A Szent Megbotránkoztatás

Alejandro Jodorowsky teljesen ismeretlen volt előttem, idáig. Most lehetőségem volt megnézni A szent hegy című alkotását. Akik ismerik a rendezőt, óva intettek, hogy ezzel a filmmel kezdjek nála, de ez volt porondon, nem válogathattam.

Már az első öt percben éreztem, hogy mitől is féltettek a barátaim, vagy azok, akik egy kicsit is ismernek engem. Valójában elég nehéz kibillenteni a komfortzónámból, de azért a film felénél már úgy éreztem, hogy én mindent láttam, engem már nem lehet meglepni semmivel. Hát de!

A mondanivaló is nehezen kristályosodott ki, sőt előbb azt hittem, hogy nincs is, de ez nem igaz. Ha eltekintünk a meghökkentő képsoroktól, előbukkan mind a vallási, mind a filozófiai sík, az emberi személyiségtípusokról nem is beszélve. Egyszerre jelenik meg a múlt, a jelen és a jövő. A jelen társadalom torz és eltúlzott, de ezzel is kiemelt jelentőségű képe valamint az ezotéria fontossága és talán egyetlen kiútja az ember pusztulása ellen. A cél eléréséhez az embereknek csupaszra kell vetkőzniük és nem csak a ruhájuktól kell megválni, hanem a vagyonuktól és az emlékeiktől is, csak így érhető el a cél.

A szent hegy anyagi fedezete John Lennontól származik, aki a Vakond című film megtekintése után utasította a Beatles menedzserét, hogy azonnal utaljon Jodorowskynak egy milliót. A film első vetítése után az újságírók megkérdezték Jodorowskytól, hogy esetleg él-e bármilyen tudatmódosító szerrel? „Az LSD én vagyok” – felelte a rendező.

A film látványvilága hol gusztustalanul alpári, gyomorforgatóan undorító, hol pedig színpompás geometriai alakzatok kompozíciója. Megsemmisít mindent, ami kommersz, a rendező mindenkibe belerúg egy kicsit, vagy nagyot, a hatalomba, az egyházba, a katonaságba, de a legnagyobb pofont mégis a néző kapja.

Először azt hittem szöveg sem lesz, bár túl sokat szerintem nem tett hozzá a történethez, a képi világ mindent egyértelműen kifejezett, de azért jó volt, hogy néha megszólaltak, ettől kicsit emberibbé vált a film.

Hogy egy kicsit „szimpatikusabbá” tegyem ezt a műalkotást, néhány jelenetet megemlítenék, ami vagy elriasztja vagy vonzóvá teszi ezt a „remekművet”.

Mindenképp kiemelendő képkocka, mikor Jézus lemászik a keresztről és elszív egy jointot. Azt hiszem itt még reménykedtem, hogy ez egy vígjáték lesz, de aztán jöttek az óriási békák, jelmezben. Ezt a jelenetet ma már nem lehetne leforgatni az állatvédők jóváhagyásával. Hogy kicsit mélyebbre menjünk a fertőben, szívesen elevenítem fel azt a képsort, mikor a legújabb találmány, az önműködő orgazmusmérő szerkezet kerül bemutatásra és azon sem lepődtem meg, mikor egy vak és süket férfi az alapján hozta meg a döntését, hogy felesége múmiájának éppen száraz vagy nedves-e a puncija. Kit zavar, hogy egy víziló tusol a szökőkútban, vagy hogy az alkimista aranyrögöt melléktermékből készít, de nem csak úgy sejtetve, utalva rá, hanem konkrétan megmutatva.

Egy univerzális kérdés megválaszolása az egész film lényege, vagyis az örök élet, a halhatatlanság elérése. Hát ezt nem adták ingyen! Az út odáig nagyon rögös volt és a fentebb említett jeleneteket az újabb agyszülemények sorban elhomályosították. De nem a hegy a lényeg, hanem az odáig vezető út! A rendező sorra túllépi a határokat, nem veszi figyelembe az emberek érzékenységét, empátiáját, egyáltalán nem érdekli, hogy mennyire szürreális és bizarr egy-egy képkocka, próbára teszi a nézőt, hogy döntse le maga körül a korlátokat, engedje szabadjára a fantáziáját és ne botránkozzon meg minden csip-csup dolgon, sőt röhögjön az egészen.

Hála Istennek a legszebb jelenet is elérkezik: az utolsó képkocka! Nem (csak) azért ez a legfelemelőbb pillanat, mert az utolsó, hanem mert itt oldódott fel ez az egész pszichedelikus utazás! Ezért volt érdemes végignézni az egész káprázatot!