A bőr, amelyben élek nem egy évfordulóra alkalmas film. Nem is ezt akartuk nézni, mikor odaléptünk a jegypénztárhoz, de amit kinéztünk, már nem játszották, így véletlen kényszerűségből ez maradt.
Bár lekéstük az első hét percet, szerintem nem maradtunk le semmiről, sőt! Még így is többet láttam, mint amennyit szerettem volna.
Kegyetlen világba csöppentem, ahol a tragédiák nem hogy feloldódnának, inkább fokozódnak. Filmdráma volt a javából, és a legszörnyűbb benne az, hogy annyira valóságos, mintha ez tényleg megtörténhet, sőt lehet, hogy meg is történik vagy meg fog történni. Kíméletlen feszültség kísérte végig a filmet, egy pillanatra sem nyugodhattam meg, hogy semmi baj sem fog történni, mert aztán mégis.
Pedig annyira jó lett volna néha a történések mögé látni, nem magára a kiváltó okra, mert az lassacskán kibontakozott, hanem a benne élők hátterére. Én, aki már a fecskendő látványától is elborzadok, többször kellett eltakarnom a szemem, hogy meneküljek a látvány elől. Ahol egy – vagy több – gyilkosságnak semmi következménye sincs, ott milyen feloldozásra is várhatnék?
A higgadt, kimért és megszállott plasztikai sebész, Robert, vagyis Antonio Banderas kiválóan alakította szerepét, és bár tettére fény derült, azonosulni nem lehetett vele. A bosszú éltette, hogy aztán esendő meztelenségében érje a végzete. Egy sikeres ember lecsúszását követhetjük nyomon a két óra alatt, ahogy levetkőzi előbb etikai, majd erkölcsi tartását, megkérdőjeleződik emberi mivolta, míg végül egy hajszálnyi reménysugárba kapaszkodik, de mielőtt elérné, az is szertefoszlik, kicsúszik markából.
A családi tragédiasorozatok, mint egy lavina magával sodorják, nem képes megbirkózni velük, tudja, hogy vesznie kell, de a veszteség nem csak őt érinti. A tudomány álcája mögé bújik, már nem lehet tudni, hogy őrült-e vagy zseni, lehet, hogy mindkettő. Kisajátítja azokat, akikre neki szüksége van ahhoz, hogy megbékéljen az életével, holott tisztában van vele, hogy soha sem nyugodhat meg teljesen, de ez a halvány empátia mégis reményt gyújt a szívünkben mindaddig, míg egy újabb fordulat tönkre nem teszi. Nem csak magát emészti így el, nem csak Verát zárja be egy szobányi börtönbe, hanem önmagát is, még ha látszólag szabad kijárása is lenne a villából. Ő alkotta Verát, úgy érzi rendelkezhet fölötte, és sajnos a film nem ad segítséget, hogy tulajdonképpen mi is játszódik le egy identitásától megfosztott ember lelkében, aki egy új testbe kényszerül és már-már beletörődne sorsába, mikor újból fellángolnak a szenvedélyek.
Robert egy pótlékot alkot, egy hasonmást, akit azelőtt szeretett, aki megcsalta, akit nem tudott megmenteni, akit elveszített, és akinek megbocsátott. Önmagának viszont nem tud. Kudarcot vallott, miközben csodával határos orvosi felfedezést tett, amit titokban kell tartania, senki sem szerezhet róla tudomást, és egyetlen kimenetele lehet csak a feloldozásnak: a halál.
A film vége keltett bennem kíváncsiságot. Szerettem volna, ha még csak most kezdődne el, de így ennek a befejezetlenségnek sem láttam értelmét.
Talán a megoldás csupán annyi, hogy ez Pedro Almodóvar filmje.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése