A Szent Megbotránkoztatás

Alejandro Jodorowsky teljesen ismeretlen volt előttem, idáig. Most lehetőségem volt megnézni A szent hegy című alkotását. Akik ismerik a rendezőt, óva intettek, hogy ezzel a filmmel kezdjek nála, de ez volt porondon, nem válogathattam.

Már az első öt percben éreztem, hogy mitől is féltettek a barátaim, vagy azok, akik egy kicsit is ismernek engem. Valójában elég nehéz kibillenteni a komfortzónámból, de azért a film felénél már úgy éreztem, hogy én mindent láttam, engem már nem lehet meglepni semmivel. Hát de!

A mondanivaló is nehezen kristályosodott ki, sőt előbb azt hittem, hogy nincs is, de ez nem igaz. Ha eltekintünk a meghökkentő képsoroktól, előbukkan mind a vallási, mind a filozófiai sík, az emberi személyiségtípusokról nem is beszélve. Egyszerre jelenik meg a múlt, a jelen és a jövő. A jelen társadalom torz és eltúlzott, de ezzel is kiemelt jelentőségű képe valamint az ezotéria fontossága és talán egyetlen kiútja az ember pusztulása ellen. A cél eléréséhez az embereknek csupaszra kell vetkőzniük és nem csak a ruhájuktól kell megválni, hanem a vagyonuktól és az emlékeiktől is, csak így érhető el a cél.

A szent hegy anyagi fedezete John Lennontól származik, aki a Vakond című film megtekintése után utasította a Beatles menedzserét, hogy azonnal utaljon Jodorowskynak egy milliót. A film első vetítése után az újságírók megkérdezték Jodorowskytól, hogy esetleg él-e bármilyen tudatmódosító szerrel? „Az LSD én vagyok” – felelte a rendező.

A film látványvilága hol gusztustalanul alpári, gyomorforgatóan undorító, hol pedig színpompás geometriai alakzatok kompozíciója. Megsemmisít mindent, ami kommersz, a rendező mindenkibe belerúg egy kicsit, vagy nagyot, a hatalomba, az egyházba, a katonaságba, de a legnagyobb pofont mégis a néző kapja.

Először azt hittem szöveg sem lesz, bár túl sokat szerintem nem tett hozzá a történethez, a képi világ mindent egyértelműen kifejezett, de azért jó volt, hogy néha megszólaltak, ettől kicsit emberibbé vált a film.

Hogy egy kicsit „szimpatikusabbá” tegyem ezt a műalkotást, néhány jelenetet megemlítenék, ami vagy elriasztja vagy vonzóvá teszi ezt a „remekművet”.

Mindenképp kiemelendő képkocka, mikor Jézus lemászik a keresztről és elszív egy jointot. Azt hiszem itt még reménykedtem, hogy ez egy vígjáték lesz, de aztán jöttek az óriási békák, jelmezben. Ezt a jelenetet ma már nem lehetne leforgatni az állatvédők jóváhagyásával. Hogy kicsit mélyebbre menjünk a fertőben, szívesen elevenítem fel azt a képsort, mikor a legújabb találmány, az önműködő orgazmusmérő szerkezet kerül bemutatásra és azon sem lepődtem meg, mikor egy vak és süket férfi az alapján hozta meg a döntését, hogy felesége múmiájának éppen száraz vagy nedves-e a puncija. Kit zavar, hogy egy víziló tusol a szökőkútban, vagy hogy az alkimista aranyrögöt melléktermékből készít, de nem csak úgy sejtetve, utalva rá, hanem konkrétan megmutatva.

Egy univerzális kérdés megválaszolása az egész film lényege, vagyis az örök élet, a halhatatlanság elérése. Hát ezt nem adták ingyen! Az út odáig nagyon rögös volt és a fentebb említett jeleneteket az újabb agyszülemények sorban elhomályosították. De nem a hegy a lényeg, hanem az odáig vezető út! A rendező sorra túllépi a határokat, nem veszi figyelembe az emberek érzékenységét, empátiáját, egyáltalán nem érdekli, hogy mennyire szürreális és bizarr egy-egy képkocka, próbára teszi a nézőt, hogy döntse le maga körül a korlátokat, engedje szabadjára a fantáziáját és ne botránkozzon meg minden csip-csup dolgon, sőt röhögjön az egészen.

Hála Istennek a legszebb jelenet is elérkezik: az utolsó képkocka! Nem (csak) azért ez a legfelemelőbb pillanat, mert az utolsó, hanem mert itt oldódott fel ez az egész pszichedelikus utazás! Ezért volt érdemes végignézni az egész káprázatot!

Az amerikai

Két filmről szeretnék írni, melyeket egy hét különbséggel egymás után néztünk meg a moziban. Két teljesen eltérő alkotás, csak egyetlen közös motívuma van, hogy Olaszországban játszódnak. Talán ezért is esett a választásunk ezekre a filmekre, hogy ha végképp érdektelen maga a történet, akkor legalább a helyszínekben gyönyörködhetünk. Ez be is jött.

Lássuk az elsőt:

Az amerikai című film a festői Toszkánában játszódik, sötét sikátorokban, hangulatos hegyek között, ahol a fű olyan zöld, mint egy tányér spenót, ahol a dimbes-dombos olasz kis falu nyugalmát megzavarja egy idegen. A főszereplő – a számomra nem túl sokatmondó -, George Clooney (Jack), egy bérgyilkos szerepét ölti magára. Ebbe az országba menekül a múltja elöl, az emlékei elöl, szeretne kiszállni, de még egy utolsó megbízást teljesít. Sokáig nem értettem, hogy miért érzem olyan zaklatottnak magam a film után. Aztán rájöttem. Azért, mert semmi sem volt befejezve. Jack megismerkedik Benedetto atyával, akivel talán sikerülne bensőséges kapcsolatot kiépítenie, aki segíthetne neki feldolgozni sötét múltját, de ez nem történik meg. Nem hogy félbeszakadna, igazán el sem kezdődik, pedig a néző vágyik rá, a cselekmény is ezt igazolná, mégsem. Még az is felmerül a figyelmes szemlélődőben, hogy a pap fog meggyónni a bűnözőnek, egy jelenet igencsak alkalmat nyújt erre, de ez is csak gondolatban játszódik le.Aztán ott van Clara, egy éjszakai pillangó, aki beleszeret a titokzatos, „jóképű” hősbe, aki ráadásul idegen is ebben az országban és nem is nagyon igyekszik beilleszkedni. (Mindenki úgy hívja l’americano, de ő kijavítja a nyelvtanilag helyes szót: il americano.) Pár éjszakás együttlét után a nő beleszeret, a férfi viszonozza. Nincs semmi, ami arra utalna, hogy mindez miért történik meg, hiszen a férfi a barátnőjét is elveszítette a film legelején, mégis gyorsan vigasztalódik. A nő talán kiutat lát ebben a kapcsolatban, hogy új életet kezdhet valakivel, akiről nem tud semmit, egy másik országban, ahol nem ismer senkit, de hogy ez szerelem lenne? Talán a Jack hátán lévő pillangó tetoválás fogja meg, mely motívum végigkíséri a filmet, de igazán nem derül ki, hogy mit jelent. Sokszor éreztem így, hogy minden ok nélkül történik, hiányzik a motiváció a cselekedetekből.Aztán itt vannak a nem mellékes mellékszereplők is, ők teljesen összekuszálták a már leegyszerűsített gondolataimat, például a megbízók, két nő, akiket alig tudtam megkülönböztetni egymástól, vagy az autószerelő srác, aki szintén egy elvarratlan szál. A film teljesen kidolgozatlan, inkább a néző az, aki befejezi a gondolatmeneteket, aki végigjátssza a félbehagyott jeleneteket, aki élvezhetőbbé teszi a történetet. Nem akciófilmről, vagy krimiről van szó, inkább egy belső utazásról. A helyszínek váltakozása – sikátorok lépcsői, kávézók egyhangúsága vagy a hegyek közötti kies patakpart -, talán a főhős belsejét szimbolizálják. Azt, amin keresztülmegy, amit már átélt, és ami még vár rá ezután. Hogy mondhat nemet is arra, amire korábban igent mondott, hogy szerethet valakit úgy is, hogy nem öli meg. A látszólagos toporgást lelki mozgalmasság hatja át, belső vívódásoktól kezdve a könyörtelen gyilkoláson át a csontig ható félelemig, de sem feloldás, sem megoldás nem születik belőle. És mi van a pillangóval?