Miután ismét nem hittem a google mapsnak, mi szerint
vasárnap zárva van a Palazzo Lombardia, elolvastam a honlapjukat, ahol azt
írta, hogy csak vasárnap van nyitva. Parányi félrefordítás, nincs jelentősége :).
Egész korán elindultunk, mert mára több minden
palettán volt és egyik sem volt annyira a közelben, úgyhogy villamosozással
indítottunk, majd egy kis gyaloglás következett.
A Palazzo Lombardia Milánó felhőkarcolója, aminek a 39. emeltén kialakítottak egy kilátót. Ide vasárnaponként
ingyen fel lehet menni és letekinteni a városra. A lift olyan gyorsan röpített
fel, hogy azt hittük még el sem indultunk, mikor már ki is szálltunk. Tiszta
kirakatüveg fogadott minket, a sarkokban halványan felrajzolva, hogy Milánó
melyik fontos látványossága látható arra tekintve, ha megtaláljuk. Még a Duomot
is csak sejtettem, annyira eltörpült ebben a magasságban. Egyébként csodálatos
volt a kilátás, és egyben félelmetes is ilyen magasról letekinteni, de akinek
nincs tériszonya, mindenképp próbálja ki.
Állítólag a Madonna másolata is itt található,
vagyis a város legmagasabb pontján, ahonnan vigyázza Milánó városát és
polgárait, de én nem láttam.
A másik dolog, amiről híres ez a tér, hogy itt
alakították ki a legnagyobb fedett területet. Most egy sörfesztiválnak adott
otthont, de vagy rosszkor mentünk, vagy nem volt valami nagy a forgalom, de
eléggé lagymatagon, takaréklángon pörgött, ráadásul olyan árakkal, amiből nem
kértünk. Már eleve zsetonra kellett váltani a pénzünket, majd pedig 5 euróért
venni egy poharat, amit utána nem cseréltek vissza, elvihetted szuvenírnek. El
is vittük volna, ha nem egy egyszerű, műanyag korsót kínálnak, hanem legalább egy
üvegből készült míveset.
Így inkább tovább baktattunk és betértünk egy nagyon
cuki trattoriába egy ital és kávé erejéig. A pincérlány némileg hasonlított egy
magyar barátunkra, amit meg is osztottunk vele és kellemesen elbeszélgettünk.
Az ilyen élmények miatt válik kedvenccé egy-egy
hely, egy város, nekünk egész Olaszország. Milánóban is hihetetlen segítőkészek,
beszédesek, érdeklődők és kedvesek voltak nem csak azok, akik ebből élnek,
hanem bárki, akit az utcán megszólítottunk, vagy még meg sem szólítottunk. És
még türelmesek is! Mindig
megvárták, míg én a saját tempómban feltettem az aktuális kérdést, és nem szakítottak
félbe, nem kezdtek el azonnal hadarni, bár nem a legegyszerűbb szavakat
használták, de komótos tempóban válaszoltak, ahogy nekik biztos nem a
legkényelmesebb, de voltak ennyire figyelmesek. És mosolyogtak, mindenki, az
idős néni, a fiatal anyuka, a kamasz srác is.
Mikor látunk Magyarországon olyat, hogy egy tündéri
kislánnyal felszálló anyukát nem hagyják szóhoz jutni sem az idősebbek, sem a
korabeliek, folyamatosan kérdezgetik a gyereket, tanácsokat osztogatnak az
anyukának és emlékeket idéznek fel a saját életükből? Nálunk ha valaki felszáll gyerekkel a buszra, jobb
esetben átadják nekik a helyüket, de biztos nem kezdeményeznek beszélgetést. Az
olaszok nem ilyenek! Nekik
lételemük a kommunikáció, a kapcsolatfelvétel, ők már csak ilyenek.
Viszont sok nem olasz is van Milánóban! Amennyire a tengerparti városokra
nem jellemző, ebben a metropolisban egyre több kínai él. Az összes
elektronikai vagy telefon szaküzletbe, néhány ajándékboltba vagy kisebb élelmiszerüzletbe lépve
meglepő módon kínai árussal találjuk szembe magunkat. Ők is kedvesek, nincs
velük semmi baj, de nem Kínába jöttünk!
Az első megdöbbentő
dolog, amivel a városba érve szembesültem az a telefonhasználat. Mindenki
beszél folyamatosan a készülékébe. A fülükhöz ritkán tartják, inkább a szájuk
elé, de jellemzőbb, hogy fülhallgatóval a fülében mondja, mondja, miközben jön
velem szembe és néz rám. Vagy ül velem szemben a villamoson és nem érdekli,
hogy mindenki hallja, hisz valószínű, hogy többiek is ezt csinálják, a saját
telefonjukon beszélgetnek valakivel. Olyannyira, hogy még a motorvezetés közben
is használják! Nem tudom, hogy kialakítottak-e valami tokot a bukósisakban,
vagy csak simán betűzik oda, de minden második motoros szája elé a mobilja lóg.
Félelmetes! Szerintem Milánóban nem hogy olyan ember nincs, akinek nincs
telefonja, de olyan sincs, aki ne használná legalább tízszer egy óra alatt.
Azt mindenki tudja,
hogy Milánó a divat fővárosa és tényleg nem nagyon láttam olyan embert, aki ne
az alkalomhoz illően lett volna felöltözve. Kicsit más a stílus, mint amit
itthon megszokhattunk, de ha nem is tetszett az összeállítás egy nőn, akkor is
elegáns és nett volt. Előnyben részesítik a hosszú, lenge ruhákat, a
szűkebbekkel szemben és ritkábban láttam magas sarkút, mint sportcipőt. Ez
kicsit fura számomra, nem tudom, hogy a praktikum hozta vagy trendi, de ez még
a mamiknál is szempont volt, hogy a lábukon sportcipő legyen, míg a ruházatuk
bármelyik bálban megállta volna a helyét.
Ami még meglepő és
elgondolkodtató, hogy bármilyen életkor is legyen egy hölgy nem viselt
melltartót. Ez számomra nagyon fura volt, de náluk annyira természetes, hogy
szerintem csak én lepődtem meg. A lenge, vékony anyagú, netán még átlátszó blúzok,
virágmintás ruhák alatt a cicik minden szégyenérzet nélkül mutatták meg magukat
és nem a C kosárméret volt a jellemző!
A férfiakról már
tettem említést, akik gyönyörű, főleg a nálunk iskola kékként ismert, de a kék
több árnyalatában is pompáztak az elegáns öltönyeikben, hátizsákkal a hátukon,
biciklin, motoron vagy gyalogosan, elegáns cipőben, sportcipőt senkin sem
láttam.
Mi is igyekeztünk nem
kilógni a sorból és illően megjelenni, ha nem is öltönyben és melltartó nélkül,
de azért első ránézésre egész milánóinak tetszhettünk.
Ma még beugrottunk a Brera képtár gyönyörű épületébe is. Nem mentünk be, mert egy 14 éves gyereket jobban
érdekeltek a monumentális lépcsők és a sarkokra kihelyezett óriási tükrök –
egyébként engem is -, mint a falra kiakasztott festmények. Az utolsó vacsorát
azért szívesen megnéztem volna, de ahhoz legalább egy évvel korábban helyet
kell foglalni, hogy bejussunk, erre viszont nem volt érkezésem.
Ma eljött az ideje,
hogy felmenjünk a Duomo tetejére. Ide is katonai ellenőrzés után jutottunk csak
fel, nagyon vicces volt, hogy az általam hozott ásványvízből Antinak innia
kellett, hogy meggyőződjenek róla nem valami vegyi anyag. 168 lépcsőfokot számoltunk,
persze mehettünk volna lifttel is, de annak már milyen hangulata lett volna!
Mikor felértünk
könnybe lábadt a szemem. Annyira megható volt és gyönyörű, fogalmam sincs mi
tört rám, de úgy éreztem sírnom kell egy kicsit. Szerencsére senki sem vette
észre a meghatottságom, gyorsan elkezdtem fényképezni, ahogy illik. Említettem,
hogy a Madonna másolata a Palazzo Lombardián található, az igazi viszont a Duomo
tetejét díszíti.
Hihetetlen, mondhatni felfoghatatlan kőcsipkék és szobrocskák
vettek minket körül fehér márványból. Sokáig ücsörögtünk, reménykedtem, hogy lesz
egy kis vihar, mert már kezdett az eső cseperegni, szívesen végignéztem volna
innen a magasból néhány villámlást, de nem lett belőle semmi, felhangzott a
sípszó, ami a zárórát jelezte, le kellett ballagnunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése