Made in Hungária

A 8. évfolyam mérföldkő egy gyermek életében. Ilyenkor nagyon sok változáson megy keresztül mind külsőleg, mind belsőleg. Nem tudja, hogy kicsoda és mi a keresnivalója ebben a világban, ahová szeretne tartozni, de fogalma sincs, miként tegye. Napról napra változik, keresi önmagát, lázad és nem ért egyet senkivel, a kamaszodás teljesen kimeríti, nem képes koncentrálni vagy kellőképpen teljesíteni és ettől rosszul érzi magát, befelé fordul, a külsőségekre helyezi a hangsúlyt, vagy vállat rándít és úgy tesz, mint akit egyáltalán nem érdekel semmi, csak a haverok.

Mindeközben a környezete is változik, a helye is a világban és a megszokott egyszerre idegenné válik. Lezárul egy korszak, elérkezik a ballagás ideje, hogy felvételizni kell más iskolákba, de még a Waldorf-gimnáziumba is, ahol adott volna a továbbjutás, de egy olyan megmérettetésre is sor kerül, amit drámának nevezünk.

A helyzet korántsem olyan drámai, mint neve jelzi. A gyerekek azért hozzá vannak szokva a szerepléshez, hisz minden évben elő kell rukkolniuk valamivel, de ekkor egy nagyobb lélegzetvételű, komolyabb eseményre kerül sor. Egy színdarabra, amire rengeteget készülnek, több hónapon keresztül, kezdetben csak a szabadidőben, az utolsó hónapban viszont már napi szinten, akár az órák helyett is. Ebben az esetben kb. 300 órát vett igénybe mind a szereptanulás, a koreográfia elsajátítása vagy a jelmezek megalkotása.

A 8. osztály idén a Made in Hungária című zenés darabot adta elő. Ez az osztály hozzá van szokva a nehézségekhez, a váratlan helyzetekhez. Többször adódott már olyan dolog az iskolai életükben, amitől a Waldorf-pedagógia inkább óvja és kíméli a gyereket, nekik viszont keresztül kellett menniük rajta, de talán ennek is köszönhető, hogy hihetetlen problémamegoldó képességgel rendelkeznek. Igyekeztek is mindent önállóan megoldani, de legalábbis vétójogukkal élni, ha pedig nem sikerült, biztosak lehettek benne, hogy ott van mellettük Manyi néni, az osztálytanító, hogy kihúzza őket a csávából vagy egy új utat mutasson, természetesen a szülők segítségével, ha erre adódott igény.

A nehézségek a külső szervezésben is megjelentek, mint a színhely megválasztása, a technikai előkészületek, a zenekar véglegesítése – mivel az élőzene evidens volt – vagy a jelmezek megválasztása, kivitelezése. Mondanom sem kell, hogy utóbbi nem a fiúk életében okozott többször fennakadást, de végül a lányoknak is sikerült közös nevezőre jutniuk. A piros pöttyös szoknyát, a hozzá tartozó tüllel ők varrták meg, akárcsak a fiúk a nyakkendőjüket.

És akkor még itt van, hogy az összes akaratot és utasítást be kell(ene) tartatni egy 14 éves kamasszal, aki már a nézésében is többet pimasz, mint nem, aki percenként képes megsértődni egy-egy apróságon, visszabeszélni, ha úgy érzi, neki van igaza és fölöttébb felháborodni, ha nem tetszik neki valami, akár jogosan, akár nem.

És hogy mi lett a végeredmény? A pódiumra egy olyan összeszokott, egymásra figyelő és egymást segítő társaság érkezett, akik nem elég, hogy nagy nyilvánosság előtt fesztelenül mozognak a színpadon, de még élvezik is! A lányoknak fülig ért a szájuk, ha énekeltek, ha táncoltak, a fiúk lazák voltak, ahogy egy rockzenészhez illik és szemtelenek, ahogy a természetükből adódik. A táncok koreográfiája illett az egyéniségükhöz és a darabhoz, néha kihívó volt és erotikus, néha játékos és visszafogott. Pont olyan volt a paletta, amilyen egy ilyen korú gyerekben nap, mint nap lejátszódik: színes és izgalmas, fájdalmas és szívet melengető, vicces és groteszk.

A főbb szerepek telitalálatok voltak. A néző észre sem vette, hogy Miki csak a próbák felétől volt képes részt venni a csapatmunkában, mivel sokáig mankóval járt. Az sem látszott, hogy az egyik fiúnak éppen gyomorrontása volt, az egyik lánynak görcsölt a hasa, egy másik fiú pedig tegnap balesetet szenvedett, nehezére esett a beszéd is.

A „mellékszereplőket” sem nevezném mellékesnek, hiszen a legtöbb humor tőlük származott! A ritkán látott társbérlő színpadra lépése önmagában nevetést generált, akárcsak Bigali elvtárs parádés alakítása. Némileg kevesebb volt az osztálylétszám, mint a szereplőgárda, ezért néhányan akár három szerepben is „tetszelegtek”, kiválóan oldva meg ezt a nehéz feladatot is.

A Made in Hungária filmbeli változatától a színdarab több helyen eltért, ami szerintem előnyére vált, hiszen itt fiatalabbak adták elő, az ő jellemükre formálva. A forgatókönyvből számos dolog ki lett húzva, meg lett „szelídítve” illetve át lett koreografálva, csak azért, hogy waldorf-kompatibilis legyen, ne sértse a közízlést, mindezt anélkül, hogy azért az alapvető konfliktus se sérüljön és építkezni tudjon a végkifejletig.

Bár a gyerekek nem értették mindig, hogy mit, miért csinálnak és miért úgy reagálnak, hisz ez a nemzedék nem érezheti át azt a korszakot, amikor nem volt szabad eltérni a megszokottól, hogy mindenért engedélyt kellett kérni, és többnyire elutasításban részesültek, mégis sikerült beleérezniük és kifejezniük a főbb mondanivalót. A lázadás – a kamaszos lázadás – azért érződött a játékukon, nem voltak kínos szünetek, megakadások, a színhely-változtatások is elég gyorsan peregtek, nem volt szükség túl sok díszletre, a gyerekek uralták a színpadot, vonzották a tekintetet. Amatőrök voltak, de profi amatőrök, akik élvezik, amit csinálnak és elvarázsolják a nézőt, aki azon veszi észre magát, hogy csak tapsol és éljenez, és nem hiszi el, hogy elrepült másfél óra!

Két előadás is lezajlott, egymás után, amitől kicsit féltem, hogy a másodiknál már túl fáradtak lesznek, ehelyett parányit még jobban sikerült, mint az első és ugyanolyan lelkesedéssel vitték végig, sőt még néhány cenzúrázott gondolat is bekerült a jelenetekbe, csak hogy igazi legyen a show-törés!

Meglepetésünkre a szülőket is felcipelték a színpadra, hogy együtt „csavarjuk fel a szőnyeget”, és persze a megérdemelt tortát is elfogyasztották, ki így, ki úgy J.

Szabadság, szerelem...

Hogy mi kell a boldogsághoz? Azt nem tudom, de hogy köztük van a címben említett két fogalom, az biztos. Ez a két szó szól leginkább arról, hogy jól érezzük magunkat, ha hiányzik az életünkből, nem lehetünk boldogok. Hogy szabadok legyünk, ahhoz a mai, civilizáltnak nevezett életünkben egyre nehezebb megvalósítani. Ahhoz, hogy ne függjünk senkitől, hogy önálló életet élhessünk, ahhoz bizony pénz kell. Nem is kevés. Hogy pénzünk legyen, dolgoznunk kell, hacsak nem nyertük meg a lottón a főnyereményt. Nem is keveset, hogy ne csak az életbemaradás legyen a cél. Ha már dolgozunk, nem vagyunk szabadok. Főnökünk van, aki megköveteli vagy elvárja a teljesítményt, azért, hogy ő jobban éljen. Már nem mi rendelkezünk az időnkkel, csak egy részét oszthatjuk be.

Még sincs már úgy megkötve a kezünk, mint régebben, hisz választhatunk kötetlen munkaidőt, vagy szociális segélyt, elmehetünk remetének, csak éppen nem biztos, hogy túléljük. Viszont azt mondhatunk, amit akarunk, legalábbis szűk körben, azt szidhatunk, akit akarunk, legalábbis barátok közt, oda utazhatunk, ahová akarunk, már ha van miből, a hatalmasok – értsd politikusok - ebbe nem szólnak bele, vagyis nem közvetlenül. A sok kötöttség ellenére, mégis szabadnak érezzük magunkat, ezért is nehéz átérezni, hogy mi is az a szabadság tulajdonképpen. Azt csak akkor tudja meg az ember, ha meg van kötve mind a két keze, amikor a mások által felállított szabályokon próbál átugrani, mikor a következmény súlyos büntetést von maga után, amikor alapvető emberi dolgokat tiltanak meg, például, hogy kimondjuk a b betűs szót.

Amikor mindent szabad és semmit sem tilos (ez nem ugyanaz az ajánlott és nem ajánlott dolgokkal), amikor gátat csak a saját jóérzésünk, belénk nevelt etikai és illemkódexünk, netán prűdségünk szabhat, nehéz lázadozni. Nehéz, mert nincs értelme. Felesleges, mert nincs célja. Se következménye. A múltkor is jól összekevertem a szelektív hulladékot, hogy kitörjek a megszokottból. Ebből csak annyi hasznom lett, hogy elégedetten sóhajthattam és jót mulattam saját ostobaságomon, viszont a műanyag nem égett olyan jól a kazánban.

A ’60-as évek Angliájában, ahol a tenger közepén egy hajó úszik értelme volt a lázadásnak, amivel a szabadságukat próbálták kivívni. Értelme volt, hogy a csökött agyú bürokratákkal, akik minden kiskaput betömtek, nehogy valahol sikerüljön egérutat nyerniük, szembeszálljanak, mert olyan alapvető tevékenységet tiltottak be, mint a rockzene, a véleménynyilvánítás és utóbbi különböző szavakkal való tálalása.

Szinte szellemhajóként ringott a hullámokon, fiatalnak, idősnek, bábként élő titkárnőnek és otthon ülő anyáknak kiutat mutattak a tespedésből, egy szusszanásnyit adtak abból az életérzésből, amit kívántak maguknak, csak nem tudták elérni. Pedig nem csináltak semmit, csak zenéltek, csak kommentálták a zenéket, bolondoztak és borsot törtek a zsarnokok orra alá, akiket annyira bántott, hogy ők nem lehetnek nagyvonalúak, még a karácsonyi vacsoránál sem blamálhatják magukat, hogy azt kell tenniük, amit elvárnak egy tisztes angol polgártól. Addig merészkedtek a nagy önsajnálatban, hogy még attól sem riadtak vissza, hogy a halálukat kívánják.

A Rockhajó című film 2009-ben készült és csak egy szeletet ragad ki a hatvanas évek világából. Egy kis közösséget mutat be, amely rengeteg embert magával sodor, éltet és felkelti a vágyukat. Vágy a szerelem iránt, vágy az összetartozás iránt, ahol nem kell mindenkinek ugyanazt és ugyanúgy éreznie, hanem ahol szabad másképp érezni egy dologról, ki-ki vérmérséklete szerint. Nem mindenkinek ugyanaz a fontos, hisz minden ember más világ, mégis együtt lehet élni a különbözőségekkel, meg lehet érteni, hogy a másik mit akar, vagy ha nem hát jót röhögni rajta.

Az egész filmet áthatja a jellegzetes, pikírt, polgárpukkasztó angol humor, a „mellesleg” robbanó poénok, melyeknek tényleg nem kell nagy feneket keríteni, mert ha röhög a mozi, nem halljuk meg a két másodperc múlva elhangzó sziporkát. A legkilátástalanabb helyzetet is át lehet vészelni egy odamondott poénnal, de még csak mondani sem kell, a szereplők arcjátéka is sokatmondó. Nagyon fáj az embernek, ha az újdonsült ara 17 órával a menyegző után kijelenti, hogy mást szeret. Bosszantó lehet úgy felnőni, hogy nem ismerjük az apánkat, vagy ha az újdonsült barátnő mással fekszik le. Egy férfiember számára a legnagyobb sértés, ha azt mondják neki, hogy „nyuszi vagy”, vagy ha kedvenc lemezünket a tenger fenekére dobják, mégsem lesz tragédia, ha humorral övezzük, a kiutat talán nem is igazán keresve, csak sodródva a hullámokkal, megtaláljuk.

Kedvenc színészem Emma Thompson és Kenneth Branagh. Ami filmet hazánkban játszottak és ők szerepeltek benne, biztos, hogy láttam. Szerencsére jó pár Shakespeare feldolgozásnak is ők voltak a főszereplői. Most Emma csak pár percre bukkant fel a vásznon, de lenyűgözött az alakítása. Kenneth viszont a gonoszt személyesítette meg, nagyon unszimpatikus volt, annyira, hogy a film után már nem is volt a kedvencem. Vagyis persze, hogy az, de sikerült az alakításával elérnie, hogy kiábránduljak belőle.

Mindenkinek ajánlom ezt a filmet, aki ki akar kapcsolódni, el akar hajózni egy másik világba, egy kicsit a múltba, a hippi korba, aki bele akar látni a sokszor együgyű emberek lelkébe, vagy aki csak egy jót akar nevetni. Garantálom, hogy több mint két óráig kuncogni fog.