család napi rutinját. A gyerek a kutyaiskolában, a férfi horgászik, a nő itthon dolgozik. A legjobb időpont, hogy végrehajtsa tervét, amit túl részletesen ki sem gondolt, csak a szükségét érezte, hogy tennie kell valamit, hogy ne fagyjon meg.

Állt az ajtó előtt, melyen egy üvegcsík futott végig, és tetszett neki, amit mögötte lát. A nő csinos volt, hosszú, dús hajjal, éppen söprögetett, majd visszaült a számítógép elé.

Kicsit el is szégyellte magát, hogy leskelődik, nem ez volt a terve.

Felesége tíz évvel ezelőtt látogatta meg utoljára a lányával. M. sosem volt érzelgős típus, az a morfondírozós fajta, de azért sejtette, hogy ő rontotta el. Nagyon jól emlékezett arra a napra, amikor kicsúszott a kezéből az irányítás és ezzel az egész élete. Mindent mindig erővel akart megoldani, és míg ez az üzleti életben előnyére vált, a párkapcsolatában már nem igazán. Azt hitte, elég hogy jóképű, jól keres, lehengerlő a stílusa, a nők elismerően pillantottak aranybarna bőrére, élénk tekintetére, irigykedve néztek rá akkoriban az emberek, mikor megjelent a gyönyörű feleségével és a kislányával.

Utoljára úgy négy éve látta a volt nejét. Véletlenül. A nő nem vette észre, mert egy oszlop mögül figyelte, ahogy könnyed léptekkel átszalad az úttesten, majd kacagva egy férfi nyakába ugrik. M. olyan keserű arcot vágott, mintha citromba harapott volna. Köpött egyet, majd elindult az ellenkező irányba. Megállt egy kirakat üvege előtt és elnevette magát a szánalmas kinézetét látva. A nyári hőségben bársonynadrágban, koszos ingben. Cserzett arca már-már fekete volt a naptól és mocsoktól. Szeme megkeseredett, eltűnt belőle a fény és talán az értelem is. Összeráncolta homlokát, ahogy a múltba révedt és elfintorodott, mikor eszébe jutott az a hájas buszsofőr, aki egyre többször a kapu előtt tette le a feleségét, és akire olyan nyájasan vigyorgott az asszony, mintha több is lenne köztük. "Minden nő egyforma! Ez is" – bökött az ajtó felé keserű szájízzel.

Már csak egy szerszámot kell keresnie, amivel tervét végrehajthatja. Leginkább egy fűrészre vagy baltára lenne szüksége, a lényeg, hogy jól vágjon.

Hamarosan talált is egy megfelelőt. Nem volt nagy, de nem is kellett, hogy az legyen, hisz nem olyan vastag dolgot akart elvágni, mint egy elefántláb, csak mint egy női nyak…

                                                                      ***

Kicsit megizzadt az átmeneti kabátjában, mire végzett. A súly, amit cipelt megnehezítette a mozgását, de az adrenalin nem engedte, hogy ezzel törődjön és hátráltassa.

Már teljesen besötétedett. M. elégedetten nézte a tüzet, ahogy ropogott a kályhában. Élvezte a feléje áradó hőt, ahogy átjárta hidegtől elgémberedett tagjait.

Talán észre sem veszik, hogy kivágtam ezt a fát, hisz ők is ritkítják így karácsony tájékán. Persze nekik engedélyük van rá. Egy évben egyszer lehet… - gondolta és korgó gyomorral álomba szenderült.

2019. január 26., szombat

Nagykarácsony

Félve nyomta le a kilincset, bár az agya tudta, hogy félelme alaptalan. Hiába hallatszott az imént még kutyaugatás az udvarból, biztos volt benne, hogy nemrégiben elvitték, úgyhogy semmiképp sem támadhat rá az állat.

Igyekezett minél több részletet megfigyelni, de hiába erőltette a szemét, így napnyugta előtt kicsivel, a félhomályban, nehezen tudott tájékozódni. Nemcsak a sötétedés okozta a rossz látási viszonyokat, hanem az udvar egyre zsúfoltabb mivolta is, melyet megfigyelései alapján már megtapasztalt. Ritkán múlt el úgy nap, hogy ne változzon meg valami a korábbi állapothoz képest. Néha ugyan eltűnt egy-egy tárgy - vagy átalakult, többnyire a kutyának köszönhetően - csak azért, hogy aztán újabb kerüljön a helyébe, olykor csak átmenetileg időzve, gyakrabban viszont egész hosszú időre berendezkedve.
Az állandó szereplő egy kiszuperált sárga transporter volt, melyen látszódott, hogy évekkel ezelőtt jobb sorsa lehetett, talán kirándulóbuszként használták. Mára már csak az eső elől nyújtott védelmet a hintaágy párnáinak vagy a férfi horgászkellékeinek, avagy értékesebb szerszámoknak. Méltatlan sors ez a vidám kiruccanásokhoz szokott járműnek, de hát az évek senkit sem kímélnek.

M. sóhajtott egyet és ez a sóhaj már saját életkorának szólt. Bal kezével önkéntelenül is a derekához kapott, ahova rendszeresen bele szokott nyilallni a fájdalom, főleg a hideg beálltakor.
Márpedig december közepe lévén - globális felmelegedés ide vagy oda -, ha későn is, de beköszöntött a fagyos idő, és félő volt, hogy ha később jön, tovább is marad. M. a rövid télre sem volt felkészülve, nemhogy egy hosszabbra. Az erdőket a környéken már rég kivágták, ami megmaradt, azt meg úgy őrizték, mint a kincset. Az is volt. Olyan értéket képviselt, mint régebben az arany.

Ennek a faháznak is sokan a csodájára jártak, mert fenyőgerendákkal feldúcolt terasza, félbevágott farönkökkel szigetelt oldala szemet gyönyörködtetett. Ritka volt a faház a betonépületek közt, pedig megnyugtató érzést keltette a szemlélődőben. Azt sugallta, hogy van még természet, hogy talán a Föld még megmenthető.

***

Mivel nem hallott trappolást a kert végéből, megnyugodott és immár minden aggodalom nélkül belépett a kissé saras talajra. Sejtette, hogy nem zárták be a kaput, napközben szinte sosem szokták, főleg, ha valaki volt itthon, ráadásul a német juhászkutyában is bíztak a gazdái, hogy nem enged be bárkit. M. viszont abban bízott, hogy mint minden pénteken a család legkisebb tagja kutyaiskolába vitte az ebet és így még akár több órája is lehet, hogy tervét megvalósítsa.

Egyébként aranyos kutya volt, sokszor nézte, amikor játszottak vele, hogy milyen viccesen bolondozik, de azért tartott is tőle. Hol kedvesen csóválta a farkát, mikor arra járt, hol őrjöngve rohangált a kerítés mentén, nem igazán lehetett kiszámítani, mikor milyen a kedve. M. nem merte volna megreszkírozni, hogy akkor jöjjön, mikor itthon van. Nagyon félelmetesen tudott ugatni és többször látta azt is, ahogy a gazdája támadni tanítja a kutyaiskolában tanultak alapján.

Lassan óvakodott a ház felé, mely körülbelül ötven méterre volt a kerítéstől. Arról megfeledkezett, hogy a minap a férfi átmenetileg téglákat pakolt le egymás mellé a teraszig, mintegy járdaként, míg az igazi el nem készül.

Kettőt sem lépett, mikor megbotlott az egyik göcsörtös téglában, melynek nem lehetett más a következménye, mint hogy felbukjon és hasra essen. Próbálta enyhíteni az ütést a tenyerével, de ezzel csak annyit ért el, hogy mindkét kézfejét lehorzsolta két másik kődarab.

A bontott téglák natúr állapotban hevertek a földön. Ismerte régről ezt a technikát, amivel le kell majd tenni, hogy gyalogútként használható legyen, bár ő nem tanácsolta volna, hogy használt téglát tegyenek le, de elismerte, hogy ennek a régies feelingnek is van romantikája. Biztos volt benne, hogy fából szerették volna ezt is megoldani, de már régóta nem ad ki engedélyt az önkormányzat, hogy bármit is ebből a természetes anyagból készítsenek.

M.-nek is voltak anno tervei, hogyan építi majd fel a házát. Nagyon aprólékosan kigondolta, megtervezte, de csak odáig jutott, hogy egy ideiglenes betongarázst helyeztetett el a kertben, átmenetileg. Ennek már 15 éve. Nem úgy tervezte, hogy egyedül tölti itt a mindennapjait, hiszen volt családja, szerelme és egy kislánya is. Ez azonban már elmúlt.

***

Feltápászkodott a földről, leporolta magáról azt a réteget, amit még nem szívott be az egyébként sem frissen mosott nadrágja, káromkodott egy jóízűt, de csak halkan, nehogy felhívja magára a figyelmet, majd óvatos léptekkel felment a teraszra. Kezét jólesően végigsimította a gyönyörűen lecsiszolt, fényes korláton és megállt a bejárati ajtó előtt. Nem mozdult.

Ilyen közelről még nem is látta a házat. Most először járt a kapun belül. A nagyon impozáns bejárati ajtó szintén fenyőből volt, középen barátságosan futó üvegcsíkkal. Még az illata is érződött, mikor mélyet szippantott a levegőbe.

Csak a nő volt otthon a rengeteg macskával. Jó, már nem maradt annyira sok cica, talán csak kettő, de M. szerint ez is több a kelleténél. Nem tudta eldönteni, hogy mit esznek rajtuk? Valami fajcicák voltak, de hát nyivákoló vacak mindegyik. Egyszer M. el is lopta az egyiket. Nem szándékosan, csak úgy alakult.

***

Tulajdonképpen nem is lopta, mert magától ment hozzá az a fekete végtagokkal és fejjel rendelkező, kék szemű szőrmók, csak utána döntött úgy, hogy nem engedi továbbmenni. Végre nem érezte magát annyira egyedül! Nagyon aranyosan dorombolt, a nyávogását is jól bírta, bár azért egyre elviselhetetlenebb hangot engedett meg magának. Mikor látta, hogy a gazdái égre-földre keresik, mindenfelé kiplakátolják, biciklivel járják a környéket és a nevén szólongatják, akkor azért csak átvitte hozzájuk mint a jutalomra érdemes megtaláló. Kapott is érte egy doboz sört, ami tulajdonképpen egész jó üzletnek bizonyult a nyári hőségben. Gondolta is, hogy talán rendszeresíteni kéne a macska eltűnését és előkerülését, de még egyszer nem bírta megfogni a dögöt.

Már jól ismerte a család napi rutinját. A gyerek a kutyával iskolában, a férfi horgászik, a nő pedig itthon dolgozik. A legjobb időpont, hogy végrehajtsa tervét, amit azért túl részletesen ki sem gondolt, csak a szükséget érezte, hogy tennie kell valamit, mert ha nem, hamarosan meg fog fagyni.

Állt az ajtó előtt, tudta, hogy a nő nem lát ki az üvegen, mert odabent már világosabb volt, mint kint és tetszett neki, amit látott. A nő csinos volt, hosszú, dús hajjal, éppen söprögetett, miközben a kismacskákat pofozgatta a partvissal jobbra, balra, közben mosolygott. M. ugyan nem hallotta, de látta, ahogy nevetve szidja őket. Nagyon jót szórakozott a látványon. El is mosolyodott, de gyorsan összerendezte arcizmait, nem engedhette meg magának a gyengeséget, hiszen sokkal komolyabb feladat várt rá.

Kicsit el is szégyellte magát, hogy leskelődik. Nem volt ő kukkoló, bár amióta elvesztette a munkáját, többször rajtafelejtette a szemét a szomszédos fehérnépeken. Rengeteg lett a felesleges ideje, bár néha elment papírokat és egyebeket gyűjteni, csak hogy kitöltse valamivel, és hogy kiegészítse a napi betevőjét. Hihetetlen, hogy az emberek mit ki nem dobálnak a kukákba! Szégyen, nem szégyen, de ő már evett is onnan teljesen épen maradt kilós kenyeret, aminek még a szavatossága sem járt le, bár azért kissé száraz volt.

Kérni sosem kért szívesen, és kitől is kérhetett volna? Felesége elhagyta, tíz évvel ezelőtt látogatták meg utoljára a lányával. Sosem volt érzelgős típus, az a morfondírozós fajta, de azért sejtette, hogy ő rontotta el. Nagyon jól emlékezett arra a pontra, amikor kicsúszott a kezéből az irányítás és ezzel az egész élete. Az a pofon… az nem kellett volna! Aztán a többi sem. Mindent mindig erővel akart megoldani, és míg ez az üzleti életben előnyére vált, a párkapcsolatában már nem annyira. Azt hitte, elég hogy jóképű, sportos és jól keres, minden évben valamelyik tengerparton nyaralnak és hamarosan kacsalábon forgó palotát épít a családjának, csak befejezi azt a nagy megrendelést, amit éppen elvállalt. Milliókat kereshetett volna, ha nem megy csődbe a cég. De csődbe ment és hiába perelt, hiába fenyegetőzött, egy fityinget sem kapott vissza abból a hatalmas összegből, amit már belefektetett.

Milyen irigykedve néztek rá akkoriban az emberek, mikor megjelent a gyönyörű, koromfekete hajú, karcsú feleségével és az ő arcvonásait örökölt kislányával, aki hamvas bőrével akár Hófehérke is lehetett volna. A nők is elismerően pillantottak a férfi elegáns vonásaira, aranybarnára sült bőrére, dús, szőkésbarna hajára és azokra a mélyen ülő szinte már fekete, élénk szemekre. Sosem jutott eszébe, hogy megcsalja a feleségét. Miért is tette volna, hiszen imádta minden porcikáját: tenyérbe simuló derekát, aprócska, gömbölyű melleit, hatalmas kék szemét, és a porcelánfehér fogait a mosolya mögött!

Utoljára úgy négy éve látta. Véletlenül. Az utcán. A nő nem vette észre, mert elbújt egy oszlop mögé. Onnan figyelte, ahogy könnyed léptekkel átszalad az úttesten, rózsaszín szoknyája alig éri utol, majd kacagva egy férfi nyakába ugrik, akivel aztán kéz a kézben elandalog. M. olyan keserű arcot vágott, mintha citromba harapott volna és tán még érezte is azt a savanyúan keserű ízt a szájában. Köpött egyet, hogy megszabaduljon az emlékétől is, majd elindult az ellenkező irányba. Már nincs ehhez a nőhöz semmi köze, és jobb is így. Megállt egy kirakat üvege előtt és elnevette magát, amilyen szánalmasan nézett ki. A nyári hőségben bársonynadrágban és egy koszos, hosszú ujjú ingben. Háta már meggörbült, mint egy vénembernek, kezét kiszárították az elmúlt évek hideg évszakai, cserzett arca már-már olyan fekete volt a naptól és a mocsoktól, mintha néger lett volna, csak a rengeteg ránc, ami kicsit világosabb színben csíkozta arcát, jelezte, hogy nem volt mindig ilyen sötét. Szeme megkeseredett, eltűnt belőle a fény és talán még az értelem is. Szánalmas, átkozott vénember – mondta magában és igyekezett elfelejteni mindent, amit már elveszített és ami sohasem lesz újra az övé.

De a pofont nem tudta kiverni a fejéből, hisz mindennek az volt a kezdete, onnantól változott meg minden. Legalább a lányát sosem bántotta. Miért is tette volna? Tündéri kislány volt, bár amikor megromlott az anyjával a kapcsolata, ő is elkezdett félni tőle, pedig egyszer sem emelt rá kezet. Mondjuk szépen sem beszélt vele nagyon, sőt sehogy.

Összeráncolta homlokát, ahogy a múltba révedt és elfintorodott, mikor eszébe jutott az a hájas buszsofőr, aki mindig a ház előtt tette le a feleségét, és akire olyan nyájasan vigyorgott, mintha több is lenne köztük. Csoda, hogy féltékenykedett? Persze nem kellett volna megütnie, de mikor gúnyosan a fejéhez vágta, hogy legközelebb le sem száll a buszról, hanem továbbmegy vele a remízbe, mit kellett volna tennie? Most már tudta, volt ideje, hogy rájöjjön… Tűrnie kellett volna. Vagy úgy viselkedni, hogy ne legyen igény arra, hogy más szórakoztassa az ő kedvesét. De hát nem mindig úgy sikerülnek a dolgok, ahogy szeretnénk. És egyébként is, minden nő egyforma! Ez is – bökött az ajtó felé keserűn - biztos többször megbántotta már a férjét, ne legyenek illúzióink.

Most viszont eljött az idő, mikor tennie kell valamit! Már csak egy szerszámot kell keresnie, amivel tervét végrehajthatja. A terasz dugig volt mindenféle elektromos és kézi szerkentyűvel. Leginkább egy baltára lenne szüksége vagy fűrészre, az a lényeg, hogy jól vágjon és így nem tart sokáig.
A nő közben abbahagyta a söprögetést és visszaült a fotelbe a számítógép elé. Legeltette még egy kicsit a szemét a sortból előbukkanó combokon, nem volt rossz bőr, mi tagadás, és csiklandozó nevetése van, de ezt valószínűleg most nem fogja hallani…

***

Óvatosan megmozdult és igyekezett észrevenni a szükséges eszközöket anélkül, hogy meg kelljen mozdítania bármit is, amivel zajt csaphatna. Persze nem látott semmi alkalmas vágóeszközt, csak egy metszőollót, de azt nem igazán tartotta megfelelőnek, így tovább kutakodott.

Egy kosár csak kutyafelszereléssel volt teli, számos póráz, nyakörv, és még Isten tudja miféle láncok. A pici szekrényke - melyet a nő csiszolt le az egyik nyáron nagyon alaposan és lelkiismeretesen, de lefesteni már nem maradt ideje, így látszik is, hogy hamarosan tönkre fog menni az időjárási tényezők miatt - biciklialkatrészekkel volt teli, úgyhogy az sem jöhetett számításba.

M. kezdett egyre türelmetlenebb lenni. Mi lesz, ha nem talál megfelelő szerszámot? Kudarcba fullad a terve? Nem lehet, hisz nem szokta félbehagyni, amit elkezd és már egy fityingje sincs. Kap ugyan némi segélyt, de abból ételre is alig futja és éjszakára már kemény mínuszokat mondanak. Hamarosan megfagy, ha nem szerez némi tüzelőt. Nem, nem adhatja fel!

Bentről mozgást hallott, úgyhogy hirtelen leguggolt a lóca mögé és nem mozdult. Csend volt, csak a szíve egyre erősödő dobbanásait hallotta. Ok nélkül ijedezett, mert a nő nem jött ki a teraszra, csak felkapcsolta a villanyt. Ezzel azt is jelezte, hogy lassan érkezik a családja, tehát M.-nek igyekeznie kell, és azt is, hogy még óvatosabban kell mozognia, mert most már a nő is észreveheti bentről, bár csak az ajtó üvegén keresztül, mert az ablakok már be voltak sötétítve.

Így viszont nagyon megkönnyítette M. dolgát, a világosban sokkal egyszerűbb volt a keresés és néhány perc alatt talált is egy fűrészt. Nem volt nagy, de nem is kellett, hogy az legyen, hiszen nem olyan vastag dolgot akart vágni, mint egy elefántláb, csak mint egy női nyak…

***

Kicsit megizzadt az átmeneti kabátjában, mire végzett. Visszafelé menet igyekezett a téglákra lépni, mert félő volt, hogy a nehéz súlytól még inkább elsüllyedne a sárban, arról nem is beszélve, hogy így is volt már egy réteg a cipője talpára ragadva, ami megnehezítette a mozgását, de az adrenalin nem engedte, hogy ezzel törődjön és hátráltassa.

Mikor kiért, a kapuból még visszanézett a házra, ahol melegen világított a lámpa, a kéményből dőlt a fehér füst. M. is vágyott a melegségre… az otthon melegére.

***

Odakint teljesen besötétedett, csak a villanyoszlopról áradt némi fény az úttestre. M. elégedetten nézte a tüzet, ahogy ropogott a még némileg hideg kályhában. Kicsit megborzongott, ahogy élvezte a feléje áradó hőt, ahogy átjárta hidegtől elgémberedett tagjait. Parányit sajnálta, hogy egy fiatal egyedet kellett kivágnia azért, hogy most ő kicsit jobban érezze magát, de ennek kivitelezése is elég fejtörést okozott a számára. Elégedettséggel töltötte el, hogy nem bukott le, bár a kutya biztos meg fogja érezni az idegen szagokat, de ez már nem érdekelte, beazonosítani úgysem tudja.

Mielőtt tűzre vetette volna, még volt annyi lélekjelenléte, hogy letörjön egy nagyobb ágat, amire rátette azt a két gömböt, melyet a minap az egyik kuka mellett talált. Igaz, hogy el volt törve, de tudta úgy fordítani, hogy az senkinek se szúrjon szemet. Ugyan kinek szúrna? Egyedül van, mint a szedett fa…

Becsukta szemét, a kályhából előtörő sárga fény megvilágította arcát, melyen egy parányi mosoly szaladt végig.

Talán észre sem veszik, hogy kivágta ezt a fát, hisz ők is folyamatosan ritkítják a kis erdőjüket így karácsony tájékán, persze nekik engedélyük van hozzá. Egy évben egyszer árusíthatják, és nem valószínű, hogy mindet megszámozták… - gondolta és korgó gyomorral álomba szenderült.

2018. december 28., péntek

Io sono Tempesta

Úgy látszik Marco Giallini nélkül már nincs is jó olasz film. Ami nem is csoda, mert ez az ember minden manír nélkül olyan jól tudja hozni a számára megálmodott szerepeket, mintha tényleg mindenféle szituációban leélt volna már legalább egy életet.

Az Én vagyok a Vihar című filmalkotásban Ő Numa Tempesta, egy gátlástalan vállalkozó, a világ szépségei iránt látszólag közömbös pénzügyi mágnás, akinek se bejelentett lakcíme, se barátja, se gyökerei, de ellenállhatatlan és karizmatikus egyéniség, aki rendkívül otthonosan mozog a felső tízezer sznob társadalmában, vagy a korrupció melegágyában.
A film fő mondanivalója nem esik annyira távol a mindennapi élettől, de ennek az egyszerű témának a kivitelezése fölöttébb egyéni. Mindig voltak szegények, mindig lesznek gazdagok, és mindig is lesznek olyanok, akik ezt túlélik, felülemelkednek, kitörnek, vagy lecsúsznak, netán börtönbe kerülnek.

A filmben megfelelő az egyensúly a két véglet között, se nem röhögünk gúnyosan a pórul járt gazdag új munkakörén – merthogy ezt is méltósággal végzi, már amikor végzi – se nem sírunk a szerencsétlen hajléktalanok sanyarú sorsán, mert sikerül úgy éreznünk magunkat a film végéig, hogy ez így van jól, így természetes.

„Ne meséljem el inkább az én sztorimat? Mert a Tiéd láthatóan dögunalom.”
Tulajdonképpen Numa is hajléktalan, csak lelkileg. Magabiztossága megnyerő, de azért nem annyira, hogy elnézzék egoista megnyilatkozásait, mely véleményét még nyíltan hangoztatja is, míg aztán meg nem fordul a kocka és hirtelen mindenki szemében egy maximálisan empatikus emberré válik, akit csak a szeretet ösztönöz az önzetlent jócselekedetekre. Persze a köpönyeget elsősorban a pénz fordította meg, de aztán rájövünk, hogy kezd felébredni benne az igazi együttérzés, hogy nem érzi cikinek, hogy segítsen alkalmi ismerősein, bemutassa alkalmi partnereinek, majd velük együtt véghez vigyen egy hatalmas csalást, amit persze nem úszhat meg büntetlenül.

„Ugyanannyi pénzbe kerül egy jó ügyet, mint egy rossz ügyet támogatni”- mondja ezt a gátlástalan ügyeskedő, aki a pénz hajhászása közben elfelejti felemelni a fejét, hogy körbenézzen, mennyire egyedül maradt. A három pszichológiai tanulmányait végző prosti sem tud túl sok segítséget nyújtani a mélylélektan traumáinak feltárásában – lehet, hogy még nem tartanak itt a tananyagban, vagy éppen hiányoztak -, de legalább viccesek.
A filmnek remek a stílusa. Az embert megkeserítő gondokat olyan finoman és észrevétlenül ábrázolja, hogy csak később jövünk rá, milyen mélyenszántó mondanivalója van az ötszintes szálloda folyosóján kocogó üzletembernek, a játékgéptől a gyereket ellökő, benne rejlő önző kisfiúnak, aki a következő pillanatban már maga elé is helyezi. Vagy az előbb említett kisfiú mindig vidám papája, Bruno (Elio Germano) nem teljesen tisztességes üzleti felismerésének, netán az őszintén naiv és nem mellesleg gyönyörű prosti nyíltságának az idegen és ismeretlen és még rosszul is öltözött emberek irányába, avagy Angela (Eleonora Danco), a szociális vezető következetes határozottságának, mely keménység majdhogynem sosem távozik belőle és már-már negatív képet sugall vallásossága és segíteni akarása ellenére is.

Bruno fia, Nicola (Francesco Ghegi) hitelesen testesíti meg az erősen veszélyeztetett helyzetű gyerekek keserű sorsát, de tudatosan nem áll be a sorba, ahogy azt előre elképzelhetnénk, és nem engedi meg magának, hogy a tanulást hanyagolja, inkább meg akarja mutatni, hogy ez az egyik legfontosabb, hogy a fiataloknak jövőjük legyen, ha okosan használják a fejüket. Nem él vissza a helyzetével, pedig megtehetné, hisz aranyos arcocskája minden nőneműben szánalmat és segíteni akarást vált ki, de ő ezt megfordítja, inkább ő nyújt segítő kezet Numának. Ő még tud tiszta, gyerekfejjel gondolkodni, hogy nem a pénz, vagy annak hiánya miatt nyomorodnak meg emberek, hanem az elfojtott, ki nem mondott szavak, tisztázatlan emberi kapcsolatok, saját maguk félrevezetése és becsapása az okok, melyek nem engedik, hogy nyugodt, pihentető álomba merülhessenek éjszakánként.
Sajnos a film végén nem kapunk tanácsot a két szélső réteg minél fájdalom mentesebb közeledésének kivitelezéséhez, sőt egy kicsit csalódást is okoz a hajléktalanok új életvitele. Viszont Numa megbékélése a világgal, a gyerekkori traumájának feloldása, amilyen egyszerűen és természetesen kezeli a régmúlt sérelmeit és megtalálja azt a hangot, amivel orvosolni tudja, mindezt ugyanolyan méltósággal és nyugalommal, mint mikor korrupt üzletember volt és nem voltak anyagi gondjai, engem teljesen lenyűgözött és levett a lábamról.

A lekezelő, nagyképű és hirtelen haragú emberből egy az apróságoknak is örülő, egyszerű gyerek válik, aki képes megbocsátani, a hibáit beismerni és a büntetést elfogadni, és így végre nyugodtan, rémálmok nélkül aludhat éjjelente, mit sem törődve a kétes színű és szagú ágyneművel.

A film nem hoz őrületes erkölcsi tanulságokat, nem vált ki burleszkbe illő kacarászásokat – bár volt két jelenet, ahol már-már súrolta (sajnos) -, nem csöpög benne a romantika és nem ropognak a fegyverek. Életszerű, vicces, elgondolkodtató, megnyugtató, felkavaró és egyszerűségében bonyolult. Csak mint maga az Élet!

Csapó! Ennyi!