A reggeli kávé aranyat ér! – Milánó 5.

Másnap reggel kicsit már bátrabban viselkedtünk a háziakkal, legalábbis Anti. Bennem volt még némi sértettség, amiből adódott a távolságtartásom, viszont hagytam magam kiengesztelni. Fél euróért ihattunk kávét, Anti élt is a lehetőséggel és egy csodálatos békebeli kotyogóson ő maga főzte meg.

Lassan én is előbújtam és bár majd megvesztem egy feketéért, nem fogadtam el a kínálkozó lehetőséget. Leültem a konyhában és néztem a körülöttem folyó eseményeket. Azt levettem, hogy az idősebb hölgyben – egyébként mindig nagyon kedvesen mosolygott és rendkívül kifejező volt az arca – Blanca anyukáját tisztelhetem, aki a konyhában lakik a kanapén, mely bútordarab a fürdő előtti várakozók sorfalának kényelmesebb időtöltését is szolgálta.

Aztán volt ott egy srác, aki tegnap még "munkásnak adta ki magát", mára kiderült, hogy Blanca barátja, és ő tényleg olasz. De még mennyire! Éppen rákot hozott, amit ebédre fogyasztanak el.

Mi ezt már nem vártuk meg, jóval ebéd előtt elhagytuk a lakást, hisz minden napra volt programunk, viszont már nem gyalogoltunk annyit, mint tegnap. Szerettem volna én is milánói lenni, nem túlzottan eltérni az olasz átlagpolgártól, tehát villamosra szálltunk. Nagyon pozitív Milánóban, hogy egy jeggyel 90 percig lehet utazni villamoson és buszon. Igazán bevezethetnék ezt nálunk is, hisz lehet, hogy egy megállót megyek, majd átszállok egy másikra, de ha még időben vagyok, akár ötre is felszállhatok. Az ára pedig a magyar árakkal teljesen szinkronban van. A metró az egyedüli kivétel, amit csak egyszer használhatunk egy bigliettoval.

Egy darabig kerestük a tegnapi kedves kávézót, a Bar Azzurót, de sajnos nem találtuk, én pedig nem voltam hajlandó máshol felhörpinteni a reggeli feketét. Tulajdonképpen nem is feketét, hanem latte-t, vagy latte macchiatot-t kellett volna innom, mert az espressot egy igazi olasz délután issza. Egy kicsit azért én nem vagyok olasz, úgyhogy inkább feketét szerettem volna, később lattet és utána jöhet ismét a fekete. A presso kávé náluk nem azt jelenti, hogy méreg erős is legyen, mert gyorsan átfolyatják a vizet rajta, csak szimplán finom. Az olaszok képesek 4-8 csészével is elfogyasztani egy nap, amivel szerintem én is fel tudnám venni a versenyt.

Nem messze a szállásunktól volt a Parco Sempione, egy hatalmas park egy gyönyörű várral, a Sforza kastély mögött. A parkot nem, de a várat teljesen körbejártuk, így végre először láthattunk macskát a füves várárokban. Én azt hittem, hogy Itália a kóbor és/vagy nem kóbor macskák legjobb lelőhelye, de egész Milánóban csak itt találtunk cicákat, ugyanis ez a metropolis a kutyáké!

És nem kóbor ebek sétáltak velünk szemben, hanem ápolt, pórázon vezetett négylábúak! Látszott a gazdájukon, hogy imádják és nagy becsben tartják őket. Tetovált, szőrös férfi parányi kutyust fog a kezében, öltönyben sétáló üzletember kinézetű úriember hatalmas dobermannt sétáltat, kirakatból kilépett idősebb nénike lassú mozgású ebet terelget és így tovább. Hihetetlen kutyakultusz van Milánóban! Nem hogy a tömegközlekedési járatokra felengedik őket, teszem hozzá szájkosár nélkül, de az éttermekben is különös figyelmet fordítanak rájuk.

Minden kutyában Nannerlt láttuk, akit itthon kellett hagynunk, pedig biztosan nagyon jól érezte volna magát velünk, csak a repülőutat nem tudom, hogy bírta volna ki. Arra azért kíváncsi lennék, hogy a nagyobb testű állat, miként boldogul egy emeletes ház parkettás szobájában, de a méltatlankodás legapróbb jelét sem láttam rajtuk.

Egyetlen acsarkodó, ugató, szűkölő kedvencet sem hallottunk. Nem tudom, hogy csinálták, biztos hozzá vannak szokva a tömeghez, turistákhoz, idegenekhez, de mindegyik végtelenül nyugodtan és barátságosan viselkedett, legyen az német juhászkutya vagy pincsi, fiatal vagy öreg. Nannerl már agyon hisztizte volna magát, ha valami új élmény éri. Kutyafuttatóból is volt szép számmal, néha mi is ott pihentünk meg.

A mai programunk egy deszkás park meglátogatása volt, közben persze Tami minden szembejövő szökőkútba beszökött, a Sempione előttinél ki is fütyülte a parkőr, mert a többi turista is felbátorodott és követte a példáját.

Természetesen ez kizárólag Tami program volt, de nem bántuk, az ő nyaralása, legyen olyan, amilyennek ő szeretné. Több lehetőség is adódott, a legközelebbire esett a választásunk, amihez azért sokat kellett gyalogolnunk, a GiardinoOreste del Buono-ra. Én még nem is voltam deszkás parkban, élvezettel néztem az ügyeskedésüket, Anti pedig művészi fotókat készített róluk, melyeket sajnos nem sikerült átküldeniük a mobilukra, valamiért nem működött a bluetooth, de nagyon nyitottak voltak és remekül elbeszélgettünk velük.

Visszafelé pizza volt az estebéd, mivel már jócskán benne jártunk a délutánban és boldogsággal töltötte el anyai szívemet, mikor a lányom azt találta mondani, hogy az enyém finomabb. Még ha nem is volt igaz.

A Duomo természetesen oda és vissza útba esett, de még nem jött el az ideje, hogy bemenjünk.

Odafelé egy zongoristát állítottunk fel, hogy mi is kipróbáljuk a hangszerét – hányan mondhatják el, hogy Milánóban, a Duomo lábánál zongoráztak?

Visszafelé pedig Tami galambokat etetett a tenyeréből, akik füttyszóra érkeztek, na meg búzára. Egy migráns kinézetű volt az idomárjuk, pár perc után követelte is tőlem a pénzt. Persze gondoltam én, hogy nem lesz ingyen, na de hogy egy eurót kérjen maréknyi magért és öt percért? azt nem engedhettem. Csak fél eurót kapott úgy, hogy én is kipróbáltam a csőrös állatok lábának kaparászását a karomon.

Hazafelé ismét beugrottunk egy olcsó áruházba, hogy mi is kivegyük a részünket a hűtő maradék helyéből és megkínálhassuk a vendéglátóinkat is.

Estére már jobb kedvemben voltam, kezdtem felvenni az olasz nem törődöm stílust. Blanca barátja, Andrea pedig egy igazi déli srác, Puglia-i, aki folyton nevet, ökörködik, hangoskodik és be nem áll a szája. Feltettem neki egy-két kérdést, és azt is megválaszolta, amit nem kérdeztem, de nyitott voltam rá. Taminak persze azonnal elkezdett udvarolni, többször feltette neki egy kérdést, amire a lány válaszolni tudott, hogy sikerélménnyel töltse el és talán hogy lubickoljon a mosolyában, majd felajánlotta, hogy hoz neki egy napszemüveget, mert látta, hogy nagyon tetszik a lánynak, amit ő visel. Azonnal visszautasítottam, hogy erre semmi szükség, de nem hagyta annyiban, Taminak ki kellett választania, hogy milyen színűt szeretne.

Antival is nagyon egymásra találtak, mint két gyerek! Folyamatosan poénkodtak, cukkolták egymást, egyáltalán nem gátolta őket a nyelvi különbözőség, főleg, hogy már egy fontos szót is megtanítottunk Andreának magyarul, a zanzara-t, vagyis a szúnyogot.