Varázslat

Az idei Adventi bazár, melyet az iskolában rendez meg a mindenkori 2. osztály, az összes évfolyam tanulói, szülei és ismerősei számára, nem sokban tért el az előző évektől. Mint mindig idén is kávéházat rendezett Tami osztálya. Annyiban módosult a felállás, hogy ebben az évben nem a szülők vették fel a rendelést és szolgáltak fel, hanem már a gyerekek.

Elég nagyok voltak ahhoz, hogy ne borítsák rá a vendégre a kávékülönlegességeket, akárcsak ahhoz, hogy megjegyezzék a néha igencsak bonyolult megnevezéseket. Néha azért láttam zavart az arcokon, amikor egy négytagú család mindegyik tagja különböző italt rendelt, de ez csak átmeneti volt, mert senki sem felejtette el, aki meg mégis, az felírta.

A szülők pedig végre pihenhettek, kivéve azt a néhányat, akik a kávét főzték, mert ezt nem bíztuk a gyerekekre. Persze az rosszul viselte ezt a felállást, aki szeretett volna középpontban lenni, de lejárt a felnőttek ideje, a gyerekek minden váratlan fordulatot kifogástalanul kezeltek.

Nagy volt a nyüzsgés az egész iskolában, nem csak a mi osztályunkban, mindenki előrukkolt valami fantasztikussal, bár az ételek most nekem nem nagyon jöttek be. Az egyiket túlrozmaringozták, a másik nem sült meg rendesen, a harmadik pedig hideg volt, de azért nem maradtam éhen.

A fő attrakció viszont az Adventi bazár után következett. Az egész osztály elszivárgott, hogy a szülők gyorsan és alaposan kitakarítsák a helységet, hogy este hatkor a szegediek körében csak Kapcának nevezett művelődési házban újra összegyűljenek, immár egy komoly színdarab megtekintése céljából.

Úgy egy hónappal korábban vették kezükbe a gyerkőcök a Varázsfuvola megrövidített, de annál viccesebb változatának szövegkönyvét. Tami nagyon izgult. Ő volt az egyik mesélő, az egyik szolga és „mellesleg” a súgó. Mit tegyünk, ha a gyerekünknek ennyire jó esze van! Nem tehetünk semmit.

Már egy héttel korábban szinte mindenki szövegét fújta, a sajátját pedig fantasztikus átérzéssel és színészi képességgel adta elő. A beszédén kissé érződött az adrenalin megemelkedett mértéke, de mikor nem volt szövege, színészeket megszégyenítő arcjátékok és mozdulatsorok jellemezték.

Nagyon büszke voltam rá! A főszereplők is parádéztak, nem is gondoltam volna, hogy ennyire színes egy 6. osztályos a Waldorf–iskolában.

Ezen a linken megtekinthető az egész előadás.

Két héttel később módunkban állt a pesti Erkel Színházban is végignézni a Varázsfuvolát. Több autóval mentünk, mivel vonattal nem lett volna biztosított a visszaút és néhány szülő is szívesen elkísérte a gyerekeket. Már az indulás is kalandos volt, mivel Anti otthon felejtette a jegyeket. Az volt a szerencse, hogy az egyik apuka késett, addig Antinak legalább eszébe jutott, hogy egy igencsak fontos dolog nincs nála és hazaszaladt érte.
A megérkezés sem úgy alakult, ahogy azt terveztük, bár mi időben odaértünk – nálunk volt a jegy, úgyhogy illő is volt, de az egyik autó nagyon eltévedt, már csak a nyitány után futottak be.

Az előadás nem igazán nyerte el a tetszésemet. Az Éj királynője gyönyörűen, Pamina is szépen énekelt, de a többiek szerintem középszerűek voltak. A háttérben vetített híradórészletek sem nyűgöztek le, akárcsak a hirtelen ledobott jelmezek alatt lapuló farmer és cicanadrág. Tamival néha dőltünk a nevetéstől, mikor a karzat elkezdett köhögni. Nem tudom ilyenkor mi történt, de sorba köhögött minden gyerek, néha még ritmusra is.

A hazaút már fárasztó volt, mindenki más autóba szállt, mint odafelé, egyre nagyobb volt a kavarodás. Tami sem oda, sem vissza nem velünk utazott, sajnos, bár még Antival minket is szét akartak választani, de ezt az én kedvesem nem hagyta!

Kávéház

Mint minden évben, december elején a Waldorf iskola ünneplőbe öltözik, hogy a tanulás helyett teret adjon a szórakozásnak az Adventi bazár keretein belül. Ez azt jelenti, hogy minden osztály kiáll valami érdekességgel, hogy a folyosókon egymást érik az „árusok” - szülők és gyerekek -, kik kézműves termékeiket kínálják, hogy az osztályok bemutatják az év közben tanult előadásaikat, legyen az magyar, angol vagy spanyol nyelvű, de arra is ilyenkor van lehetőség, hogy tanári kórus hallassa hangját. Tulajdonképpen olyan bő a kínálat, hogy képtelenség mindenhová időben odaérni, mindent megkóstolni és kipróbálni.

Mindig a második osztály közössége szervezi ezt az eseményt, nem jobban, nem rosszabbul, másképp, a saját egyéniségüket belevíve, de azért a forgatókönyvnek is megfelelve.

Hirtelen két pontot szeretnék kiragadni. Idén számomra a díszítés vitte el a pálmát. Egyszerűen szemet gyönyörködtetően káprázatos volt, főleg a bejáratnál. Visszafogottan gusztusos, hívogató és kedves volt a szemnek, hogy ha rágondolok máris kellemes, meleg hangulat tölt el.

A másik, ami nekem nagyon tetszett, hogy az ünnep előtti napon rendeztek a város legforgalmasabb helyén egy flashmobot, melyet a gyerekek, lelkes szülők és tanárok adtak elő. Manapság egyre több ilyen kisfilmet lehet látni az interneten és ha jól megszervezik, nagyon szórakoztató, megható vagy vicces tud lenni. Élőben még nem láttam, és hogy részt is vehettem rajta, nagy izgalommal töltött el. A reggeli fergeteges próba után, melyen az egész iskola részt vett, sajnos megdöbbenve tapasztaltam, hogy csupán 3 osztály képviseltette magát, közülük is többen háttérbe húzódva. Pedig maga az ötlet kiváló volt, kár hogy csak ilyen kevesen próbálták meg életre kelteni. A szórólapokat viszont lelkesen szétosztották a diákok a járókelők között.

De térjünk vissza az iskolába, ahol az osztályok már díszítették a termüket, ki-ki a profiljának megfelelően, hiszen minden osztály más különlegességgel állt elő. Volt teaház, pánikszoba, csokiszökőkút, fizikai kísérletek játszóháza, origami készítés, salátabár és még sorolhatnám. Akit bővebben érdekel a kínálat, látogasson el ide, jövőre még eljöhet.

Mi természetesen az elmaradhatatlan kávéházzal jelentkeztünk, ahol nem csak a hagyományos fekete-leveket lehetett megvenni, hanem gesztenyés, gyömbéres különlegességeket is. Imádom a kávét az illatát, az aromáját, de talán még jobban a kávéházi hangulatot, ücsörgést kellemes társaságban, de akár egyedül is. Most ezt büntetlenül megtehettem, pedig én voltam a pincér.

Most pedig folytassuk képes beszámolóval:

Ha beléptünk az iskolában ez a látvány fogadott.

A tornateremben kaptak helyet a külsős árusok, kik saját készítésű sajttal, olajjal, lekvárral vagy kézzel varrt babákkal, ruhával, táskával várták a vevőket.

A folyosókon pedig szülők és gyerekek árusították tallérért az általuk készített holmikat.

Tami osztálya éppen az India-epochánál tart, aminek egyik vonzata, hogy előadtak egy indiai regét, a Csodatévő Gopált. Hihetetlen neveket és történetet kellett megtanulnia minden gyereknek, mely tartott 16 oldalon keresztül. Először nem is hittem Taminak, hogy az egészet meg kell jegyeznie, de pár nap múlva a lány úgy elhadarta az elejétől a végéig, hogy kétségem sincs afelől: egy zsenit szültem! Zenei aláfestéssel is ők kísérték magukat.

                                 A kis indiai tündér, száriban.

Ez a mi kis kávéházunk, hátulról. Itt készültek az isteni nedük és a hozzájuk tartozó harapnivalók is gyorsan fogytak.

Itt pedig a vendégsereg. A gyerekek babzsákon heverésztek és persze nem kávét, hanem forrócsokit fogyasztottak.

Ritka pillanatok egyike, hogy a mesélőszékbe lehessen ülni. A nap végére már bele is roskadt szegénykém.

Ony, csony, ácsony, rácsony, arácsony, karácsony

Ez a cím onnan jutott eszembe, hogy nyáron Tami nagyon sokszor leírta a vakációt ilyenformán, gondoltam kipróbálom a karácsonnyal is. Egész viccesen néz ki.

Nálunk a Waldorf-iskolában a szokásos Adventi bazár az ünnepkör első állomása. Nem akarok elmélyedni a témában, mert a szervezés most nem a mi asztalunk volt, tettük a dolgunkat, és örömmel láttuk, hogy mások is ugyanígy tesznek. Amiért mégis megemlítem az az, hogy Tamiék osztálya egy spanyol előadást adott elő a Pásztorjáték mintájára és ezzel elismerést szereztek az új spanyol tanáruknak és természetesen saját maguknak is. Nem volt egyszerű a szöveg, de gyönyörűen, érthetően mondták, odaillő mozdulatokkal kísérve a történéseket és bár egy-két szót leszámítva, nem értettem belőle sokat, mégis olyan volt, mint egy dallam, nem kellett érteni, csak érezni. Az iskolai előadás után még kétszer felléptek vele Szeged egyetlen bálaszínházában is, gondolom nem véletlenül.

Az idei karácsonyunk viszont már nem volt a tavalyi. Értem ez alatt, hogy elveszett belőle az a titokzatos szikra, ami a meglepetés, a misztika előhírnöke, miután végérvényesen is lelepleztük a Jézuskát. Tami már nem neki írta a levelet, hanem nekem, de meglepően visszafogott volt és külön kiemelte, hogy nem kell neki mind az öt dolog, lehet választani. Igyekeztem a kedvében járni és olyat is a fa alá csempészni, aminek tudtam, hogy örül, pedig nem is kérte.

Valahogy úgy jött ki a lépés, hogy a lány egyedül díszítette fel a fát, mert én elúsztam a karácsonyi ebéddel, ő meg szívesen bogarászta a díszeket, fűzte a szaloncukorra a madzagot, tette fel az égőket, melyek csak akkor gyulladtak ki, mikor a kád széléről előszedett egy izzót. Valószínű, hogy tavaly óta ott lehetett, fogalmam sincs miért, erre ő sem tudott magyarázatot adni, de így megmentette a kivilágítást.

Gondosan berendezte a macskáknak is a fa alatti fekhelyet, persze úgy, hogy még ő is odaférjen. Nálunk nem maradhat karácsonyfa sziámi cica nélkül, nekik ez a kényelmes fekhely jelenti az ünnepet.

A Jézuska olyan váratlanul érkezett, szinte meglepetésszerűen, hogy nem is volt időnk ünneplőbe öltözni, de a szívünk ragyogása és az egymás iránt érzett szeretetünk kárpótolta mindezt.

Sikerült olyan ajándékokat választani, aminek a lány nagyon örült, bár ocelot schleiset sehol sem tudtam beszerezni, de a jaguár és leopárd család is megtette. A párnán alvó cica azonnal beköltözött Tami fekhelyére, Frakk, Szerénke és Lukrécia bábok családi játékot eredményeztek, talán a Mirr-Murr mesekönyv enyhe célzása is célba talált, a meleg fülvédő pedig egész télre örömöt okoz a pici lányunk pici füleinek.

Nagyon jó volt látni, ahogy csillogó szemmel bontogatja az ajándékokat, és minden kis csomagból valami érdekes bukkan elő számára. Nekem ez volt a fontos, hogy a gyermekem boldog legyen, én ennyivel is megelégedtem volna, de aztán ő is ideadta az ajándékát, amivel nem is gondolta, hogy engem milyen boldoggá tesz és ráébresztett arra, hogy a kézzel készített dolgok micsoda értéket képviselnek.

Tündéri volt, ahogy leste az arcomat, vajon tetszik-e az általa agyagból készített gyertyatartó – ami egy macskaarcot viselt -, és a kis tálka, melynek nyúl fülei voltak és amibe a pisztáciámat tehetem, bár kettőnél több nem fér bele. Könnybe lábadt a szemem, hogy milyen figyelmes, kreatív és hogy mennyire szeretem…

Advent és bazár

Az első waldorfos élményünk az Adventi bazárhoz kötődik. Mikor már kezdtem érdeklődni a waldorf-pedagógia iránt, december környéke volt és így alkalmunk adódott, hogy elmenjünk erre a programra. Meghatározó és felemelő érzés volt, ahogy a gyerekek a saját készítésű portékájukat árulják, tallérért, vagyis az iskolában bevezetett pénzért. Természetesen minden termék valamilyen módon az ünnephez kapcsolódott. Volt itt nemezből készített angyalka, papírból karácsonyfadísz, színes és változatos formájú mécsesek agyagból, különböző mintázatú gyertyák és még sorolhatnám. A legjobb az volt, ahogy Tami élvezte ezt a közösséget, mintha ő már akkor tudta volna, hogy neki ez az iskola lesz a legjobb. Azóta megtudtuk, hogy ennek az élménynek a sikeréhez rengeteg szülői és tanári segítség is kell, de ez a végeredményen mit sem változtat.

A második osztályba lépve értesültünk arról, hogy az Adventi bazár megrendezése immár a mi feladatunk lesz. A tavalyi év sikerén felbuzdulva az már egyértelmű volt, hogy a mi osztályunkat ismét egy meghitt kávézóvá alakítjuk át, itallappal, karácsonyi hangulatot idéző terítéssel, fahéjillatú mécsesekkel, zongoraszóval és természetesen teljes körű kiszolgálással.

Most viszont egyéb teendőket is el kellett látnunk a plakátkifüggesztéstől kezdve a külső árusok megszervezéséig, akik még színesebbé tehetik a palettát. Az osztályokban az évek során már kialakult egyfajta profil (és profizmus), teázó, palacsintázó vagy játszóház formájában, akárcsak az árukészlet terén, mint lucabúza, gyertyák, szappanok és díszek.

A díszekről jut eszembe, hogy a folyosók, termek feldíszítése is a mi feladatunk volt. Én még életemben nem szurkáltam össze a kezem ennyiszer tűlevéllel, mint az eseményt megelőző napon!

Mint szervező az én feladatom az volt, hogy a kialakított helyekre kísérjem a különböző árusokat, mindenkit útbaigazítsak, aki igényt tart rá, felvilágosítással szolgáljak a tallér beváltását illetően, vagy ha váratlan esemény adódik, akkor megszervezzem, hogy kellő figyelmet kapjon. Adódott is ilyen alkalom, mikor odajött hozzám egy kislány, hogy ő gitározni szeretne. Később előkerült a tanár néni is, én pedig rohantam, hogy csináljak nekik helyet a folyosón, kihirdettem a programot és végig is hallgattam! Természetesen a pult mögé is be kellett néha állnom, hogy kiszolgáljam a vendégeket és a zongorázás oroszlánrésze is az én kezemben volt.

Nem tudnám megmondani, hányszor tettem meg a három emeltnyi magasságot, de talán nem is fontos, a lényeg csak az volt, hogy élveztem ezt a nyüzsgést, és szerettem volna a legjobbat kihozni belőle. Természetesen a többiek is megtettek minden tőlük telhetőt, hogy a gyerekek csak azt érezzék, hogy értük vagyunk, őket akarjuk boldoggá tenni.

Azt hiszem sikerült.

Csend... és nyüzsgés

Csend…

Advent az első esemény, ami a karácsonyi ünnepkörbe tartozik, ilyenkor gyújtjuk meg az első gyertyát, majd minden vasárnappal egyel többet. Az első decemberi hétfőn, mikor bevittük a lányunkat az iskolába, nem a tanterembe ment az osztály, hanem az első emeletre. Szép lassan minden teremből kiszivárogtak a gyerekek, hogy körülállják az adventi koszorút, melyen már égett egy gyertya. Mikor mindenki kiért, elkezdtek énekelni. A folyosó akusztikája felhangosította a hangokat, miközben szépen sorban minden osztályból elindult egy-egy gyerek az adventi koszorú felé, hogy az osztály gyertyáját is fellobbantsa. Sohasem vettem még részt ilyen iskolai ünnepségen, ahol nem azon volt a hangsúly, hogy ki kell öltözni, nem kellett hosszú és unalmas verseket sem végighallgatni, egyszerűen csak ott kellett lenni, esetleg énekelni, vagy csak a szemükkel követni a soron következő „gyújtogatót”.

Az első osztályból Tamira esett a tanító néni választása, vele gyújtotta meg a közös gyertyát, amitől a lányom különlegesnek érezte magát. Ám ez még nem minden! Mikor minden osztály gyertyája égett, elhallgatott az énekszó is, csend lett. Tényleg csend. Senki sem szólt egy szót sem, meg sem mozdult, pedig senkinek sem mondták, hogy hallgasson, főleg nem az elsősöknek, de ők sem nyikkantak meg. Álltunk és hallgattuk a csendet. Körülbelül egy perc telt el így némán, aztán megmozdult valaki, majd valaki más is, és szépen mindenki visszament a termébe, ahogy jött. Hihetetlen érzés volt, hogy a gyerekek érezték, hogy most hallgatniuk kell, érezték, hogy békét lelnek a csendben és nem akarták félbeszakítani ezt az élményt azzal, hogy megszólalnak.
„Csend van. Nincs hang, csak lélek-beszéd.”

… és nyüzsgés

Az adventi bazár viszont nem a csendről szólt, sőt olyan nyüzsgés volt, hogy fel sem tűnt, hogy egy tanintézményben vagyunk. Mindenfelé gyerekek szaladtak, szülők próbálták követni csemetéjüket, rikkancsok hirdették a programokat, nehogy lemaradjanak az érdeklődök és „mozgóárusok” próbálták eladni portékájukat. A Waldorf iskola minden évben tart ilyen bazárt, aminek nem titkolt célja az osztálypénz gyarapítása. Mivel alapítványi iskoláról van szó, ahol a szülők is adományt fizetnek azért, hogy gyerekük egy olyan környezetben okosodjon, ahol a hangsúly nem azon van, hogy a lexikális tudásukat bővítsék, hanem azon, hogy érezzék a belső csendet és ami mögötte van, sokszor kell kreativitáshoz folyamodni, hogy az elképzelések – például kirándulás egy biofarmra, barlangtúra stb. – ne csak elméleti síkon létezzen, hanem meg is valósuljon.

Az adventi bazáron az iskolába járó gyerekek, azok szülei, és a tanárok mind arra törekednek, hogy áruba bocsássák az általuk elkészített tárgyakat, előállított termékeket. Itt tényleg bármiről szó lehet, ha az összeegyeztethető a jó ízléssel, nem műanyagból, hanem természetes anyagból készül, látszik rajta az alkotó keze munkája, leleményessége.

Minden osztály egy-egy meglepetést takart és nem csak a lányom lubickolt a többletkínálatban, hanem én is, bár néha elvonta figyelmemet a nem terhes kötelesség, amire önként – és dalolva – jelentkeztem, mint a büfében való árusítás, vagy a termünk előtti kínálat eladása, melyet az első osztályos szülői mag „hordott össze”. (Muszáj egy kicsit csalódásomnak hangot adni, hogy miért szülői magról van szó. Mert sajnos az első osztályba járó 19 gyermek közül körülbelül a felének ismerjük a szüleit. Van olyan akit még nem is láttunk, mert nem látogatja sem a szülői esteket, sem a programokat. Elgondolkodtató, hogy miért abba az iskolába íratták be a gyereküket, ahol előre tudták, hogy bizony itt a szülőknek is együtt kell működniük a tanárokkal, hogy együtt alakítják a gyermek környezetét, ők teremtik meg a családias légkört, ahová jó nap mint nap betérni, teszik élménydússá a diákok napjait, hogy minél színesebben, minél változatosabban tapasztalja meg a felnövekvő nemzedék, hogy miért érdemes áldozatokat hozni.)

Nagy volt a nyüzsgés, mikor megérkeztünk, persze nem mi voltunk az elsők, mert Anti még reggel sütött egy kis linzert (ami végül ehetetlennek bizonyult, mert úgy kiszáradt, hogy beletört az ember foga). Az egyik osztályból palacsinta illata szállt, gyorsan betértünk és helyet foglaltunk egy kockás terítős asztalnál, melyet a padokból alakítottak ki, a fiókokból még kilógtak a füzetek, jegyzetek. A másik teremből teaházat varázsoltak a fiatalok, kényelmes kanapékon lehetett ücsörögni, míg az ablakon batikolt függöny segítette a félhomályt, amit az alacsony asztalokon lévő mécses próbált sejtelmes fényével legyőzni. Itt aztán tényleg nem lehetett mást csinálni, mint a forró tea kortyolgatása közben egy jóízűt beszélgetni, megpihenni és élvezni a kellemes zenét, a társaságot.

A folyosón lévő asztalokon mindenféle portékát árultak a különböző korosztályú gyerekek, betartva azt a szabályt, hogy minden árunak kétkezi munkával kellett készülnie, amitől egyedi lett, különleges és megismételhetetlen. Tami be is vásárolt nemezből készült szarvasokból, karkötőkből, kötött babákból és zsákbamacskából is, ami egy díszített kindertojáshéjból készült, és az egyikben egy, míg a másodikban két üveggolyó volt. Van itt kreativitás! Persze a lányom még költött volna, de mivel tőlem már nem kapott több pénzt, az osztálytársai szüleihez fordult, hogy adjanak neki, mert az anyukája nem ad ;-). Aztán arra gondolt, hogy rajzol és azt fogja árulni, de a végén meghiúsult a terve, azt hiszem azért, mert nem szívesen vált meg a már elkészült alkotásoktól, pedig biztos elkelt volna. Én is vettem egy tűzzománc medálú nyakláncot, amiért hallgathattam is a lányom panaszát napokig. Éppen nem volt nálam a pénztárcám, amikor arra járt az árus, de Tami kéznél volt, akinek a nyakában lógott egy kis tarisznya, benne a megtakarított pénzével. Elkértem tőle, hogy gyorsan kifizethessem a láncot. Nagy nehezen ide is adta, de arról már megfeledkezett, hogy később vissza is adtam neki az elvett összeget.Bár ott voltunk zárásig, mégis sok minden kimaradt, egyszerűen képtelenség lett volna mindent megnézni, vagy megkóstolni. Így nem láttam diavetítést, melyek óránként kezdődtek, de sosem ismétlődtek, nem hallottam az angol Waldorf iskoláról szóló előadást sem, nem álltam be a folyosón ad hoc jelleggel alakult tánccsoportba, nem kóstoltam az udvaron sütött kürtöskalácsot, vagy a tankonyhában készült lepényt, nem vettem meg az összes gyógynövény teát, nem jógáztam, nem jutott az általam sütött tökből sem és még sorolhatnám.

Viszont beleolvastam a negyedikesek füzetébe, melyben már rovásírással is írnak!