Dívák

Nagyon nehéz írnom erről a filmről, mert sokszor félelemmel töltött el a látvány, hiszen nekem is van egy pont ilyen idős lányom, akinek a problémáiról, örömeiről azt gondoltam, hogy mindent tudok, és hogy ezek a felmerülő gondok csak a mi családunkban fordulhatnak elő, rendkívül egyediek és megismételhetetlenek és most kiderül, hogy tulajdonképpen, ha más is a háttér, valahol rá lehet húzni egy sémát erre a generációra. És ez egyáltalán nem az ő hibájuk.

A filmen hasonló élethelyzetek köszöntek vissza, mint nálunk otthon, csak most három lányból láttam viszont ezeket a részleteket a gondolkodásmódról, a felmerülő kétségekről, az indokolatlan dühről és az indokolt felháborodásról, a kétségbeesésről, a félelmekről és a felhőtlen boldogságról, a küzdelmekről, a bennük vívódó megválaszolandó kérdésekről és a számukra sokszor értelmetlen felnőtt gondolkodásmódról.

Számomra nem volt dokumentumfilm jellegű az alkotás, mert a rendező rendkívül eredetien oldotta meg, hogy kérdezzen is meg ne is, ettől gördülékeny lett és nem zavaró és erőltetett. Az elején érezhető volt némi feszengés, de aztán, mikor a lányok kezébe adta a kamerát, hogy készítsenek felvételeket arról, amiről akarnak, akkor, amikor ők akarnak, valahogy megváltozott a hangulata a filmnek. Kezdetben ők is feszengtek, fogalmuk sem volt, miről beszéljenek, aztán valahogy egyre nyíltabbá, őszintébbé és egyre mélyebbé váltak ezek a bejelentkezések és olyan dolgok derültek ki az életükből, az őket foglalkoztató kérdésekről, melyekre az ember nem is gondolna, mert lehetetlen kitalálni azt a sok traumát, csalódást, azt a sok gyötrelmet, amit már fiatal életük során átéltek.

Három különböző karakterű, habitusú lány életébe kaptunk bepillantást. Már minden iskolából eltanácsolták őket, jelenleg az érettségi előtt állnak és egy alternatív iskolába járnak. Díváknak nevezik magukat, de ők is röhögnek ezen, mert ez csak a látszat. Szani, Tina és Emese.

Szani a hangadó, ő az, aki gondolkodás nélkül kimondja a véleményét, amit nem is bán meg, még ha sűrűn is van fűszerezve oda nem illő szavakkal. Egyedül él, egy karaoke-bárban dolgozik, hogy el tudja tartani magát, szinte mindig fáradt, de a smink ezen is segít, akárcsak a hangulatán, hogy jobban érezze magát és eltakarja a mások által nem látott bőrhibákat.

Tina csonka családban nőtt fel, amiről senki sem beszélt, csak egyszerűen megtörtént. Drogfüggő lett, de aztán lejött a szerről és nagy lendülettel vetette bele magát, hogy elérje céljait. Mert neki konkrét céljai vannak, ez lendíti előre az élet forgatagában, a küzdelem! Jógaoktató szeretne lenni és főleg gyerekekkel foglalkozni, és ettől senki sem tudja eltántorítani. Jelenleg egy moziban dolgozik, hogy ne terhelje a családi kasszát.

Emese művészlélek, igencsak befelé-forduló, depresszióra hajlamos attitűddel, grafikus múlttal jelenleg fizikából akar érettségizni, de nehezen megy a koncentrálás, mert nem bír aludni. Szedhetné az antidepresszánst, de nem akarja. Tudatosan nem. Az apukája nagyon bízik benne, hogy a lánya bármit elér, amit csak akar, de ez a bizalom nem hogy ösztönözné, inkább feszélyezi és kétségbe ejti, hogy nem képes az elvárásnak megfelelni.

A külsőségek, melyeket magukra aggatnak a lányok, mint smink, műköröm, színes haj, nem arra hivatottak, hogy ne lássuk meg őket, hanem hogy ne azt lássuk, amik valójában. Ne derüljön ki első ránézésre, hogy mi van mögötte.

A Z generáció egy nagyon ambivalens korosztály, teli megválaszolatlan kérdéssel, sokszor tanácstalansággal, néha túlzott elbizakodottsággal. Az egyik biszex, a másik leszbi, az egyiknek van célja, a másiknak semmi. Az egyik depressziós, a másiknak öngyilkos lett az anyja, egyiknek ép a családja, akit támogatnak, a másik rengeteget dolgozik, hogy meg tudjon élni. Az egyik visszahúzódó, a másik hangos, az egyik rengeteget iszik, a másik elítéli a drogot, a harmadik röhög az egészen.

Viszont mindegyikük önmagát adja. Van véleményük a körülöttük lévő világról, benne önmagukról, nincsenek előítéleteik, de felettébb kritikusak, sokszor komolyak, elgondolkodnak magukról vagy a körülöttük lévő dolgokról, és mindennél jobban fáj nekik az igazságtalanság. Nem igazán találják fel magukat ebben a világban, mint külső szemlélő nézik a körülöttük lévő valóságot, benne saját magukat. Ami viszont mindegyikükben egyforma, hogy ki vannak éhezve a szeretetre!

A film végén bennem felmerültek még kérdések, melyeket szívesen feltettem volna, mert anya vagyok, egy aggódó szülő, aki meg akarja menteni a gyermekét ezektől a gyötrelmektől és kínlódásoktól. De ezt a filmet nem én rendeztem, hanem egy fiatal srác, Kőrösi Máté, akiben természetesen nem merültek fel anyai gondolatok és talán jobb is így, hogy nem válaszoltak meg minden kérdést.

Ez a film engem abban erősített meg, hogy beszélgetni kell a gyerekeinkkel. Nem szabad rájuk hagyni, ha nem akarnak, erőszakosabbnak kell lenni, ha látjuk, hogy valami nem stimmel, de nem szabad agresszívnek sem lenni, mert akkor befordulnak és hagyni kell, hogy ők akarjanak megnyílni! Hogy ez lehetetlen? Hogy kivitelezhetetlen? Hogy egy mondaton belül ellent mondok saját magamnak? Így van. Ezért is rohadt nehéz. Van is recept meg nincs is megoldás, csak küzdelem…

A fotók a trafo.hu honlapjáról származnak.

Remek olasz filmek

És most jöjjön pár filmes élmény zanzásított változata. Hátulról megyek előre, ami azt jelenti, hogy a leginkább nem tetszőtől a legkedveltebbig. Egyébként mindhárom film díjat nyert különböző filmfesztiválokon, úgyhogy annyira egyik sem rossz, sőt! Szerintem is jó mindegyik a maga nemében- Teljesen eltérő témákat dolgoznak fel, de azért érzésként kialakult bennem egy sorrend. Ami közös bennük, hogy mindhárom 2019-ben jelent meg.

Véleményem szerint hatalmas fejlődésen ment keresztül az olasz filmművészet, némelyik alkotás már-már tömegeket is bevonzott a moziba, és a mostani tapasztalatom alapján is helye lett volna több nézőnek, de majdnem egyedül ültünk a hatalmas nézőtéren, pedig magyar felirattal került vetítésre. Talán az nem segített, hogy a facebook oldalon elírták a kezdési időpontot J.

Az első film, amit láttunk a Napsugár (Sole). Ez egy erősen drámai hangvételű és mai társadalmi problémát is érintő alkotás, bár azért nem annyira szokványos történet.

Egy állapotos fiatal lengyel nőről szól, aki Olaszországba megy, hogy ott szülje meg gyermekét, akit egy nagyobb összeg fejében nevelőszülőknek hátrahagy. A leendő szülőknek természetesen nem lehet gyerekük, ezért van szükségük béranyára, hiszen mindennél jobban szeretnének családot, Lena pedig túl fiatalnak érzi magát az anyasághoz, a gyerek apját sem ismeri. A harmadik trimeszterben van, és látszólag egyáltalán nem érdekli a baba sorsa, csak annyira, amennyit elvárnak tőle, egészségesen étkezik, nem dohányzik, nem iszik. Kicsit zavaró, hogy egész idő alatt tulajdonképpen semmilyen érzelmet nem fejez ki az arca arról, hogy mit gondol valójában.

A bérapa unokaöccse vállalja, hogy felügyel a lányra, míg el nem jön az idő. Bevásárol neki, elviszi orvoshoz, később elszánja magát arra is, hogy papíron az apa legyen, hogy a gyermek olasz állampolgárként jöhessen a világra és születése után pedig „törvényesen” lemondhasson róla, miután az anya hazautazott.

A probléma akkor kezdődik, mikor Ermanno kezd többet érezni a lány és a születendő gyermek iránt, mint amit elvárnak tőle.

A gyermek, Sole a vártnál korábban jön a világra, így az anyának muszáj szoptatnia, aminek az lesz a következménye, hogy kialakul köztük egyfajta kötődés, de azért nem annyira erős, hogy megfordítsa az eltervezett forgatókönyvet. Fogalmunk sincs, hogy mi játszódik le az anyában, milyen érzések kínozzák, miktől próbál megszabadulni, teljesen ránk van bízva, hogy mit gondolnánk a helyében és a film vége is annyira befejezetlen, hogy ott is a néző érzései a mérvadóak.

Nincs óriási katarzis, az egész film rendkívül nyomasztó, kicsit egysíkú és drámai, könnyen bele tudjuk képzelni magunkat a krízisbe, amit tulajdonképpen mindenki megpróbál túlélni, aki szereplője a történetnek. Érdekesnek mondanám, de nem nézném meg még egyszer, bár sikerélményem volt az olasz szöveg megértésében, mivel nem sokat beszéltek és azt is lassan mondták. J (2019.11.16)

A következő film már sokkal jobb volt. A sztori teljesen mai, de bár a témában benne van a tragédia, a meg nem értettség lehetősége, szerencsére inkább vicces irányba, a megoldások felé mutatva zajlik a cselekmény.

A film címe Bangla, ami valószínűleg Bangladesre utal, hiszen egy Olaszországba bevándorló bengáli családról, pontosabban annak fiúgyermekéről szól, aki épp abba a korba lép, mikor elkezdi érdekelni a női nem.

Tulajdonképpen két szálon fut a cselekmény. Egyik oldalról a másságot mutatja meg, hogy képes beilleszkedni egy, ugyan már ott született, mégis magát kívülállónak érző, muzulmán vallást gyakorló, totálisan eltérő kultúrát hordozó fiú, illetve egy egyszerű kamasz, aki még félénk, tapasztalatlan és esetlen az udvarlás, ismerkedés területén.

Phaimot gyötrik a kétségek, hogyan tudná összeegyeztetni a hitét és a vágyait, hogyan hághatná át vallása szigorú tilalmait. A teremőrként dolgozó srác Róma olyan negyedében lakik, ahol nagyon sokszínű az etnikai kisebbség. Szabadidejében egy zenekarban játszik, kizárólag a koncerteken nyílik lehetősége, hogy egyáltalán észre vétesse magát a másik nemmel, bár nem túl nagy sikerrel.

Ám aki keres, az talál, mert végre felfigyel rá egy nagyon vagány, tőle teljesen eltérő természetű, karakán, az ösztöneit nem visszafogó és a szabályokat élből elutasító olasz bakfis, Asia. A visszahúzódó családból származó fiút rendkívül feltüzeli a lány viselkedése és roppant mód meglepi a környezete, akik nem csinálnak problémát abból, hogy kettesben hagyják őket, ahol a színész apa kikéri a véleményét egy gitárszóló eljátszása után és teljesen természetes, hogy együtt üljenek asztalhoz, miközben megvitatják az élet kisebb, nagyobb dolgait. Egy olyan barátságos közegbe csöppen, ahonnan nem nézik ki származása miatt, sőt nem is igazán érdekli őket, honnan jött, azonnal befogadják, pedig nem is tudnak róla semmit. A „kislányát” kevésbé féltő család teljesen megbízik a srácban, közvetlenek, barátságosak, míg ő a környékükre sem meri vinni újdonsült barátnőjét, nehogy valamelyik rokon vagy csak egy ismerős meglássa őket együtt, mert akkor lesz ne mulass!

Számtalan szórakoztató és vicces jelenet tarkítja az egyébként elgondolkodtató filmet és bár a vége nem happyend, azért az odáig vezető út megéri a figyelmet. (2019.11.17)

A harmadikként említett alkotás vitte el nálam a pálmát, a Sanitá negyed polgármestere (Il Sindaco del Rione Sanitá). Nem is tudom, hogy kezdjem, mert ezt a filmet még megnézném többször is, annyira sokatmondó és gaztetteiben is kedves történet.

Tulajdonképpen nem egy igazi polgármesterről van szó, hanem egy maffiavezérről, és természetesen ez a negyed Nápoly egyik kerülete. Antonio Barracano (Francesco di Leva) első ránézésre egy céltudatos, sármos, olasz pasi. Mindenki félelemmel vegyes szeretettel tiszteli, ad a véleményére, igazságosnak és keménykezűnek tartják, nem kérdőjelezik meg a döntéseit. Ebben a negyedben ő a törvény, a jogot ő határozza meg saját ösztöneire és tapasztalataira hagyatkozva, melyek sosem hagyják cserben. Könnyen el tudja dönteni, ki a silány, képmutató ember és ki az igaz, jóravaló, aki megérdemli, hogy igazságot szolgáltassanak számára.

Már az első jelenetben van valami furcsa. Míg elé járulnak az „ügyfelek”, közben a családja ott téblábol a közvetlen környezetében. Egy csacsogó kislány ugrik a nyakába, dönti le a lábáról, csak hogy valami számára érdekes dolgot közöljön az apjával, míg az mindent félredobva puszilgatja, ölelgeti, ahogy az egy rendes családban el is várható. A következő képsorokban pedig elküldi a kislányt az udvarra játszani, aki hangosan énekelve elvonul, a fülét is befogja, hogy ne hallja a pisztolylövések és ütések zaját.

Ám ezek a lövések és ütések a polgármestert sem teszik boldoggá. Ő békés úton akarja lerendezni a hozzá forduló felháborodott sértettek panaszait. Eltörli az adós adósságát, hívatja a megfenyegetett embert, hogy tisztázzák a helyzetet. „Erőszakossága” főleg abban nyilvánul meg, hogy kacskaringós példabeszédeket mond, amivel igyekszik meggyőzni mindenkit az igazáról.

Az utolsó kliensét is próbálja megérteni, majd pedig lebeszélni, hogy kárt tegyen az apjában. Beszél a papával is, aki még makacsabb, mint a fia. Sokatmondó történeteket mesél neki, hogy rábeszélje, ne semmizze ki utódját az örökségből, hisz a család a legfontosabb dolog az életben és semmi sem írhatja ezt fölül, de az hajthatatlan. Antonio viszont nem adja fel. Szótárában nem szerepel az a szó, hogy kudarc, ezért meglátogatja az apát a pékségben. Sajnos félrecsúszik a dolog, mert a pék ezt a látogatást fenyegetésnek veszi, azt hiszi az életére akar törni és ezt megelőzendő beleszúr egy kést az oldalába.

Ekkor következik a legfurcsább dolog. Antonio nem tesz semmit. Tűri a fájdalmat, nem megy orvoshoz, nem mondja el senkinek, hogy ki tette és miért, inkább rendez egy vacsorát, ahol eljátssza, hogy „véletlenül” szívinfarktus éri.

Hogy miért?

Azért mert, ha nem így tett volna, akkor bosszú bosszút követ és egy olyan háborút indít el, amit ő sohasem akart.

Hatalmánál fogva megtehetné, hogy az erőszakot választja, fizikailag is képes lenne rá, a testőrei pedig örömmel végeznének ki bárkit, aki ellene fordul, de neki nem ez a célja. Bár a film egészét végigkíséri ez a két szín, az erőszakos és a szelíd, sosem lehetünk benne biztosak, hogy melyik kerekedik felül. Ha a látszatnak engedünk, akkor Don Antoniot durva és harcias embernek látjuk, pedig ez a kép csak a szelídsége álcája és tekintélyének záloga.

A Szent Megbotránkoztatás

Alejandro Jodorowsky teljesen ismeretlen volt előttem, idáig. Most lehetőségem volt megnézni A szent hegy című alkotását. Akik ismerik a rendezőt, óva intettek, hogy ezzel a filmmel kezdjek nála, de ez volt porondon, nem válogathattam.

Már az első öt percben éreztem, hogy mitől is féltettek a barátaim, vagy azok, akik egy kicsit is ismernek engem. Valójában elég nehéz kibillenteni a komfortzónámból, de azért a film felénél már úgy éreztem, hogy én mindent láttam, engem már nem lehet meglepni semmivel. Hát de!

A mondanivaló is nehezen kristályosodott ki, sőt előbb azt hittem, hogy nincs is, de ez nem igaz. Ha eltekintünk a meghökkentő képsoroktól, előbukkan mind a vallási, mind a filozófiai sík, az emberi személyiségtípusokról nem is beszélve. Egyszerre jelenik meg a múlt, a jelen és a jövő. A jelen társadalom torz és eltúlzott, de ezzel is kiemelt jelentőségű képe valamint az ezotéria fontossága és talán egyetlen kiútja az ember pusztulása ellen. A cél eléréséhez az embereknek csupaszra kell vetkőzniük és nem csak a ruhájuktól kell megválni, hanem a vagyonuktól és az emlékeiktől is, csak így érhető el a cél.

A szent hegy anyagi fedezete John Lennontól származik, aki a Vakond című film megtekintése után utasította a Beatles menedzserét, hogy azonnal utaljon Jodorowskynak egy milliót. A film első vetítése után az újságírók megkérdezték Jodorowskytól, hogy esetleg él-e bármilyen tudatmódosító szerrel? „Az LSD én vagyok” – felelte a rendező.

A film látványvilága hol gusztustalanul alpári, gyomorforgatóan undorító, hol pedig színpompás geometriai alakzatok kompozíciója. Megsemmisít mindent, ami kommersz, a rendező mindenkibe belerúg egy kicsit, vagy nagyot, a hatalomba, az egyházba, a katonaságba, de a legnagyobb pofont mégis a néző kapja.

Először azt hittem szöveg sem lesz, bár túl sokat szerintem nem tett hozzá a történethez, a képi világ mindent egyértelműen kifejezett, de azért jó volt, hogy néha megszólaltak, ettől kicsit emberibbé vált a film.

Hogy egy kicsit „szimpatikusabbá” tegyem ezt a műalkotást, néhány jelenetet megemlítenék, ami vagy elriasztja vagy vonzóvá teszi ezt a „remekművet”.

Mindenképp kiemelendő képkocka, mikor Jézus lemászik a keresztről és elszív egy jointot. Azt hiszem itt még reménykedtem, hogy ez egy vígjáték lesz, de aztán jöttek az óriási békák, jelmezben. Ezt a jelenetet ma már nem lehetne leforgatni az állatvédők jóváhagyásával. Hogy kicsit mélyebbre menjünk a fertőben, szívesen elevenítem fel azt a képsort, mikor a legújabb találmány, az önműködő orgazmusmérő szerkezet kerül bemutatásra és azon sem lepődtem meg, mikor egy vak és süket férfi az alapján hozta meg a döntését, hogy felesége múmiájának éppen száraz vagy nedves-e a puncija. Kit zavar, hogy egy víziló tusol a szökőkútban, vagy hogy az alkimista aranyrögöt melléktermékből készít, de nem csak úgy sejtetve, utalva rá, hanem konkrétan megmutatva.

Egy univerzális kérdés megválaszolása az egész film lényege, vagyis az örök élet, a halhatatlanság elérése. Hát ezt nem adták ingyen! Az út odáig nagyon rögös volt és a fentebb említett jeleneteket az újabb agyszülemények sorban elhomályosították. De nem a hegy a lényeg, hanem az odáig vezető út! A rendező sorra túllépi a határokat, nem veszi figyelembe az emberek érzékenységét, empátiáját, egyáltalán nem érdekli, hogy mennyire szürreális és bizarr egy-egy képkocka, próbára teszi a nézőt, hogy döntse le maga körül a korlátokat, engedje szabadjára a fantáziáját és ne botránkozzon meg minden csip-csup dolgon, sőt röhögjön az egészen.

Hála Istennek a legszebb jelenet is elérkezik: az utolsó képkocka! Nem (csak) azért ez a legfelemelőbb pillanat, mert az utolsó, hanem mert itt oldódott fel ez az egész pszichedelikus utazás! Ezért volt érdemes végignézni az egész káprázatot!

Bounty

Az ismert színész, Omar Sy ismét egy fantasztikus filmben bizonyított és igencsak eltérő karaktert kellett megformálnia, mint az Életrevalókban. Nagyon nem is kellett eljátszania, mert pont olyan volt, mintha a saját életét alakította volna el, ráadásul mind a gyerek, mind a felnőttkorát… egyszerre.

Hogy világos legyek, előre kell vetítetnem pár dolgot.

Először is, hogy a Yao utazásáról beszélek, ami egy francia, szenegáli film, melyben egy elismert színészről, Seydou Tall-ról van benne szó, aki az életrajzi könyve népszerűsítése céljából Szenegál fővárosába, Dakarba utazik.

Kapunk néhány morzsát a francia, elvált apa életéből, mely előrevetíti, hogy az író, hogyan viszonyul a gyerekek felé illetve, milyen magánéleti válságban sínylődik, melynek feldolgozása és megoldása is az út részévé válik.

A másik oldalon pedig ott van Yao (Lionel Louis Base), egy szenegáli kisfiú, aki rajong Tall-ért, a könyvét már salátává olvasta, jó ebben segítettek számára a kecskék is és mindent beáldoz azért, hogy találkozhasson a híres színésszel. Nem érdekli a szülők haragja, sem az iskolai fenyegetettség, bár fogalma sincs, hogy mit vár ettől a kiruccanástól, de semmiképpen sem akarja elszalasztani a találkozást, csakhogy egy aláírással gazdagabb lehessen.

Aztán ez a váratlan találkozás mindkettőjük életét megváltoztatja. A hasonlóság feltűnő, Tall magát látja viszont a gyerekben, bár ő még soha sem járt a szülőföldjén, de úgy érzi, hogy ilyesmi lett volna, ha itt marad. A fiú pedig felnéz az elismert színészre, egyre több információt tud meg tőle az életéről, bár nagyon bátortalanul kíváncsiskodik, viszont a tanácsokkal nem fukarkodik.

A színész is kezdi felfedezni az ottani élet lelassult és más erkölcsökkel működő világát, egyre inkább elfogadja és magáévá teszi azokat a szabályokat, melyek eddig ismeretlenek voltak a számára és bár nem jut el szülővárosába, nagyon közel jár hozzá és a több napos úton olyan értékekre tesz szert, mint becsület, őszinteség és a másik elfogadása.

Teljesen más értékrendet tapasztal, mint a francia nagyvárosban. Először kissé idegenül fogadja a furcsa viselkedéseket, a földön térdeplő imádkozó embereket, akik megbénítják a közlekedést, de ez az ismeretlen a mélyben nagyon is ismerős a számára. A rendhez és tisztasághoz szokott szeme lassan megszokja a káosznak tűnő környezetet, ahol a busz akkor indul, ha megtelik, a szállodában pedig egy ágy jut két személynek. A bérelt autó által felkavart sivatagi por, ami eleinte elködösíti a tekintetét, egyre természetesebbé válik, megszokottá, és már látja, hogy a sértés nem az, ha nem fizetsz a fuvarért, hanem az, ha nem ülsz le az ismeretlen vendéglátó által készített vacsorát elkölteni, hisz a tiszteletedre megöltek egy állatot! Minden viszonyítás kérdése.

A film végére eljutunk valahová, pedig csak pár száz kilométert teszünk meg Afrikában, de szellemben sokkal többet. Látjuk, ahogy a szülők megbocsátanak elkóborolt gyereküknek, ahogy a jósnő a tengerparton vázolja egy idegen embernek, hogy mi is az ő igazi feladata, és ahogy valahogy minden a helyére kerül, pedig alig mozdult meg valami. Látszólag. De belül, a lélek fellobban és az unalmasnak tűnő párbeszédek, a vánszorgásnak ható tempó olyan érzetet kelt, mintha a világot váltanánk meg, vagy legalábbis a saját világunkat tennénk a helyére.

A Bounty szeletben a kókusz is kezd csokivá alakulni, és terveket szőni, hogy mi is az igazán fontos az életben. Hogy miért szükséges ismernünk a származásunkat, a gyökereinket, hogy mit jelent a család, és hogy ha az ember akarja, ebbe a családba nagyon sokan beletartozhatnak, csak el kell fogadni a másikat, nem megváltoztatni, hanem tolerálni, a kultúrájukat megismerni és ehhez a tudáshoz minden leszármazottnak joga van. 

Igaza van annak is, aki kicsit unalmasnak tartja a filmbeli látványt, mikor csak görgeti a szél a homokot, és egy nyavalyás antilop sem szalad át az úton nyomában egy vérengző oroszlánnal, amikor a tenger hullámzik és egy apró delfin sem képes kiugrani a habokból, vagy mikor ülünk a lovas kocsin és a ló nem botlik meg legalább egy icipicit. Amikor tulajdonképpen nem történik semmi. Uncsi, de csak annak, aki nem lát mindezek mögé. Mert szerintem mindez ott van. Én legalábbis láttam. És még sok minden mást is.

Io sono Tempesta

Úgy látszik Marco Giallini nélkül már nincs is jó olasz film. Ami nem is csoda, mert ez az ember minden manír nélkül olyan jól tudja hozni a számára megálmodott szerepeket, mintha tényleg mindenféle szituációban leélt volna már legalább egy életet.

Az Én vagyok a Vihar című filmalkotásban Ő Numa Tempesta, egy gátlástalan vállalkozó, a világ szépségei iránt látszólag közömbös pénzügyi mágnás, akinek se bejelentett lakcíme, se barátja, se gyökerei, de ellenállhatatlan és karizmatikus egyéniség, aki rendkívül otthonosan mozog a felső tízezer sznob társadalmában, vagy a korrupció melegágyában.

A film fő mondanivalója nem esik annyira távol a mindennapi élettől, de ennek az egyszerű témának a kivitelezése fölöttébb egyéni. Mindig voltak szegények, mindig lesznek gazdagok, és mindig is lesznek olyanok, akik ezt túlélik, felülemelkednek, kitörnek, vagy lecsúsznak, netán börtönbe kerülnek.

A filmben megfelelő az egyensúly a két véglet között, se nem röhögünk gúnyosan a pórul járt gazdag új munkakörén – merthogy ezt is méltósággal végzi, már amikor végzi – se nem sírunk a szerencsétlen hajléktalanok sanyarú sorsán, mert sikerül úgy éreznünk magunkat a film végéig, hogy ez így van jól, így természetes.

„Ne meséljem el inkább az én sztorimat? Mert a Tiéd láthatóan dögunalom.”

Tulajdonképpen Numa is hajléktalan, csak lelkileg. Magabiztossága megnyerő, de azért nem annyira, hogy elnézzék egoista megnyilatkozásait, mely véleményét még nyíltan hangoztatja is, míg aztán meg nem fordul a kocka és hirtelen mindenki szemében egy maximálisan empatikus emberré válik, akit csak a szeretet ösztönöz az önzetlent jócselekedetekre. Persze a köpönyeget elsősorban a pénz fordította meg, de aztán rájövünk, hogy kezd felébredni benne az igazi együttérzés, hogy nem érzi cikinek, hogy segítsen alkalmi ismerősein, bemutassa alkalmi partnereinek, majd velük együtt véghez vigyen egy hatalmas csalást, amit persze nem úszhat meg büntetlenül.

„Ugyanannyi pénzbe kerül egy jó ügyet, mint egy rossz ügyet támogatni”- mondja ezt a gátlástalan ügyeskedő, aki a pénz hajhászása közben elfelejti felemelni a fejét, hogy körbenézzen, mennyire egyedül maradt. A három pszichológiai tanulmányait végző prosti sem tud túl sok segítséget nyújtani a mélylélektan traumáinak feltárásában – lehet, hogy még nem tartanak itt a tananyagban, vagy éppen hiányoztak -, de legalább viccesek.

A filmnek remek a stílusa. Az embert megkeserítő gondokat olyan finoman és észrevétlenül ábrázolja, hogy csak később jövünk rá, milyen mélyenszántó mondanivalója van az ötszintes szálloda folyosóján kocogó üzletembernek, a játékgéptől a gyereket ellökő, benne rejlő önző kisfiúnak, aki a következő pillanatban már maga elé is helyezi. Vagy az előbb említett kisfiú mindig vidám papája, Bruno (Elio Germano) nem teljesen tisztességes üzleti felismerésének, netán az őszintén naiv és nem mellesleg gyönyörű prosti nyíltságának az idegen és ismeretlen és még rosszul is öltözött emberek irányába, avagy Angela (Eleonora Danco), a szociális vezető következetes határozottságának, mely keménység majdhogynem sosem távozik belőle és már-már negatív képet sugall vallásossága és segíteni akarása ellenére is.

Bruno fia, Nicola (Francesco Ghegi) hitelesen testesíti meg az erősen veszélyeztetett helyzetű gyerekek keserű sorsát, de tudatosan nem áll be a sorba, ahogy azt előre elképzelhetnénk, és nem engedi meg magának, hogy a tanulást hanyagolja, inkább meg akarja mutatni, hogy ez az egyik legfontosabb, hogy a fiataloknak jövőjük legyen, ha okosan használják a fejüket. Nem él vissza a helyzetével, pedig megtehetné, hisz aranyos arcocskája minden nőneműben szánalmat és segíteni akarást vált ki, de ő ezt megfordítja, inkább ő nyújt segítő kezet Numának. Ő még tud tiszta, gyerekfejjel gondolkodni, hogy nem a pénz, vagy annak hiánya miatt nyomorodnak meg emberek, hanem az elfojtott, ki nem mondott szavak, tisztázatlan emberi kapcsolatok, saját maguk félrevezetése és becsapása az okok, melyek nem engedik, hogy nyugodt, pihentető álomba merülhessenek éjszakánként.

Sajnos a film végén nem kapunk tanácsot a két szélső réteg minél fájdalom mentesebb közeledésének kivitelezéséhez, sőt egy kicsit csalódást is okoz a hajléktalanok új életvitele. Viszont Numa megbékélése a világgal, a gyerekkori traumájának feloldása, amilyen egyszerűen és természetesen kezeli a régmúlt sérelmeit és megtalálja azt a hangot, amivel orvosolni tudja, mindezt ugyanolyan méltósággal és nyugalommal, mint mikor korrupt üzletember volt és nem voltak anyagi gondjai, engem teljesen lenyűgözött és levett a lábamról.

A lekezelő, nagyképű és hirtelen haragú emberből egy az apróságoknak is örülő, egyszerű gyerek válik, aki képes megbocsátani, a hibáit beismerni és a büntetést elfogadni, és így végre nyugodtan, rémálmok nélkül aludhat éjjelente, mit sem törődve a kétes színű és szagú ágyneművel.

A film nem hoz őrületes erkölcsi tanulságokat, nem vált ki burleszkbe illő kacarászásokat – bár volt két jelenet, ahol már-már súrolta (sajnos) -, nem csöpög benne a romantika és nem ropognak a fegyverek. Életszerű, vicces, elgondolkodtató, megnyugtató, felkavaró és egyszerűségében bonyolult. Csak mint maga az Élet!

Csapó! Ennyi!

The Place / ecalP ehT

Egy újabb olasz gyöngyszemet sikerült megnézni a moziban. A hely, vagyis The Place című alkotás bármennyire is játszódhatott bárhol, akármennyire is nemzetközi a címe, mégis ízig-vérig olasz volt. A már jól ismert szereplők, akik mostanában szinte minden filmben felbukkannak, együtt mozognak, az olasz temperamentumok, szófordulatok és viselkedésformák rendkívül egyedivé tették magát a történetet.

A hely tulajdonképpen egy kávézó, és nem is mozdulunk el innen 113 percig, de hiányérzetünk sincs, hiszen mindent megtudunk ebből a kameraállásból is.

Itt „lakik” vagyis eszik, iszik, dolgozik, éli a nem mindennapi életét egy Férfi (Valerio Mastandrea) – kinek nevét egész idő alatt homály fedi. Talán nem is szólítják sehogy, talán nem is hús-vér ember – de akit menetközben magunkban már elnevezünk Istennek, Sátánnak, őrültnek, intelligens szarkavarónak, saját lelkiismeretünknek, ki-ki vérmérséklete szerint. Nem tudunk róla semmit, nincs múltja, identitása, nincsenek rokonai, látszólag érzelmei sem és sohasem alszik. Csak egy feladata van, hogy elősegítse a hozzá érkező szegény ördögök vágyainak beteljesülését.

Mint a mesében. Csak itt cserébe tenni kell érte valamit. Valamit, amit a Férfi kitalál számukra, ami nem az ő vágyuk, tőlük teljesen független, és látszólag mindkét fél számára idegen. Úgy tűnik, mintha a Férfi marionettezne az emberekkel és a szálakat olyan ügyesen húzogatja, hogy az egyik ember a másiknak tegyen „szívességet”. A férfi nem riad vissza az erőszakos cselekedetek, bűncselekmények kérésétől sem, számára ez nem is tűnik erőszakosnak, vagy inkább közömbös marad és bár az eszével tudja, de őt csak az érdekli, hogy mit érez a vele szemben ülő férfi, nő, fiatal és öreg.

Mit érez akkor, mikor megkapja a számára életidegen és természetének ellentmondó feladatot, mely többnyire nem túl bonyolult, de azonnal érezhető, hogy túlmutat a kérő lehetőségein? Vajon mit érez, mikor a végrehajtásán gondolkodik, terveket sző? Mennyit hajlandó kockáztatni? És mit érez abban a pillanatban, mikor megteszi? Már ha megteszi, mert nemet is mondhat, akár az utolsó pillanatban is, ha ezzel vállalja, hogy a vágya beteljesületlen marad.

Hogy milyen kéréssel fordulnak végső elkeseredettségükben ehhez az emberhez a kétségbeesett, kilátástalan helyzetbe került áldozatok? A kívánságok nagyon változatosak, az egyetlen közös vonás bennük az, hogy a kérő számára életbevágóan fontos. Valami olyan, amit saját erőből képtelen véghezvinni, főleg, ha nincs is rá hatása, legyen az egy betegség elmulasztása, a hit újra feltámasztása vagy önbizalma hiányának köszönhető önértékelési probléma.

A végső győzelemig hosszú az út, és a kimenetele is kétséges. Számos buktató adódik közben, váratlan fordulat, előre nem látható fricska. És még akkor közbeszólhat a lelkiismeret, az alapvető erkölcsi norma, a magunkkal hozott intelligencia vagy a folyamat közben felébredő empátia.

Persze nem muszáj végrehajtani a kérést, de akkor a végeredmény is kétséges, sőt, valószínű, hogy az áhított vágy negatív fordulatot vesz, vagy nem teljesül és marad minden úgy, ahogy (nem) volt (jó). Vajon meddig mennek el az emberek annak érdekében, hogy megkapják, amit szeretnének?

Merthogy nem képesek beletörődni, hogy kicsúszott a kezükből az irányítás, és nem tudnak beleszólni a történésekbe, csak sodródnak az eseményekkel, mint egy néző. Ez a sors. Vagy van beleszólásunk vagy nincs. És mi szeretjük azt hinni, hogy kézben tartjuk a szálakat és magunknak köszönhetjük a sikereket éppúgy, mint a kudarcokat, de akkor valaki azt mondja, hogy nem! Nem te vagy az oka! Én tettem ezt veled, és a te kérésedre, tehát a felelősség is a tiéd!

Tulajdonképpen eléggé egyszerű az alapötlet és rendkívül ötletes. Az eleinte némileg összefüggéstelen részletek a film felénél kezdenek valami egységet alkotni, de akkor a mozaikdarabok ismét széthullanak, persze, hogy nem az történik, amire számítunk vagyis aminek logikusan következnie kéne, hiszen nem egy amerikai filmről van szó.

A szereplők egy része jó ismerősünk a Perfetti Sconosciuti című filmekből, akárcsak a rendező, Paolo Genovese, akinek a két műve között messzemenő hasonlóságot vonnak le a kritikusok, amit én nem igazán értek, leszámítva, hogy mindkét filmben egy tartózkodási helyen zajlanak az események és morális kérdéseket boncolgatnak, egyébként ég és föld.

A kedvencem ebben a filmben is szerepel, Marco Giallini, aki szinte minden újkeletű olasz film főszereplője és ismét újabb arcát mutatta meg úgy, hogy alig látszik változás a fizimiskáján J.

A helyben most leginkább az az idős hölgy fogott meg, aki majdnem feladta ragaszkodását a régi erkölcsi normákkal szemben és kétségbeesése olyan bűnbe hajszolta, melyet ép ésszel nem tudott volna kezelni. Szerencsére az utolsó utáni pillanatban sikerült feltennie magának azt a kérdést, hogy ha megteszi és megvalósul a mindennél jobban áhított vágya, hogy fog a férje és a tükörképe szemébe nézni? Hát nem ugyanúgy! Sőt! Nagy valószínűséggel még rosszabbul fogja magát érezni, mint ahogy érzi most. És fejtette ezt ki olyan ártatlan humorral, hogy a vele szemben ülő Férfi arcizmai végre megrándultak, látszott rajta némi félelem és ez engem boldogsággal töltött el. Itt azt gondoltam, hogy mégis csak ember. Nem a mindenható, de akkor hogy jön ő ahhoz, ahogy mások életével játsszon, kihasználja reménytelennek tűnő helyzetüket? Persze ha nem lenne ügyfele, akkor ő sem létezne és nem lenne napról napra fáradtabb, végre továbbállna erről A helyről, ahol már egymásnak adják a kliensek a kilincset.

A filmben nagyon nincs is mellékszereplő, bár azért van némi rangsorolás, de mindegyik színész majdnem ugyanolyan jelentőséggel bír, mint a másik. Ez abból is adódik, hogy egymás nélkül nincs értelme a történetnek, a szálak szorosan összefüggnek, még ha eleinte nem is látjuk. Egy idő után rájövünk, hogy mindenki kapcsolódik a másikhoz, bármennyire is eltérő a problémája, a társadalmi szerepe, a személyisége, a szerepköre.

Van még egy főszereplő. Egy füzet, mely egyre súlyosabb, az idő múlásával vastagszik, és amibe senki bele nem pillanthat, csak a Férfi, aki az elbeszélések nyomán lelkiismeretesen írja. Itt minden dokumentálva van az elvégzendő feladatról, a megtörtént vagy csak feltételezett cselekedetekről, vagy az odáig vezető érzések, gondolatok kipattanásától. Néha egy-egy papírlap kiesik a füzetből és a Férfi elégeti.

Mintha nem is filmet néznénk, hanem ezt a vaskos, fekete könyvet olvasnánk. A történéseket is csak elképzeljük az elmondottak alapján, egyedül a mesélő testbeszéde, hangja és mimikája ad némi plusz töltetet. Mondjuk éppen eleget. A sok közeli felvétel arra biztatja a nézőt, hogy kizárólag a szereplőkre, az általuk megformált alakra és érzelmekre koncentráljon.

Ez a film a szívünkkel és az eszünkkel egyszerre játszik. Eleinte nem akarjuk elhinni, amit látunk, utána kétségbe vonjuk, hogy amit láttunk az igaz lehet-e.

A néző igazából senkivel sem tud azonosulni, még ha meg is érti a mozgatórugókat. Vagy inkább nem mer, mert akkor valaki mást ítél halálra, így mindvégig kicsit kényelmetlenül, feszengve és izgulva drukkol a jobb végkifejlet reményében.

Alvilág és szerelem!

Nő vagyok, és bár nem tipikus, de azért abban mindenképp hasonszőrű, hogy nem igazán vagyok oda a véres, maffiózós, gyilkolászós akciófilmekért, főleg ha a fő mondanivaló is ebből táplálkozik – bár a csöpögős, nyálas, romantikus filmeket (főleg ha amerikai) még inkább gyűlölöm.

Az olasz filmeket viszont továbbra is imádom, tehát nem is volt választásom, meg kellett néznem az Alvilág ésszerelem című eposzt. Természetesen most sem csalódtam, hisz teljesen mást kaptam, mint amit a cím ígért. Már a film elején eldőlt, hogy nem a szokványos lövöldözős, kisujjlevágós, brutálisan valóságszerű, siciliai filmre ültünk be.

Az alaphangot egy a koporsóban homlokán fejlövéssel fekvő középkorú férfi ütötte meg. És ebben a mondatban minden szó stimmel. Tényleg középkorú, tényleg férfi, tényleg a koporsóban feküdt homlokán egy lyukkal és valóban énekelt! Nem is akár hogy! Hangosan és szívbe markolóan, úgyhogy ha azért nem sajnáltam volna, hogy meghalt, ezért a nótáért majdnem eleredtek a könnyeim. Persze csak viccelek, mert az egésznek olyan pikantériája volt, hogy inkább nevettem rajta.

És ez a humor végigkísérte az egész filmet, ami főleg a musicales éneklésből táplálkozott.

Természetesen Nápoly szolgáltatta a hátteret a leszámolással gazdagított alaptörténetnek. A főszereplő a helyes, de borús tekintetű, nagyon szigorú nézésű alvilági alak, Ciro (Giampaolo Morelli), a Tigrisek egyik tagja, ki véletlenül összefut volt szerelmével Fatimaval (Serena Rossi), aki éppen rosszkor volt rossz helyen, és akit természetesen meg kellene ölnie, de persze képtelen rá, főleg mikor a nő elkezd énekelni, méghozzá a Flashdance dallamára, olaszul!

A jelenet egy kórházban játszódik, ahol hirtelen diszkó fény gyullad ki a folyosón, a Jézus szobor karácsonyfa izzóktól villódzik, az egyik túlsúlyos beteg – egyébként nagyon ügyesen – az infúzió állványával kezd el táncolni és még sorolhatnám, de nem teszem, mert képtelen vagyok hűen leírni, ezt mindenképpen látni kell.

Ekkor azt hittem ezt már nem lehet felülmúlni, de képesek voltak rá!

A motoros keménylegény fukarul bánik a szavakkal, sokáig nem is szólal meg, vagy ha igen, tőmondatokban, de aztán ő is dalra fakad és ez már annyira vicces volt, hogy konkrétan dőltem a röhögéstől.

Ez a film tulajdonképpen egy paródia. Az olasz maffiafilmek vagy a jelen kegyetlen és megbotránkoztató világának olyan ellentéte, ahol bár a fő jellemvonások megmaradtak, de csak azért, hogy ellenpontozzák a mondanivalót és még szórakoztatóbbá tegyék a jeleneteket. Egyetlen percét sem lehet komolyan venni, a halál itt a legmulatságosabb elem, főleg ha egy fenéklövésben nyilvánul meg vagy egy zombikórus vonaglik a háttérben. Szerintem én már akkor is kuncogtam, amikor semmi vicces nem történt.

A poénok egyáltalán nem voltak erőltetettek, vagy csak annyira, hogy jelezzék, mire utalnak. Inkább eredeti volt és meghökkentő, na meg halálosan vicces. Bár a színészek néha túljátszották a szerepüket, de érződött, hogy direkt tették, a lényeget egyértelműsítették. Kíváncsi vagyok kinek jutott eszébe, hogy egy üldözéses akciójelenetet több kádnyi heringben bujkálva forgassanak le? Persze ennek is volt magyarázata, hisz az egyik maffiafőnök, don Vincenzo (Carlo Buccirosso) a „Halkirály” nevet viselte, de talán nem is ő irányított, hanem inkább a felesége, donna Maria (Claudia Gerini), aki szinte álomvilágban élt, mégis át tudta venni az irányítást, ha kellett.

Az sztk-keretes szemüvegű maffiafőnököt is nehéz volt a helyén kezelni és komolyan venni, bár az emberei mind azt sugallták, hogy nem érdemes ujjat húzni vele, azért mégsem sikerült nevetés nélkül a szemébe nézni, vagy enyhe mosollyal az arcunkon a malackák iránti szeretetét tolerálni.

És akkor még ott volt az az amerikai turistacsoport, akik a fő látványosságot egy-egy lepukkant, rendkívül veszélyes környéken fedezték fel, ahol fegyverrel hadonászó fiatalok próbálták elvenni a kedvüket a fényképezéstől, na meg a fényképezőgépüket.

Egyszóval, ezt a filmet nem érdemes kihagyni, mert épp csak a felszínt kapargattam ezzel az írásommal!

Confusi e felici

Mostanában nagyon jó olasz filmek kerülnek bemutatásra, írtam már nem egyről. A mostani választottam egy 2014-ben megjelent alkotás, a Confusi e felici. A címet úgy fordítanám le magyarra, hogy Zavaros boldogság, mert talán ez a kettősség jellemzi leginkább az egész filmet. A vidámság, boldogság, a reménykeltő pozitív gondolkodás, amibe belerondít egy rossz hír, egy kilátástalannak tűnő gondolat, egy megoldhatatlannak látszó probléma, egy kis depresszió…

Történetünk Rómában játszódik, de ennek most nincs jelentősége, mert a főszerepet nem a külsőségek alkotják, hanem a belső értékek, a mélyen, tudat alatt lakozó gondolatok, melyek néhány ember fejében játszódnak le, akikben az a közös, hogy egy pszichiáterhez járnak.

A páciensek különböző problémái, frusztrációi eleinte mozaikszerűen vagy még jobb szó rá, hogy képregényszerűen bontakoznak ki a néző előtt, melyek ugyan nagyon eltérőek, látszólag sehol sem fedik egymást, a mélyben mégis hasonlóak. Látványosan csak annyi a közös bennük, hogy mástól várják a megoldást. A pszichoanalitikustól, azaz Marcellotól. Ő viszont nem tudja őket megmenteni, mert mire képet kapunk a betegek problémáiról, a doki is megbetegszik. Mély depresszióba esik, és hiába fordulnak felé segítségért, nem képes összpontosítani rájuk, ahhoz előbb a saját gondját kellene megoldania.

Ekkor jönnek rá arra, hogy talán közösen, a szeretet és ragaszkodás erejével feloldozást kaphatnának és hogy kicsit kívülről, távolról szemléljék önmagukat, az „én” fontossága háttérbe kerüljön és az „ő” megértése pedig erősebbé váljon.

Spoiler

Marcello (Claudio Bisio), a pszichoanalitikus egyik nap észreveszi, hogy romlik a látása. A szemész megerősíti ezt a tényt, mégpedig egy olyan diagnózissal, mely mély depresszióba sodorja Marcellot, ugyanis valószínűsíthető, hogy hamarosan meg fog vakulni. Nem igazán sikerül megbirkóznia ezzel a hírrel. Először is lemondja a pácienseit, akik kezdetben önző érdekekből a lakásán is felkeresik orvosukat, majd pedig segítő szándékkal különböző programokat találnak ki, ahol ugyan a közelében maradhatnak, remélve, hogy a kezelés ily módon tovább folytatódik, de a saját bajukon túl egyre inkább kezdik a terapeutájukat a barátjuknak tekinteni és igyekeznek közösen megmenteni.

Mindnyájan zavartak, frusztráltak, keresik a belső békéjüket és kezdik a saját problémájukon felülkerekedve az új barátjuk lelki egyensúlyát helyreállítani, kinyitni a szemét a világra, mely sokszínű és érdekes, de talán sikerül felerősíteniük a bennünk lakozó belső látást, ami helyettesítheti a konkrét látványt.

Elsőként Silvia (Anna Foglietta), a doktor úr titkárnője siet a segítségére, aki nem csak a hivatása és a művészetek szerelmese, de Marcello, mint férfi is felkeltette az érdeklődését. Segít neki meglátni a körülöttük lévő színeket, felfedezni a szépséget.

A banda többi tagja ki-ki a maga módján igyekszik felvidítani a doktor urat.

Például Nazareno (Marco Giallini), a drogdíler, aki kétes alakok között mozog és igyekszik legyőzni a démonjait, megszabadulni a függőségeitől, hogy megtalálja magában a férj- és apaszerepet, és akinek sikerül meggyőznie Marcellot, hogy a kaland nem mindig rossz, bár az is okozhat függőséget.

Pasquale (Massimiliano Bruno) a másik véglet. Ő egy nagy gyerek, aki az anyukájával él, és kindertojás figurákat gyűjt. Buszsofőrként dolgozik, képtelen kapcsolatot teremteni a másik nemmel, esetlensége miatt az első randi után ritkán kap második esélyt. Érzi, hogy ebből ki kéne lépnie, bátrabbnak kéne lennie, de félelme túl valóságos a számára, minthogy ezt megmerje tenni.

Az ő ellentéte Vitaliana (Paola Minaccioni), akinek túlfűtött szexuális életének kordában tartása okozza a legnagyobb nehézséget. Sok kellemetlen szituációt él át viselkedése miatt, mely többnyire a másik nem számára sem kellemes.

Michelangelo (Rocco Papaleo) számára pedig az a nehéz, hogy néha befogja a száját. A túlvezérelt sport kommentátor magánélete negatív fordulatot vesz, mikor felesége elhagyja egy német férfi miatt. Innentől kezdve Michelangelo képtelen legyőzni gyűlöletét minden iránt, ami német, legyen az autó, ember vagy focicsapat.

Végül itt van még Betta (Caterina Guzzanti) és Enrico (Pietro Sermonti), egy negyvenes pár, kik nem csak szexuális válságban szenvednek, hanem kommunikációs, együttműködési, egymásra figyelési válságban is. Mind fizikai, mind lelki síkon képtelenek a közös nevezőre. Enricot elkapta a virtuális valóság, a tétnélküli kommunikáció és kapcsolattartás valamint a számítógépes játékok világa, mint menekülési útvonal. Betta tehetetlenül küzd, hogy felhívja magára a figyelmet, de úgy nagyon nehéz, hogy férje sem tudja, mi elől is menekül valójában.

Mikor Marcello megbetegszik, sikerül kitérniük a saját maguk által felállított csapdákból, az önsajnálatból és együttesen egy magasabb rendű célt kitűzni maguk elé: egy másik ember megmentését, ami a saját gyógyulásukban is segítségükre lehet.

Pasqual, mint buszsofőr letér a megszokott útvonalról, és elhatározza, hogy elviszi Marcellot Németországba, ahol talán képesek sikeresen megműteni a szemét. Ehhez a tervhez csatlakozik természetesen az összes többi beteg is és Silvia, ki már végérvényesen beleszeretett volt főnökébe, aki érzéseit, ha kételyek között is, de viszonozza.

És ekkor jövünk rá, hogy az élet képes olyan nehézségeket állítani elénk, melyeket nem vagyunk képesek egyedül megoldani! Amikor másokra van szükség ahhoz, hogy kitisztuljon a látásunk, hogy a szerelem, a szeretet és az emberi kapcsolatok meg tudják változtatni a hangulatunkat, képesek kihúzni a sárból, ha engedjük, és befogadjuk azokat a dolgokat, melyek akár csak egy pillanatra is, de örömet okozhatnak.

A film felhívja a figyelmet arra, hogy az idő - melyből kinek több, kinek kevesebb jut - ne haszontalan dolgokkal, önsajnálattal, virtuális valósággal teljen, hanem olyan eseményekkel, melyek igazán fontosak számunkra, amelyek boldoggá tesznek minket! Éljünk meg minél több ilyen pillanatot, hogy amikor eljön az idő, hogy becsukjuk a szemünket, ne az elvesztegetett pillanatok jussanak eszünkbe, hanem azok a történetek, melyeket emberi kapcsolatokkal, hasznos megnyilvánulásokkal töltöttünk.

A problémák azért vannak, hogy megoldjuk őket, vagy legalábbis tegyünk erre kísérletet, és nem azért, hogy belesüppedjünk, és még inkább szenvedjünk a kilátástalannak tűnő helyzeten, saját sebünket nyalogatva. Inkább őszinte megnyilvánulásokkal közvetítsük az üzenetet, ami lehet baráti vagy szerelmes, de a másik iránti figyelem mindenképp megmentő.

A filmet rendezte és a forgatókönyvet írta Pasqual, vagyis Massimiliano Bruno.

Pappapia!

Nem szeretek rossz kritikákat írni, ezért is volt nehéz hozzákezdenem a Pappa Pia című film elemzéséhez, de remélem, hogy annyira azért nem lett elmarasztaló az ítéletem.

Maga a történet nem lett volna rossz, még eredetinek is mondhatnám, ha sikerült volna kihozni belőle valami váratlan fordulatot. Ez sajnos elmaradt. A címválasztást sem igazán értettem. Világos, hogy a Mamma Mia című nagysikerű opuszra akar asszociálni, ami viszont csak annyiban hasonlít a magyar párjára, hogy szintén énekelnek benne. Egyébként közös pont nincs. Talán bele lehet még képzelni a Pappába a Papit, aki ugye az egyik főszereplő, vagy hogy szeret inni, ami a pia lenne, de ez már annyira erőltetett, hogy merem remélni, csak nekem jutott eszembe.

Szóval adott egy rocker nagypapa (Nagy Feró), aki az Arany Album Otthonban – ez vicces név, emeljük ki, mert nem lesz sok ilyen - múlatja az időt, többnyire csínytevésekkel és természetesen zenéléssel, valamint a hozzá illő renitens viselkedéssel, amivel a lila ruhába öltözött gondozók és az idegbajos igazgatónő természetesen nem képes megbirkózni. Miért nem adnak neki nyugtatót, ha már annyira zavarja a rendet?

Ezen kívül adott ennek a fiatalos nagypapának az unokája, Tomi (Szabó Kimmel Tamás), aki "váratlanul" és rendkívül kockázatos körülmények között szökteti meg kedvenc rokonát, és akire haragszik az apja, az ex-barátnője és még sokan mások, amiért meggondolatlanul – és őket hátrahagyva - lelépett Amerikába és azért is, mert most onnan visszajött.

Maga a film túl sok fronton hasonlított a 2009-ben bemutatott zenés vígjátékra, a Made in Hungariára. Nem csak a főszereplő (Tomi, Miki), hanem a jelenetek is visszatükröződtek, de néhol még a szöveg is ismerősen csengett - a lányom kívülről fújta, hisz nemrégiben adták elő színdarabként.

Ennek ellenére kellemes hangulatot keltett a film a nézőben, a főszereplő sármja sokat javított a női közönség hangulatán és az orgánuma is remek, de ezen kívül nem sok érdemlegest lehet megemlíteni benne. Hiába szerepelt benne még Sthol András is, aki remekül hozta a balatoni maffiózó könyörtelen és a nők hasra esnek a lábai előtt feelinget, de annyira azért nem volt parádés, hogy elnézzem neki a női cipő imádatát, amit sehová sem tudtam tenni. Hacsak titokban nem volt homokos, de akkor ez miért nem jött át?

Nagy Feró viszont nem színész. Ezt most bebizonyította. Bármennyire szerettem volna neki elhinni, hogy átéli a szerepét, drukkoltam érte nagyon, hogy elhitesse velem, hogy ő nem az, akinek látszik, egy pillanatra sem sikerült megfeledkeznem arról, hogy nem kapott képzést. Sokkal inkább el tudtam volna képzelni ebben a szerepkörben Reviczky Gábort – még ha nincs is rocker múltja -, szerintem hitelesebben el tudta volna játszani a rockert, mint ahogy el is játszotta a filmben rá osztott szerepet, csak kár, hogy annak egyáltalán nem volt sem súlya, sem értéke.

Azért ki lehetett kapcsolódni rövid időre,  még akár drukkolni is a főszereplőknek, de tulajdonképpen kizárólag a kellemes zene mentette meg. A régi számok új hangszerelésbe kerülése egyszerűen felüdülés volt a mostani zenei kultúra idegtépő tucatzenéje után, de még a régi, szegényesebb zenei stílus is életre kelt Rakoncai Viktor és Kozma Katalin újragondolt adaptációjának köszönhetően. Egyébként a legtöbb poén, na jó ne túlozzunk, a néhány poén is a zenének volt köszönhető. Ki kell emelnem Mara, vagyis Ostorházi Bernadett énekhangját – aki egyébként színésznőként is megállta a helyét, vagy a jövőben megállja, mivel ez volt az első felkérése -, csak az volt a fura, hogy egyáltalán nem hasonlított a beszédhangjára. Talán nem is az ő hangja volt?

Sajnos a muzsikához tartozó koreográfiák kissé idétlenre sikeredtek, a túlgesztikulált mozdulatok, melyet nevezhetünk táncnak is, kicsit sem illettek a zenéhez, az állandó vigyort látva az arcokon – főleg Kováts Veráét, aki Mara húgát alakította - minduntalan ökölbe szorult a kezem, de aztán jött a mindent feloldó happy end, mely elkerülhetetlennek bizonyult, már a film elejétől kezdve.

Mindent összevetve egész jól éreztem magam vetítés közben, csak az bántott, hogy számos lehetőséget nem használtak ki, a feldobott labdákat nem csapták le, vagy ha igen, akkor elcsépelt módon. A főszereplők elbírtak volna egy kissé összetettebb feladattal is, kivéve Ferót, neki ez is kihívás volt, ja és meg kell említsem Korda Gyuri "fergeteges" gagjét, melyet ámulattal vegyes kétségbeeséssel figyeltem, várva, hogy mi jöhet még ezután? És ez volt az első képkocka, ami -  sajnos - kellőképpen megadta a film további mondanivalójának hangulatát…

De a zene nagyon jó!

Csupó Gábor filmje.