Darab darabok

Mostanában nincs sok időm az írásra, úgyhogy egy kicsit zanzásítanom kell a mondanivalómat. A témák ugyan összhangban vannak egymással, a színházról, a színdarabokról szólnak, azaz az előadásmódról, megvalósításról, az általam észlelt kritikus szemszögből. Most az időrend is némileg felborul, csakhogy az olvasási élmény gördülékenyebb legyen.

Egyre ritkábban járok már ún. nagy színházba, a hatalmas csilláros és páholyokkal teli, sok férőhelyes nézőtérre, a szintén óriási színpad rengeteg lehetőséget kínáló játékát megcsodálni.

Most tettem egy kivételt, mert Bulgakov a kedvencem. Lehet, hogy közhely, de imádom a Mester és Margaritát, bevallom, talán nem is olvastam mást tőle, de ezt többször is, mert rendkívül magával ragadott, lebilincselt. Ezért is örültem, hogy most egy számomra ismeretlen színdarabját lesz szerencsém megtekinteni: Moliére, avagy az álszentek összeesküvése címmel. Az csak hab volt a tortán, hogy Alföldi Róbert rendezésében láthattam, gondoltam még szórakoztatóbb, a megszokottól eltérő vagy különleges lesz az előadás.

Sajnos tévedtem. Maga a színdarab, a történet nem lett volna rossz, lévén Bulgakov azért nem akárki, ráadásul Moliére életéről szólt, aki szintén egy sokat megélt figura és mellette még számos nagyon fontos dologról, mint hatalom, szabadság, művészet. A darab vígjátékként volt beharangozva, hisz a drámaíró is vidám fickó lehetett a maga komolyságában, de Alföldi nem hogy hozzátett volna a sztorihoz, inkább elvett belőle. Sokat. Már a színészválogatásnál elrontotta a feladatát, hisz olyan színészek játszottak, akik maguk sem hitték el, hogy valaki más alakjába bújjanak, és egy számukra idegen korban egy kordokumentumot előadjanak. Túljátszották a szerepüket, ripacskodtak, a vicces jeleneteken inkább sírni lett volna kedvem, ami szerintem nem annyira pozitív végkifejlet. Szó szerint unták, amit csinálnak és így a nézőtéren ülve, én is majd’ elaludtam és csak azt lestem, hogy mikor lesz már vége. (2019/10/26)

Mindez egy kisebb színtársulatnál megengedhetetlen és mindent elkövetnek, hogy a közönséget ne lássák unatkozni, mert szeretnék, ha újfent beülnének hozzájuk. Ezért sokszor többet is megtesznek, mint amire képesek, beleadnak apait, anyait, és az sem baj, ha néha elvétik a szöveget, vagy lecsúsznak a végszóról, mert ettől csak emberibb lesz az egész előadásmód, és a nézők már nem teszik az ajkuk elé a kezüket, mikor nevetnek, hanem teli szájból, önfeledten kacagnak, mert így esik jól, így fesztelen.

A Pinceszínházban adták elő a Tévedések összjátéka című Rejtő Jenő művet. Rejtő nevét mindenki ismeri, aki az irodalom területén picit is járatos, aki nem, az olvasson utána és bele egy kicsit. Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni műveinek mozgatórugóját, azt mondanám, hogy írásait a félreértések vicces megjelenési formái alkotják, mindig kész lecsapni egy-egy poént, hogy újabbakat repítsen a magasba és amit előadni nagyon nehéz, de nagyon hálás feladat is. A színésznek könnyű átesni a ló túloldalára, ha egy kicsit nem figyel oda és a színészi játék átfordulhat a ripacskodás klasszikus fordulataiba, mikor a bohóc többször egymás után elesik és nem bír felállni.

Szerencsére a Genéziusz Színház tagjai valószínűleg tudják ezt a veszélylehetőséget, vagy van, aki felhívja rá a figyelmet, talán a rendező, Horváth István. A lényeg az, hogy minden szereplő a helyére került, remekül lavíroztak a konfliktusok közepette és bár egyszer elnevették magukat, de ez is csak azt mutatja, hogy fölöttébb viccesek voltak. Minden karakter illett a megszemélyesítőjéhez, vagy elhitette, hogy illik és nem maradt bennünk kétely, valamint a parányi színpad képes volt befogadni a több szereplős jeleneteket, hogy még ne érezzük túlzsúfoltnak, akárcsak a több szálon futó cselekményt se érezzük kaotikusnak. (2019/10/07)

Évekkel ezelőtt volt szerencsém látni a Csetepaté Chioggiában című Carlo Goldoni darabot. Legalábbis így emlékszem a címére. Olaszul nagyon jól hangzik ez a titulus: Le baruffe chiozzotte. Szószerinti fordításban A chioggiai csetepaté. Csak azért szenteltem ennyi szót a nyelvészkedésre, hogy hozzá tudjam tenni, hogy mint olasz nyelvi lektorszerűségként vettem részt a darab előadásában. Na, nem volt túl sok feladatom, de akkor is jól esett, hogy segíthettem és hozzátehettem az előadáshoz egy parányit.

A darab stílusa adta magát, lévén olasz temperamentumról, erkölcsökről, szókimondásról, tengerparti légkörről és szerelmi komédiáról legyen szó. Mindezt az olaszoknál olyan alapvető személyiségtípusokat, jellemvonásokat viszont nem is annyira egyszerű egy magyar embernek kifejezni. A Genéziusz Színház szereplőgárdájának viszont sikerült! Olyan hangosak voltak, mintha tényleg egy délolasz kikötőben lettem volna, egy talján család hétköznapjaiba csöppenve, és bár gyorsan, gördülékenyen beszéltek, mégsem hadartak, kivéve Fortunatót, akinek muszáj volt. A kiabálás nem hatott öncélúan, inkább egyfajta kifejezésmódnak, életösztönnek, az olasz vérmérséklet megszemélyesítésének és a végletek játékának.

Remekül szórakoztam egész idő alatt, közel is áll hozzám ez az atmoszféra, át tudtam érezni és mindinkább át tudtam magam adni a történéseknek, arról nem is beszélve, hogy néhány olasz mondat, melyet remekül ejtettek ki a szájukon, tökéletesen illett a mondanivalóba és nem akasztotta meg a magyar szöveget, inkább csak hangulatot közvetített és hozzátett.

Bár az összes színész remekül játszott, mégis ki kell emelnem egy szereplőt. Isidoro, a jegyző eredetileg is egy kivételes, béketűrő velencei, aki némileg kilóg a déliek sorából. Erre a devianciára a különböző színtársulatok általában úgy szokták felhívni a figyelmet, hogy részegesként ábrázolják. Gondolom a rendező, Horváth István nem akart beállni a sorba, és egy frappáns örömjátékkal jutalmazta Annus Szabolcsot, ezzel olyan kihívás elé állítva, amely egy befutott színésznek is becsületére válik. Szabolcs remekül élt is a lehetőséggel, megmutathatta feminin jellemvonásait, de nem árulok el többet, legyen meglepetés, hogy a következő előadásra is elfogyjon minden jegy, bár szerintem ebben nem lesz hiba. Én már kétszer is láttam, nem tudtam betelni vele. (2019/11/27)

Még két műről kell említést tennem, de tényleg csak pár szóban. Mindkettőt a Genéziusz előadásában láttam. Az egyik Kőhalmi Ildikó: Magánlabirintus című belső utazása volt. A kevés szereplős, többnyire monológokra építő darab sajnálatos módon nem tudta belopni magát a szívembe.

Gondolom azért, mert nem értettem. Volt benne néhány jó mondat – amit felfogtam, találónak éreztem, megérintett - de arra nem volt lehetőségem, hogy eltöprengjek rajta vagy megjegyezzem, mert ezeket a mondatokat követte még száz, aminek kerestem ugyan az értelmét, de nem találtam. Talán túl gyors volt számomra a tempó. Mindenesetre le a kalappal a színészek előtt, akik egyáltalán meg tudták jegyezni a bonyolult szöveget!. (2019/10/14)

A másik előadás már teljesen világos volt előttem. Ez A mumus című Stephen King thriller volt. Nem igazán kedvelem az írót, a műfajról is az a véleményem, hogy ahhoz, hogy izgalmas legyen, magával tudjon ragadni, ki tudjon tépni a megszokottból, nagyon izgalmasan kell előadni. Sajnos itt sem jött át a feszültség, pedig volt benne hektikusság, talán azért, mert nyilvánvaló volt, vagy azért, mert sokszor nem volt hiteles, esetleg, mert én nem voltam képes befogadni. Nem tetszhet mindenkinek minden és nem lehet minden tökéletes.

Az előadáshoz sajnos még egy negatívum társult, ami ugyan nem tartozott a darabhoz. Az előadás végeztével volt még egy, azt hiszem születésnapi performance a folyosón, kifelé menet. Mivel én nem tartozom a kapkodók közé, ezért csak a tömeg távozta után próbáltam elhagyni a nézőteret. Furcsálltam, hogy utolértem a sort, mivel a legelején zajlott a váratlan „meglepetés” és bár nagyon sajnáltam, hogy nem látom, csak néha szófoszlányok jutnak el hozzám, bosszankodtam is, hogy úgy lett kitalálva, hogy az utolsó pár sor semmit se érzékeljen az egészből, viszont rettentően unatkozzon az elsötétített folyosón. (2019/10/31)

A fotók a Genéziusz Színház honlapjáról származnak.

A család aranyat ér!

Nem szoktam sorozatokról kritikát írni - mondjuk régebben nem is nagyon néztem ennyi folytatásos szappanoperát, mint manapság. Talán az egyre kevesebb idő, amit eme szórakozásra szánni tudok, vagy a „mindent láttam már, amit érdemes” érzés miatt, nem tudom. Most viszont kivételt teszek, mert az egyik szereplő személyes kedvencem, korábbi filmjeiben rajongtam érte, persze csak úgy szerényen, öregesen.

Azért említem, hogy öregszem, mert legelőször ezt váltotta ki belőlem az Aranyélet című sorozat. Kicsit úgy éreztem magam közben, mintha egy sci-fit néznék. Nyílván nem mozgok sem a budai milliárdosok körében, sem korrupt politikusok életében. Nincs olyan közeli ismerősöm sem, akit tönkretett a drog, sem olyan, akinek mindene odaveszett és újra kellett kezdenie. Nem tudom, hogy a börtönből szabadult embert leginkább mi foglalkoztatja, és azt sem tudom, hogy miként lehet túlélni egy olyan életet, melyben a hazugságé a főszerep.

Hát ebből a filmből mindezt és ezeken kívül még sok minden mást is megismerhetek. Nem azért mozizik az ember, hogy azt lássa újra, amit a mindennapjaiban is megél, hanem inkább azért, hogy olyat tapasztaljon, mely távol esik a személyiségétől, olyan helyszínekre kerüljön, ahol még nem járt, és lehet, hogy soha nem is fog.

Egy sorozatban azért kicsit másképp alakul a dolog. Ott inkább az jelenik meg, amiben mi is élünk, vagy akár élhetünk. Valahogy személyesebb, jobban hasonlít, jobban bele tudjuk képzelni magunkat a szereplők helyzetébe.

Az Aranyéletben talán mégsem. Ettől ez egy kicsit mozisabb, nagyobb légterű, játékterű és ívű, mint egy Barátok közt.

A második évad is kifutott, mondhatom, hirtelen ért véget. Nekem parányit jobban tetszett, mint az első. Bár a brutális valóság itt is szembetűnő volt, de azért éreztem még benne némi földhözragadtságot, több kedvesebb, őszintébb gesztust.

Persze lehet, hogy tényleg ennyire „borzasztó” – vagy csak nekem az - a mai felső tízezer élete. Arra viszont nem sikerült rájönnöm, hogy ki a célközönség. Számomra, aki már anya vagyok, elsősorban a filmben szereplő gyerekekkel szimpatizáltam, ők érdekeltek igazán, akik ebben a családban nőttek fel és igyekeztek kitörni, másképp cselekedni, mint ahogy azt elvárják tőlük, de észrevétlenül is utánozva a felnőtteket.

A fiatalabb generáció lenne a célcsoport? Szeretném hinni, hogy nem. Az én 14 éves lányom biztos nem nézhetné végig ezt a sorozatot, mert nem akarnám elkeseríteni, hogy az életnek lehet ilyen oldala is, arról nem is beszélve, hogy néha még én is eltakartam a kezemmel a szemem. Vagy a 18-25 év körüli korosztály? Talán ők már képesek felnőtt szemmel látni a kitalált dolgokat, és csak remélhetem, hogy megbotránkoznak rajta.

Persze csak a mondanivalón, nem a filmen! A sorozat nagyon hűen, mondhatni élethűen mutatja be ezt a társadalmi réteget és a hozzákapcsolódó alvilági figurákat. Némi humor, de inkább brutálisan mocskos gondolatok közepette vergődik, vagy tengődik a Miklósi család ebben a közegben, amibe az apa, Miklósi Attila annyira nem illik bele, hogy már fáj.

„Jól válassz célt, akkor leszel sikeres!”

Tulajdonképpen egy család történetét ismerhetjük meg az epizódokban. Anya, apa és a két gyerek, egy fiú és egy lány, akik éppen most kerültek abba a korba, hogy elszakadjanak a szüleiktől, kipróbálják magukat, hogy egyedül is megállják-e a helyüket. Miközben az anya csak a külsőségekben él, és számára semmi sem elég, a férj próbál kiszállni a piszkos üzletekből, de ettől még rosszabb helyzetbe kerül. A hazugságok és elhallgatások gyűrűje kezdi fojtogatni a család békéjét, mely inkább egy kényszeres együttélésre hasonlít, mint szoros családi kötelékre.

Nem a szemünk előtt esik szét a család, mert már így kapjuk meg, szétesetten, csak akkor még a látszat elhomályosítja a tekintetünket.

„Sírt, mikor Cleo kiette a madárfiókákat az eresz alól”

Attila (Thuróczy Szabolcs) nem akar beállni a melósok sorába, akik reggel elmennek dolgozni és este hazamennek, havonta pedig egy fix összeget kell beosztaniuk. Szeretne ennél könnyebben hozzájutni a pénzéhez, fenntartani egy villát és utaztatni a családját, akiket minden este étterembe visz vacsorázni és fogadásokat rendez a villa kertjében. Legalábbis kifelé így látszik. Ám, ezt tulajdonképpen nem ő akarja, hanem a felesége. Az ő unszolására kezdett el egyre nagyobb őrültségeket csinálni, csak hogy kiszolgálja a más férfiak által is gyönyörűnek tartott nő igényeit, mert tudja, hogy egyébbel nem lenne képes maga mellett tartani. Ő ugyan beérné az édesanyja által biztosított kis szobában is, számára elegendő lenne egy 8 órás monoton munka, egy kispolgári élet, ahol nem kell folyamatosan rettegnie a lebukástól. Valahogy el tudom képzelni, hogy Attila megszemélyesítője pont ilyen az életben is. Természetesen nem ismerem az igazi énjét, de kizártnak tartom, hogy túl nagyot tévednék. Vagy a másik lehetőség, hogy fantasztikus színész. Ez sincs kizárva J.

Jankának (Ónodi Eszter) viszont ennél több kell! Sokkal több! Ő a külsőségek embere, egy felszínes, sznob „úrinő”, akiről azért kiderül, honnan is származik, milyen életből menekült, de a kívülálló csak azt látja, hogy számára csak a legújabb körömlakk és a külföldről hozott táska, a bankbetét és az ékszerek számítanak. Minden más csak járulék, amit el kell viselnie. Legyen az a férj közeledése, a szerető eltitkolása, a gyerekek iskolai problémái. Addig tud ezzel csak megbirkózni, míg nem kell semmit sem nélkülöznie az anyagi világból, de ahogy valami közbejön, azonnal menekülőre fogja, mindezt olyan cinikusan és parádésan, hogy alig lehet rá haragudni. Az egyik pillanatban egy gátlástalan, bárkin átgázoló ribanc, a másikban pedig egy aggódó családanya, akiről már-már elhisszük, hogy csak a gyerekeiért él. Tetszik, ahogy játszik, minden nagyon a helyén van, ezért okoz is bennem némi hiányérzetet. Nem hiszem, hogy lehet ennyire tökéletes! Annyira jól játssza a szerepét, hogy emiatt taszít is, igyekszem keresni benne valami hibát.

A filmet nem nevezhetjük unalmasnak, vontatottnak avagy nyugodtnak. Amint egy kicsit lenyugodnánk, átlátnánk és kiismernénk magunkat a jelen cselekményében, megbékélnénk a szereplők gondjaival, mindig közbejön valami.

 „Tartsd magad az elveidhez!”

Például bajba kerülnek a gyerekek. Egyre nagyobb körülöttük a trutyi, süllyednek le szépen az iszapba, ahonnan egy régi barát, Hollós Endre (Anger Zsolt) rántja vissza őket nem is egyszer. Ő a budai Keresztapa. Többször vártam, hogy valaki kezet csókoljon neki. Nagyon hitelesen játssza a kimért, ha „haragszom is higgadt maradok” típusú, velejéig romlott üzletembert, akinek a pénzen kívül a fogadott családja számít csak. Többnyire nem sokat teketóriázik, ha döntésre kerül sor. A fontos, hogy ő kerüljön ki győztesen, hogy a másikkal mi lesz, az már nem érdekli. A fényűző életmód, a befolyásos barátok, akik egymást használják ki és akik egyik pillanatról a másikra elpártolnak mellőle, ha valami nem úgy alakul, ahogy nekik megfelel. Endre pedig a segítségért viszonzást vár és kap is, ha mástól nem, hát Miklósiéktól. Már ha kérnek belőle.

Többnyire kérnek.

„Hagyjuk a gyereket kibontakozni”

Márk (Olasz Renátó), a lázadó kamasz, aki meg van győződve róla, hogy őt nem érheti baj, valószínűleg halhatatlan, mígnem a szeme láttára ölnek meg valakit, amitől rá kell döbbennie, hogy talán mégsem olyan hosszú az élet, ha keresztezi egy golyó útját. Flegma stílusa csak védekezés, csak álca a bizonytalansága ellen, viszont ügyesen kivágja magát, ha szorul a hurok, nagyon otthon van a könnyű pénzkeresés lehetőségeiben – ebben nőtt fel - és ha nem adódik, akkor kitalál valami újat. Persze az anyagi hátteret, a puccos helyszíneket többnyire „kölcsönveszi” és általában lebukik, de nem adja fel. Fiatal kora ellenére egész ügyesen meg tudja formálni a szerepét, bár jelentősen érződik a két évad közötti fejlődés. Az 1. évadban még parányit görcsös volt és néha túljátszotta az adott szerepet, de a 2. évadban mindezen sikerült felülemelkednie és elhinnie, hogy képes elhitetni a nézővel, amit csak akar. Ehhez hozzájárult az is, hogy megmutatta egy érzékenyebb, emberibb oldalát is, amitől akarva akaratlan szimpatikusabbá és esendőbbé vált.

Húga, Mira (Döbrösi Laura), kitűnő tanuló, mintagyerek, szintén keresi a helyét a világban, igyekszik minél távolabb kerülni a családjától, így védekezve a becstelen életmód ellen, amitől sokszor szó szerint, felfordul a gyomra. Még nagyon gyerek, de már felnőttest kell játszania, hogy el tudjon szakadni attól a közegtől, ahol egyre rosszabbul érzi magát, viszont az újabb helyszínek is csak ideig-óráig elviselhetők számára. Kilóg mindenhonnan, akár a külseje, akár a stílusa miatt, ahol pedig befogadnák, onnan ő menekül. Többször keveredik olyan helyzetbe, mikor azt sem tudja, fiú-e vagy lány. Hol agresszíven támad, hol nőcisen bújik, hol pedig ártatlan gyermekként, Bambi szemekkel értetlenül nézi a körülötte folyó eseményeket.

Nem irigylem a szerepéért, nagyon nehéz lehet eljátszani, megformálni ezt a karaktert és az is megbocsátható, ha nem is mindig sikerül neki. Van benne valami báj, amiért elnézzük neki az esetlenségét, van bennünk egy adag jóindulat, amikor csak mosolygunk rajta, mert nagyon kedves és sérülékeny kislány, de sokszor az az érzésem, hogy ő sem pontosan érzi, hogy mit kéne éreznie, ami egyáltalán nem csoda, hisz nagyon összetett a karaktere és a 2. évad elején már olyan súly nehezedik a lelkére, amit nehezen lehet feldolgozni ép ésszel.

Számomra kicsit felüdülés volt, hogy az újabb évadban visszautaztunk az időben. Így könnyebben érezhettem azt, hogy nekem is szól ez a film, hozzám is beszél és tulajdonképpen alig változott a világ a 90-es évek óta. Na jó, de… hatalmasat, de akkor is megvoltak a stiklik és az ügyeskedések, csak nem volt ilyen brutalitás, ilyen „gusztustalanul átlépünk a másik felett és nem számít az emberélet” feeling.

Jóleső volt ez a retro-hangulat, az R-GO koncerttel a csúcsponton és remek volt látni a ma főszereplőit fiatal korukban. Le a kalappal mind a megfelelő helyszínek kiválasztásáért, az autók, épületek, öltözetek korhűségéért és a fiatalok kiváló, néha kicsit vicces megszemélyesítéséért, mint Kiss Andrea (Janka), ifj. Vidnyánszky Attila (Miklósi Attila), Kovács Tamás (Hollós Endre).

A film egyébként mesterien kidolgozott akciófilm, thriller, krimi és gengszter elemekkel, a 2. évadban megjelenő bosszúra szomjazó maffiózókkal, sokszor egy családdráma és érzelmi hullámvasút, mely hivatott a képünkbe vágni a jelen társadalomkritikáját.

Sehol sem érződik akadás, megtorpanást, gördülékenyen és zökkenőmentesen folynak az események egyik helyszínből a másikba, egyik jelenetből a következőbe.

Nem éreztem a kitaláltságot, az erőltetettséget, ami jó! Ezt a nézőnek nem szabad éreznie soha!

A pozitívum mellett szól, hogy maga a történet olyan, mint egy kirakós. Lehet sejteni, hogy milyen elem való oda, de korántsem biztos, hogy az első megérzés passzol a legtökéletesebben.

A másik, hogy minden epizód úgy ér véget, hogy némi feszültséget tartalmaz, nyitott kérdéseket, melyekre szeretnénk megtudni a válaszokat, ezért újra leülünk a képernyő elé, hogy a puzzle-darabkát betegyük vagy kicseréljük.

Szót kell még ejtenem a zenéről (Pádár Krisztián), ami számomra eléggé fontos önmagában is, nemhogy a látványhoz igazodva. Itt érzek némi ellentmondást, bár a főcímdal nagyon bejön, de menet közben nem közvetíti eléggé az aláfestőzene az érzelmeket, néhol pedig egyenesen idegenkedik egymástól a hang és a vizuális párbeszéd.

Mindent összevetve kiváló rendezés (Mátyássy Áron, Dyga Zsombor), eredeti történet (Tasnádi István, Zomborácz Virág, Bárány Márton) és fantasztikus színészi teljesítmény jellemzi a történetet. Bár sokszor elborzaszt a látvány és felfordítja a gyomromat a megoldás, mégis leülök és megnézem a következő epizódot. Remélem, készül már a folytatás…