Milánóban (is) drága az élet! – Milánó 8.

Reggelente már a legolcsóbb kávét fogyasztottuk, vagyis a szállásunkon, amit mi főztünk, néha Andrea meg is hívott bennünket.

Itália nem tartozik a legdrágább országok közé, bár már az olcsók közé se, mint ahogy régebben volt, legalábbis magyar viszonylatban. Milánó viszont biztos a kivétel, aki erősíti a szabályt. Nincs mit szépíteni, ez a város iszonyú drága!

Persze, aki ügyes – mint mi -, azok megtalálják a megfelelő helyeket, ahol ha nem is olcsón, de nem sokkal drágábban vásárolhatnak, ehetnek, mint idehaza.

Az első ilyen lehetőség a nagyobb bevásárlóközpontok, ahol töredékéért lehet megvenni az élelmiszert, italt, bármit, amit ott árulnak.

Ha nem otthon akarunk étkezni, akkor léteznek olyan éttermek, melyek nem terhelik meg túlzottan a pénztárcánkat. Vannak olyan helyek is, ahol lehetőség van arra, hogy ha kifizetünk egy drágább italt, bort, sört, bármit, akkor ingyen fogyaszthatunk a gazdag svédasztal kínálatából. Ezeket úgy hívják, hogy aperitivo, elég sokat lehet belőle találni Milánóban.

Aztán ott vannak a gyorsétkezdék, ahol ugyan nem a legolaszabb ételt kínálják, de a szükség törvényt bont, a lényeg, hogy energiához jussunk és legyen erőnk folytatni a városnézést.

Ha néhanapján nem él ezekkel a lehetőségekkel a turista, akkor gyorsan kifogy a pénzéből, mert egy étteremben, még ha nem is a legpuccosabb, egy sör 4-7 euró, egy kávé és az üdítő 3 körüli.

Ha ebédidőben ülünk be valahová inni, akkor ne számítsunk arra, hogy asztalhoz ülhetünk. Miután többszöri nekifutásra végre bejártuk a Sempione parkot, mely hatalmas, teli látnivalóval, árnyékos padokkal, tavakkal és kézből falatozó kacsákkal, kitikkadva egy közeli étterembe tértünk be, ahol a baristával szemben foglaltunk helyet, mivel alig múlt dél.

Fantasztikus kávét ittam, gyönyörű csészéből, a hozzá illő érdekes vonalú kiskanállal. Hogy miért említem ezt ennyire részletesen? Van nekem egy rossz szokásom. Olaszországból soha nem térek úgy haza, hogy meg ne lovasítsak egy cuki kiskanalat. Nagyon sajnálom ezt a hóbortomat, de kényszert érzek, hogy ezt megtegyem. Kell az adneralin, hogy senki ne vegyen észre és kell a készletbe is otthon. Ez van. Most is beszereztem egy gyönyörű példányt. Több helyütt ittam már kávét, de itt tört rám a szükség. Egyébként, ha kicsit túlozni akarok a latte árába a kanalat is beleszámították.

Milánóban a legfelháborítóbb, hogy egy gömb fagylalt 2,5-3 euróba kerül, ami nélkül viszont nehezen tudtunk meglenni a lányommal. Egyszerűen az olasz fagyinak nincs párja! Hiába írják nálunk, hogy eredeti olasz recept alapján készítették, a nyomába sem ér kint vásároltnak. Az ízharmónia annyira tökéletes, hogy utánozhatatlan. Ráadásul már nem csak tölcsérben, tégelyben, pohárban, de akár szendvicsben is fogyaszthatjuk, ami egyáltalán nem csökkenti az élményt, sőt! Az én kedvencem továbbra is a pisztácia, Tami viszont mindenfélét kóstolt és egyszer sem hallottam, hogy csalódott volna.

Mivel elérkeztünk az utolsó napunkhoz, úgy döntöttünk, hogy a legdrágább helyen, vagyis a Duomo és a Sempione park közötti sétálóutcán fogyasztjuk el a vacsoránkat, mely természetesen a legolcsóbb ételekből tevődött össze. Tami lasagnet, Anti tejszínes gnocchit, én spaghettit rendeltem. Mindegyik tányér közel 10 eurót ért, vagyis 3.200 forint körüli összeget, és tényleg ezek voltak a legolcsóbbak. Tulajdonképpen nem volt rossz, persze mire is számítottunk, hisz az olasz konyha legegyszerűbb ételeit rendeltük, bár furcsálltam, hogy nem kaptam a tésztához sajtot. Természetesen azonnal hozták, ahogy megemlítettem és nem is számoltak felárt, vagyis járt hozzá!

Ma korábban hazatértünk, mert be kellett csomagolnunk. Blanca hajnali 3.15 órára rendelt nekünk taxit, gondoltuk elég lesz másfél óra a becsekkoláshoz, mivel 6-kor indul a gép és egy óra az út busszal a reptérre. Hát majdnem tévedtünk. Annyira távol voltak egymástól az ellenőrző pontok és olyan rengeteg ember nyüzsgött a váróban, hogy tíz perccel a repülő indulása előtt jutottunk csak fel.

Véget ért a kiruccanás, de már sokkal könnyebben kezdünk neki egy hasonló kaliberű útnak, mert rengeteg tapasztalatot szereztünk, Milánót pedig úgy ismerjük, mint a tenyerünket!

Ja, és meghívtuk Blancát és Andreat hozzánk. Augusztusban jönnek.

Mille grazie!

Kellő távolságban minden másképp látszik – Milánó 7.

Miután ismét nem hittem a google mapsnak, mi szerint vasárnap zárva van a Palazzo Lombardia, elolvastam a honlapjukat, ahol azt írta, hogy csak vasárnap van nyitva. Parányi félrefordítás, nincs jelentősége :).

Egész korán elindultunk, mert mára több minden palettán volt és egyik sem volt annyira a közelben, úgyhogy villamosozással indítottunk, majd egy kis gyaloglás következett.

A Palazzo Lombardia Milánó felhőkarcolója, aminek a 39. emeltén kialakítottak egy kilátót. Ide vasárnaponként ingyen fel lehet menni és letekinteni a városra. A lift olyan gyorsan röpített fel, hogy azt hittük még el sem indultunk, mikor már ki is szálltunk. Tiszta kirakatüveg fogadott minket, a sarkokban halványan felrajzolva, hogy Milánó melyik fontos látványossága látható arra tekintve, ha megtaláljuk. Még a Duomot is csak sejtettem, annyira eltörpült ebben a magasságban. Egyébként csodálatos volt a kilátás, és egyben félelmetes is ilyen magasról letekinteni, de akinek nincs tériszonya, mindenképp próbálja ki.

Állítólag a Madonna másolata is itt található, vagyis a város legmagasabb pontján, ahonnan vigyázza Milánó városát és polgárait, de én nem láttam.

A másik dolog, amiről híres ez a tér, hogy itt alakították ki a legnagyobb fedett területet. Most egy sörfesztiválnak adott otthont, de vagy rosszkor mentünk, vagy nem volt valami nagy a forgalom, de eléggé lagymatagon, takaréklángon pörgött, ráadásul olyan árakkal, amiből nem kértünk. Már eleve zsetonra kellett váltani a pénzünket, majd pedig 5 euróért venni egy poharat, amit utána nem cseréltek vissza, elvihetted szuvenírnek. El is vittük volna, ha nem egy egyszerű, műanyag korsót kínálnak, hanem legalább egy üvegből készült míveset.

Így inkább tovább baktattunk és betértünk egy nagyon cuki trattoriába egy ital és kávé erejéig. A pincérlány némileg hasonlított egy magyar barátunkra, amit meg is osztottunk vele és kellemesen elbeszélgettünk.

Az ilyen élmények miatt válik kedvenccé egy-egy hely, egy város, nekünk egész Olaszország. Milánóban is hihetetlen segítőkészek, beszédesek, érdeklődők és kedvesek voltak nem csak azok, akik ebből élnek, hanem bárki, akit az utcán megszólítottunk, vagy még meg sem szólítottunk. És még türelmesek is! Mindig megvárták, míg én a saját tempómban feltettem az aktuális kérdést, és nem szakítottak félbe, nem kezdtek el azonnal hadarni, bár nem a legegyszerűbb szavakat használták, de komótos tempóban válaszoltak, ahogy nekik biztos nem a legkényelmesebb, de voltak ennyire figyelmesek. És mosolyogtak, mindenki, az idős néni, a fiatal anyuka, a kamasz srác is.

Mikor látunk Magyarországon olyat, hogy egy tündéri kislánnyal felszálló anyukát nem hagyják szóhoz jutni sem az idősebbek, sem a korabeliek, folyamatosan kérdezgetik a gyereket, tanácsokat osztogatnak az anyukának és emlékeket idéznek fel a saját életükből? Nálunk ha valaki felszáll gyerekkel a buszra, jobb esetben átadják nekik a helyüket, de biztos nem kezdeményeznek beszélgetést. Az olaszok nem ilyenek! Nekik lételemük a kommunikáció, a kapcsolatfelvétel, ők már csak ilyenek.

Viszont sok nem olasz is van Milánóban! Amennyire a tengerparti városokra nem jellemző, ebben a metropolisban egyre több kínai él. Az összes elektronikai vagy telefon szaküzletbe, néhány ajándékboltba vagy kisebb élelmiszerüzletbe lépve meglepő módon kínai árussal találjuk szembe magunkat. Ők is kedvesek, nincs velük semmi baj, de nem Kínába jöttünk!

Az első megdöbbentő dolog, amivel a városba érve szembesültem az a telefonhasználat. Mindenki beszél folyamatosan a készülékébe. A fülükhöz ritkán tartják, inkább a szájuk elé, de jellemzőbb, hogy fülhallgatóval a fülében mondja, mondja, miközben jön velem szembe és néz rám. Vagy ül velem szemben a villamoson és nem érdekli, hogy mindenki hallja, hisz valószínű, hogy többiek is ezt csinálják, a saját telefonjukon beszélgetnek valakivel. Olyannyira, hogy még a motorvezetés közben is használják! Nem tudom, hogy kialakítottak-e valami tokot a bukósisakban, vagy csak simán betűzik oda, de minden második motoros szája elé a mobilja lóg. Félelmetes! Szerintem Milánóban nem hogy olyan ember nincs, akinek nincs telefonja, de olyan sincs, aki ne használná legalább tízszer egy óra alatt.

Azt mindenki tudja, hogy Milánó a divat fővárosa és tényleg nem nagyon láttam olyan embert, aki ne az alkalomhoz illően lett volna felöltözve. Kicsit más a stílus, mint amit itthon megszokhattunk, de ha nem is tetszett az összeállítás egy nőn, akkor is elegáns és nett volt. Előnyben részesítik a hosszú, lenge ruhákat, a szűkebbekkel szemben és ritkábban láttam magas sarkút, mint sportcipőt. Ez kicsit fura számomra, nem tudom, hogy a praktikum hozta vagy trendi, de ez még a mamiknál is szempont volt, hogy a lábukon sportcipő legyen, míg a ruházatuk bármelyik bálban megállta volna a helyét.

Ami még meglepő és elgondolkodtató, hogy bármilyen életkor is legyen egy hölgy nem viselt melltartót. Ez számomra nagyon fura volt, de náluk annyira természetes, hogy szerintem csak én lepődtem meg. A lenge, vékony anyagú, netán még átlátszó blúzok, virágmintás ruhák alatt a cicik minden szégyenérzet nélkül mutatták meg magukat és nem a C kosárméret volt a jellemző!

A férfiakról már tettem említést, akik gyönyörű, főleg a nálunk iskola kékként ismert, de a kék több árnyalatában is pompáztak az elegáns öltönyeikben, hátizsákkal a hátukon, biciklin, motoron vagy gyalogosan, elegáns cipőben, sportcipőt senkin sem láttam.

Mi is igyekeztünk nem kilógni a sorból és illően megjelenni, ha nem is öltönyben és melltartó nélkül, de azért első ránézésre egész milánóinak tetszhettünk.

Ma még beugrottunk a Brera képtár gyönyörű épületébe is. Nem mentünk be, mert egy 14 éves gyereket jobban érdekeltek a monumentális lépcsők és a sarkokra kihelyezett óriási tükrök – egyébként engem is -, mint a falra kiakasztott festmények. Az utolsó vacsorát azért szívesen megnéztem volna, de ahhoz legalább egy évvel korábban helyet kell foglalni, hogy bejussunk, erre viszont nem volt érkezésem.

Ma eljött az ideje, hogy felmenjünk a Duomo tetejére. Ide is katonai ellenőrzés után jutottunk csak fel, nagyon vicces volt, hogy az általam hozott ásványvízből Antinak innia kellett, hogy meggyőződjenek róla nem valami vegyi anyag. 168 lépcsőfokot számoltunk, persze mehettünk volna lifttel is, de annak már milyen hangulata lett volna!

Mikor felértünk könnybe lábadt a szemem. Annyira megható volt és gyönyörű, fogalmam sincs mi tört rám, de úgy éreztem sírnom kell egy kicsit. Szerencsére senki sem vette észre a meghatottságom, gyorsan elkezdtem fényképezni, ahogy illik. Említettem, hogy a Madonna másolata a Palazzo Lombardián található, az igazi viszont a Duomo tetejét díszíti.

Hihetetlen, mondhatni felfoghatatlan kőcsipkék és szobrocskák vettek minket körül fehér márványból. Sokáig ücsörögtünk, reménykedtem, hogy lesz egy kis vihar, mert már kezdett az eső cseperegni, szívesen végignéztem volna innen a magasból néhány villámlást, de nem lett belőle semmi, felhangzott a sípszó, ami a zárórát jelezte, le kellett ballagnunk.