Hogy mi kell a boldogsághoz? Azt nem tudom, de hogy köztük van a címben említett két fogalom, az biztos. Ez a két szó szól leginkább arról, hogy jól érezzük magunkat, ha hiányzik az életünkből, nem lehetünk boldogok. Hogy szabadok legyünk, ahhoz a mai, civilizáltnak nevezett életünkben egyre nehezebb megvalósítani. Ahhoz, hogy ne függjünk senkitől, hogy önálló életet élhessünk, ahhoz bizony pénz kell. Nem is kevés. Hogy pénzünk legyen, dolgoznunk kell, hacsak nem nyertük meg a lottón a főnyereményt. Nem is keveset, hogy ne csak az életbemaradás legyen a cél. Ha már dolgozunk, nem vagyunk szabadok. Főnökünk van, aki megköveteli vagy elvárja a teljesítményt, azért, hogy ő jobban éljen. Már nem mi rendelkezünk az időnkkel, csak egy részét oszthatjuk be.
Még sincs már úgy megkötve a kezünk, mint régebben, hisz választhatunk kötetlen munkaidőt, vagy szociális segélyt, elmehetünk remetének, csak éppen nem biztos, hogy túléljük. Viszont azt mondhatunk, amit akarunk, legalábbis szűk körben, azt szidhatunk, akit akarunk, legalábbis barátok közt, oda utazhatunk, ahová akarunk, már ha van miből, a hatalmasok – értsd politikusok - ebbe nem szólnak bele, vagyis nem közvetlenül. A sok kötöttség ellenére, mégis szabadnak érezzük magunkat, ezért is nehéz átérezni, hogy mi is az a szabadság tulajdonképpen. Azt csak akkor tudja meg az ember, ha meg van kötve mind a két keze, amikor a mások által felállított szabályokon próbál átugrani, mikor a következmény súlyos büntetést von maga után, amikor alapvető emberi dolgokat tiltanak meg, például, hogy kimondjuk a b betűs szót.
Amikor mindent szabad és semmit sem tilos (ez nem ugyanaz az ajánlott és nem ajánlott dolgokkal), amikor gátat csak a saját jóérzésünk, belénk nevelt etikai és illemkódexünk, netán prűdségünk szabhat, nehéz lázadozni. Nehéz, mert nincs értelme. Felesleges, mert nincs célja. Se következménye. A múltkor is jól összekevertem a szelektív hulladékot, hogy kitörjek a megszokottból. Ebből csak annyi hasznom lett, hogy elégedetten sóhajthattam és jót mulattam saját ostobaságomon, viszont a műanyag nem égett olyan jól a kazánban.
A ’60-as évek Angliájában, ahol a tenger közepén egy hajó úszik értelme volt a lázadásnak, amivel a szabadságukat próbálták kivívni. Értelme volt, hogy a csökött agyú bürokratákkal, akik minden kiskaput betömtek, nehogy valahol sikerüljön egérutat nyerniük, szembeszálljanak, mert olyan alapvető tevékenységet tiltottak be, mint a rockzene, a véleménynyilvánítás és utóbbi különböző szavakkal való tálalása.
Szinte szellemhajóként ringott a hullámokon, fiatalnak, idősnek, bábként élő titkárnőnek és otthon ülő anyáknak kiutat mutattak a tespedésből, egy szusszanásnyit adtak abból az életérzésből, amit kívántak maguknak, csak nem tudták elérni. Pedig nem csináltak semmit, csak zenéltek, csak kommentálták a zenéket, bolondoztak és borsot törtek a zsarnokok orra alá, akiket annyira bántott, hogy ők nem lehetnek nagyvonalúak, még a karácsonyi vacsoránál sem blamálhatják magukat, hogy azt kell tenniük, amit elvárnak egy tisztes angol polgártól. Addig merészkedtek a nagy önsajnálatban, hogy még attól sem riadtak vissza, hogy a halálukat kívánják.
A Rockhajó című film 2009-ben készült és csak egy szeletet ragad ki a hatvanas évek világából. Egy kis közösséget mutat be, amely rengeteg embert magával sodor, éltet és felkelti a vágyukat. Vágy a szerelem iránt, vágy az összetartozás iránt, ahol nem kell mindenkinek ugyanazt és ugyanúgy éreznie, hanem ahol szabad másképp érezni egy dologról, ki-ki vérmérséklete szerint. Nem mindenkinek ugyanaz a fontos, hisz minden ember más világ, mégis együtt lehet élni a különbözőségekkel, meg lehet érteni, hogy a másik mit akar, vagy ha nem hát jót röhögni rajta.
Az egész filmet áthatja a jellegzetes, pikírt, polgárpukkasztó angol humor, a „mellesleg” robbanó poénok, melyeknek tényleg nem kell nagy feneket keríteni, mert ha röhög a mozi, nem halljuk meg a két másodperc múlva elhangzó sziporkát. A legkilátástalanabb helyzetet is át lehet vészelni egy odamondott poénnal, de még csak mondani sem kell, a szereplők arcjátéka is sokatmondó. Nagyon fáj az embernek, ha az újdonsült ara 17 órával a menyegző után kijelenti, hogy mást szeret. Bosszantó lehet úgy felnőni, hogy nem ismerjük az apánkat, vagy ha az újdonsült barátnő mással fekszik le. Egy férfiember számára a legnagyobb sértés, ha azt mondják neki, hogy „nyuszi vagy”, vagy ha kedvenc lemezünket a tenger fenekére dobják, mégsem lesz tragédia, ha humorral övezzük, a kiutat talán nem is igazán keresve, csak sodródva a hullámokkal, megtaláljuk.
Kedvenc színészem Emma Thompson és Kenneth Branagh. Ami filmet hazánkban játszottak és ők szerepeltek benne, biztos, hogy láttam. Szerencsére jó pár Shakespeare feldolgozásnak is ők voltak a főszereplői. Most Emma csak pár percre bukkant fel a vásznon, de lenyűgözött az alakítása. Kenneth viszont a gonoszt személyesítette meg, nagyon unszimpatikus volt, annyira, hogy a film után már nem is volt a kedvencem. Vagyis persze, hogy az, de sikerült az alakításával elérnie, hogy kiábránduljak belőle.
Mindenkinek ajánlom ezt a filmet, aki ki akar kapcsolódni, el akar hajózni egy másik világba, egy kicsit a múltba, a hippi korba, aki bele akar látni a sokszor együgyű emberek lelkébe, vagy aki csak egy jót akar nevetni. Garantálom, hogy több mint két óráig kuncogni fog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése