Darab darabok

Mostanában nincs sok időm az írásra, úgyhogy egy kicsit zanzásítanom kell a mondanivalómat. A témák ugyan összhangban vannak egymással, a színházról, a színdarabokról szólnak, azaz az előadásmódról, megvalósításról, az általam észlelt kritikus szemszögből. Most az időrend is némileg felborul, csakhogy az olvasási élmény gördülékenyebb legyen.

Egyre ritkábban járok már ún. nagy színházba, a hatalmas csilláros és páholyokkal teli, sok férőhelyes nézőtérre, a szintén óriási színpad rengeteg lehetőséget kínáló játékát megcsodálni.

Most tettem egy kivételt, mert Bulgakov a kedvencem. Lehet, hogy közhely, de imádom a Mester és Margaritát, bevallom, talán nem is olvastam mást tőle, de ezt többször is, mert rendkívül magával ragadott, lebilincselt. Ezért is örültem, hogy most egy számomra ismeretlen színdarabját lesz szerencsém megtekinteni: Moliére, avagy az álszentek összeesküvése címmel. Az csak hab volt a tortán, hogy Alföldi Róbert rendezésében láthattam, gondoltam még szórakoztatóbb, a megszokottól eltérő vagy különleges lesz az előadás.

Sajnos tévedtem. Maga a színdarab, a történet nem lett volna rossz, lévén Bulgakov azért nem akárki, ráadásul Moliére életéről szólt, aki szintén egy sokat megélt figura és mellette még számos nagyon fontos dologról, mint hatalom, szabadság, művészet. A darab vígjátékként volt beharangozva, hisz a drámaíró is vidám fickó lehetett a maga komolyságában, de Alföldi nem hogy hozzátett volna a sztorihoz, inkább elvett belőle. Sokat. Már a színészválogatásnál elrontotta a feladatát, hisz olyan színészek játszottak, akik maguk sem hitték el, hogy valaki más alakjába bújjanak, és egy számukra idegen korban egy kordokumentumot előadjanak. Túljátszották a szerepüket, ripacskodtak, a vicces jeleneteken inkább sírni lett volna kedvem, ami szerintem nem annyira pozitív végkifejlet. Szó szerint unták, amit csinálnak és így a nézőtéren ülve, én is majd’ elaludtam és csak azt lestem, hogy mikor lesz már vége. (2019/10/26)

Mindez egy kisebb színtársulatnál megengedhetetlen és mindent elkövetnek, hogy a közönséget ne lássák unatkozni, mert szeretnék, ha újfent beülnének hozzájuk. Ezért sokszor többet is megtesznek, mint amire képesek, beleadnak apait, anyait, és az sem baj, ha néha elvétik a szöveget, vagy lecsúsznak a végszóról, mert ettől csak emberibb lesz az egész előadásmód, és a nézők már nem teszik az ajkuk elé a kezüket, mikor nevetnek, hanem teli szájból, önfeledten kacagnak, mert így esik jól, így fesztelen.

A Pinceszínházban adták elő a Tévedések összjátéka című Rejtő Jenő művet. Rejtő nevét mindenki ismeri, aki az irodalom területén picit is járatos, aki nem, az olvasson utána és bele egy kicsit. Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni műveinek mozgatórugóját, azt mondanám, hogy írásait a félreértések vicces megjelenési formái alkotják, mindig kész lecsapni egy-egy poént, hogy újabbakat repítsen a magasba és amit előadni nagyon nehéz, de nagyon hálás feladat is. A színésznek könnyű átesni a ló túloldalára, ha egy kicsit nem figyel oda és a színészi játék átfordulhat a ripacskodás klasszikus fordulataiba, mikor a bohóc többször egymás után elesik és nem bír felállni.

Szerencsére a Genéziusz Színház tagjai valószínűleg tudják ezt a veszélylehetőséget, vagy van, aki felhívja rá a figyelmet, talán a rendező, Horváth István. A lényeg az, hogy minden szereplő a helyére került, remekül lavíroztak a konfliktusok közepette és bár egyszer elnevették magukat, de ez is csak azt mutatja, hogy fölöttébb viccesek voltak. Minden karakter illett a megszemélyesítőjéhez, vagy elhitette, hogy illik és nem maradt bennünk kétely, valamint a parányi színpad képes volt befogadni a több szereplős jeleneteket, hogy még ne érezzük túlzsúfoltnak, akárcsak a több szálon futó cselekményt se érezzük kaotikusnak. (2019/10/07)

Évekkel ezelőtt volt szerencsém látni a Csetepaté Chioggiában című Carlo Goldoni darabot. Legalábbis így emlékszem a címére. Olaszul nagyon jól hangzik ez a titulus: Le baruffe chiozzotte. Szószerinti fordításban A chioggiai csetepaté. Csak azért szenteltem ennyi szót a nyelvészkedésre, hogy hozzá tudjam tenni, hogy mint olasz nyelvi lektorszerűségként vettem részt a darab előadásában. Na, nem volt túl sok feladatom, de akkor is jól esett, hogy segíthettem és hozzátehettem az előadáshoz egy parányit.

A darab stílusa adta magát, lévén olasz temperamentumról, erkölcsökről, szókimondásról, tengerparti légkörről és szerelmi komédiáról legyen szó. Mindezt az olaszoknál olyan alapvető személyiségtípusokat, jellemvonásokat viszont nem is annyira egyszerű egy magyar embernek kifejezni. A Genéziusz Színház szereplőgárdájának viszont sikerült! Olyan hangosak voltak, mintha tényleg egy délolasz kikötőben lettem volna, egy talján család hétköznapjaiba csöppenve, és bár gyorsan, gördülékenyen beszéltek, mégsem hadartak, kivéve Fortunatót, akinek muszáj volt. A kiabálás nem hatott öncélúan, inkább egyfajta kifejezésmódnak, életösztönnek, az olasz vérmérséklet megszemélyesítésének és a végletek játékának.

Remekül szórakoztam egész idő alatt, közel is áll hozzám ez az atmoszféra, át tudtam érezni és mindinkább át tudtam magam adni a történéseknek, arról nem is beszélve, hogy néhány olasz mondat, melyet remekül ejtettek ki a szájukon, tökéletesen illett a mondanivalóba és nem akasztotta meg a magyar szöveget, inkább csak hangulatot közvetített és hozzátett.

Bár az összes színész remekül játszott, mégis ki kell emelnem egy szereplőt. Isidoro, a jegyző eredetileg is egy kivételes, béketűrő velencei, aki némileg kilóg a déliek sorából. Erre a devianciára a különböző színtársulatok általában úgy szokták felhívni a figyelmet, hogy részegesként ábrázolják. Gondolom a rendező, Horváth István nem akart beállni a sorba, és egy frappáns örömjátékkal jutalmazta Annus Szabolcsot, ezzel olyan kihívás elé állítva, amely egy befutott színésznek is becsületére válik. Szabolcs remekül élt is a lehetőséggel, megmutathatta feminin jellemvonásait, de nem árulok el többet, legyen meglepetés, hogy a következő előadásra is elfogyjon minden jegy, bár szerintem ebben nem lesz hiba. Én már kétszer is láttam, nem tudtam betelni vele. (2019/11/27)

Még két műről kell említést tennem, de tényleg csak pár szóban. Mindkettőt a Genéziusz előadásában láttam. Az egyik Kőhalmi Ildikó: Magánlabirintus című belső utazása volt. A kevés szereplős, többnyire monológokra építő darab sajnálatos módon nem tudta belopni magát a szívembe.

Gondolom azért, mert nem értettem. Volt benne néhány jó mondat – amit felfogtam, találónak éreztem, megérintett - de arra nem volt lehetőségem, hogy eltöprengjek rajta vagy megjegyezzem, mert ezeket a mondatokat követte még száz, aminek kerestem ugyan az értelmét, de nem találtam. Talán túl gyors volt számomra a tempó. Mindenesetre le a kalappal a színészek előtt, akik egyáltalán meg tudták jegyezni a bonyolult szöveget!. (2019/10/14)

A másik előadás már teljesen világos volt előttem. Ez A mumus című Stephen King thriller volt. Nem igazán kedvelem az írót, a műfajról is az a véleményem, hogy ahhoz, hogy izgalmas legyen, magával tudjon ragadni, ki tudjon tépni a megszokottból, nagyon izgalmasan kell előadni. Sajnos itt sem jött át a feszültség, pedig volt benne hektikusság, talán azért, mert nyilvánvaló volt, vagy azért, mert sokszor nem volt hiteles, esetleg, mert én nem voltam képes befogadni. Nem tetszhet mindenkinek minden és nem lehet minden tökéletes.

Az előadáshoz sajnos még egy negatívum társult, ami ugyan nem tartozott a darabhoz. Az előadás végeztével volt még egy, azt hiszem születésnapi performance a folyosón, kifelé menet. Mivel én nem tartozom a kapkodók közé, ezért csak a tömeg távozta után próbáltam elhagyni a nézőteret. Furcsálltam, hogy utolértem a sort, mivel a legelején zajlott a váratlan „meglepetés” és bár nagyon sajnáltam, hogy nem látom, csak néha szófoszlányok jutnak el hozzám, bosszankodtam is, hogy úgy lett kitalálva, hogy az utolsó pár sor semmit se érzékeljen az egészből, viszont rettentően unatkozzon az elsötétített folyosón. (2019/10/31)

A fotók a Genéziusz Színház honlapjáról származnak.

Teher alatt nő - avagy itt nem lehet megmaradni

Teljesen véletlenül, az utolsó pillanatban kerültem a címben említett előadásra. És ez nem is volt olyan baj, mert talán csak az tudott volna felkészülni, vagy előkészülni erre a darabra, aki már látta. Annyira meglepő, fordulatos, mozdulatlanságában is mozgalmas előadást tekinthettünk meg, amire előre felkészülni lehetetlenség.

Először azt sem tudtam, miről van szó, mert bár nem késtem el, de nem láttam a székeket.

Hogy érthető legyek, el kell mondanom, hogy a Teher alatt nő, három színésznőről szól, akik elég rangos hírnévre és ismertségre tettek szert Magyarországon, viszont pechemre az elsőről, akiről szó esett, nem is hallottam.

A színpadon 3 rendezői szék állt, de mikor bejöttek a nézők, az előadóművészek már elfoglalták a helyüket, így nem láthattam a rájuk írt neveket.

Aztán szépen kibontakozott előttem maga a stílus, a koncepció, hogy miről vagy inkább kiről is szól ez az egész.

Először Bulyovszkyné Szilágyi Lilla – akit én nem ismertem – életútja, majd Fedák Sári, végül Karády Katalin munkássága került illusztrálásra a színésznők által megformázva.

Bulyovszkyné Szilágyi Lillát Dobra Kata alakította. Számomra kicsit furcsa volt a stílusa, a hanghordozása, a németül, erőteljesen kihangsúlyozott szavak szinte már szájbarágósan bemutatva, de úgy gondoltam, hogy ilyen lehetett az általa megformázott hölgy is, hittem neki, mert ezt hitette el velem is.

Fedák Sári neve már ismerősen csengett, bár magánéletét, küzdelmeit nem ismertem túlságosan, de itt nem volt más lehetőségem, mint hogy tudomást szerezzek róla. Bíró Kriszta rendkívül hitelesen és szenvedélyesen formálta meg őt, a másodperc tört része alatt képes volt egyik végletből a másikba váltani.

Karády Katalin nevéhez már arc is tartozott, na és hang illetve hanghordozás, ami annyira egybevágott az őt formáló Kerekes Viktória alakításával, hogy csak arra vártam, mikor fakad dalra. Nem fakadt, sajnos, vagy nem sajnos, viszont láttam magam előtt a színésznőt, a kimért, megfontolt mozdulatait, egyszer még a cigaretta füstjét is érezni véltem.

Mindhárman fantasztikus ritmusban mutatták be az általuk megformált színésznők sorsát, a színpadon legördülő függöny utáni küzdelmeiket, a megaláztatásokat, a férfi dominancia elnyomását, ahogy semmibe veszik, lenézik őket, tárgyként kezelik és ellehetetlenítik. Egy pillanatra sem lanyhult a néző figyelme, érdekes volt az előadásmód, a mondanivaló, jó volt nézni őket, egy pillanatra sem untam, még akkor sem, ha nem azt figyeltem, aki éppen beszélt.

Ott voltam Lillával az 1860-as években, amikor a kritikusok elmarasztaló véleménye miatt Párizsba költözik, majd Németország több városában él és egy évi tanulás után fellép, és hatalmas sikereket arat. Beleolvashattam a férjével folytatott levelezésébe, ahol megmagyarázza, hogy nem lát más kiutat ahhoz, hogy elismert színésznő lehessen, csak ha megválik szeretett hazájától.

Fedák Sári életébe az I. világháború idején kapcsolódunk be, amikor elkezd politizálni. Ezek után Bécsbe menekül, ahol feljelentik, börtönbe is zárják. A negatív kritikát nehezen viseli, pedig rengeteg rajongója van, köztük Molnár Ferenc, kivel házasságot is köt, bár kapcsolatuk nem hosszú életű. Hiába volt korának sztárja, mivel támogatja a Tanácsköztársaságot, munkát itthon egy ideig nem kap, kénytelen útra kelni. Eljut Amerikába, ahol a magyar lakta városokban lép fel nagy sikerrel.

Karády Katalint a németek bevonulásakor teljesen ellehetetlenítik. Dalait nem játszhatja a rádió, az aktuális filmforgatást berekesztik. Kémkedés vádjával a Gestapo letartóztatja, megkínozza, de talpra áll. Vőlegénye viszontlátásának reménye élteti. Ujszászy azonban meghal, Karády idegösszeomlást kap. Felépülése után elhagyja hazáját és soha többé nem tér vissza.

Láttam a színészeket, láttam a kort, a rikkancsokat, ahogy az előadásokról tudósítanak, hallottam a férjek, szeretők és pártfogók megjegyzéseit, a rajongók ujjongásait, a Kossuth rádió tudósításait.

Úgy éreztem magam, mintha ott lennék, pedig csak 3 nő jelent meg előttem egy-egy székben ülve, néha dúdolva, néha zenedobozon játszva, de az arcukkal, a hangjukkal, a mozdulatukkal mindent, de mindent elmondtak a korról, a színészi mesterségről, a nők szerepéről a különböző időszakok társadalmában, a magányról, a büszkeségről és arról küzdelemről, amit azért vívtak, hogy ne felejtsék el őket az emberek.

„Mindegy, mit mondanak rólam, csak érezzem a szeretetüket.”

Ördögi Szextett

Most két színdarabról szeretnék írni egyszerre, mert túl sok hasonlóság van közöttük, többek között az is, hogy nem igazán nyerte el a tetszésemet.

Ez a nemtetszés több fokozatból áll, nem jelenthetem ki, hogy csak a történet, csak a színész, a rendezés, vagy a díszlet miatt, inkább hol ez, hol az, csak néha halmozódott, viszont egy közös azért volt bennük, a trágár kifejezések számomra nem illenek a színpadra, viszont feledtetheti vagy háttérbe szoríthatja egy jó előadásmód. Sajnos ez nem sikerült.

Szintén Pinceszínházban jártunk, tehát a hely adott volt, a tömeg annyira nem elvárt, de ez persze csak jó, viszont a tömény izzadságszag, ami beléptemkor az orromat kezdte facsarni, na, az nem volt kellemes.

Oké, ezek a körülmények, gyorsan elfárad az orr, lépjünk túl rajta, nem szimatolni jöttem, vagyis nem úgy. Az ülőhelyem kényelmes volt, a boltív mellett éppen jól láttam a színpadot, már ha nem a földön zajlottak az események.

Ennyi előjáték után rátérek a lényegre.

Az első darab, amit láttam a Pinceszínház társulatától, Az eastwicki boszorkányok. John Updike bicskanyitogató stílusa adott, a szókimondással pedig direkt operál, tehát annyira nem is voltam meglepve. A filmet látva pedig – ahol a szereposztás „szinte” mindent feledtetni tud – elképzelhető volt, hogy nem egy matinéra váltottunk jegyet.

A baj ott kezdődött, hogy a majd két órás film rendkívül lerövidült időben és térben is. Előismeret nélkül sokszor nehéz lett volna kihámozni, hogy ki honnan, merre, meddig, de a legrosszabb az volt, hogy ennek hiányában a percekre jutó káromkodás, a szerelmi aktusok és hozzá tartozó alkatrészek néven nevezése megsokszorozódott, és nekem ez enyhén szólva kezdett fájni. A drámaiságot kizárólag az obszcén szavak okozták, nem pedig a mögöttük lévő tartalom, mert az sajnos lemaradt.

Valószínű, hogy bennem volt a hiba, mert többen a környezetemben kacagtak és pirulva szájukhoz emelték a kezüket, de valahogy nekem nem húzódott mosolyra az ajkam.

Ez idáig a műről szólt - melyet Tasnádi István vitt színpadra -, amiről a színészek ugye nem tehetnek, elvállalták, hát eljátszották, de most térjünk is ki rájuk.

A történet három szingli nőről szól (Kis Kata, Büky Bea, Kiss Ágnes), akik csütörtökönként unalomból és a jó baráti viszony ápolása céljából összegyűlnek, álmodoznak, persze a pasikról és közben iszogatnak, mert miért is ne és egyébként is mit tehetnének mást magányos óráikon?

Nem szívesen írom le, de a három grácia annyira manírosan, frusztrálva és dilettánsként kezdte a játékot, hogy ha így maradtak volna, tuti, hogy nem ülök vissza a második felvonásra. Szerencsére úgy fél óra múlva sikerült elhagyniuk ezt a ripacskodást és némileg beleélniük magukat a szerepbe, egyre jobbak lettek, már amennyire lehettek.

A szomszéd házaspár szereplése viszont felettébb zavaró volt. Nekik nem sikerült levetkőzniük a rutintalanság okozta amatőrséget. Szerencsére hamarabb kifogytak a darabból, mint ameddig tartott, de sajnálom, hogy ezt kell, hogy mondjam, a hideg rázott tőlük. A nőnek (Kancsár Orsolya) a hangja, (nem) kifejező stílusa rendkívül irritált. Tudom, hogy bosszantania is kellett, mert egy hisztérikát alakított, de sajnos nem azért zavart, hanem mert annyira erőltette, annyira akarta és túlhangsúlyozta, hogy nem hittem el egy szavát sem. A férfinak (Gargya Balázs) a színpadi mozgása, a szinte már olvasott szövegfelmondása annyira kispályás volt, hogy emiatt a viccesnek szánt mozdulatokon képtelen voltam nevetni.

A végére hagytam azért egy kis jót is. Deryll (Janik László), vagyis maga az Ördög megformálása viszont remek volt. Képes volt a szerepét átérezni, sikerült magát beleélnie és ezt átadni a nézőközönségnek. Ha kellett megújult, néha még meg is lepett, látszott rajta, hogy értette a ráosztott szerepet, hogy mit kell kifejeznie, egyáltalán miről szól a darab! A hölgyek mellette kicsit jobban teljesítettek, elnézést, hogy ezt is az ő számlájához írom, de szerintem így történt, a lényeg, hogy amikor színre lépett, akkorra kezdett egyé forrni, formálódni a darab, és így a végére valamelyest összeállt, nem hullott szét darabjaira.
Rendező Varga Bálint.

A másik színdarab is a Pinceszínház előadásában zajlott, a helyszín adott, és maradt az ok okozat, doh és izzadságszag, de hát tessék elfeledtetni az előadással! Sajnos nem sikerült…

A mű címe Francia rúdugrás, Mohácsi István darabja és 18+ besorolást kapott, szóval számítani lehetett még több intim jelenetre. Arra azért most sem voltam teljesen felkészülve, hogy itt még több obszcén szó, még több gusztustalanság kerül nyíltan terítékre, de már kicsit immunisan közeledtem a sikamlós jelenetekhez, a szexualitás nyílt ábrázolásához.

Maga az előadás nagyon érdekesen indult, rendkívül innovatív volt, ahogy a máshol lejátszódó történéseket a nézők tudtára adták. Annyit muszáj előrevetítenem, hogy két házaspár csoportterápiára érkezett a pszichológusához, ahol a pozitív eredmény reményében egy hétvégét töltenek. Igazán ezt nem értettem, hogy miért kellett két párnak lenni, mert „igazi” közös tevékenység a terápia szempontjából nem történt, de mindegy. Ötödik személy, a pszichológus (Gargya Balázs) már nem volt ismeretlen előttem az előző darabból és sajnos, most is hozta a formáját, azaz, elég kontárként alakította a szerepét. Nem is vesztegetnék rá több szót. A hatodik személy pedig egy váratlanul betoppanó szerető (Kis Kata), egy nagyon magabiztos, dekoratív hölgy személyében, legalábbis képes volt ezt velem elhitetni.

A házaspárok, Zsuzsa és Ákos (Kancsár Orsolya és Varga Bálint) illetve Kati és Gyuszi (Büky Bea és Rácz László) ismerték egymást, a feleségeket már én is az előző darabból, most kellemes csalódást okoztak, főleg Kati, egész ügyesen sikerült eljátszaniuk a szerepet, használni a színészi készletet. Mondjuk itt nem is volt túlságosan mély gondolati sík, elvont tartalom, igencsak sekélyes és hétköznapi volt a mondanivaló, de hát helyzetkomikumra építő vígjáték akart lenni, amit viszont megint csak az obszcén szavak egyre sűrűbb használatával kívántak elérni. Persze a közönség most is vevő volt a „poénokra”. (Mellettem egy fiatal lány a térdét csapkodta, mikor a farok szó különböző megnevezései elhangzottak, előttem pedig a férj félve nézett a feleségére, hogy vajon nevet-e, mert akkor ő is elkezdhet felszabadultan röhögni.)

Az előadást itt is a darab hímtagjai – legyek én is stílusos – mentették meg. Bár inkább csak az egyik férj érdemel figyelmet, Gyuszi. Ő volt az egyetlen, aki - bár a végszót nem fogom neki megbocsátani - az előadás alatt képes volt úgy lavírozni, hogy a vulgáris kifejezések között a mimikájával, hatásszüneteivel és egy-egy sóhajjal vagy nyögéssel tényleg viccesnek hatott.

Ha ezt a többieknek sikerült volna elsajátítani, belecsempészni az előadásukba, legalább csak néha, akkor feledtethették volna az alpári és közönséges kinyilatkoztatásokat.

A fotók a Pinceszínház honlapjáról származnak.

Bernarda Alba háza

Mint moziba, úgy a színházba is szeretek úgy elmenni, hogy ne nagyon ismerjem az alkotás előéletét, ne olvassak róla kritikát, hogy ne tudjon befolyásolni. Persze azért egy Ember tragédiájára nem tudnék úgy beülni, hogy semmit se tudjak róla, de mivel kisszínházas, nem nagy volumenű előadásokra váltottunk jegyet, így ez nem volt annyira nehéz.

Federico García Lorca neve nem volt ismeretlen előttem, de azon kívül, hogy spanyol származású költő és drámaíró, nem igazán tudtam róla semmit. Most legalább egy művét sikerült megismernem, a Bernarda Alba háza című drámát, melyet a szegedi Genéziusz Színház előadásában volt szerencsénk megtekinteni.

A műről annyit kell tudni, hogy nagyon mély mondanivalóval rendelkezik egy letűnt korból, ahol még az erkölcs és morál szavakat komolyan vették, ahol a nők még az ablakon keresztül sem tekinthettek a másik nemre, ahol a családfő szava szent és sérthetetlen és ahol a boldogság érzése nem törvényszerű és elvárt fordulat, inkább a hozomány kísérője, esetleg, véletlenül.

Ebben a darabban csak nők játszanak, hiszen a történet is onnan veszi kezdetét, mikor az édesapa temetéséről visszatérnek. Az anya, öt lánya és egy cseléd játssza a főszerepet, mellé még érkezik egy női rokon, egy másik cseléd és az őrült nagymama. A ház hangos a szópárbajoktól, a hagyományos konvenciókból kitörni vágyó hajadonok kétségbeesett férjkeresésétől, melyre nem sok esély nyílik és a jelentkezők száma is csekély és melynek lehetősége az egyetlen mód a szülői házból való kitörésre. Az idő viszont telik és a fiataloknak elképzelhetetlen, hogy a 8 éves gyászidőt ilyetén ép ésszel túléljék.

Bepillantást kapunk az együttélés nehézségeibe, a vasmarkú anya parancsainak kilátástalannak tűnő kijátszásának igyekezetébe, az eladósorba kerülő leányok féltékenykedéseibe, az előbukkanó titkok leleplezésére, a már-már ölre menő viták felszínre törő és az unalomtól felizzott vágyakból kirobbanó vulkánkitörésére.

A társulatnak annyira fantasztikusan sikerült belehelyezkednie a szerepbe, a színészek olyan átéléssel adták elő a mai kor számára már nagyon idegennek ható ideákat, és a már akkor is áthágni kényszerült erkölcsi normákat, hogy bizony sikerült elhitetniük velem, hogy én most ott vagyok, 1939-ben, a háború kitörésének küszöbén és a mai szemmel kegyetlennek tűnő anyának igaza van, csak jót akar, a cselédek intrikái jó szándékból adódnak, a nagymama őrülete pedig nem hiábavaló, hanem intő jel, hogy milyen következménye lehet annak, ha a merev, végletekig fokozódó, indulatos szabálykövetés ellen fordulnak.

Le a kalappal a lányok – színésznők – előtt, akik egy pillanatra sem estek ki a szerepből (pedig a nézőközönségben adódott néhány hangoskodó megjegyzés), nem veszítették el a fonalat, hihetetlen koncentrációval és odafigyeléssel élték át a különböző karaktereket és egyértelműen, sokszor már félelmetesen hozták a megformálni kívánt szerepet. A szöveg sem volt számukra kihívás, pedig nem a mai szlengben beszéltek, hanem nagyon ízesen és felettébb gyors lendülettel.

A díszlet és a jelmez is pont elég volt, nem kellett se több, se kevesebb, akkor hangsúlyozódott ki, amikor kellett, gondolok itt például a feketébe öltözött nők között megjelenő piros ruhás testvérre, aki így egyértelműen, mégsem kirívóan a lázadást és a vérig menő küzdelmet szimbolizálta.

Korábban nem ismertem a társulatot, úgyhogy nem tudom, milyen lehetőségei lehettek volna még a rendezőnek, Horváth Istvánnak a szerepválasztásban, de szerintem kellőképpen mérlegelte, mert mintha rájuk öntötték volna. A színdarabot egy rendkívül összeszokott, egymásra figyelő művészi gárda alkotta.
Szereplők: Gárdián Edit, Üllei Kovács Gizella Anna, Kiss Szimonetta, Csíkos Mariann, Jónás Anna, Hegedűs Veronika, Rupáner Ágnes, Remzső Andrea, Majoros Ildikó és Ignéczi Dóra.

Made in Hungária

A 8. évfolyam mérföldkő egy gyermek életében. Ilyenkor nagyon sok változáson megy keresztül mind külsőleg, mind belsőleg. Nem tudja, hogy kicsoda és mi a keresnivalója ebben a világban, ahová szeretne tartozni, de fogalma sincs, miként tegye. Napról napra változik, keresi önmagát, lázad és nem ért egyet senkivel, a kamaszodás teljesen kimeríti, nem képes koncentrálni vagy kellőképpen teljesíteni és ettől rosszul érzi magát, befelé fordul, a külsőségekre helyezi a hangsúlyt, vagy vállat rándít és úgy tesz, mint akit egyáltalán nem érdekel semmi, csak a haverok.

Mindeközben a környezete is változik, a helye is a világban és a megszokott egyszerre idegenné válik. Lezárul egy korszak, elérkezik a ballagás ideje, hogy felvételizni kell más iskolákba, de még a Waldorf-gimnáziumba is, ahol adott volna a továbbjutás, de egy olyan megmérettetésre is sor kerül, amit drámának nevezünk.

A helyzet korántsem olyan drámai, mint neve jelzi. A gyerekek azért hozzá vannak szokva a szerepléshez, hisz minden évben elő kell rukkolniuk valamivel, de ekkor egy nagyobb lélegzetvételű, komolyabb eseményre kerül sor. Egy színdarabra, amire rengeteget készülnek, több hónapon keresztül, kezdetben csak a szabadidőben, az utolsó hónapban viszont már napi szinten, akár az órák helyett is. Ebben az esetben kb. 300 órát vett igénybe mind a szereptanulás, a koreográfia elsajátítása vagy a jelmezek megalkotása.

A 8. osztály idén a Made in Hungária című zenés darabot adta elő. Ez az osztály hozzá van szokva a nehézségekhez, a váratlan helyzetekhez. Többször adódott már olyan dolog az iskolai életükben, amitől a Waldorf-pedagógia inkább óvja és kíméli a gyereket, nekik viszont keresztül kellett menniük rajta, de talán ennek is köszönhető, hogy hihetetlen problémamegoldó képességgel rendelkeznek. Igyekeztek is mindent önállóan megoldani, de legalábbis vétójogukkal élni, ha pedig nem sikerült, biztosak lehettek benne, hogy ott van mellettük Manyi néni, az osztálytanító, hogy kihúzza őket a csávából vagy egy új utat mutasson, természetesen a szülők segítségével, ha erre adódott igény.

A nehézségek a külső szervezésben is megjelentek, mint a színhely megválasztása, a technikai előkészületek, a zenekar véglegesítése – mivel az élőzene evidens volt – vagy a jelmezek megválasztása, kivitelezése. Mondanom sem kell, hogy utóbbi nem a fiúk életében okozott többször fennakadást, de végül a lányoknak is sikerült közös nevezőre jutniuk. A piros pöttyös szoknyát, a hozzá tartozó tüllel ők varrták meg, akárcsak a fiúk a nyakkendőjüket.

És akkor még itt van, hogy az összes akaratot és utasítást be kell(ene) tartatni egy 14 éves kamasszal, aki már a nézésében is többet pimasz, mint nem, aki percenként képes megsértődni egy-egy apróságon, visszabeszélni, ha úgy érzi, neki van igaza és fölöttébb felháborodni, ha nem tetszik neki valami, akár jogosan, akár nem.

És hogy mi lett a végeredmény? A pódiumra egy olyan összeszokott, egymásra figyelő és egymást segítő társaság érkezett, akik nem elég, hogy nagy nyilvánosság előtt fesztelenül mozognak a színpadon, de még élvezik is! A lányoknak fülig ért a szájuk, ha énekeltek, ha táncoltak, a fiúk lazák voltak, ahogy egy rockzenészhez illik és szemtelenek, ahogy a természetükből adódik. A táncok koreográfiája illett az egyéniségükhöz és a darabhoz, néha kihívó volt és erotikus, néha játékos és visszafogott. Pont olyan volt a paletta, amilyen egy ilyen korú gyerekben nap, mint nap lejátszódik: színes és izgalmas, fájdalmas és szívet melengető, vicces és groteszk.

A főbb szerepek telitalálatok voltak. A néző észre sem vette, hogy Miki csak a próbák felétől volt képes részt venni a csapatmunkában, mivel sokáig mankóval járt. Az sem látszott, hogy az egyik fiúnak éppen gyomorrontása volt, az egyik lánynak görcsölt a hasa, egy másik fiú pedig tegnap balesetet szenvedett, nehezére esett a beszéd is.

A „mellékszereplőket” sem nevezném mellékesnek, hiszen a legtöbb humor tőlük származott! A ritkán látott társbérlő színpadra lépése önmagában nevetést generált, akárcsak Bigali elvtárs parádés alakítása. Némileg kevesebb volt az osztálylétszám, mint a szereplőgárda, ezért néhányan akár három szerepben is „tetszelegtek”, kiválóan oldva meg ezt a nehéz feladatot is.

A Made in Hungária filmbeli változatától a színdarab több helyen eltért, ami szerintem előnyére vált, hiszen itt fiatalabbak adták elő, az ő jellemükre formálva. A forgatókönyvből számos dolog ki lett húzva, meg lett „szelídítve” illetve át lett koreografálva, csak azért, hogy waldorf-kompatibilis legyen, ne sértse a közízlést, mindezt anélkül, hogy azért az alapvető konfliktus se sérüljön és építkezni tudjon a végkifejletig.

Bár a gyerekek nem értették mindig, hogy mit, miért csinálnak és miért úgy reagálnak, hisz ez a nemzedék nem érezheti át azt a korszakot, amikor nem volt szabad eltérni a megszokottól, hogy mindenért engedélyt kellett kérni, és többnyire elutasításban részesültek, mégis sikerült beleérezniük és kifejezniük a főbb mondanivalót. A lázadás – a kamaszos lázadás – azért érződött a játékukon, nem voltak kínos szünetek, megakadások, a színhely-változtatások is elég gyorsan peregtek, nem volt szükség túl sok díszletre, a gyerekek uralták a színpadot, vonzották a tekintetet. Amatőrök voltak, de profi amatőrök, akik élvezik, amit csinálnak és elvarázsolják a nézőt, aki azon veszi észre magát, hogy csak tapsol és éljenez, és nem hiszi el, hogy elrepült másfél óra!

Két előadás is lezajlott, egymás után, amitől kicsit féltem, hogy a másodiknál már túl fáradtak lesznek, ehelyett parányit még jobban sikerült, mint az első és ugyanolyan lelkesedéssel vitték végig, sőt még néhány cenzúrázott gondolat is bekerült a jelenetekbe, csak hogy igazi legyen a show-törés!

Meglepetésünkre a szülőket is felcipelték a színpadra, hogy együtt „csavarjuk fel a szőnyeget”, és persze a megérdemelt tortát is elfogyasztották, ki így, ki úgy J.

Szülői értekezlet

„Színház az egész világ.

És színész benne minden férfi és nő.”

Shakespeare

Már nagyon régen voltam szülői értekezleten! Nem azért, mert nincs gyerekem, vagy mert bojkottálom az iskolai összejöveteleket, hanem mert mi olyan iskolába járunk, ahol nem szülői értekezlet, hanem szülői est van.

Ez már nevében is másképp hangzik és a kivitelezés is rendhagyó. Itt süti van az osztályterem közepén, amit a szülők körbeülnek és bár az osztálytanító vezeti a beszélgetést, amely a gyerekekről, az iskoláról és a feladatokról szól, a hangsúly a kötetlen beszélgetésen van.

Tegnap viszont sikerült visszautaznom szüleim idejébe, abba a letűntnek látszó, tekintélyelvű korba, ami tulajdonképpen a mai napig létezik minden egyes állami iskolában. Sőt! Hallomásokból tudom, hogy a régmúlt időket még fokozni is tudják.

Ha tényleg a gyerekemről lett volna szó, akkor nagyon, nagyon rosszul éreztem volna magam ebben az egyszínű, egyfelé néző, rácsos ablakú teremben, ahol a középpontban a zöld tábla és az előtte vergődő tanár játszotta a főszerepet, de szerencsére, csak egy színházi előadás közepébe csöppentem, így fesztelenül nevetgélhettem.

Az Alterra Zsinagóga adott otthont a Füge Produkció, Szülői értekezlet című előadásának. A rendezvényszervező, nevéből adódóan, általában a Zsinagógában mutatja be a különböző társulatok darabjait, de most rendhagyó módon a helyszín valóban egy iskola volt, ahol zsúfolásig megtöltöttünk egy termet, mi a nézőközönség, kik egyúttal a szülőket is „játszottuk”.

Miután bejött Ildikó néni, az osztályfőnök, (Stefanovics Angéla), felíratta velünk egy papírra a nevünket, hogy senki se lógjon ki a sorból. Természetesen hamarosan kiderült, hogy nem minden szülő néző, van közöttünk „hivatásos” anyuka és apuka is. Minderre szép fokozatosan derült fény.

Kezdetben egyszemélyes társulat volt, ahol a tanító néni előadta, hogy milyen elképzelései vannak a közelgő ünnep osztályszintű megvalósítására. Majd egyesével bevonta néhány gyermek anyukáját, apukáját, attól függően, ki volt jelen. Ettől a közvetlenségtől sikerült nekem is annyira beleélnem magam a történésekbe, hogy többször jelentkezni akartam, hogy hozzászóljak a témához.

Szerencsére az utolsó pillanatban sikerült visszafognom magam, bár nem vagyok meggyőződve róla, hogy a színészek, vagyis a tanító néni ne tudta volna kellőképpen kezelni egy túlbuzgó néző kifakadásait, beleépítve a játékába, de erre nem került sor.

Annyira valósághű volt az előadás, hogy néha még nevetni se mertem, nehogy a hozzám legközelebb ülő szülő megsértődjön.

A fő téma az anyák napi műsor rendhagyó vagy nem rendhagyó kivitelezése volt. A tanító néni várta az ötleteket az ősöktől, miközben neki már volt egy elképzelése az egészről és nem szerette volna, ha ez másképp alakul. Ehhez viszont meg kellett nyernie a szülőket, hogy értsenek vele egyet. Ezt nagyon ügyesen tette. A különböző hangulatingadozásait már-már beteges mivoltában kifejezve igyekezett a jelenlévőket meggyőzni, vagy a felelősséget rájuk hárítani, és önmagát hol áldozatként, hol egy érzékeny diktátorként beállítani.

A szülők gyönyörűen jelképezték a társadalmi létra különböző fokain álló polgárok és vezetők természetbeli különbözőségeit, illetve azokat a főbb jellemtípusokat, melyek egy-egy közösségben leginkább először szembetűnnek.

Ezért volt itt a jó kiállású, magas, határozottnak látszó politikai vezető apuka (Nényei Pál), kinek határozottsága a múltból táplálkozott, mikor is egy elnyomott és kisebbségbe taszított, sok megaláztatásban részesült gyerekkorra derült fény.

Jelen volt a mindenkihez kedves és látszólag alkalmazkodó, a kellő pillanatban köpönyeget forgató, túlbuzgó anyuka (Urbanovits Krisztina), ki bármi áron megvédi csúfolásnak kitett duci kislányát, nem riadva vissza a sztereotip megjegyzésektől, a személyeskedéstől, a közhelyektől és a csúnya beszédtől sem.

A szülők között ült az elnyomott, ügyetlen apuka is (Dióssi Gábor), aki először volt jelen a szülői értekezleten és aki már hangszínében sem akart kitűnni a többiek közül, ő csak mint csendes megfigyelő vett részt, szinte elnézést kérve a jelenlétéért, mégis sokat mondva vagy inkább suttogva emelt szót a változások ellen. Folyamatosan jegyzetelt, hogy kórházban lévő feleségének be tudjon számolni minden egyes elhangzott szóról és aki felhívja a figyelmet beteges gyermekére, nehogy bármiféle atrocitás is érje őt, főleg fizikai síkon.

És itt volt még az az anyuka is (Szabó Borbála), aki szinte csak azért volt jelen, hogy ellent tudjon mondani a másik anyukának, hogy feje tetejére állíthassa és megkérdőjelezhesse mások mondanivalóját, hogy kiboríthassák a táskáját és hogy fény derüljön néhány szégyellnivaló tettre.

A főbb típusok mellett még volt pár anyuka, apuka – egyiküket a rendező, Végh Zsolt alakított -, akik színesítették a műsort, és némelyikről nehezen lehetett csak eldönteni, hogy vajon tényleg a darabhoz tartozik-e, vagy csak egy néző, akinek van egy hasonló korú gyereke és összekeverte az időpontokat.

Ez a spontánság talán abból is adódott, hogy a darab résztvevői közül nem mindenki volt színész. Mint később megtudtam Szabó Borbála írta a darabot, Nényei Pál pedig valójában tanár.

A tanító néni pedig vergődött, hogy az igazát érvényesítse, még pedig visszafogottságában is parádés mondatokkal, arckifejezésekkel és mozdulatokkal. Az állandó sértődöttség még akkor is halványan látható volt az arcán, mikor éppen örült, és mikor feladta a küzdelmet a szülőkkel szemben, és látványosan kivonult a teremből. A semmitmondó ürességet, amit hagyott maga után, nehezen lehetett betölteniük a többieknek, néha át is suhant a termen, szinte észrevétlenül, hogy ezt igazán lehetetlenné tegye. A műsor vége felé természetesen kibújt a szög a zsákból, nagy meglepetést okozva az osztályteremben, de még nagyobb eredményt elérve.

Egész társadalmunk leképezése volt ez egy letűnt kor sziluettjén keresztül, a frusztrált szülők még frusztráltabb gyerekein át egy olyan kor felé, amiből semmi jó sem sülhet ki, ha nem történik változás.

És mi csak ültünk az iskolapadokban, mint szülők, kapkodtuk a fejünket a megszólalók között és azt gondoltuk, hogy a gyerekünk idejár, a harmadik bébe és a tanító néni megbolondult, jobb lesz csendben maradni...

A fotókat Révész Róbert készítette.

Rózsa és Ibolya

Aki nem ismeri Rózsát és Ibolyát, az is hallott már a szerelem mindent legyőző erejéről, a határtalan bánatból táplálkozó remény beteljesüléséről, a jó jutalmáról és a rossz büntetéséről, de legalábbis megjavulásáról.

Abba a szerencsés helyzetbe kerültünk, hogy a klasszikus népmesei fordulatok színpadi változatát tekinthettük meg, méghozzá a bemutató napján.

A tündérvilág jelent meg a szemünk előtt, méghozzá parádés díszletekkel. Az erdő, a tündérek birodalma nagyon kifejező volt, főleg a fákat és a szél játékát sikerült életszerűvé tenni, de kiemelkedett a látványból, a függönnyel imitált tó megjelenítése is.

A jelmezek számomra már nem voltak ennyire lenyűgözőek. Értem én, hogy a legtöbb rózsa színe a piros, ezért ott minden piros színbe öltözött, de azért lehetett volna árnyalatokat is belevinni, ha nem egyenesen a sárga, fehér stb. színek jelennek meg a palettán. Így sajnos nekem a királynőről mindig az újasszony-tánc jutott eszembe.

Ibolya, a tündér királylány viszont a kellemes lilájában, üde színfolt volt, lévén, hogy nem öltözött az egész családja ebbe a színbe.

A színészek játéka viszont feledtette ezt a hiányosságot, bár néhol kicsit esetlennek tetszett, főleg Rózsa királyfi volt igencsak visszafogott, de majd belejön.

Nagyon hangulatosan váltakozott a próza és az ének, színvonalas volt a táncosok koreográfiája, mindezt kitűnően kísérte a 3 zenész, akárcsak a különböző effekteket. A pengetős, fúvós és vonós élőzene nagyon megemelte a színpadi jelenetek ritmusát.

A humor sem maradt el a két felvonás alatt, aminek főleg a gyerekek örültek, hiszen elsősorban nekik szólt. Nadragulyára, a gonosz tündér cselédre osztották a legtöbb vicces jelenetet, ami nagyon hangulatossá tette a varázslatokkal átszőtt történetet, finomított a gonosz cselszövés tragikumán.

Tengo famiglia!

Nagyon szerettem volna újra színházba menni, hogy megnézzünk együtt egy darabot, nem csak azért, mert olasz vonatkozású maga a történet, és ha olasz, akkor már rossz nem lehet, hanem mert egyik kedvenc színészem is szerepel benne, Benedek Miklós.

Egy pesti társulat, az Orlai Produkciós Iroda jött Szegedre, hogy előadja A folyón túl Itália című darabot. A ruhatárosok már csak ránk vártak, hogy beadjuk a kabátunkat, a színészek sajnos nem voltak ennyire türelmesek.

Maga a történet akár Magyarországon is játszódhatna, de persze nem véletlen az sem, hogy a kiindulópont Amerika. Abban az országban tényleg léteznek nem mindennapi távolságok, melyek a színdarab szempontjából fontosnak bizonyultak. Bár a történelemkönyvük nem túl vastag, de a több hullámban érkező bevándorlókról valószínű több kötet is megtelne.

Ennek az olasz családnak, ahová bekukkanthattunk, a mindennapjait követhetjük nyomon pár hét, pár hónap leforgása alatt. Ki sem kell mozdulnunk a new-yorki szobából, talán csak a konyhába, hogy megismerjük Nonna és Nonno, valamint Nunzio és Emma, a négy nagyszülő változatosnak ugyan nem mondható, de annál szórakoztatóbb és könnyedségbe burkolt bölcs mindennapjait. Az unoka látogatásai pedig bearanyozzák a vasárnapokat, melyek a hétköznapokat is elviselhetőbbé teszik. Persze erről nem nyilatkoznának nyíltan, ki nem mondanák, de talán nem is kell. A humoros piszkálódások, a kedves szúrkálódások, a gunyoros pillantások mindent elárulnak.

Nem kell elmesélni, hogy a gyerekfejjel gonosznak hitt szülő tulajdonképpen a legnagyobb elismerést érdemli, amiért hajóra tette egyetlen gyermekét, hogy neki már ne kelljen nélkülöznie.

Azt sem kell elmondani a többieknek, hogy az orvosi lelet nem sugall már hosszú életet.

Nem kell befolyásolni ezzel senkit. Lesz ami lesz.

Csak az a fontos, hogy valahogy az unokát itt tartsák maguk mellett, ha már a szülőket nem sikerült. Az a fontos, hogy ne essen szét a család! A távolság megöli a vasárnapokat! Elvesznek. Nem léteznek többé. Hiába van telefon, a személyes találkozást nem pótolhatja semmi!

Erről szól ez a két felvonás. Egy fiatal srácról, Nickről, akit mindenáron maguk mellett akarnak tartani a nagyszülők. Bármilyen fondorlatra képesek a cél érdekében, mindenki oly módon, amilyen eszköznek birtokában van. Nonna akár minden nap elkészítené az ősi recept alapján a báránysültet, ha ezzel itt tarthatná. Emma misét mondat érte és megkísérli összehozni egy kedves lánnyal, Caitlinnel, akivel mindig a közért csemege pultjánál fut össze.

A férfiak ugyan nem szőnek cselt, ők másképp próbálják marasztalni a fiút. Megosztják vele a tapasztalataikat, elmesélik a múltjukat, fotókat nézegetnek és játszanak.

Mindenki játszik. Nem úgy, mint a színészek, nem úgy, mint akik szerepelnek, hanem úgy, ahogy egy család működik, mikor együtt vannak, ünnepelnek, vagy csak meghitten körül ülik az asztalt és esznek, vagy társasjátékot játszanak és megint esznek. Az asztalon zöldség és hús, pasta, parmezán és mozzarella és egy pohár bor. Ízek kavalkádja a nappaliban és az olasz család szívében. A generációk megférnek egymás mellett, tudnak együtt működni, még ha manapság ezt nehezen is hisszük el.

Élnek. Minden pillanatban, harsány eleganciával, tébolyult párbeszédekkel, indulatos empátiával, öniróniával és könnyeden, vagy a pánikrohamig elcsüggedve, a szomorúságtól feldühödve… Élnek. Addig, amíg lehet. És még azután is... egy kicsit. A lényeg az, hogy együtt legyenek. Tengo famiglia!

Sajnos sokszor ez sem elég. Hiába szeretném én, ha a másik nem akarja. Az élet többnyire nem happy end. Ez a színdarab sem. Pedig szinte végignevettem az egészet! Ilyen az élet. Nevetünk, pedig legszívesebben sírni volna kedvünk.

Varázslat

Az idei Adventi bazár, melyet az iskolában rendez meg a mindenkori 2. osztály, az összes évfolyam tanulói, szülei és ismerősei számára, nem sokban tért el az előző évektől. Mint mindig idén is kávéházat rendezett Tami osztálya. Annyiban módosult a felállás, hogy ebben az évben nem a szülők vették fel a rendelést és szolgáltak fel, hanem már a gyerekek.

Elég nagyok voltak ahhoz, hogy ne borítsák rá a vendégre a kávékülönlegességeket, akárcsak ahhoz, hogy megjegyezzék a néha igencsak bonyolult megnevezéseket. Néha azért láttam zavart az arcokon, amikor egy négytagú család mindegyik tagja különböző italt rendelt, de ez csak átmeneti volt, mert senki sem felejtette el, aki meg mégis, az felírta.

A szülők pedig végre pihenhettek, kivéve azt a néhányat, akik a kávét főzték, mert ezt nem bíztuk a gyerekekre. Persze az rosszul viselte ezt a felállást, aki szeretett volna középpontban lenni, de lejárt a felnőttek ideje, a gyerekek minden váratlan fordulatot kifogástalanul kezeltek.

Nagy volt a nyüzsgés az egész iskolában, nem csak a mi osztályunkban, mindenki előrukkolt valami fantasztikussal, bár az ételek most nekem nem nagyon jöttek be. Az egyiket túlrozmaringozták, a másik nem sült meg rendesen, a harmadik pedig hideg volt, de azért nem maradtam éhen.

A fő attrakció viszont az Adventi bazár után következett. Az egész osztály elszivárgott, hogy a szülők gyorsan és alaposan kitakarítsák a helységet, hogy este hatkor a szegediek körében csak Kapcának nevezett művelődési házban újra összegyűljenek, immár egy komoly színdarab megtekintése céljából.

Úgy egy hónappal korábban vették kezükbe a gyerkőcök a Varázsfuvola megrövidített, de annál viccesebb változatának szövegkönyvét. Tami nagyon izgult. Ő volt az egyik mesélő, az egyik szolga és „mellesleg” a súgó. Mit tegyünk, ha a gyerekünknek ennyire jó esze van! Nem tehetünk semmit.

Már egy héttel korábban szinte mindenki szövegét fújta, a sajátját pedig fantasztikus átérzéssel és színészi képességgel adta elő. A beszédén kissé érződött az adrenalin megemelkedett mértéke, de mikor nem volt szövege, színészeket megszégyenítő arcjátékok és mozdulatsorok jellemezték.

Nagyon büszke voltam rá! A főszereplők is parádéztak, nem is gondoltam volna, hogy ennyire színes egy 6. osztályos a Waldorf–iskolában.

Ezen a linken megtekinthető az egész előadás.

Két héttel később módunkban állt a pesti Erkel Színházban is végignézni a Varázsfuvolát. Több autóval mentünk, mivel vonattal nem lett volna biztosított a visszaút és néhány szülő is szívesen elkísérte a gyerekeket. Már az indulás is kalandos volt, mivel Anti otthon felejtette a jegyeket. Az volt a szerencse, hogy az egyik apuka késett, addig Antinak legalább eszébe jutott, hogy egy igencsak fontos dolog nincs nála és hazaszaladt érte.
A megérkezés sem úgy alakult, ahogy azt terveztük, bár mi időben odaértünk – nálunk volt a jegy, úgyhogy illő is volt, de az egyik autó nagyon eltévedt, már csak a nyitány után futottak be.

Az előadás nem igazán nyerte el a tetszésemet. Az Éj királynője gyönyörűen, Pamina is szépen énekelt, de a többiek szerintem középszerűek voltak. A háttérben vetített híradórészletek sem nyűgöztek le, akárcsak a hirtelen ledobott jelmezek alatt lapuló farmer és cicanadrág. Tamival néha dőltünk a nevetéstől, mikor a karzat elkezdett köhögni. Nem tudom ilyenkor mi történt, de sorba köhögött minden gyerek, néha még ritmusra is.

A hazaút már fárasztó volt, mindenki más autóba szállt, mint odafelé, egyre nagyobb volt a kavarodás. Tami sem oda, sem vissza nem velünk utazott, sajnos, bár még Antival minket is szét akartak választani, de ezt az én kedvesem nem hagyta!