Életem egyik legfontosabb pillanata a reggeli kávézás. Hétközben már a munkahelyem konyhájában végzem el ezt a szertartást, ami hozzá tartozik. Felteszem a vizet forrni, addig elszaladok a hatalmas üveg kávéért, útközben letekerem a tetejét és beleszimatolok, nem, inkább belefúrom az orrom az üvegbe és akkorát lélegzem, amekkorát csak bírok…
Bemegyek a mosdóba... jé, valaki bejött utánam, de miért ilyen rémült az arca, mit lát rajtam, nincs semmi,
csinosan felöltöztem, mint szoktam, még esélyem sem volt se összekoszolni, se
leenni magam. Kiabál valakinek, de nem hagy itt, mert aggódik, látom az arcán,
pedig szerintem nincs semmi különös.
Rángatózik a kezem, nagy ügy, másnak is volt már ilyen,
biztos, bár nem örülök, hogy most velem történik ez, fura, nem is mozgatom, de
magától ugrik, de a lábam is, össze fogok esni, de egy erős kar megtart, keményen fog a
hónom alatt és már nincs semmi baj…
Cselló hangot hallok, mély, öblös hosszan kitartott
vonókezelés, megnyugtató és kellemes dallam, szerintem mosolygok, mert ez így
jó, bár még hallom, hogy valaki telefonál, segítséget kér, pedig nem kell, de
ezt már nem tudom vagy nem akarom kimondani.
Viharfellegek kerülnek fölém és elhalkul a zene, egyre
távolodik a basszus és elkezd dörögni az ég, de aztán a kedvesem szól: „itt
vagyok, ne félj”. Nem félek, eddig sem féltem, csak kényelmetlenül éreztem
magam, mert nem értettem, hogy mi történik körülöttem. Egyedül voltam.
De aztán Ő elmegy, nem látom sehol. Hiányzik, vele
biztonságban vagyok, de idegen arcokat látok és pánikot… majd megszúr a gyűrűm,
ahogy elfordul, és hozzáér a kisujjam oldalához és belémhasít. Anyától kaptam
és egy évig azt hittem, hogy elkallódott, véletlen lecsúszott az ujjamról, mikor
begyújtottam a kazánba és odaveszett. Kihamuztam, átnéztem tüzetesen, de nem
találtam rá. Szomorú voltam, de nem annyira, mert anyától kaptam egy másik
gyűrűt is, amit pedig direkt kidobtam, mert gonosz volt hozzám, mindig
megkarmolt és mikor az arcomat hasította végig, akkor elégeltem meg és
megszabadultam tőle. Abba a vízbe dobtam, ami mellett gyerekkoromban sétáltunk
és anyukám azon gondolkodott, hogy velem vagy nélkülem ugorjon-e bele.
Ez a gyűrű viszont most erőt ad, lehet, hogy azóta már
megbocsátott nekem és nem haragszik rám, hogy annyi gondot okoztam neki és nem
tudtam megmenteni, mert nem kért segítséget.
Kisütött a Nap, már elmúlt a vihar, azt játszom, hogy
belenézek a fénybe és összeszűkül a pupillám, majd hirtelen lesütöm a szemem, és újra kitágul… érdekes látom, ahogy összeszűkül,
és nem vakít el a napsugár, bírom a kihívást.
Erős vagyok, de hogy kerültem ide? Ezek szerint gyors is vagyok, hisz a nevem is azt jelenti. Mindegy, ha ilyen könnyen ideértem, akkor vissza is tudok majd menni, de most inkább körülnézek, mert az erdő eső után kicsit ugyan nedves és hideg, de barátságos, csendes.
Hajtogatom az ágakat, de néha arcon csap, picit fáj, de nem
nagyon, ilyenkor feljajdulok, de nem hallja senki, hisz egyedül vagyok.
Miért vagyok itt egyedül? Hol vagy Szerelmem? Itt kéne lenned, Te
biztos állatokat is látnál, de nekem egyre jobban átvizesedik a ruhám és most
már nagyon fázom… majd csak találok valami menedéket, a filmekben mindig van
valami lehetőség a kijutásra… igen arra… egy tisztás, és süt a Nap, nagyon
melegen, most már csak meg kell állnom és egyenletesen lélegezni és akkor
visszatérek oda, ahonnan elindultam…
