Előbb-utóbb mindenre fény derül! – Milánó 6.

Az idő haladtával egyre jobban összebarátkoztunk a szállásadóinkkal. Blancáról kiderült, hogy egy nagyon kedves dél-amerikai lány, ha nem szólunk hozzá, akkor a háttérbe húzódik, belebújik a laptopjába és észre sem lehet venni. Persze csak addig, míg Andrea el nem kezd vele beszélgetni, mert akkor kinyílik a szája! Több vitatkozást végighallgattunk köztük, ami valószínűleg megoldással zárult, mert nem volt köztük harag.

Andrea viszont állandóan mosolygott, kezdeményezett, hihetetlenül nyitott volt a vendégeire, a társaságra, ez lételeme volt. Ám az egész lakás nagyon nyitott volt és ezt szó szerint kell érteni! Mi is csak akkor csuktuk be az ajtónkat, mikor elmentünk itthonról, különben megfulladtunk volna, de ez egyáltalán nem okozott gondot. Soha senki sem tévedt még véletlenül sem a szobánk felé, maximum az ajtóval szemben lévő hűtőig. A bejárati ajtót viszont soha nem láttuk becsukva! Még éjszakára sem! Hát ennyire nyitottak, de nincs is félnivalójuk! Andrea mesélte, hogy egyszer az egyik vendég ellopta a napszemüvegét, ennyi rossz tapasztalata származott a vendéglátásból!

Mint később kiderült, a függőfolyosó további részén már nem lakott idegen, megvették a mellette lévő két lakást is és azon fáradoztak, hogy komfortossá varázsolják, nyílván továbbfejlesztve az eddigi szolgáltatásukat.

Az egyik helyiség, amiről már írtam, egy ideig belülről is látható volt, de harmadnapra befalazták, oda galériát építettek. Aztán volt még egy hatalmas lakás, ami tágas volt és üres, teli ablakkal! Az ablak iránti tiszteletünk jelentősen nőtt az elmúlt napokban.

A lakrészünkben csupán három szoba volt. Az előző részben említettem, hogy sorfal állt a fürdőszoba előtt és ez nem vicc!

Lassan sikerült kibogoznunk, hogy tulajdonképpen hányan is éltünk egy fedél alatt, és ez hogyan lehetséges.

A vendégek többnyire pár napra maradtak, esetleg egy éjszakára, szóval nem is találkoztunk velük, mint akik a mellettünk lévő szobába költöztek és másnap már el is tűntek. Viszont néhányukat sikerült arcról megjegyezni, felületesebb ismeretséget kötni, például a lengyel lánnyal, aki még előttünk érkezett és utánunk távozott. Néha váltottunk vele pár szót, jól beszélt olaszul. Volt, hogy éjfélkor futottunk össze vele, mikor kedve támadt levest főzni, vagy hajnalban, a mosdóba menet, ahogy a müzlijét falatozza.  

 Aztán ott volt a japán srác, akit Andrea után már mi is csak Tokiónak szólítottunk. Ő pár nap után alakot váltott, egy hasonló kaliberű, csak alacsonyabb ferdeszeműre. Volt egy idősebb szír vendég is, nagyon mosolygós és barátságos, vagy a svájci orvostanhallgató, aki tulajdonképpen arab volt. Ő rendkívül visszahúzódó volt, bérelt kocsival csillagtúrázott Olaszországban. Egy idő után sikerült kicsit feloldani és már a sört is megkóstolta, de azért inkább naranccsal próbálkozott és nem értette, hogy Andrea miért röhögi ki állandóan.

Egyik nap érkezett egy magyar srác is, aki csak egy éjszakára maradt és Andrea tiszta rosszul volt, hogy olyan nyelven hadarunk, amit ő nem ért, minduntalan közbe szólt és igyekezett a saját medrébe terelni a témát, előbb-utóbb sikerrel.

Majd megérkezett Bariból a legjobb barátja, Stefano, aki Andreához képest kicsit konszolidáltabban viselkedett, mesterségét tekintve fogorvos, látszott rajtuk, hogy évek óta ismerik egymást, egymás szavába vágtak, volt közöttük valami régre visszanyúló kapocs, állandó testi kontaktus, összekacsintás.

És nem utolsó sorban ott volt Gaetano, aki szintén baráti és munkatársi minőségben volt jelen (bár hozzá kell tennem, hogy az érkezésünk óta nem láttunk építkezést, mert vagy akkor csinálták, mikor nem voltunk otthon, vagy nem is foglalatoskodtak ilyen felesleges haszontalanságokkal, bár Andrea előszeretettel viselte a festékfoltos ruházatát, mint aki dolgozik), és aki annyira butuska volt, hogy már szinte forgott. Ő mesterségét tekintve fodrász volt, a rövid gatyáját állandóan az alsógatyájába tűrte és bár nagyon aranyos volt, az istennek sem értette meg, hogy egy hölgytől nem illik megkérdezni a korát!

És akkor még az átutazó vendégekről nem írtam, akiket nem is láttam, csak egy-egy pillanatra, főleg a mosdóra várva. Hogy ez miként lehetséges?

Egy szobát mi foglaltunk el, oda nem költöztettek. A mellettünk lévő volt a legdrágább helység, egy franciaággyal, irigylésre méltó, utcára nyíló ablakkal – amit mi is láthattunk az üvegünkön keresztül. Itt ritkábban volt vendég, néha a mamma aludt benne vagy csak tévézett, mert hogy itt még az is volt.

A konyhából nyíló szobában pedig olyan barlangrendszer volt, amit elképzelni sem tudtunk, csak azt láttuk, hogy folyamatosan jönnek ki emberek, majd megint újabb arcok. Aztán egyszer Antit körbevezette Andrea és mindenre fény derült. Egy hatalmas helyiség, osb lapokkal elválasztva, melyek nem értek a mennyezetig, átjárta őket a levegő és nyilván a hang is. Mindegyik lyukban egy-egy emeletes ágy volt, talán egy kis szekrénnyel és ennyi.

Nyilván azért volt ilyen forgalmas és kelendő, mert nem hogy Milánóhoz képest, de mindenhez viszonyítva rendkívül olcsó volt, az árért pedig nem járt több. Valamiből finanszírozni kellett a fejlesztéseket a szomszédos helységek kialakítását, Tami napszemüvegét és a mai vacsorameghívásunkat, ugyanis Andreával már annyira összebarátkoztunk, hogy tett egy ilyen ajánlatot estére.

Kellett is a sikerélmény, mert a mai programunk kudarcba fulladt. A Naviglio Grande-ba akartunk eljutni, ami egy a mesterségesen kialakított csatornákra épített hidakon található főleg éttermekből álló hangulatos negyed, legalábbis az útikönyvek szerint, viszont mi rossz irányba fordultunk és bár a csatornát megtaláltuk, de egy görög éttermen kívül semmit sem. Egy bárban lehűtöttük, egy fagyizóban felvidítottuk és az első áruházban vásárolt szendvicseket a parton elfogyasztottuk.

A vacsi viszont kárpótolt minket a tévedésünkért! Andrea gyakorlott mozdulatokkal és annál hangosabb pakolások közepette pasta di funghi porcini, vagyis vargánya gombás tésztát főzött fantasztikus gyorsasággal igen kiválóan! Az italt mi álltuk, vagyis vittük a szokásos olasz sört, a Birra Morettit, de én a hűtőben felfedeztem a kedvenc olasz boromat, vagyis a Lambruscot, Andrea élt a lehetőséggel és igyekezett leitatni, amitől határtalan jókedvem kerekedett és már az sem érdekelt, hogy a szauna szobánkhoz közeledve egy óriási csótánnyal futottam össze, amit a sikolyomra érkező Andrea azonnal lecsapott a papucsával…

Buona notte sogni d'oro!