Milánóra azért esett a választás, mert a lányom
kedvenc városa. Az éves munkáját Olaszországról írta, ahol fő helyen szerepelt
ez a település, és többször említette, hogy Milánó a kedvence, lehet, hogy itt
fog élni és mivel ez az út az ő meglepetése, hát nem is volt több kérdésünk.
Miután lelepleződött a nagy titok, Tami feladata
volt, hogy a napi programot összeállítsa, utánanézzen a nyitva tartásoknak és
helyszíneknek, a megközelítési lehetőségeknek stb.
Semmi másra nem volt már szükségünk, csak egy vastag
bankszámlára és irány a divat fővárosa!
Temesvárról szállt fel a gép, ami közelebb volt,
mintha a ferihegyi repülőtérre autóztunk volna. Az autónkat egy közeli gyár
parkolójában hagytuk, mert nagyon sokat kellett volna fizetni a reptér
parkolójában, tulajdonképpen a semmiért, itt viszont a portás bevállalta a
felügyeletet 4 euróért, bár tízet kért, de nem tudott visszaadni.
Az indulás egyedüli hátulütője az volt, hogy nagyon
korán szállt fel a gép: hajnali
6 órakor. Mi komolyan vettük azt a szabályt, hogy két órával előbb meg kell
érkezni, Anti pedig ideges volt, hogy elkésünk, nem ismerte az odavezető utat,
így még hamarabb értünk oda. Ezek után egy kihalt, koszos wc-jű, kényelmetlen
ülésekkel rendelkező helységben vártuk, hogy elérkezzen az idő. Bár nem
sikerült a kocsiban aludni, itt sem volt rá esély, hogy parányit pihenhessünk,
főleg a szemtelen legyek miatt, amiből nem kevés volt! Végignéztük, ahogy a személyzet megérkezik,
átöltözik, elfoglalja a helyét, ahogy egyre több utas fut be az idő
közeledtével.
Végre kezdetét vette a beszállás! Megnézték a papírjainkat, majd
a csomagjainkat világították át, ismét a repülőjegyünket, mindezt alig pár
méternyi távolságban egymástól, úgyhogy gyorsan haladtunk. Bejutottunk egy
kicsivel kulturáltabb helységbe, ahol arany áron mérték az ásványvizet és a
szendvicset, de mi nem törődtünk vele, végre ihattunk és ehettünk egy keveset.
Viszont a toalett és a váró között olyan papírvékony fal volt, vagy a
szellőzőnyílást tették rossz helyre, de az első kliens után már nem szerettem
volna használni.
Itt is vártunk még
vagy fél órát, majd újra ellenőrizték az iratainkat és még ezek után is csak
ablakon keresztül figyelhettük a kifutón várakozó hatalmas, rózsaszín gépet.
Nem akarom húzni az
időt, végre elfoglaltuk a helyünket, ami ugyan nem egymás mellé szólt, mert
csak Taminak fizettünk az ablak mellé, de nem okoztunk ezzel fennakadást.
Kicsit izgultam, hogy
milyen lesz, de aztán nagyot csalódtam. Nem tudom, hogy mire számítottam, de
egyáltalán nem olyan lett! Az emelkedés a gyomromat is emelte, de nem
vészesen, a fordulásnál kicsit megszédültem, de talán ennyi volt az izgalom,
aztán több mint másfél óráig csak unatkoztam.
Eszembe jutott, hogy gyerekkoromban
légikísérő szerettem volna lenni, holott még sosem ültem repülőn! Szerintem
az akkori katasztrófafilmek hatására ötlött fel bennem ez a vágy, amikor mindig
történt valami a több órás úton és persze a pilóták mindig nagyon helyesek
voltak, a történetnek pedig boldog végkifejlete. Hát most örültem, hogy nem az
lettem! Nem elég a korán kelés, de a kötelező monológon és pantomimen
kívül a stewardessek csak a büfével foglalatoskodtak, ami egy telipakolt
bevásárlókocsi volt. Szépen komótosan tologatták ketten, mert egyedül nem
bírtak el a rengeteg vásárlóval : ), húzva az időt, hisz senki
sem menekülhetett és ennyi.
Még itthon kinéztük,
hogy el kell gyalogolnunk egy megállóig, felszállni egy buszra, ami bevisz minket
Bergamoba, majd vonatra szállni, ami eljuttat Milánóba. Ez volt a legegyszerűbb
megoldás. A google szerint!
Ehelyett viszont
kiléptünk a reptér ajtaján és 5, de lehet, hogy még több busz állt és várt, 5-10
perces indulási időközönként, készen arra, hogy bevigyen minket a városba.
A légkondicionált
buszon sikerült egy parányit szundítanom, de inkább a hegyek felett felkelő
napot néztem a távolban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése