Eszeveszett mesék

A gond ott kezdődött, hogy elvakított bennünket a kertmozi különlegesség, hiszen az idejét sem tudjuk, mikor voltunk utoljára szabadtéri moziban, és ezért nem néztünk utána, hogy valójában, milyen filmre is váltunk jegyet. Annyit tudtunk, hogy egy feliratos, spanyol vígjáték és mivel hétköznap játszották, egyértelmű volt, hogy a 12 éves lányukkal együtt megyünk.

A helyszínen derült csak ki, hogy a film megtekintése 16 éven felülieknek ajánlott, hiszen egy argentin-spanyol alkotásról van szó, melyhez Almodovarnak is köze van. Ekkor már késő volt, hogy változtassunk a család összetételén, gondoltam majd a kritikus jeleneteknél befogom a lányom szemét, annyira meg még nem tud spanyolul, hogy hallás után megértse, mit mondanak. A baj csak az volt, hogy a kritikus jelenetek a film 122 percéből kb. 100 percben jelen voltak és sokszor olyan hirtelen követték egymást, hogy inkább le sem vettem Tami szeméről a tenyerem.

A film címe nagyon érdekesnek és bizalomgerjesztőnek tűnt: Eszeveszett mesék, de mikor véget ért a film, kissé feldúlva, zavartan nevetgélve próbáltam visszatérni a valóságba. Első olvasatra azt a következtetést vontam le, hogy ez a film a különböző halálnemeket hívatott bemutatni, össze nem illő jeleneteken keresztül. Persze ez csak egy nagyon egyszerű magyarázata lenne, hiszen a válogatott gyilkosságok mind annyi – fekete - humorral voltak fűszerezve, olyan árnyalatnyi bájjal és olyan választékosan, hogy el sem tudom képzelni, milyen élet inspirál ilyen képzelőerőt.

Hihetetlenül eredeti volt mindegyik halálnem, hol nagyon morbid, bizarr, és a köré épített történet pedig olyan érdekes és izgalmas, hogy lenyűgözött, szinte le sem tudtam venni a szemem a vászonról. Mert akár mi is lehettünk volna ott, vagy azok. Sokaknak ismerős lehet az a szituáció, amikor egyszerűen elborítja agyát a düh, nem képes kontrollálni tetteit. A dialógusok messze elmaradtak ugyan a látványvilágtól, de szorosan összetartoztak.

Tulajdonképpen hat, mindenben eltérő, köszönő viszonyban sem lévő történet tartotta fogva a nézőt, melyek bár nagyon különböztek, mégis egységet alkottak. A főszereplőket némi felvezető után olyan helyzetben találjuk, ahonnan - úgy érzik - nincs visszaút. A történetek közben a nézőnek nincs ideje igazságot szolgáltatni, egyik vagy a másik oldalra állni. Nem mindig egyértelmű eldönteni a morális kérdésekkel vívódó vagy politikai harcot vívó főszereplő igazát vagy igazságtalanságát.

Egy-egy történet számos problémát felvet, kezdve a pénzzel kiváltható felelősségvállalástól, a korrupción, a gazdagok sérthetetlenségén, az igazát bebizonyítani képtelen közember küzdelmén keresztül a bürokrácia önkényéig, az önérzetében többszörösen megsértett kispolgár hatalomra jutásának következményéig, a személyes bosszú és megaláztatás kontrollálatlan kitöréséig.

Képtelen mégis valóságos szituációk kerültek górcső alá, hívták fel a figyelmet arra, hogy a mai társadalom, a környezetünk milyen nem élhető világgá kezd válni. Mindezt egy argentin rendező, Damian Szifron szemén keresztül láthatjuk ebben a filmben, ahol a szemet szemért, fogat fogért elv érvényesül, kíméletlen, naturális képi megjelenéssel, ahogy kegyetlenül az arcukba vágja, és mi képtelenek vagyunk elfordítani a fejünket.

Meztelen igazság

-->

A bőr, amelyben élek nem egy évfordulóra alkalmas film. Nem is ezt akartuk nézni, mikor odaléptünk a jegypénztárhoz, de amit kinéztünk, már nem játszották, így véletlen kényszerűségből ez maradt.

Bár lekéstük az első hét percet, szerintem nem maradtunk le semmiről, sőt! Még így is többet láttam, mint amennyit szerettem volna.

Kegyetlen világba csöppentem, ahol a tragédiák nem hogy feloldódnának, inkább fokozódnak. Filmdráma volt a javából, és a legszörnyűbb benne az, hogy annyira valóságos, mintha ez tényleg megtörténhet, sőt lehet, hogy meg is történik vagy meg fog történni. Kíméletlen feszültség kísérte végig a filmet, egy pillanatra sem nyugodhattam meg, hogy semmi baj sem fog történni, mert aztán mégis.

Pedig annyira jó lett volna néha a történések mögé látni, nem magára a kiváltó okra, mert az lassacskán kibontakozott, hanem a benne élők hátterére. Én, aki már a fecskendő látványától is elborzadok, többször kellett eltakarnom a szemem, hogy meneküljek a látvány elől. Ahol egy – vagy több – gyilkosságnak semmi következménye sincs, ott milyen feloldozásra is várhatnék?

A higgadt, kimért és megszállott plasztikai sebész, Robert, vagyis Antonio Banderas kiválóan alakította szerepét, és bár tettére fény derült, azonosulni nem lehetett vele. A bosszú éltette, hogy aztán esendő meztelenségében érje a végzete. Egy sikeres ember lecsúszását követhetjük nyomon a két óra alatt, ahogy levetkőzi előbb etikai, majd erkölcsi tartását, megkérdőjeleződik emberi mivolta, míg végül egy hajszálnyi reménysugárba kapaszkodik, de mielőtt elérné, az is szertefoszlik, kicsúszik markából.

A családi tragédiasorozatok, mint egy lavina magával sodorják, nem képes megbirkózni velük, tudja, hogy vesznie kell, de a veszteség nem csak őt érinti. A tudomány álcája mögé bújik, már nem lehet tudni, hogy őrült-e vagy zseni, lehet, hogy mindkettő. Kisajátítja azokat, akikre neki szüksége van ahhoz, hogy megbékéljen az életével, holott tisztában van vele, hogy soha sem nyugodhat meg teljesen, de ez a halvány empátia mégis reményt gyújt a szívünkben mindaddig, míg egy újabb fordulat tönkre nem teszi. Nem csak magát emészti így el, nem csak Verát zárja be egy szobányi börtönbe, hanem önmagát is, még ha látszólag szabad kijárása is lenne a villából. Ő alkotta Verát, úgy érzi rendelkezhet fölötte, és sajnos a film nem ad segítséget, hogy tulajdonképpen mi is játszódik le egy identitásától megfosztott ember lelkében, aki egy új testbe kényszerül és már-már beletörődne sorsába, mikor újból fellángolnak a szenvedélyek.

Robert egy pótlékot alkot, egy hasonmást, akit azelőtt szeretett, aki megcsalta, akit nem tudott megmenteni, akit elveszített, és akinek megbocsátott. Önmagának viszont nem tud. Kudarcot vallott, miközben csodával határos orvosi felfedezést tett, amit titokban kell tartania, senki sem szerezhet róla tudomást, és egyetlen kimenetele lehet csak a feloldozásnak: a halál.

A film vége keltett bennem kíváncsiságot. Szerettem volna, ha még csak most kezdődne el, de így ennek a befejezetlenségnek sem láttam értelmét.

Talán a megoldás csupán annyi, hogy ez Pedro Almodóvar filmje.

Bőségtál

Hozzávalók: 1 öntudatos, akaratos, lázadó fiatal nő, 1 szerelmes, kissé visszafogott férj, 1 szenvedélyes, provokatív, latin szerető, 1 családi kifőzde, egy csipetnyi provokáció, egy teáskanálnyi komikum, egy késhegynyi pikantéria és egy nagy adag fűszeres szósz.

Ezekből a hozzávalókból gyúrta egytálétellé Joaquín Oristrell legújabb alkotását, a Mediterrán finomságokat. A temperamentumos film tele van pikáns falatokkal, néha meghökkentő ízekkel, de soha sem gyomrot forgatóan, inkább könnyen emészthetően.

A történet egy fiatal lányról, Sofíáról (Olivia Molina) szól, aki 16 évig szülei éttermében segédkezett, és sajátította el az alapokat, de hamar rájön, hogy ő ennél sokkal többre képes. Nem akar tovább iskolába járni, mert ő már csak alkotni akar, mégpedig ételkölteményeket, melyek szerinte meghozzák számára a hírnevet. Nem kisebb célt tűz ki maga elé, mint hogy ő lesz a világ legjobb szakácsnője. Hiába mondják neki, hogy a legjobbak mind férfiak, az ő feladata kizárólag az otthonteremtés és gyereknevelés, elhatározásától nem lehet eltántorítani. (Az egy kis csalódást okoz, hogy már a film elején a még meg sem született narrátortól megtudjuk, hogy valóban ő lesz a legjobb, szerintem, kár volt elkiabálni.)

Megismerkedik egy férfivel, Frankkel (Alfonso Bassave), aki a közeli étterem vezetője, és egy rövid próbálkozás után felismeri a lányban rejlő lehetőségeket. Persze nem hollywoodi filmről van szó, ahol öt perc után kiszámíthatóvá válna a történet, hanem egy spanyol vígjátékról, teli drámai pillanatokkal és paprikás hangulatú dialógusokkal. Sofía tehát próbálkozik, de nem jut előrébb. Férjhez megy Tonihoz (Pacó Leon) és szül 3 gyermeket, keresi a helyét és céljai megvalósításának módjait, míg rá nem döbben, hogy ott vannak mellette. Vagyis a két férfi: a férje Toni és a mentora Frank. Mindkét férfi hisz a lány tehetségében, mindketten segítik, hogy ismert és sikeres legyen és mind a ketten fülig szerelmesek belé. Sofía sem tud, vagy inkább nem akar kettejük közül választani, és mikor végre sikerül megoldani, hogy minden feszélyezettség nélkül hárman is jól érezzék magukat együtt, onnantól kezdve Sofía is megtalálja a különböző ételekhez illő fűszereket és leveszi a lábáról az ínyenceket. Elutazik Franciaországba egy gasztronómiai tanfolyamra, ahol kitűnik tehetsége és olyan trükköket tanul, melyeket sikeresen alkalmaz a későbbiekben. A filmből nem derül ki, hogy milyen ételkülönlegességek kerülnek ki a keze alól, nincsenek külön kiemelve a konyhatechnikai kérdések, kizárólag a csokoládés szardíniát említik meg, ami így kimondva nem túl biztató. Ám arra fény derül, hogy több tucat, a supermarketben vásárolt csirkéből is olyan fantasztikus kulináris élményt tud kreálni, mely elfogyasztása után a volt tanárai megnyalják mind a tíz ujjukat, és kivívja az éttermi kritikusok figyelmét is.

Ez nem egy gasztrofilm, ez tulajdonképpen mellékszál, bármi mással behelyettesíthető, itt egy különleges, határozott nőről van szó, aki véghez viszi, amit akar, úgy ahogy ő akarja és aki előtt végül mindenki meghajol.

A film sokszor provokatív, a hagyományos családmodellt elutasító elemekkel, visszafogott, nem méztől csöpögő romantikával, természetességgel, valódi problémákkal, meglepő fordulatokkal, borsos pillanatokkal és komikus jelenetekkel. Egy igazi bőségtál. Ínyenceknek.