Teher alatt nő - avagy itt nem lehet megmaradni

Teljesen véletlenül, az utolsó pillanatban kerültem a címben említett előadásra. És ez nem is volt olyan baj, mert talán csak az tudott volna felkészülni, vagy előkészülni erre a darabra, aki már látta. Annyira meglepő, fordulatos, mozdulatlanságában is mozgalmas előadást tekinthettünk meg, amire előre felkészülni lehetetlenség.

Először azt sem tudtam, miről van szó, mert bár nem késtem el, de nem láttam a székeket.

Hogy érthető legyek, el kell mondanom, hogy a Teher alatt nő, három színésznőről szól, akik elég rangos hírnévre és ismertségre tettek szert Magyarországon, viszont pechemre az elsőről, akiről szó esett, nem is hallottam.

A színpadon 3 rendezői szék állt, de mikor bejöttek a nézők, az előadóművészek már elfoglalták a helyüket, így nem láthattam a rájuk írt neveket.

Aztán szépen kibontakozott előttem maga a stílus, a koncepció, hogy miről vagy inkább kiről is szól ez az egész.

Először Bulyovszkyné Szilágyi Lilla – akit én nem ismertem – életútja, majd Fedák Sári, végül Karády Katalin munkássága került illusztrálásra a színésznők által megformázva.

Bulyovszkyné Szilágyi Lillát Dobra Kata alakította. Számomra kicsit furcsa volt a stílusa, a hanghordozása, a németül, erőteljesen kihangsúlyozott szavak szinte már szájbarágósan bemutatva, de úgy gondoltam, hogy ilyen lehetett az általa megformázott hölgy is, hittem neki, mert ezt hitette el velem is.

Fedák Sári neve már ismerősen csengett, bár magánéletét, küzdelmeit nem ismertem túlságosan, de itt nem volt más lehetőségem, mint hogy tudomást szerezzek róla. Bíró Kriszta rendkívül hitelesen és szenvedélyesen formálta meg őt, a másodperc tört része alatt képes volt egyik végletből a másikba váltani.

Karády Katalin nevéhez már arc is tartozott, na és hang illetve hanghordozás, ami annyira egybevágott az őt formáló Kerekes Viktória alakításával, hogy csak arra vártam, mikor fakad dalra. Nem fakadt, sajnos, vagy nem sajnos, viszont láttam magam előtt a színésznőt, a kimért, megfontolt mozdulatait, egyszer még a cigaretta füstjét is érezni véltem.

Mindhárman fantasztikus ritmusban mutatták be az általuk megformált színésznők sorsát, a színpadon legördülő függöny utáni küzdelmeiket, a megaláztatásokat, a férfi dominancia elnyomását, ahogy semmibe veszik, lenézik őket, tárgyként kezelik és ellehetetlenítik. Egy pillanatra sem lanyhult a néző figyelme, érdekes volt az előadásmód, a mondanivaló, jó volt nézni őket, egy pillanatra sem untam, még akkor sem, ha nem azt figyeltem, aki éppen beszélt.

Ott voltam Lillával az 1860-as években, amikor a kritikusok elmarasztaló véleménye miatt Párizsba költözik, majd Németország több városában él és egy évi tanulás után fellép, és hatalmas sikereket arat. Beleolvashattam a férjével folytatott levelezésébe, ahol megmagyarázza, hogy nem lát más kiutat ahhoz, hogy elismert színésznő lehessen, csak ha megválik szeretett hazájától.

Fedák Sári életébe az I. világháború idején kapcsolódunk be, amikor elkezd politizálni. Ezek után Bécsbe menekül, ahol feljelentik, börtönbe is zárják. A negatív kritikát nehezen viseli, pedig rengeteg rajongója van, köztük Molnár Ferenc, kivel házasságot is köt, bár kapcsolatuk nem hosszú életű. Hiába volt korának sztárja, mivel támogatja a Tanácsköztársaságot, munkát itthon egy ideig nem kap, kénytelen útra kelni. Eljut Amerikába, ahol a magyar lakta városokban lép fel nagy sikerrel.

Karády Katalint a németek bevonulásakor teljesen ellehetetlenítik. Dalait nem játszhatja a rádió, az aktuális filmforgatást berekesztik. Kémkedés vádjával a Gestapo letartóztatja, megkínozza, de talpra áll. Vőlegénye viszontlátásának reménye élteti. Ujszászy azonban meghal, Karády idegösszeomlást kap. Felépülése után elhagyja hazáját és soha többé nem tér vissza.

Láttam a színészeket, láttam a kort, a rikkancsokat, ahogy az előadásokról tudósítanak, hallottam a férjek, szeretők és pártfogók megjegyzéseit, a rajongók ujjongásait, a Kossuth rádió tudósításait.

Úgy éreztem magam, mintha ott lennék, pedig csak 3 nő jelent meg előttem egy-egy székben ülve, néha dúdolva, néha zenedobozon játszva, de az arcukkal, a hangjukkal, a mozdulatukkal mindent, de mindent elmondtak a korról, a színészi mesterségről, a nők szerepéről a különböző időszakok társadalmában, a magányról, a büszkeségről és arról küzdelemről, amit azért vívtak, hogy ne felejtsék el őket az emberek.

„Mindegy, mit mondanak rólam, csak érezzem a szeretetüket.”