Kissé fáradtan, de annál nagyobb lelkesedéssel! – Milánó 3.

Egy óra múlva leszálltunk a buszról a város szívében, a Stazione di Milano Centrale vonat- és buszpályaudvaron.

Itt vagyunk végre! de mit is kezdjünk magunkkal? A román időeltolódás szerint vesztettünk egy órát, tehát megérkezésünkkor még csak 8 óra volt, a szállásunkat viszont csak délután háromkor foglalhattuk el.

Leültünk egy közeli padra és kiterveltük, hogy egy rendkívüli városnézésre kerítünk sort, majd szép komótosan elsétálunk a szállásunkra és megpihenünk végre.

A térkép szerint minden fontosabb helyszínhez közel voltunk, tehát elindultunk az egyik irányba. Az első megdöbbenésemet a rengeteg afrikai okozta, akik szinte eltakarták a város szépségeit, a gyönyörű teret, mindenhol szemetet hagyva maguk után, legalábbis itt. Gondolom a migránsok által kialakult helyzet miatt pedig a számos fegyveres rendőr nyújtott feltűnést és adott némi biztonságérzetet az embereknek.

Ahogy eltávolodtunk a pályaudvartól egyre kevesebb lett a színesbőrű, egyre jobban élveztem, hogy mindenütt olasz szót hallok, a kirakatok csak úgy csillognak, visszatükrözve engem és a kínált árut is. Lépten-nyomon éttermek és bárok, táska és ruha szaküzletek, és rengeteg ember, főleg olasz, de magyar egyáltalán nem. Hurrá!

Tetszett ez a nyüzsgés, pedig nem szeretem, ha túl sok az ember körülöttem. Milánó tulajdonképpen ugyanolyan nagyváros, mint bármelyik másik, más országban, és mégsem! Van valami kedvesség benne, valami szín, valami …olasz! A gyalogosok lámpái háromszínűek, a helyiek nem igazán tarják be a figyelmeztetést. Ezt a szokást hamarosan mi is magunkévá tettük. Rengeteg motor és autó, de inkább motor száguldott körülöttünk, melyen Armani öltönyös üzletember igyekezett a tárgyalásra, hátizsákkal a hátán, ami eleinte nagyon viccesen hatott, de hamarosan hozzászokott a szemem.

Elsétáltunk a milánói Scala mellett, mely nem okozott nagy katarzist, inkább a japán turistákat fotóztam, ahogy nézik, majd végigsétáltunk a Via di Montenapoleone, ami egy üzletsor, teles-teli a híres olasz márkákkal, de igazából a legeldugottabb utcában is fellelhetünk egy ékszerüzletet vagy egy Gucci boltot, úgyhogy ez nem meglepetés.

A Galleria Vittorio Emanuele II. pedig ennek az központnak a csúcsa! Itt egyben van a modern üzleti hangulat a régmúlt művészeti értékeivel. A freskók és márványok, a színes mozaikok és aranyozott szobrok jól megférnek például La Rinascente üzletével, ahol a legolcsóbb ruha 200 euróba kerül, és ne gondoljunk semmi extrára, csak egy egyszerű, sárga miniszoknya volt, mondjuk remek volt a szabása és az anyag minősége, de azért nem ennyire.

A hely fő látványossága a toro, vagyis egy színes mozaikokból kirakott bika. Ha a bika tökén háromszor megfordulunk a sarkunkon, akkor szerencsénk lesz. Természetesen megfordultunk, ha nem is a tökén, mert az már nagyon nem volt neki, csak egy lyuk a helyén. Az olaszok szerint ez azt is jelenti, hogy olasz férjünk lesz. Erről én már lecsúsztam, de a lányom előtt még nyitva az út.

És ha már áldoztunk a művészetért, akkor beültünk egy McDonaldba, hogy megebédeljünk. Ott volt a helyi trattoria, a Duomo és a Burger King között. Természetesen elsősorban az olcsósága vonzott minket, de érdekes is volt, ugyanis miután egy hatalmas tablet előtt kiválasztottuk a megrendelni kívánt menüt, a pénztárosnál csak fizetni kellett, a blokkal pedig átvenni a közben elkészített rendelést. Gondolom ez meggyorsította a folyamatokat és elkerülte a félreértéseket, melyek a nyelvi nehézségekből adódhattak volna.

Hallottuk ugyan, hogy az olaszok nem szeretik, ha angolul szólítják meg őket, de ez nem igaz! Annyira segítőkészek voltak mindig, hogy ezt is bevállalták volna, viszont én olaszul kezdeményeztem a beszélgetést, aminek rendkívül örültek és annyira kedvesen viszonozták, hogy néha már zavarba jöttem!

Teli pocakkal tovább indultunk, most már céltudatosan a szállás felé. Csak egyszer inogtunk meg, egy helyi, kék bár előtt, mert már annyira kiszáradtunk a 30 fokos hőségtől, hogy képtelenek voltunk tovább baktatni. Az alig pár kilós csomagjaink egyre nehezebbek lettek, egyre jobban húzták a vállunkat és sértették a bőrünket, persze csak akkor, ha nem Anti vállalta magára a cipelésüket.

A Bar Azzurra egy kedves kis bisztro, olyan mint a többi és mégsem. Nagyon a szívünkbe lopta magát, lehet hogy azért, mert jó helyen volt, jó időben, lehet, hogy a helyi olasz mentalitást itt tapasztaltuk meg először, de annyira imádtuk, hogy mindig vissza akartunk menni, de sajnos egyszer sem tettük meg és még egy fotót sem készítettünk róla.

Pedig isteni volt a csapolt sör és mennyei az espresso és végre láttam, hogy milyen fontos szerepet tölt be az olaszok életében egy megszokott kis zug, ahol nem csak inni, enni, kávézni és jégkrémet nyalogatni lehet, de ahol meg lehet, sőt kell! beszélni a napi aktualitásokat, ahol a kisgyermekes anyuka megpihenhet egy rövid időre, ahol mindenki ismerős, aki belép az ajtón, és ha csak beköszön, már az is feldobja az emberek hangulatát és emeli a helység fényét!

Ennyire fel tudja tölteni az embert egy kellemes hangulatú, tiszta, parányi bár, mely kívülről semmitmondó, sőt talán még riasztó is, de belülről egy ékszer, aminek az értéke tulajdonképpen a csapos nyílt, nevetős tekintetétől függ, aki uralja a teret és barátságosan bánik a betérő szombas vándorral!

Rókatündér

Lenyűgöző, hátborzongató, elvont, vicces, kedves, rémisztő, megható, brutális, idióta, őrült, abszurd, groteszk, bizarr és ravasz. Nagyon ravasz…

Ritkán tudok ennyi jelzőt felsorolni egyetlen film hatásaként, pedig a Liza, a rókatündér 98 perce alatt ezeknek még fokozatai, árnyalatai is voltak. Sehol egy olcsó poén, egy túljátszott jelenet, a korok és műfajok keveredése pontosan a helyére került, úgy ahogy a nagykönyvben – vagy a jól megírt forgatókönyvben – meg van írva.

Ritkán érint meg egyetlen film ilyen széles spektrumon, főleg ha egy magyar alkotásról van szó, már bocsánat, de ez a mű szinte minden szinten telitalálatnak bizonyult a szememben. Nemcsak a cselekmény, a retró, dúspajeszú, kitalált mégis valamire emlékeztető Csudapest, vagy a Cosmopolitant olvasó romantikus báj, nem csak a főszereplők különcködései, de a jelmezek, a díszletek, a rendezés, a fantázia és valóság dimenzióinak látványa, és a zene(!) egyszerűen nem engedi meg, hogy egyszerű szavakkal jellemezzem.

A meseszerű cselekmény annyira valóságos, Liza játéka annyira igaz, ötletes és hibátlan, hogy egy pillanatig sem merült fel bennem, hogy ez nem történhetne meg a való életben, netán a környezetemben. Tudtam, hogy moziban ülök, mégis elhittem, amit látok. Ha sűrűbben járnék gyorsétkezdébe, biztos, hogy mostantól kezdve ritkáznám vagy vegetáriánus lennék, mert egy darabig a gondolatától is irtózom, hogy betegyem a lábam egy ilyen helyre.

Kiver a víz, ha arra gondolok, hogy a képzelt barát, akire mindig számítani lehet, gonosz cselszövésének leszek szenvedő alanya, szinte észrevétlen. Akármelyik jelenetet is próbáltam úgy befejezni, ahogy az várható lenne, ahogy azt bárki más tette volna, a film valósága mindegyiket felülírta! Sem a forgatókönyvíró, sem a rendező nem érte be közhelyekkel, talán ezért is adta Reviczky szájába őket, mert így sikerült nem befejezetté tenni őket.

Liza (Balsai Mónika) annyira tökéletesen megszemélyesítette az álmodozó, szerény, hamupipőke-kislány szerepét, annyira tiszta volt a tekintete, hogy a sűrűn potyogó könnyek sem tudták elhomályosítani. Nem engedte, hogy az álnokság megrontsa gyanútlan pongyolalelkét, bár próbált kitörni a megszokott életmódjából, de képtelen volt rá, hisz az már nem ő lett volna. Pedig sejtette, hogy csak úgy tud érvényesülni, úgy képes boldogulni az életben, úgy éli túl saját halálát, ha nem enged a csábításnak, kitart az elképzelései mellett, melyek talán furcsák és abszurdak, talán egy ősi japán legenda kitépett lapjait idézik, de melyet annyira magáénak érez, hogy kétség sincs afelől, hogy igaz lenne.

Henriket (Schmied Zoltán), a kiégett lelkületű nőcsábászt is megszédíti Liza szépsége, amelyet persze csak akkor vesz észre, mikor a kirakatba teszi. Gyönyörűen megszemélyesíti a cinikus, nagyképű, lenéző szoknyapecért, akinek csak „azon” jár az esze. Tomy Tani (David Sakurai) gonosz jókedve az emberben hagy némi borzongást, miközben megpróbálja végleg magáévá tenni Liza naiv, könnyen befolyásolható egyszerűségét, de akkor megérkezik Zoltán zászlós (Bede Fazekas Szabolcs) egy szál törölközővel a derekán, esetlenségében is kedvesen, a kudarcok ellenére is elszántan, hogy akár helyben futva is utolérje és megmentse azt a nőt, akibe szép lassan belezúg, mint egy kisdiák.

Nem mehetünk el szó nélkül a mellékszereplők parádés, bizarr stílusa mellett sem, lett légyen szó Tanaka Márta (Molnár Piroska) húsos bokájáról, Károly (Cserna Antal) utolsó vacsorájáról, Steve (Hajdú István) élénkszínű öltönyéről vagy Inge (Gubik Ági) erotikus labdázásáról és Johnny (Szabó Győző) lényegre törő felbukkanásáról.

Nem is tudom hány különböző, mégis egybehangolódó világ jelenik meg egyszerre, vagy egymás után a filmben, akár a japán cseresznyevirágzásra, akár az űrsétára gondolunk. Talán nem is érdemes sorra venni, hisz így, észrevétlen alakították ki azt az egységet, mely kifejezte az egyedi humoron átáramló mondanivaló mélységét: A pondró is megtalálja a maga pondróját!