Egy szabad lelkű bengáli cica

Óriás nem egy ismeretlen helyről érkezett hozzánk – nálunk született. Mi láttuk, sőt figyeltük, mikor nyitja ki a szemét először, hogy rácsodálkozzon az általunk nyújtott világra. Az anyukája is féltőn vigyázta, nevelte, tanította, akárcsak a testvéreit, de tudta, hogy míg itt van velünk, addig nem érheti baj. Vigyáztunk rá, ahogy csak tudtunk és megtanítottuk bízni az emberben, akitől nem csak ennivalót kap, hanem szeretetet, gondoskodást és szabadságot, amire rendkívül nagy igénye volt.

Sokáig csak mellettünk mozgott, de ahogy nőtt, úgy nőtt az igénye a térre is. Ekkor megmutattuk neki a kinti világot, a hatalmas udvart, ami egy darabig elégnek bizonyult. Mindent elkövettünk, hogy ne kívánkozzon messzebb, de a macskák természetét nem lehet kordában tartani, főleg ha az bengáli.

A négy cica közül Óriással sikerült egy olyan köteléket kialakítanom, ami különleges volt és csak a miénk. Kereste a társaságom, akár csak én az övét. Ez a kapcsolat közöttünk nagyon erős volt, amit nem tudott elszakítani a játék hevében kapott mély karmolás, vagy amikor hiába könyörögtem neki, hogy ugorjon fel az ölembe, hogy megsimogathassam, ő pedig úgy nézett rám, mintha most látna először.

Nem tudtam rá haragudni. Hisz szabad volt, szabadon tehetett bármit, amit csak akart és én csak örültem, mikor találkozott a kívánságunk. Szerencsére nem ritkán.

Óriást nem véletlenül hívták Óriásnak. Nem csak termetében vagy küllemében volt nagy – hanem abban is, ahogyan betöltötte melegséggel az otthont, az udvart, az egész teret, a mindennapokat. Ő nem "csak" egy cica volt. Ő társ volt, aki szabadságra született, de mindig hazatalált.

Minden nap, amikor munka után hazaérkeztem, ő ott volt. Sejtette, mikor érkezem, mikor kezdek már aggódni és hallotta is, ha hívom, többnyire a közelben tartózkodott. A saját ritmusa szerint járt-kelt a környéken, de mindig tudta, hol az otthona és vagy már kicsit korábban vagy nem sokkal utánam megérkezett, mert érezte, hogy én akkor vagyok boldog, ha ő is ott van és együtt lehetünk, még ha nem is egymással foglalkozunk.

Este már nem engedtem ki. Nem is igényelte, elfáradt az egész napos kóborlás után, jóllakott a vacsorával és sokszor feljött a hálószobába és az ágyamban aludta végig az éjszakát. Na jó, néha jött egy kis simogatásért, mikor érezte, hogy nem vagyok REM fázisban, de ez nekem is jól esett, hogy megbizonyosodhattam róla, ott van a közelemben. Reggel mikor felébredtem és felültem az ágyban, első dolga volt az ölembe telepedni. Alig fért el, lelógott mindenfelé, mégsem esett le, biztonságban érezte magát, kapaszkodnia sem kellett. Ilyenkor szerettem a nyakát simogatni, hogy érezzem dorombol, mert hallani nem lehetett. Nagyon halkan dorombolt, sokáig azt hittem, hogy nem is tud, de aztán egyszer megéreztem a nyakán, hogy dehogynem, de ezt sem veri nagy dobra.

Ha nem velem aludt, akkor odalent az ablakban a neki készített párnán helyezkedett el. Hanyatt, lábait szétdobva, amit ha észrevettünk, képtelenség volt érintés nélkül elmenni mellette, meg kellett simogatni a hasát.

Sokszor sétált velem az udvaron, hűséges társként, mint egy kutyus, csendes jelenlétével emlékeztetve arra, hogy a legfontosabb dolgok nem harsányak. Többször találkoztam vele a kukoricaföldön, mikor a kutyát sétáltattam, hogy aztán a kibővült csapat együtt jöjjön haza. Féltettem ilyenkor nagyon. Nehogy megijedjen valamitől, valakitől és elszaladjon, de bíztam benne, hogy tudja mit csinál, ahogy ő is bízott bennem.

Aztán jött egy nap, amikor nem jött haza. Hívtam. Kerestem. Vártam. Végigjártam az útszélét, ha baleset érte, mihamarabb megtaláljam, de nem volt sehol. Ekkor már arra gondoltam, hogy felkapta valaki és erőszakkal elvitte, de tudtam jól, hogy az utcán még nekem sem engedi, hogy felvegyem és nagyon veszélyes tud lenni, ha kiereszti a karmait.

Próbáltam hinni, hogy csak kalandozik még egy kicsit, és reggel újra ott lesz a megszokott helyén az ablakban. De nem volt.

Egész nap ő járt a fejemben és szuggeráltam, hogy ha hazaérek, már otthon lesz. Nem volt. Megint körbejártam a környéket és késő este a szomszéd szólt, hogy ő látott egy cicát heverni nem messze tőlünk. Éreztem, hogy ő az, de meg kellett bizonyosodnom róla.

Hazahoztam az élettelen testét. Már jóideje ott feküdhetett, közben az eső is esett, vizes volt a bundája és nagyon puha a szőre, mikor felemeltem. Nem tudom, mi történt vele, de mindegy is.

A világ egyik legszerethetőbb lénye nem mozdult, nem nézett rám azzal a kihívó tekintetével, végképp elcsendesedett. A dorombolása már csak emlék, a puha tappancsai nyoma már csak a szívemben hagy lenyomatot.

Óriás szabad volt, mint a szél, de míg a szél nyomtalanul tovaillan, ő, a mindennapi jelenléte, ragaszkodása, önállósága és gyengédsége mindörökre a velem marad. Ő nem "csak egy macska" volt. Ő egy barát volt, aki ha kellett megnevettetett, akiről gondoskodhattam, ha szüksége volt rá, aki megvigasztalt, ha erre nekem volt szükségem. Vagy, aki csak ott volt az óriási szívével a közelemben, hogy ne hiányozzon semmi más.

Most viszont hiányzik. Nagyon.

2025.07.08-2023.04.10

Húsvéti bengáli cicák – Cimet kölykei

Már régóta szerettünk volna igazi bengáli cicákat, vagyis, ahol az apuka is bengáli fajta, nem pedig egy környékbeli, ismeretlen eredetű házicica. Bár mi tagadás, a legutóbbi almot egy hét alatt elvitték, annyira keresettek a félig fajtatiszta cicák, hisz olcsóbbak is. Szerencsére rendkívül jó helyre is kerültek, boldog és gondoskodó családokhoz, szerte az országban. Gödön, Debrecenben és Kecskeméten is van egy-egy.

Most viszont sikerült találnunk egy bengáli kandúrt, aki vállalt fedeztetést és nem volt annyira messze Szegedhez képest. Egy különálló melléképületben él a cica, merthogy ezek a kandúrok annyira jelölnek, hogy nagyon nehéz meglenni sokáig mellettük életvitelszerűen. Mi is ezért ivartalanítottuk Kaviárt annak idején.

A kandúrka szép lett volna, de mivel nagyon megrettent a látogatóktól, nem az előnyös oldalát mutatta. Azért sikerült megsimogatnom, de inkább Cimettel törődtem, aki hősiesen viselte a hosszú utat, de nem akart előbújni a hordozóból. A gazdival megbeszéltük, hogy egy hétig marad, vittünk neki finom ellátmányt, amihez szokott.

Hát egy hét nem volt elég. A kandúr gazdája azt mondta, hogy szerinte nem is tüzel, bár előtte ki sem mertük engedni az udvarra, nehogy elkapja egy kóbor kandúr.

Majdnem két hetet maradt, már nagyon hiányzott, féltettem, hogy elfelejt minket, vagy megsértődik ránk, hogy büntetésből vittük egy másik helyre.

Anti nem is szólt, mikor hazahozta, nagy meglepetés volt és egy boldog cicát kaptam vissza, minden rendben volt vele, csak az egyik szeme betegedett meg, de azt is gyorsan rendbe hoztam.

Továbbra sem mertük kiengedni még egy jó darabig, mert nem tudtuk, hogy a frigy sikerült-e.

Február 2-án vittük el Cimetet a bengáli kandúrhoz, vártuk, hogy gömbölyödik-e. És elkezdett hízni. de először csak azt hittük, hogy nem mozog eleget, idebent van, sokat is eszik. De aztán kiderült, hogy nem, itt bizony a kiscicák miatt egyre gömbölyűbb.

A vemhességi idő 60-65 nap cicáéknál, így nagyjából tudtuk, hogy mikorra várhatóak a jövevények és április 10-én, vagyis húsvét hétfőn reggel el is kezdődött.

Sajnos szomorúan indult, mert az első kiscica élettelenül született. Viszont a következő 3 már ügyesen és hangosan érkezett. Cimet viszont nem akart velük foglalkozni. Behurcolta őket a sarokba és otthagyta. Akárhogy csalogattam, nem ment be hozzájuk. Egy óra múlva már megelégeltem és kihoztam őket a sarokból és betettem a szokásos banános dobozba. Már majdnem teljesen kihűltek szegénykék. Cimet csak akkor maradt mellettük, ha közben simogattam, beszéltem hozzá. A cicák ügyetlenek voltak, nem akartak szopizni. Folyton irányítottam őket, hogy megtalálják a cicit, de nem tapadtak rá. Végül egynek sikerült felvennie a ritmust.

A közelségünktől lassan Cimet is megnyugodott, gondozta őket, bár nem azzal a lendülettel, mint ahogy az lenni szokott.

Másnap derült ki, hogy miért volt olyan furcsa. Én már elmentem dolgozni, mikor Anti szólt, hogy született még egy kiscica. Ezért nem tudta Cimet átadni magát száz százalékosan az anyai teendőknek, mert egy még kikívánkozott.

Így végül négyen lettek, párosan, ami nagyon jó. Sajnos egyik sem hasonlít az anyukájukra, nem pöttyösek, hanem csíkosak, mint az apuka.

Nem baj, akkor is fajtatiszta bengálik. Kíváncsi leszek, hogy mennyiben tér el majd a természetük a korábbi félbengáli cicáktól.

Nőnapi ajándékok

Igen hideg napra ébredtem egészen korán, ugyanis Cimet, a meggömbölyödött bengáli cicám szólt, hogy szülni szeretne és ehhez az én segítségem is kell. Ez csak annyiban nyilvánul meg, hogy behozom neki a szülő-banános-dobozt, teszek az aljába egy törölközőt és mellékuporodom, ezzel sugallva, hogy bent maradjon. Többnyire simogatom és akkor megnyugszik, bár folyamatosan kiabál, de legalább a dobozban marad.

Ezen a napon is így történt és két óra virrasztás után meg is indult a szülés, de egy halott kiscica pottyant ki elsőnek. Egy darabig próbálgattam élesztgetni, de nem volt rá sok esély, hogy felébredjen. Legalább 6 cicára számítottam, mert eléggé elhíztak a pöttyök Cimet bundáján, de pillanatnyilag csak egy kiscica látta meg a napvilágot. Ő már élt, virgonc volt, azonnal megkereste a cicit és így már én is biztos voltam benne, hogy nem kóricál el Cimet, marad a helyén és remélhetőleg mire hazaérek a munkából, már teli lesz a doboz. Azért is nyugodt voltam, mert az online oktatásnak hála, Tami is itthon maradt, tudott róla gondoskodni, ha szükséges.

Fél órával később indultam, mint szoktam, de nem sikerült azonnal beszállnom a kocsiba, mert valami fehér szőrös állatot láttam meg alatta. Méretéből ítélve inkább kutya, mint macska - gondoltam. Nem akartam már összekoszolni a kezem, kihívtam Tamit, hogy intézze sorsát ennek is.

Egy takarót terített csak magára, úgy sietett, hogy lesz még egy kutyánk, de mikor kihúzgálta a kocsi alól, kiderült, hogy egy hófehér... kecske!

- 5 fok volt, alig mozgott szegény, de élt és reszketett.

Már napok óta meggyűlt a bajom a kecskéktől, ugyanis van egy tanya úgy egy kilométerre tőlünk, ahol borzasztó körülmények között élnek, nem gondoskodnak róluk, és így nem is kapnak enni az állatok. Láttam ott lovat, kecskét és számos vérszomjas kutyát. A kecskék igen sokan vannak és rászoktak arra, hogy éjszakánként elbandukolnak a kerítésemig és megkopasztják a borostyántól. Nagyon dühös voltam rájuk, mert tulajdonképpen ledaráltak már minden zöldet, semmi sem takarja a rácsokat, a por meg száll be az udvarba, akárcsak a kíváncsi tekintetek.

Most pedig itt hagytak egy kecskét cserébe, aki lehet, hogy itt is született és nem volt ereje visszamenni a tanyára a csordával, vagy úgy gondolta az anyja, hogy nálunk nagyobb esélye van a túlélésre.

Jól gondolta, bár sokáig berzenkedtem ellene. Napokig nem evett semmit, mire nagy nehezen megtanult szopni. Először tehén- és kecsketejet adtunk neki, majd, mikor beindult a fogyasztása, akkor vettünk bárány tejport és imádta!

Tami leleményesen Borostyánnak nevezte el, de én annyit pöröltem vele, mikor rajtakaptam, hogy Borostyán legeli a borostyánt, hogy elneveztem Tücsöknek - mint a mesekönyvem főszereplőjét.

De a cicákról se feledkezzünk meg! Ugyanis aznap nem született több cica és még másnap sem, amin nagyon csodálkoztam, mert még láttam rajta, hogy lakozik benne valaki, de egyszerűen nem volt időm foglalkozni vele. Harmadnap sikerült melléülnöm és addig simogattam, míg megszületett egy kislány is.

Azóta már eltelt két hónap, eladósorba kerültek, hihetetlen, hogy mennyire látszik a testvéreken a korkülönbség! Az apuka kiléte ismeretlen, fogalmunk sincs, hogy mikor történhetett a fogantatás. Sajnos azóta is tüzelt már Cimet, és lehet, hogy megint megesett, bár nagyon figyeltünk rá, hogy ne engedjük ki, csak felügyelettel, de a szomszédban pincét ástak, ami azt eredményezte, hogy hatalmas földrakás került a kerítés mellé, amin könnyedén át tudnak járni a kandúrok anélkül, hogy a villanypásztor belécsípne a bundájukba. Volt, hogy öt cica sorakozott a közeli kőrakáson, egy zsebkendő ejtésre várva.

Heten, mint a gonoszok

Már nagyon vártuk, hogy Cimet megszüljön, mert olyan óriási volt a pocakja, hogy alig bírt járni, szinte gurult. Március 30-án, csütörtök reggel épp indultunk volna munkába, Tami iskolába, mikor Cimet szalad felénk, fut fel a teraszlépcsőn szájában egy kiscicával.

Nagyon aggódtam, mert elég hűvös volt a reggel és ekkor még abban sem lehettem biztos, hogy ez az első cica, de szerencsére az udvaron lévő kedvenc helyeit megvizsgálva, nem találtunk több jövevényt és ő sem bócorgott tovább a fűben, hanem azonnal birtokba vette a bekészített banános dobozt.

Ilyenkor szeretek itthon maradni, hogy ha segítségre, vagy csak támaszra szorul, akkor kéznél legyek, de ilyen hirtelen nem tudtam itthon maradni sem én, sem a család többi tagja, úgyhogy kicsit aggódva, de elindultunk a dolgunkra.

Kaviárt kizártuk, mert a macskaajtót bezártuk, nehogy Cimet mégis a zöldben akarja folytatni a szülést, Kaviár pedig azért nem maradhatott bent, mert ő nem tűri a bezártságot, kint jobban elvan akár egész nap.

Igyekeztem haza a munkából, parányit féltem, hogy mi vár rám, de a legnagyobb meglepetésemre Cimet gyönyörűen megszült 8 kis apróságot. Sehol sem találtam foltokat, ami azt jelentette, hogy végig a dobozban maradt és mindegyik cica épnek, egészségesnek nézett ki, kivéve egy parányi hófehér pöttömöt. Gondolom ő volt az első poronty, aki még kint született, azt sem tudom, hogy pontosan mikor. Nagyon le volt gyöngülve, de feltűnően kisebb is volt a többieknél. Pár napon belül el is pusztult szegényke. Nagyon sajnáltam, mert ahogy kiemeltem a dobozból, Cimet utánanyúlt a mancsával, mintha azt akarná, hogy ne vigyem el, pedig már nem lélegzett. Nagyon megható volt.

Viszont így is maradtak elegen! 4 hófehér és 3 sötét pöttyös kiscica született. Persze rengeteget változnak még az elkövetkezendő pár hónapban.

A fehéreken már megjelentek a cirádák, minták, a farkuk csíkosan sötétedik, a fülük széle feketedik, nagyon cukorfalatok.

A sötétek pedig a szokásos bengáli mintázattal rendelkeznek, csak szürkébb árnyalatban.

Cimet fantasztikus anyuka, természetesen rengeteget eszik, de van is teje, a kicsik teljes csöndben szundikálnak, csak akkor „üvöltenek”, mikor Cimet bebújik hozzájuk, ezzel felébresztve és étkezésre szólítva fel a társaságot.

Nemrég kinyílt a szemük, és amikor ellopunk a dobozból egy-egy cicát, Cimet azonnal szalad és „könyörtelenül” viszi vissza őket.

Villám, a cica

A minap betévedtünk Tamival a moziba. Tulajdonképpen nem „tévedés” volt, mert a lány megbetegedett és muszáj volt enyhítenem valamivel a fájdalmát. Mintha pont neki találták volna ki a Villám és a varázsló c. animációs filmet!

Már az nagyon kedvünkre való volt, hogy kezdetben egyedül ültünk az egész teremben, köszönhető ez a korai időpontnak és a hétköznapnak. Az is nagyon tetszett, hogy cica-mese volt, mivel a család kedvence ez az állat, bármilyen bugyutaságot képesek vagyunk megnézni ebben a témában, bár nem hátrány, ha értelme is van.

Ennek a mesének volt értelme! Nagyon szórakoztató volt, kiváló figurák jelentek meg, nem csak macskafélék, de a nyúl és az életre kelt izzó is tökéletesnek bizonyult. Egyből feltűnt, hogy nem Walt Disney mesét nézünk, tehát nem kellett minden öt percben a gyereknek zsebkendőért nyúlnia – bár meg volt fázva -, a poénok váratlanok voltak, az izgalmak pedig még az én szívemet is meg-megdobogtatták. Arról nem is beszélve, hogy a 3D-s látvány lenyűgöző volt!

Mennydörgés vagy Villám egy belga cica, akit kitettek az utcára és egy varázsló házában találja magát, de nem mesélem el, mert tényleg érdemes megnézni. Ajánlom minden gyermekes család figyelmébe ezt a filmet – anélkül, hogy az orvos felírná.

Csodaországban jártam

Tim Burton és Johnny Depp neve Ollókezű Edwardot juttatja eszembe, amit a ’90-es években láttam és akkoriban a kedvenceim közé tartozott. Az Alice Csodaországban c. film védjegye is ez a két név, ezért is ódzkodtam tőle kicsit, be merjek-e ülni egy kiskorúval erre a filmre. Féltettem a lányom Burton látványvilágától, de végül meggyőztem magam, hogy mégiscsak Lewis Carroll meséjéről van szó, talán nem lesz túlontúl rémisztő. Igazam lett.

Nekem nagyon bejött Burton és a Disney találkozása. Mind a ketten visszafogták magukat annyira, hogy egy gyerekfilm kerekedjen belőle. Nem lett olyan félelmetes, mint azt Burtontól elvárhatnánk, és nem is lett annyira csöpögősen giccses, mint azt a Disney ígérte volna.

Bár már régen olvastam Alice történetét, még a lányomnak sem, mert a könyv elejét kicsit rémisztőnek találtam, és féltem, hogy olyan mint Andersen és Grimm meséinek többsége, melyeket a pszichológusok akkora gyerekeknek ajánlnak, akik már maguk el tudják olvasni. Erre a lányom a legjobb példa. Ki nem állhatja a Jancsi és Juliskát, frászt kap a Piroska és a farkas említésétől is, és mikor a Holle anyót kezdtem el neki olvasni, közölte, hogy ő is bele fog ugrani egy kútba, ha az útjába esik, úgyhogy gyorsan becsuktam a könyvet, és úgy eltettem, hogy már meg sem találnám.

Én olyan nyolc éves lehettem, mikor elolvastam ezt a mesét, úgyhogy már csak az alaptörténet maradt meg a fejemben, és hogy nagyon viccesek voltak a párbeszédek. (Sőt, „francia tudásomat” is ebből a meséből merítettem (Ou est ma chatte?), hónapokig vártam arra az alkalomra, hogy találkozzam egy franciával, akinek végre feltehetem ezt a kérdést, de ez a mai napig nem következett be. A remény hal meg utoljára.:)

A filmben mindez megváltozott. Itt nem egy kislány esik bele az üregbe, hanem egy 19 éves úrilány, akinek éppen megkérné a kezét egy előkelő és emésztési gondokkal küszködő, igen csúnyára sikeredett fiatalember. Alice viszont a lázadó korszakában van, nem hajlandó fűzőt felvenni, mint azt elvárja tőle az arisztokrácia, és nem akar engedni a szülői nyomásnak sem, keresi a kibúvót, ami egy nyúl képében jelenik meg.

Mikor leér a gödör aljába, onnantól kezdve egy másvilágban találja magát, ami kicsit ismerős, de inkább félelmetes az ifjú hölgy számára, hiszen visszatérő rémálmaiban már sokat járt itt, amiről karikás szemei is tanúskodnak, de nem hiszi el, hogy 13 évesen tényleg része volt ennek a mesevilágnak. Alice folyamatosan bizonygatja, hogy őt valóban így hívják, de nem járt itt, Csodaország lakói erősködnek, hogy ő nem lehet Alice, mert aki itt járt, másképp viselkedett és nézett ki. Sokáig tart, mire mindenkit meggyőz, hogy ki ő valójában és méltó arra a nemes feladatra, hogy a Vörös Királynő ellen harcba szálljon.

Lewis Caroll szürreális világa kitűnően mutatott a vetítővásznon, a látvány olyan volt, mintha egy színes illusztrációkkal telezsúfolt mesekönyv lapjairól keltek volna életre (jobb mint az Avatarban) mégsem csöpögős, nem csordul túl, mint amennyit a néző képes befogadni. A groteszk, bizarr és izgalmas történet ábrázolása azonban kicsit lagymatag. Alice már nem az a kislány, aki volt, nincs benne kalandvágy, sem kíváncsiság, nem is merész, inkább egy hűvös és távolságtartó hölgy, az eseményekkel sodródó passzív szemlélő, akit bábként mozgatnak, mindig megmondják neki, mit tegyen és hogyan, és ő hajlandó is bábként viselkedni, holott a valódi életében éppen ebből a szerepből próbál kitörni. A néző is külső szemlélővé válik, nem képes azonosul a hőssel, mert nem érzi annak.

A szereplők viszont fantasztikusak! Legjobban a Vörös Királynő (Helena Bonham Carter) tetszett. Élénk arcjátéka felettébb humorossá tette, bár nem igazán tudtam eldönteni, hogy hol kezdődik a színészi játék és hol végződik a filmtrükk. Kalapos (Johnny Depp) tébolyodott fizimiskája, őrült vigyora egyik pillanatban félelmetesnek hatott, míg a másik percben ártatlan mókázásnak. A Fehér Királynő (Anne Hathaway) affektáló stílusa viszont teljesen hidegen hagyott, akárcsak Alice (Mia Wasikowska) vérszegény mivolta. Természetesen a lányom kedvence Vigyori Úr, a cica volt, aki váratlan megjelenéseivel és humoros szövegeivel felettébb szórakoztatóra sikeredett, de ezen a vonalon nem maradt el Tutyika és Mutyika (Matt Lucas) sem.

A film mondanivalója tulajdonképpen a felnőttéválás problematikája körül mozog, hogy döntéseket kell hozni, és kitartani mellette még akkor is, ha mindenki ellene van, hogy felelősséggel tartozunk tetteinkért és ezt a próbát kiállja Alice: nem megy férjhez a gőgös nemeshez, sőt üzleti vállalkozásba kezd, az apja nyomdokain lépkedve úgy, hogy most már bátran felhagyja a járt utat a járatlanért.