2017. szeptember 19., kedd

Confusi e felici

Mostanában nagyon jó olasz filmek kerülnek bemutatásra, írtam már nem egyről. A mostani választottam egy 2014-ben megjelent alkotás, a Confusi e felici. A címet úgy fordítanám le magyarra, hogy Zavaros boldogság, mert talán ez a kettősség jellemzi leginkább az egész filmet. A vidámság, boldogság, a reménykeltő pozitív gondolkodás, amibe belerondít egy rossz hír, egy kilátástalannak tűnő gondolat, egy megoldhatatlannak látszó probléma, egy kis depresszió…

Történetünk Rómában játszódik, de ennek most nincs jelentősége, mert a főszerepet nem a külsőségek alkotják, hanem a belső értékek, a mélyen, tudat alatt lakozó gondolatok, melyek néhány ember fejében játszódnak le, akikben az a közös, hogy egy pszichiáterhez járnak.

A páciensek különböző problémái, frusztrációi eleinte mozaikszerűen vagy még jobb szó rá, hogy képregényszerűen bontakoznak ki a néző előtt, melyek ugyan nagyon eltérőek, látszólag sehol sem fedik egymást, a mélyben mégis hasonlóak. Látványosan csak annyi a közös bennük, hogy mástól várják a megoldást. A pszichoanalitikustól, azaz Marcellotól. Ő viszont nem tudja őket megmenteni, mert mire képet kapunk a betegek problémáiról, a doki is megbetegszik. Mély depresszióba esik, és hiába fordulnak felé segítségért, nem képes összpontosítani rájuk, ahhoz előbb a saját gondját kellene megoldania.
Ekkor jönnek rá arra, hogy talán közösen, a szeretet és ragaszkodás erejével feloldozást kaphatnának és hogy kicsit kívülről, távolról szemléljék önmagukat, az „én” fontossága háttérbe kerüljön és az „ő” megértése pedig erősebbé váljon.

Spoiler

Marcello (Claudio Bisio), a pszichoanalitikus egyik nap észreveszi, hogy romlik a látása. A szemész megerősíti ezt a tényt, mégpedig egy olyan diagnózissal, mely mély depresszióba sodorja Marcellot, ugyanis valószínűsíthető, hogy hamarosan meg fog vakulni. Nem igazán sikerül megbirkóznia ezzel a hírrel. Először is lemondja a pácienseit, akik kezdetben önző érdekekből a lakásán is felkeresik orvosukat, majd pedig segítő szándékkal különböző programokat találnak ki, ahol ugyan a közelében maradhatnak, remélve, hogy a kezelés ily módon tovább folytatódik, de a saját bajukon túl egyre inkább kezdik a terapeutájukat a barátjuknak tekinteni és igyekeznek közösen megmenteni.
Mindnyájan zavartak, frusztráltak, keresik a belső békéjüket és kezdik a saját problémájukon felülkerekedve az új barátjuk lelki egyensúlyát helyreállítani, kinyitni a szemét a világra, mely sokszínű és érdekes, de talán sikerül felerősíteniük a bennünk lakozó belső látást, ami helyettesítheti a konkrét látványt.

Elsőként Silvia (Anna Foglietta), a doktor úr titkárnője siet a segítségére, aki nem csak a hivatása és a művészetek szerelmese, de Marcello, mint férfi is felkeltette az érdeklődését. Segít neki meglátni a körülöttük lévő színeket, felfedezni a szépséget.
A banda többi tagja ki-ki a maga módján igyekszik felvidítani a doktor urat.

Például Nazareno (Marco Giallini), a drogdíler, aki kétes alakok között mozog és igyekszik legyőzni a démonjait, megszabadulni a függőségeitől, hogy megtalálja magában a férj- és apaszerepet, és akinek sikerül meggyőznie Marcellot, hogy a kaland nem mindig rossz, bár az is okozhat függőséget.
Pasquale (Massimiliano Bruno) a másik véglet. Ő egy nagy gyerek, aki az anyukájával él, és kindertojás figurákat gyűjt. Buszsofőrként dolgozik, képtelen kapcsolatot teremteni a másik nemmel, esetlensége miatt az első randi után ritkán kap második esélyt. Érzi, hogy ebből ki kéne lépnie, bátrabbnak kéne lennie, de félelme túl valóságos a számára, minthogy ezt megmerje tenni.
Az ő ellentéte Vitaliana (Paola Minaccioni), akinek túlfűtött szexuális életének kordában tartása okozza a legnagyobb nehézséget. Sok kellemetlen szituációt él át viselkedése miatt, mely többnyire a másik nem számára sem kellemes.
Michelangelo (Rocco Papaleo) számára pedig az a nehéz, hogy néha befogja a száját. A túlvezérelt sport kommentátor magánélete negatív fordulatot vesz, mikor felesége elhagyja egy német férfi miatt. Innentől kezdve Michelangelo képtelen legyőzni gyűlöletét minden iránt, ami német, legyen az autó, ember vagy focicsapat.
Végül itt van még Betta (Caterina Guzzanti) és Enrico (Pietro Sermonti), egy negyvenes pár, kik nem csak szexuális válságban szenvednek, hanem kommunikációs, együttműködési, egymásra figyelési válságban is. Mind fizikai, mind lelki síkon képtelenek a közös nevezőre. Enricot elkapta a virtuális valóság, a tétnélküli kommunikáció és kapcsolattartás valamint a számítógépes játékok világa, mint menekülési útvonal. Betta tehetetlenül küzd, hogy felhívja magára a figyelmet, de úgy nagyon nehéz, hogy férje sem tudja, mi elől is menekül valójában.
Mikor Marcello megbetegszik, sikerül kitérniük a saját maguk által felállított csapdákból, az önsajnálatból és együttesen egy magasabb rendű célt kitűzni maguk elé: egy másik ember megmentését, ami a saját gyógyulásukban is segítségükre lehet.
Pasqual, mint buszsofőr letér a megszokott útvonalról, és elhatározza, hogy elviszi Marcellot Németországba, ahol talán képesek sikeresen megműteni a szemét. Ehhez a tervhez csatlakozik természetesen az összes többi beteg is és Silvia, ki már végérvényesen beleszeretett volt főnökébe, aki érzéseit, ha kételyek között is, de viszonozza.

És ekkor jövünk rá, hogy az élet képes olyan nehézségeket állítani elénk, melyeket nem vagyunk képesek egyedül megoldani! Amikor másokra van szükség ahhoz, hogy kitisztuljon a látásunk, hogy a szerelem, a szeretet és az emberi kapcsolatok meg tudják változtatni a hangulatunkat, képesek kihúzni a sárból, ha engedjük, és befogadjuk azokat a dolgokat, melyek akár csak egy pillanatra is, de örömet okozhatnak.
A film felhívja a figyelmet arra, hogy az idő - melyből kinek több, kinek kevesebb jut - ne haszontalan dolgokkal, önsajnálattal, virtuális valósággal teljen, hanem olyan eseményekkel, melyek igazán fontosak számunkra, amelyek boldoggá tesznek minket! Éljünk meg minél több ilyen pillanatot, hogy amikor eljön az idő, hogy becsukjuk a szemünket, ne az elvesztegetett pillanatok jussanak eszünkbe, hanem azok a történetek, melyeket emberi kapcsolatokkal, hasznos megnyilvánulásokkal töltöttünk.

A problémák azért vannak, hogy megoldjuk őket, vagy legalábbis tegyünk erre kísérletet, és nem azért, hogy belesüppedjünk, és még inkább szenvedjünk a kilátástalannak tűnő helyzeten, saját sebünket nyalogatva. Inkább őszinte megnyilvánulásokkal közvetítsük az üzenetet, ami lehet baráti vagy szerelmes, de a másik iránti figyelem mindenképp megmentő.


A filmet rendezte és a forgatókönyvet írta Pasqual, vagyis Massimiliano Bruno.

Nincsenek megjegyzések: