A család aranyat ér!

Nem szoktam sorozatokról kritikát írni - mondjuk régebben nem is nagyon néztem ennyi folytatásos szappanoperát, mint manapság. Talán az egyre kevesebb idő, amit eme szórakozásra szánni tudok, vagy a „mindent láttam már, amit érdemes” érzés miatt, nem tudom. Most viszont kivételt teszek, mert az egyik szereplő személyes kedvencem, korábbi filmjeiben rajongtam érte, persze csak úgy szerényen, öregesen.

Azért említem, hogy öregszem, mert legelőször ezt váltotta ki belőlem az Aranyélet című sorozat. Kicsit úgy éreztem magam közben, mintha egy sci-fit néznék. Nyílván nem mozgok sem a budai milliárdosok körében, sem korrupt politikusok életében. Nincs olyan közeli ismerősöm sem, akit tönkretett a drog, sem olyan, akinek mindene odaveszett és újra kellett kezdenie. Nem tudom, hogy a börtönből szabadult embert leginkább mi foglalkoztatja, és azt sem tudom, hogy miként lehet túlélni egy olyan életet, melyben a hazugságé a főszerep.

Hát ebből a filmből mindezt és ezeken kívül még sok minden mást is megismerhetek. Nem azért mozizik az ember, hogy azt lássa újra, amit a mindennapjaiban is megél, hanem inkább azért, hogy olyat tapasztaljon, mely távol esik a személyiségétől, olyan helyszínekre kerüljön, ahol még nem járt, és lehet, hogy soha nem is fog.

Egy sorozatban azért kicsit másképp alakul a dolog. Ott inkább az jelenik meg, amiben mi is élünk, vagy akár élhetünk. Valahogy személyesebb, jobban hasonlít, jobban bele tudjuk képzelni magunkat a szereplők helyzetébe.

Az Aranyéletben talán mégsem. Ettől ez egy kicsit mozisabb, nagyobb légterű, játékterű és ívű, mint egy Barátok közt.

A második évad is kifutott, mondhatom, hirtelen ért véget. Nekem parányit jobban tetszett, mint az első. Bár a brutális valóság itt is szembetűnő volt, de azért éreztem még benne némi földhözragadtságot, több kedvesebb, őszintébb gesztust.

Persze lehet, hogy tényleg ennyire „borzasztó” – vagy csak nekem az - a mai felső tízezer élete. Arra viszont nem sikerült rájönnöm, hogy ki a célközönség. Számomra, aki már anya vagyok, elsősorban a filmben szereplő gyerekekkel szimpatizáltam, ők érdekeltek igazán, akik ebben a családban nőttek fel és igyekeztek kitörni, másképp cselekedni, mint ahogy azt elvárják tőlük, de észrevétlenül is utánozva a felnőtteket.

A fiatalabb generáció lenne a célcsoport? Szeretném hinni, hogy nem. Az én 14 éves lányom biztos nem nézhetné végig ezt a sorozatot, mert nem akarnám elkeseríteni, hogy az életnek lehet ilyen oldala is, arról nem is beszélve, hogy néha még én is eltakartam a kezemmel a szemem. Vagy a 18-25 év körüli korosztály? Talán ők már képesek felnőtt szemmel látni a kitalált dolgokat, és csak remélhetem, hogy megbotránkoznak rajta.

Persze csak a mondanivalón, nem a filmen! A sorozat nagyon hűen, mondhatni élethűen mutatja be ezt a társadalmi réteget és a hozzákapcsolódó alvilági figurákat. Némi humor, de inkább brutálisan mocskos gondolatok közepette vergődik, vagy tengődik a Miklósi család ebben a közegben, amibe az apa, Miklósi Attila annyira nem illik bele, hogy már fáj.

„Jól válassz célt, akkor leszel sikeres!”

Tulajdonképpen egy család történetét ismerhetjük meg az epizódokban. Anya, apa és a két gyerek, egy fiú és egy lány, akik éppen most kerültek abba a korba, hogy elszakadjanak a szüleiktől, kipróbálják magukat, hogy egyedül is megállják-e a helyüket. Miközben az anya csak a külsőségekben él, és számára semmi sem elég, a férj próbál kiszállni a piszkos üzletekből, de ettől még rosszabb helyzetbe kerül. A hazugságok és elhallgatások gyűrűje kezdi fojtogatni a család békéjét, mely inkább egy kényszeres együttélésre hasonlít, mint szoros családi kötelékre.

Nem a szemünk előtt esik szét a család, mert már így kapjuk meg, szétesetten, csak akkor még a látszat elhomályosítja a tekintetünket.

„Sírt, mikor Cleo kiette a madárfiókákat az eresz alól”

Attila (Thuróczy Szabolcs) nem akar beállni a melósok sorába, akik reggel elmennek dolgozni és este hazamennek, havonta pedig egy fix összeget kell beosztaniuk. Szeretne ennél könnyebben hozzájutni a pénzéhez, fenntartani egy villát és utaztatni a családját, akiket minden este étterembe visz vacsorázni és fogadásokat rendez a villa kertjében. Legalábbis kifelé így látszik. Ám, ezt tulajdonképpen nem ő akarja, hanem a felesége. Az ő unszolására kezdett el egyre nagyobb őrültségeket csinálni, csak hogy kiszolgálja a más férfiak által is gyönyörűnek tartott nő igényeit, mert tudja, hogy egyébbel nem lenne képes maga mellett tartani. Ő ugyan beérné az édesanyja által biztosított kis szobában is, számára elegendő lenne egy 8 órás monoton munka, egy kispolgári élet, ahol nem kell folyamatosan rettegnie a lebukástól. Valahogy el tudom képzelni, hogy Attila megszemélyesítője pont ilyen az életben is. Természetesen nem ismerem az igazi énjét, de kizártnak tartom, hogy túl nagyot tévednék. Vagy a másik lehetőség, hogy fantasztikus színész. Ez sincs kizárva J.

Jankának (Ónodi Eszter) viszont ennél több kell! Sokkal több! Ő a külsőségek embere, egy felszínes, sznob „úrinő”, akiről azért kiderül, honnan is származik, milyen életből menekült, de a kívülálló csak azt látja, hogy számára csak a legújabb körömlakk és a külföldről hozott táska, a bankbetét és az ékszerek számítanak. Minden más csak járulék, amit el kell viselnie. Legyen az a férj közeledése, a szerető eltitkolása, a gyerekek iskolai problémái. Addig tud ezzel csak megbirkózni, míg nem kell semmit sem nélkülöznie az anyagi világból, de ahogy valami közbejön, azonnal menekülőre fogja, mindezt olyan cinikusan és parádésan, hogy alig lehet rá haragudni. Az egyik pillanatban egy gátlástalan, bárkin átgázoló ribanc, a másikban pedig egy aggódó családanya, akiről már-már elhisszük, hogy csak a gyerekeiért él. Tetszik, ahogy játszik, minden nagyon a helyén van, ezért okoz is bennem némi hiányérzetet. Nem hiszem, hogy lehet ennyire tökéletes! Annyira jól játssza a szerepét, hogy emiatt taszít is, igyekszem keresni benne valami hibát.

A filmet nem nevezhetjük unalmasnak, vontatottnak avagy nyugodtnak. Amint egy kicsit lenyugodnánk, átlátnánk és kiismernénk magunkat a jelen cselekményében, megbékélnénk a szereplők gondjaival, mindig közbejön valami.

 „Tartsd magad az elveidhez!”

Például bajba kerülnek a gyerekek. Egyre nagyobb körülöttük a trutyi, süllyednek le szépen az iszapba, ahonnan egy régi barát, Hollós Endre (Anger Zsolt) rántja vissza őket nem is egyszer. Ő a budai Keresztapa. Többször vártam, hogy valaki kezet csókoljon neki. Nagyon hitelesen játssza a kimért, ha „haragszom is higgadt maradok” típusú, velejéig romlott üzletembert, akinek a pénzen kívül a fogadott családja számít csak. Többnyire nem sokat teketóriázik, ha döntésre kerül sor. A fontos, hogy ő kerüljön ki győztesen, hogy a másikkal mi lesz, az már nem érdekli. A fényűző életmód, a befolyásos barátok, akik egymást használják ki és akik egyik pillanatról a másikra elpártolnak mellőle, ha valami nem úgy alakul, ahogy nekik megfelel. Endre pedig a segítségért viszonzást vár és kap is, ha mástól nem, hát Miklósiéktól. Már ha kérnek belőle.

Többnyire kérnek.

„Hagyjuk a gyereket kibontakozni”

Márk (Olasz Renátó), a lázadó kamasz, aki meg van győződve róla, hogy őt nem érheti baj, valószínűleg halhatatlan, mígnem a szeme láttára ölnek meg valakit, amitől rá kell döbbennie, hogy talán mégsem olyan hosszú az élet, ha keresztezi egy golyó útját. Flegma stílusa csak védekezés, csak álca a bizonytalansága ellen, viszont ügyesen kivágja magát, ha szorul a hurok, nagyon otthon van a könnyű pénzkeresés lehetőségeiben – ebben nőtt fel - és ha nem adódik, akkor kitalál valami újat. Persze az anyagi hátteret, a puccos helyszíneket többnyire „kölcsönveszi” és általában lebukik, de nem adja fel. Fiatal kora ellenére egész ügyesen meg tudja formálni a szerepét, bár jelentősen érződik a két évad közötti fejlődés. Az 1. évadban még parányit görcsös volt és néha túljátszotta az adott szerepet, de a 2. évadban mindezen sikerült felülemelkednie és elhinnie, hogy képes elhitetni a nézővel, amit csak akar. Ehhez hozzájárult az is, hogy megmutatta egy érzékenyebb, emberibb oldalát is, amitől akarva akaratlan szimpatikusabbá és esendőbbé vált.

Húga, Mira (Döbrösi Laura), kitűnő tanuló, mintagyerek, szintén keresi a helyét a világban, igyekszik minél távolabb kerülni a családjától, így védekezve a becstelen életmód ellen, amitől sokszor szó szerint, felfordul a gyomra. Még nagyon gyerek, de már felnőttest kell játszania, hogy el tudjon szakadni attól a közegtől, ahol egyre rosszabbul érzi magát, viszont az újabb helyszínek is csak ideig-óráig elviselhetők számára. Kilóg mindenhonnan, akár a külseje, akár a stílusa miatt, ahol pedig befogadnák, onnan ő menekül. Többször keveredik olyan helyzetbe, mikor azt sem tudja, fiú-e vagy lány. Hol agresszíven támad, hol nőcisen bújik, hol pedig ártatlan gyermekként, Bambi szemekkel értetlenül nézi a körülötte folyó eseményeket.

Nem irigylem a szerepéért, nagyon nehéz lehet eljátszani, megformálni ezt a karaktert és az is megbocsátható, ha nem is mindig sikerül neki. Van benne valami báj, amiért elnézzük neki az esetlenségét, van bennünk egy adag jóindulat, amikor csak mosolygunk rajta, mert nagyon kedves és sérülékeny kislány, de sokszor az az érzésem, hogy ő sem pontosan érzi, hogy mit kéne éreznie, ami egyáltalán nem csoda, hisz nagyon összetett a karaktere és a 2. évad elején már olyan súly nehezedik a lelkére, amit nehezen lehet feldolgozni ép ésszel.

Számomra kicsit felüdülés volt, hogy az újabb évadban visszautaztunk az időben. Így könnyebben érezhettem azt, hogy nekem is szól ez a film, hozzám is beszél és tulajdonképpen alig változott a világ a 90-es évek óta. Na jó, de… hatalmasat, de akkor is megvoltak a stiklik és az ügyeskedések, csak nem volt ilyen brutalitás, ilyen „gusztustalanul átlépünk a másik felett és nem számít az emberélet” feeling.

Jóleső volt ez a retro-hangulat, az R-GO koncerttel a csúcsponton és remek volt látni a ma főszereplőit fiatal korukban. Le a kalappal mind a megfelelő helyszínek kiválasztásáért, az autók, épületek, öltözetek korhűségéért és a fiatalok kiváló, néha kicsit vicces megszemélyesítéséért, mint Kiss Andrea (Janka), ifj. Vidnyánszky Attila (Miklósi Attila), Kovács Tamás (Hollós Endre).

A film egyébként mesterien kidolgozott akciófilm, thriller, krimi és gengszter elemekkel, a 2. évadban megjelenő bosszúra szomjazó maffiózókkal, sokszor egy családdráma és érzelmi hullámvasút, mely hivatott a képünkbe vágni a jelen társadalomkritikáját.

Sehol sem érződik akadás, megtorpanást, gördülékenyen és zökkenőmentesen folynak az események egyik helyszínből a másikba, egyik jelenetből a következőbe.

Nem éreztem a kitaláltságot, az erőltetettséget, ami jó! Ezt a nézőnek nem szabad éreznie soha!

A pozitívum mellett szól, hogy maga a történet olyan, mint egy kirakós. Lehet sejteni, hogy milyen elem való oda, de korántsem biztos, hogy az első megérzés passzol a legtökéletesebben.

A másik, hogy minden epizód úgy ér véget, hogy némi feszültséget tartalmaz, nyitott kérdéseket, melyekre szeretnénk megtudni a válaszokat, ezért újra leülünk a képernyő elé, hogy a puzzle-darabkát betegyük vagy kicseréljük.

Szót kell még ejtenem a zenéről (Pádár Krisztián), ami számomra eléggé fontos önmagában is, nemhogy a látványhoz igazodva. Itt érzek némi ellentmondást, bár a főcímdal nagyon bejön, de menet közben nem közvetíti eléggé az aláfestőzene az érzelmeket, néhol pedig egyenesen idegenkedik egymástól a hang és a vizuális párbeszéd.

Mindent összevetve kiváló rendezés (Mátyássy Áron, Dyga Zsombor), eredeti történet (Tasnádi István, Zomborácz Virág, Bárány Márton) és fantasztikus színészi teljesítmény jellemzi a történetet. Bár sokszor elborzaszt a látvány és felfordítja a gyomromat a megoldás, mégis leülök és megnézem a következő epizódot. Remélem, készül már a folytatás…

Utóélet

Ahogy egyre öregebbek leszünk, úgy egyre többször ötlik fel az emberben az elmúlás, a halál gondolata. Főleg az jár ilyenkor az ember eszében, hogy mi lesz utána, ha már ő nem lesz? Mi történik? Talán nem is elsősorban az jár a fejében, hogy vele mi lesz, hanem inkább a szeretteivel? Ez az óriási titok, melyre nincs válasz, talán nem is lesz soha, de foglalkoztatja az emberiséget, az egyént, főleg, ha haláleset történik a környezetében, vagy ő érzi kicsit rosszabbul magát.

Rengeteg teória született már a halál utáni életre, vagy nem életre, az újjászületésre, a spirituális, anyagtalan szellemvilág létezésére. Hogy mi az igazság, szerintem sosem fog kiderül, bármennyire is szeretnénk, ez csak hit kérdése, nem a tudásé, de képzeletben eljátszhatunk vele, sőt, érdemes is.

Az Utóélet című moziban ez az ezoterikus, transzcendens megjelenési forma irányítja a filmet kicsit sután, kicsit viccesen, néha groteszk módon, többször befejezetlenül, kérdőn vagy nem odaillően, de mindenképpen érdekesen.

A humor szinte végig jelen van a 95 percben, csak sajnos nem mindig sikerül megnevettetnie. Bár mindvégig kísérletet tesznek, hogy a párbeszédek poénosak legyenek, de inkább erőltetett és sokszor kínos lesz az egész. A helyzetkomikumok, az arcjátékok, a ki nem mondott szavak, a lenyelt gondolatok sokkal viccesebbek, mint a kimondott frázisok. A színészek tekintete többet elárul, a szavak hanglejtése, hangulata sokkal többet közöl, mint amit valójában mondanak.

Egész idő alatt próbáltam a film főszereplőjével, Mózessel (Kristóf Márton) megbarátkozni, elnéző lenni, de sajnos nem sikerült. Nagyon becsültem a kitartását, hogy egy pillanatra sem zökkent ki a szerepéből, drukkoltam neki, hogy meg tudjon győzni, de ahogy telt az idő, ez egyre inkább kudarcba fulladt. Értem én, hogy a fő irányvonal az abszurditás volt, hogy a komoly álarc alatt a humor bujkált, de akkor sem tudtam elfogadni Kristóf Márton szája szegletében azt az állandóan ott lebegő nyegle mosolyt, ami nem mindig volt odaillő. Tudom, hogy akár valósan, akár csak fogadásból került a pszichiátriára, hogy ez az álarc akár az igazi énje is lehetett, de akkor sem tudtam megbarátkozni a kimozdíthatatlan és bugyuta arckifejezésével, mely sosem változott.

Persze kellett is az állandóság, hiszen ez is az egyik mondanivalója volt a filmnek, de engem inkább az bántott, hogy a többiek ezt gond nélkül kifejezték, a főszereplő pedig nem. A kilátástalan környezetben, ahonnan még a "galamb" sem repül el, ahol megállt az idő, Mózes arca is megfagyott. Ez zavart a legjobban.

Minden olyan steril volt, olyan tiszta, ami szép is lehetett volna, de számomra inkább üres. Sehol egy szösz, sehol egy porszem. Minden a helyén volt, annyira precízen, amitől még inkább kaotikusnak véltem. A legocsmányabb jelenet is olyan éles volt, hogy az már hátborzongató. Ilyen nincs, ahol ennyire a helyén legyen minden, holott pont azt kellett volna érezni, hogy fúj, ez undorító! 

A halál emberi ésszel felfoghatatlan misztériuma pedig annyira a háttérbe szorult, hogy az apa (Gálffi László) már csak egy lődörgő, hangszer nélküli utcazenész képzetét keltette. Azt sem értettem, hogy eleinte miért nem beszélt, miért nem tudott magáról, aztán meg hirtelen mégis! A filmben ez is egy rejtély marad.

Mózes felnőtté válása ugyan nem ment zökkenőmentesen, de mind tanácstalansága, mind bűntudata egyre inkább háttérbe szorult, kezdte látni a célt saját maga előtt, és igyekezett elérni. Sajnos arckifejezése ezt a változást továbbra sem tükrözte.

Szerencsére a cselekmény több szálon futott, úgyhogy egy percig sem unatkoztam. Most ahogy visszagondolok a szereplőkre, úgy látom, hogy a főszereplő kivételével, mindenki meg tudott érinteni. (Talán valami tudatalatti bajom van Kristóf Mártonnal?)

Csákányi Eszter, Gyabronka József vagy Gálffi László parádés szereplése mellett, imádtam – még ha kissé ki is lógott a sorból - a „nem függő, függő lányt”, Angélát (Petrik Andrea), a „más nemzetiségű” kishúgot, akárcsak a dilettáns, ezotériával foglalkozó autószerelőt, Anger Zsoltot, főleg, mikor a kádban állva, fogóval a kezében meztelen hasát mutogatta. Ha Ők nem lettek volna, akkor ez a film kudarcra ítéltetett, de így hál’ Istennek egy percig sem unatkoztam, sőt jól éreztem magam!

Az utolsó jelenet pedig végképp feltette az i-re a pontot, hogy jó szájízzel emlékezzek erre a filmre.

A nyomozó

Sokféle krimi létezik, de egyféle szempontból meg lehet különböztetni kettőt: amikor már a film elején ismerjük a gyilkost, és ezzel a tudással követjük nyomon az eseményeket, és amikor nem tudjuk ki a tettes és így együtt élünk, gondolkodunk a detektívvel.

A nyomozó című magyar film valahogy ennek a kettőnek az ötvözete. Hiába tudjuk, ki a gyilkos, tulajdonképpen nem is őt keressük, hanem az indítékot. Maga a forgatókönyv – melyet a rendező, Gigor Attila írt - egyszerűen zseniális. Olyan váratlan fordulatokkal van teli, hogy sokszor leesett az állam, hogy ezt még így meg lehet csavarni, és a különböző fordulatoktól nem lett erőltetett, nem vált hátrányára, hanem másfél órán keresztül izgalomban és érdeklődésben tartott. A film három díjat is bezsebelt a 39. Magyar Filmszemlén, köztük a legjobb forgatókönyvet is, szerintem még többet is megérdemelt volna, például a legjobb zenét is neki ítéltem volna. Olyan igazi krimibe illő, néha ijesztő akkordok szólaltak meg, de pont a legjobb helyeken. A legjobb vágást is megérdemelte volna – már ha van ilyen kategória -, bár bevallom, néha egy-két képsort csak csukott szemmel néztem végig, de ez már az én bajom.

A főszereplő alakítása egyszerűen fenomenális. Anger Zsolt annyira jól alakította az általa megformált ember jellemét, hogy ha nem láttam volna másik filmben, azt hinném, hogy ő ilyen, nem játszik meg semmit, egyszerűen magát adja. Az általa alakított Malkáv Tibor személyisége ambivalens, a szavak nélküliség élő kifejezőeszköze. Semmi sincs az arcára írva, sem az, hogy mit gondol, sem az, hogy mit érez, egyszerűen semmi, mégis nyitott könyv előttünk. A rezzenéstelen arcon azonban egyre sűrűbben feltűnik egy rángás, egy tik. (Próbáltam itthon utánozni, nem ment.) Semmi szeretnivaló sincs benne, sem a külsejében, sem a modorában, sem a tetteiben, mégis szurkolunk neki, izgulunk érte, hogy sikerüljön a terve. Tud úgy nézni, mint a legbutább, üresfejű ember, ennek ellenére látni lehet rajta, ahogy gondolkodik, agyal és kombinál. Humora sincs, ezért is lepődünk meg, hogy milyen jókat nevetünk a száraz megjegyzésein, melyeket szinte csak véletlenül mond.

A történet leegyszerűsítve arról szól, hogy van egy boncmester Malkáv Tibor, akinek az élőkhöz csak beteg édesanyja köti, akinek egyetlen esélye maradt az életben maradásra, ha külföldön megműtik. A fia, hogy a pénzt megszerezze, bármire képes, de a lehetőségei szűkösek, ráadásul a pályázatot is elutasítják, amit a gyógykezelés elnyerésére nyújt be, így kérdezés nélkül elfogadja egy Küklopsznak nevezett ember ajánlatát, hogy ölje meg Szirmai Ferencet. Profi bérgyilkos módjára meg is teszi és felveszi érte a megérdemelt jutalmat. Igen ám, de a gyilkosság után nem sokkal az áldozatától kap egy levelet, melyben közli vele, hogy rokoni szálak fűzik őket egymáshoz. A krimi tulajdonképpen itt kezdődik, mikor hősünk elkezdi boncolgatni, hogy vajon miért kellett megölnie ezt az eleddig ismeretlen embert, miért pont őt bízták meg ezzel a feladattal, és egyáltalán ki is ő, Malkáv Tibor valójában?

Hihetetlen változáson megy keresztül a nyomozás során, mivel itt már nem hallgathat, muszáj kérdeznie, határozottnak lennie. Döntéseket kell hoznia, mégpedig sokszor azonnal, egy számára ismeretlen területen: az életben. Az újdonsült rokonokkal kapcsolatba kell lépnie, mindezt úgy, hogy egy pillanatra sem bújik ki a bőréből, az marad, aki volt. Álom és valóság kiegészíti egymást.

Egy szerelmi szál is teret nyer, de semmi fellángolás, csak úgy, mintha ott sem lenne, semmi jelentősége, de mégis hiányozna, szegényebb lenne a történet nélküle.

A film legfontosabb érdeme viszont az a humor, ami ugyan nem annyira illik a krimi műfajához, de sokszor oldotta a feszültséget. Ez is azt a kettősséget erősítette, amely egész idő alatt jellemezte az eseményeket. Egyszerűen fergeteges poénokat engedtek meg maguknak a szereplők, a legszürkébb jelenetben, amikor már semmi „jóra” sem számítunk egy tőmondat, egy szó, vagy csak egy gesztus olyan nevetést vált ki, mintha már régóta visszafojtotta volna a néző, és most végre nem tud és nem is akar parancsolni magának.

Volt egy jelenet, ami azt hiszem a kedvencemmé vált. Számomra ez volt a film legszebb és legsokatmondóbb képsora. Nem mesélem el, mert ha valaki megnézi az ajánlásom után és esetleg nem tetszik neki a film, bár ezt nagyon kétlem, akkor már csak ezért a pár percért érdemes volt végigülnie. Csak annyit árulok el, hogy a Forrest Gump jutott eszembe erről a jelenetről, pontosabban Tom Hanks, és azt kell hogy mondjam, hogy az amerikai színész is megirigyelné Anger Zsolt alakítását. (Ezek után senki sem fogja eltéveszteni, hogy melyik snittre gondoltam.)

Koccanás

Nem, nem én koccantam és miattam sem más, a Koccanás itt nagy betűvel írandó, mert Török Ferenc filmjéről van szó, melyet Spiró György művéből készített. Ezért szeretem a nem túl nagy népszerűségnek örvendő alkotásokat, mert többet mond egy óra alatt, mint ha kétszer megnéztem volna egy több órás sikerfilmet.

A film teli volt poénnal, hol harsányan, hol csak bújtatva, és ami nem mellékes magyar humorral, olyannal, amit hiába magyaráznánk egy Lordnak, vagy egy cowboynak, soha az életben nem értené meg, mert nem élt a nyolcvanas években Magyarországon.

(Most szólok, hogy a következő sorokban, lehet, hogy lelövöm a poént, ezért, aki még nem látta és szándékszik megnézni a filmet, ne olvassa tovább a bejegyzést, mert nem éri akkora katarzis a vetítővászon előtt, mint engem, aki korábban nem hallott a filmről, csak annyit, hogy jó.)

A film érdekessége már maga a megjelenés. A rendező állóképekkel dolgozik, ami majdnem szó szerint értendő, mivel a szereplők tényleg nem mozdulnak, mégis fújja a szél a hajukat, vagy száll a füst a kipufogóból. Az ellentmondás már itt elkezdődik, hiszen egy baleset nem lehet ennyire mozdulatlan, de a pillanatok megmerevednek, viszont a dialógusok a normális kerékvágásban folynak. Gondolom – mint ez is magyar sajátosság – kis költségvetésből kellett dolgozni, és itt tényleg nem kellett milliós összegeket költeni a háttérre. A szereplőkön múlt, hogy át tudják-e adni a mondanivalót az arcjátékukkal és a hangsúlyokkal. Szerintem sikerült.

A történet tulajdonképpen végig egy helyszínen játszódik, egy kereszteződésben, ahol összekoccan jó pár autó, több órára, talán egy napra is elzárva az utat. Abszurd komédia ez, ahol a kezdeti idegességet felváltja a „hozzuk ki a legjobbat a jelenlegi helyzetünkből” hozzáállás, ahol az összetalálkozott emberek egyre őszintébbé, nyíltabbá válnak, ahogy lenyugszanak. Kezdik megismerni a sorstársakat, kezdenek összekuszálódni a különböző életek szálai.

Furcsa, hogy a szereplők nevét nem ismerjük, csak a foglalkozásukat, ami azt a képzetet kelti, hogy nem is magáról az emberről van itt szó, csupán magatartásformákról, hogy a különböző természetű emberek, hogyan viselkednek ugyanabban a helyzetben, ki miképpen próbál helytállni, ügyeskedni, vagy belenyugodni a sorsába. Az egyre reménytelenebb jelen a kezdeti küzdelem után beletörődést hoz, a paprikás, sokszor kétségbeesett hangulatot felváltja a jókedv, nem a múlton töprengés, hanem a jövőbenézés.

A központi figurák mellett újabbak jelennek meg, akik ha csak pillanatokra is, de bekapcsolódnak az eseményekbe, csak hogy színt vigyenek a színtelenségbe, hogy a mozdulatlanság gördülékenyebbé váljon, akár csak az ott élő öreg házaspár, akik még örülnek is, hogy végre történik valami az utcában, amit kilátástalanul néznek az ablakból nap, mint nap.

Jelen van itt mindenféle ember, ami egy szituációs játékhoz szükséges, a vállalkozótól kezdve a menedzserig, a gyerekét egyedül nevelő anyukától a rendőrig, a tőzsdén éppen milliókat nyerő üzletembertől a hajléktalanig.

Fel lehet fogni egy szociográfiának is a XX. század magyar társadalmáról, feketén-fehéren, a lekenyerezhető rendőröktől, a gátlástalanul hasznot csiholó vállalkozó ügyeskedésein keresztül, a kissé félénk, férfiakból kiábrándult anyáig, akit végül a munkájától megcsömörlött menedzser vigasztal meg. Ebben a társadalomban megfér egy padon a laptoppal és márkás autóval közlekedő tőzsdeügynök a hajléktalannal, akár a csemetéjét kólával itató „modern” anyuka és az indulatoktól nem mentes, fáradt kamionos. A foglalkozások mögött különböző jellemű emberek bújnak meg és ahhoz, hogy megismerjük sorsukat, elég egy pillanatra megállni, lelassítani, és nem csukott szemmel elsétálni mellettük.