Rókatündér

Lenyűgöző, hátborzongató, elvont, vicces, kedves, rémisztő, megható, brutális, idióta, őrült, abszurd, groteszk, bizarr és ravasz. Nagyon ravasz…

Ritkán tudok ennyi jelzőt felsorolni egyetlen film hatásaként, pedig a Liza, a rókatündér 98 perce alatt ezeknek még fokozatai, árnyalatai is voltak. Sehol egy olcsó poén, egy túljátszott jelenet, a korok és műfajok keveredése pontosan a helyére került, úgy ahogy a nagykönyvben – vagy a jól megírt forgatókönyvben – meg van írva.

Ritkán érint meg egyetlen film ilyen széles spektrumon, főleg ha egy magyar alkotásról van szó, már bocsánat, de ez a mű szinte minden szinten telitalálatnak bizonyult a szememben. Nemcsak a cselekmény, a retró, dúspajeszú, kitalált mégis valamire emlékeztető Csudapest, vagy a Cosmopolitant olvasó romantikus báj, nem csak a főszereplők különcködései, de a jelmezek, a díszletek, a rendezés, a fantázia és valóság dimenzióinak látványa, és a zene(!) egyszerűen nem engedi meg, hogy egyszerű szavakkal jellemezzem.

A meseszerű cselekmény annyira valóságos, Liza játéka annyira igaz, ötletes és hibátlan, hogy egy pillanatig sem merült fel bennem, hogy ez nem történhetne meg a való életben, netán a környezetemben. Tudtam, hogy moziban ülök, mégis elhittem, amit látok. Ha sűrűbben járnék gyorsétkezdébe, biztos, hogy mostantól kezdve ritkáznám vagy vegetáriánus lennék, mert egy darabig a gondolatától is irtózom, hogy betegyem a lábam egy ilyen helyre.

Kiver a víz, ha arra gondolok, hogy a képzelt barát, akire mindig számítani lehet, gonosz cselszövésének leszek szenvedő alanya, szinte észrevétlen. Akármelyik jelenetet is próbáltam úgy befejezni, ahogy az várható lenne, ahogy azt bárki más tette volna, a film valósága mindegyiket felülírta! Sem a forgatókönyvíró, sem a rendező nem érte be közhelyekkel, talán ezért is adta Reviczky szájába őket, mert így sikerült nem befejezetté tenni őket.

Liza (Balsai Mónika) annyira tökéletesen megszemélyesítette az álmodozó, szerény, hamupipőke-kislány szerepét, annyira tiszta volt a tekintete, hogy a sűrűn potyogó könnyek sem tudták elhomályosítani. Nem engedte, hogy az álnokság megrontsa gyanútlan pongyolalelkét, bár próbált kitörni a megszokott életmódjából, de képtelen volt rá, hisz az már nem ő lett volna. Pedig sejtette, hogy csak úgy tud érvényesülni, úgy képes boldogulni az életben, úgy éli túl saját halálát, ha nem enged a csábításnak, kitart az elképzelései mellett, melyek talán furcsák és abszurdak, talán egy ősi japán legenda kitépett lapjait idézik, de melyet annyira magáénak érez, hogy kétség sincs afelől, hogy igaz lenne.

Henriket (Schmied Zoltán), a kiégett lelkületű nőcsábászt is megszédíti Liza szépsége, amelyet persze csak akkor vesz észre, mikor a kirakatba teszi. Gyönyörűen megszemélyesíti a cinikus, nagyképű, lenéző szoknyapecért, akinek csak „azon” jár az esze. Tomy Tani (David Sakurai) gonosz jókedve az emberben hagy némi borzongást, miközben megpróbálja végleg magáévá tenni Liza naiv, könnyen befolyásolható egyszerűségét, de akkor megérkezik Zoltán zászlós (Bede Fazekas Szabolcs) egy szál törölközővel a derekán, esetlenségében is kedvesen, a kudarcok ellenére is elszántan, hogy akár helyben futva is utolérje és megmentse azt a nőt, akibe szép lassan belezúg, mint egy kisdiák.

Nem mehetünk el szó nélkül a mellékszereplők parádés, bizarr stílusa mellett sem, lett légyen szó Tanaka Márta (Molnár Piroska) húsos bokájáról, Károly (Cserna Antal) utolsó vacsorájáról, Steve (Hajdú István) élénkszínű öltönyéről vagy Inge (Gubik Ági) erotikus labdázásáról és Johnny (Szabó Győző) lényegre törő felbukkanásáról.

Nem is tudom hány különböző, mégis egybehangolódó világ jelenik meg egyszerre, vagy egymás után a filmben, akár a japán cseresznyevirágzásra, akár az űrsétára gondolunk. Talán nem is érdemes sorra venni, hisz így, észrevétlen alakították ki azt az egységet, mely kifejezte az egyedi humoron átáramló mondanivaló mélységét: A pondró is megtalálja a maga pondróját!

Koccanás

Nem, nem én koccantam és miattam sem más, a Koccanás itt nagy betűvel írandó, mert Török Ferenc filmjéről van szó, melyet Spiró György művéből készített. Ezért szeretem a nem túl nagy népszerűségnek örvendő alkotásokat, mert többet mond egy óra alatt, mint ha kétszer megnéztem volna egy több órás sikerfilmet.

A film teli volt poénnal, hol harsányan, hol csak bújtatva, és ami nem mellékes magyar humorral, olyannal, amit hiába magyaráznánk egy Lordnak, vagy egy cowboynak, soha az életben nem értené meg, mert nem élt a nyolcvanas években Magyarországon.

(Most szólok, hogy a következő sorokban, lehet, hogy lelövöm a poént, ezért, aki még nem látta és szándékszik megnézni a filmet, ne olvassa tovább a bejegyzést, mert nem éri akkora katarzis a vetítővászon előtt, mint engem, aki korábban nem hallott a filmről, csak annyit, hogy jó.)

A film érdekessége már maga a megjelenés. A rendező állóképekkel dolgozik, ami majdnem szó szerint értendő, mivel a szereplők tényleg nem mozdulnak, mégis fújja a szél a hajukat, vagy száll a füst a kipufogóból. Az ellentmondás már itt elkezdődik, hiszen egy baleset nem lehet ennyire mozdulatlan, de a pillanatok megmerevednek, viszont a dialógusok a normális kerékvágásban folynak. Gondolom – mint ez is magyar sajátosság – kis költségvetésből kellett dolgozni, és itt tényleg nem kellett milliós összegeket költeni a háttérre. A szereplőkön múlt, hogy át tudják-e adni a mondanivalót az arcjátékukkal és a hangsúlyokkal. Szerintem sikerült.

A történet tulajdonképpen végig egy helyszínen játszódik, egy kereszteződésben, ahol összekoccan jó pár autó, több órára, talán egy napra is elzárva az utat. Abszurd komédia ez, ahol a kezdeti idegességet felváltja a „hozzuk ki a legjobbat a jelenlegi helyzetünkből” hozzáállás, ahol az összetalálkozott emberek egyre őszintébbé, nyíltabbá válnak, ahogy lenyugszanak. Kezdik megismerni a sorstársakat, kezdenek összekuszálódni a különböző életek szálai.

Furcsa, hogy a szereplők nevét nem ismerjük, csak a foglalkozásukat, ami azt a képzetet kelti, hogy nem is magáról az emberről van itt szó, csupán magatartásformákról, hogy a különböző természetű emberek, hogyan viselkednek ugyanabban a helyzetben, ki miképpen próbál helytállni, ügyeskedni, vagy belenyugodni a sorsába. Az egyre reménytelenebb jelen a kezdeti küzdelem után beletörődést hoz, a paprikás, sokszor kétségbeesett hangulatot felváltja a jókedv, nem a múlton töprengés, hanem a jövőbenézés.

A központi figurák mellett újabbak jelennek meg, akik ha csak pillanatokra is, de bekapcsolódnak az eseményekbe, csak hogy színt vigyenek a színtelenségbe, hogy a mozdulatlanság gördülékenyebbé váljon, akár csak az ott élő öreg házaspár, akik még örülnek is, hogy végre történik valami az utcában, amit kilátástalanul néznek az ablakból nap, mint nap.

Jelen van itt mindenféle ember, ami egy szituációs játékhoz szükséges, a vállalkozótól kezdve a menedzserig, a gyerekét egyedül nevelő anyukától a rendőrig, a tőzsdén éppen milliókat nyerő üzletembertől a hajléktalanig.

Fel lehet fogni egy szociográfiának is a XX. század magyar társadalmáról, feketén-fehéren, a lekenyerezhető rendőröktől, a gátlástalanul hasznot csiholó vállalkozó ügyeskedésein keresztül, a kissé félénk, férfiakból kiábrándult anyáig, akit végül a munkájától megcsömörlött menedzser vigasztal meg. Ebben a társadalomban megfér egy padon a laptoppal és márkás autóval közlekedő tőzsdeügynök a hajléktalannal, akár a csemetéjét kólával itató „modern” anyuka és az indulatoktól nem mentes, fáradt kamionos. A foglalkozások mögött különböző jellemű emberek bújnak meg és ahhoz, hogy megismerjük sorsukat, elég egy pillanatra megállni, lelassítani, és nem csukott szemmel elsétálni mellettük.