Kirándulás

Torre Mileto egy nagyon érdekes szigetnyúlvány, aminek az egyik oldalán a tenger, a másik oldalán egy tó van. Nevéből kiindulva található rajta egy torony is, de sajnos felmenni nem lehetett. A kemping mellett egy élelmiszerbolt, egy bár és egy étterem volt csupán. A bárban lehetett fagyizni és kávézni, amit mi meg is tettünk, de csak egyszer, ugyanis förtelmes volt mindkettő. Nagy valószínűséggel a konkurencia hiánya okozta ezt a minőségromlást, ami a borzalomig süllyedt, úgyhogy soha többet nem fogyasztottunk ott készült élelmiszert, csak dobozos vagy üveges terméket vásároltunk. Viszont többször jött egy bácsika, utánfutós kocsival, amiről bio zöldséget és gyümölcsöt kínált. Tőle már szívesen vásároltunk.

Pár napot csak pihenéssel töltöttünk, és a környező falvakba kirándulgattunk, mint Foce Varano – ahol az egyik legfinomabb polipot ettem, sütve, nem rágósan és tulajdonképpen a szemem előtt készült el, sőt a halászt is láttam, aki a reggeli fogással együtt hozta -, vagy Gargano Blue. A tengerpart mindenütt gyönyörű volt, tiszta és kék. Egyszer megálltunk egy ösvénynél és szaladtunk a tengerig, mert égette a talpunkat a forró homok. Egy gyönyörű partszakasznál kötöttünk ki, ahol csak azért nem maradtunk tovább, mert épp egy csókolózó párt zavartunk volna meg a jelenlétünkkel.

Aztán egy nagyobb lélegzetvétel következett, Molfetta. Itt nem titkolt célunk volt, hogy megtaláljuk az őseimet. Miután körbejártuk a várost, bementünk a temetőbe és az volt a baj, hogy túl sok őst találtam, nem igazán tudtam eldönteni, melyikük lehet az enyém. A neve biztos, Mauro Altomare, de annyi ilyen családnév létezik Molfettában, hogy erre egy egész nyaralást szánni kell, hogy talán közelebb jussak a megoldáshoz, úgyhogy elterveztük, hogy a következő projekt majd ez lesz.

Viszont körbejártuk az egész várost, ami nem túl nagy, de annál gyönyörűbb. Az óvárosban elbeszélgettünk egy hölggyel, aki odáig volt Tamara szépségétől. Mesélt egy kicsit a városról, a lakókról, a felújításokról és érdeklődve hallgatta az őseim történetét.

Láttunk egy esküvőt is, amit már az étterem teraszáról fotóztam. Épp a pálmafa alá terelgette a családot a fényképész, hogy készítsen egy közös fotót, mikor egy nő elkezdett felém integetni és kiabálni, hogy Angela, vieni! Nem értettem, kinek mondja, hisz én nem vagyok Angela, körbenéztem, de mellettem nem állt senki. Eztán, odaszaladt hozzá a másik oldalról valaki, gondolom Angela, hogy nyugodjon meg, ő ott van. Engem viszont kirázott a hideg, ugyanis a dédmamámat, aki itt született Molfettában, Angelának hívták.

Antiékat viszont a menyasszonyi kocsi nyűgözte le, hiszen olyan, mint amivel jöttünk, csak egy jóval korábbi - és szebb - kiadás.

Lent délen

Az utolsó hosszabb út következett a célig, vagyis Torre Mileto-ig. Végig a tengerparton mentünk, viszont olyan forgalmassá vált ez az útszakasz, hogy sokszor csak lépésben tudtunk haladni. Aztán megérkeztünk és egy kicsit megijedtem. Egy kihalt, sok helyütt kiégett vagy kifosztott lakóépület mellett haladtunk el a kempinget keresve. Némelyik házból kiüvöltöttek, néhol félmeztelen gyerekek rohangáltak hatalmas szemétkupacok mellett és nagyon nem tudtuk, hogy hol vagyunk, de reméltük, hogy rossz helyen.

Az út mellett lapátolt egy férfi. Anti megállt mellette, hogy megkérdezzem, merre van a Little Campeggio. Rám emelte a tekintetét, de szerintem nem is látott, dőlt belőle a piaszag és ugyan mozgott a szája, de fogalmam sincs, mit mondott, pedig egyáltalán nem beszélt gyorsan, sőt, mintha újra nekifutott volna egy-egy szónak, én viszont mondtam Antinak, hogy adjon gázt. Legközelebb egy nőt kérdeztünk meg, aki már el tudta magyarázni, hogy túl korán fordultunk le a főútról. Végre kivilágosodott, eltűntek a putrik és egy gondozottabb, bár szerény kivitelű nyaralóövezetbe érkeztünk, ahol egymás mellett két kemping állt. Az egyiknél több lakóautót, sátrat láttunk, míg a miénk szinte üres volt. Nem akartunk semmi messzemenő következtetést levonni ebből az információból.

A főnök helyett az anyukája fogadott bennünket, aki nagyon kedves volt és tudta, mit kell tennie, bár a papírmunkát a fiára bízta. A nénit egyébként mindig lehetett látni a bejáratnál, ugyanis a porta mellett volt a saját kis háza, aminek a teraszán hol krumplit pucolt, hol újságot olvasott, de sosem felejtett el inteni nekünk. Szerintem ő volt a térfigyelő kamera.

Elfoglaltuk a helyünket, majd még a sátor felállítása előtt lementünk a tengerhez. Homokos volt, hosszú, végeláthatatlan partszakasszal, ahol kedvemre kocoghatok, akár már holnap reggel.

Gondoltuk nem indult be még a szezon, ezért vannak ennyire kevesen, és valóban később több autó és lakóautó érkezett, fiatalokkal, vagy egész családokkal, de sosem maradtak olyan sokáig, mint mi. Persze a hatalmas alapterülethez képest elhanyagolható volt a foglalt helyek száma. Egyszer a mellettünk lévő placcon egy cica is letáborozott, pórázon volt szegény, de csak így lehetett egy helyben tartani. Egyébként az egész szigeten nem voltak macskák, viszont annál több kutya.

Pár nap eltelte után a tulaj úgy döntött, hogy egy kis plusz bevételhez akar jutni, így a korábban ingyenes tusolókra pénzautomatát szerelt. 3 napig szerelte, mire mindegyiket sikerült beüzemelnie. Nem sajnáltuk tőle az 1 eurót, annyiba került egy sör is.

Bár csendes környéken voltunk, főleg, hogy alig szálltak meg vendégek, de azért csend sosem volt. A tenger zúgását nem nevezném zajnak, az állandó hullámzás hangja inkább megnyugtató. Napközben a kabócák cirregése, berregése biztosította az alapzajt, akik csak napnyugtakor csendesedtek el, amikor - vagy éppen ezért - kezdődött az élet a parton és a bárban, ahol pedig zenés-táncos esteket rendeztek a 60-as évek zenéjéből. Valamiért sosem mentünk le mulatni egyet.