Erdély VI. - Gyergyó

Hamarosan eljött az a pillanat, amikor el kellett búcsúznunk szállásadóinktól, akiket már Juli néninek és Vencel bácsinak szólítottunk. Ekkor még nem hazafelé vettük az irányt, mert meg kellett látogatnunk Anti kedves ismerőseit, Vilma nénit és János bácsit, Güdücön. Egyszer én is találkoztam velük, de Anti volt az, aki mély nyomokat hagyott bennük, lévén többször volt náluk. Immár harmadszor keltünk át a Bucsinon. Anti rutinosan vezetett, a hegytetőre érve leállította a motort és Borzontig gurultunk, ahol ez a házikó is látható, melyet utolért a végzet.

Itt szinte minden fából készül. Olyan gyönyörű házakat láttam, hogy a szívem fájdult belé, hiszen nekünk is faházunk van, de meg sem közelíti az ittenieket.

Mielőtt odaértünk volna Güdücre, megálltunk Gyergyószentmiklóson, hogy ne üres kézzel állítsunk be és megebédeljünk. Ahogy kiszálltunk az autóból cigánygyerekek rohantak meg minket. Csak egy lejt kértek, hogy kenyeret tudjanak venni, és mondták ránk az áldásokat, mint a gramofon. Fel voltam készülve a kéregetőkre, mondtam, adok én kenyeret, ha az kell, mert pénzem nincs. Gondolkodik a cigánylány egy pillanatig, majd újra kezdi a betanult szöveget, csak kenyér helyett már kiflit mond.

Két szállodának is a téren volt az étterme, de mi valami helyi kifőzdére gondoltunk, nem puccos helyre. Bementünk egy kockás terítősbe, de három óra körül nem hogy vendég, de már étel sem volt. Kijöttünk. Ekkor érzem, hogy a nadrágom alatt valami iszonyúan csipkedi a combomat. Annyira fájt, hogy már az utcán elkezdtem vetkőzni, nem érdekelt ki lát. Mikor már félig letoltam a nadrágom, mégiscsak visszaszaladtam az étterembe, ott csak két nő láthatott, és kértem, mit kértem, könyörögtem, hogy hadd vegyem le a gatyám. Természetesen – mondta a főnökasszony átérezve kínomat. A sarokba húzódtam, és kiléptem az egyik szárából. Fordítsa ki – biztatott a nő – hátha elbújt egy redőbe. Kifordítottam, de semmit sem találtam, már a viszketés is enyhült. Épp a másik szárából akartam kilépni, mikor bejött egy román cigány. Egyből észrevette a nem étterembe illő jelenetet és nem mozdult. Mondom neki: forduljon már amarra. Egy pillanatra arra nézett, amerre mutattam, de azonnal visszafordult, szélesen elvigyorodott, kivillantak ezüst fogai és csak bámult. Ekkor jött be Anti és közénk állt. Kihúzta magát, a cigány látta, hogy vége a peep shownak, és elballagott.

Ezek után megebédeltünk a szállodában. A pincérnő nem hogy örült volna, hogy van vendég, unottan és csigatempóban sétálgatott, az étel sem volt finom, de ha az lett volna, akkor sem jönnénk ide többet.

Güdüctől nem messze található Szárhegy, ahol a Lázár kastély áll. Nem gondoltam volna, hogy csak két bástya maradt ebből a kastélyból, a mostani épületeket a 70-es években építették újjá a korabeli feljegyzések szerint. Ez főleg azért elképzelhetetlen, mert teljesen korhű a kinézete, nem gondolná az ember, hogy csupán tizenéves kövek alkotják. A lépcsőkön persze látszik, hogy nem régiek, szerencsére. Több kiállítás is volt itt, mint például a szőttesek, hímzések, kitömött állatok és egy kortárs kiállítás, ahol Tami pengette az egyik hangszert.

Vilma néniék nagyon örültek, mikor megláttak minket. A környék már nem hasonlított az emlékeinkben létezőre. Mindenütt nyaralók, faházak, csak a hegyek és az öregek nem változtak. János bácsi szavajárása még mindig „a hétszázát”, bármi érdekességet mondtunk, ő így felelt. Persze tíz év alatt sok minden történt velük, nem igazán lehet elmesélni pár nap alatt, de azért azt megosztotta velünk, mikor a medvével szedte a málnát, vagy amikor bejött a kerítés mellé, hogy a birkákkal lakjon jól. Az öreg ostort kapott a kezébe és addig csettintgetett, míg eloldalgott Miklós bá.

Tami legnagyobb örömére végre itt láttunk macskát is. A lány zargatta őket, de csak véletlenül bírta megfogni. Lógott a lába az esőnek, szemerkélt is egy kicsit, kezdett hűlni a levegő, de hideg csak akkor lett, mikor eljött az éjszaka. A tisztaszobában magunk voltunk csak, a kályhát két szobával arrébb ugyan begyújtották, de lefekvéskor minden ajtót becsuktunk, úgyhogy jobban kellett volna igyekeznie a melegnek, hogy valami enyhet adjon.

Másnap még elvittük az öregeket Gyergyóba, hogy elintézzék a dolgaikat, mivel nincs autójuk, tömegközlekedés pedig nem létezik Erdélyben, muszáj megvárniuk, hogy valaki meglátogassa őket. Szerencsére sűrűn fordulnak náluk a vendégek, unatkozni nincs idejük. A szomszédok is be-beugranak, hogy vigyenek egy kis kóstolót a sajtból, rókagombából, áfonyából, de nem csak ezért, hanem mert Vilma néni központi figura a faluban, mindig tudja, hogy kinek mire van szüksége, melyik nyaraló venne gombát, melyik málnát, kinek kell sajt, kinek orda.

Apropó orda! Most először ettem ezt a mennyei ételt. Só nélkül nem nyerte el a tetszésemet, de picit fűszerezve már annyira bejött, hogy abba sem bírtam hagyni. Tulajdonképpen ez valami juhsajt vagy túró. A juhászok egész nap legeltetik az esztenán a juhokat, fejés után nem tudnának mit kezdeni a rengeteg tejjel, hát sajtot, túrót és ordát készítenek belőle és így már könnyebben szállítható is.

Segítettünk az öregeknek, ahol csak tudtunk, például összeszedni a búzát, amit Anti öntött ki nagy igyekezetében.

Vagy vizet húzni a kútról.

Másnap még szedtünk egy kis pityókát, hogy Vilma néni fiának eljuttassuk, aztán mi is elindultunk. Tamival számoltuk az úton a hazafelé baktató teheneket, és nyári nyihogókat – ami a kiscsikó „székelyül” -, kerestük a nyári nyávogókat – ami a kiscica „Tamiul” -, láttunk ketrecben szarvast az erdőszélen.

Vettünk málnát az útszéli cigányoktól és poncsót az árusoktól, hogy ha beköszönt az ősz, és magamra öltöm, azonnal eszembe jusson Erdély és a székely legendák.

Erdély V. - Medve-tó

Parajd környékén nem csak a hegyek sósak, de a tavak is. Egyik nap elhatároztuk, hogy elmegyünk a Medve-tóhoz. Ne csak másszunk, fürödjünk is. Anti rám hagyatkozott, hogy én már jártam ott, nálam van a térkép is, navigáljam. Már nagyon rég jártam erre, akkor sem én vezettem. Láttam a térképen, hogy Szováta mellett van a keresett tavacska. Azt is tudtam, hogy Szovátán van egy fürdő, de a kettő nem kapcsolódott össze bennem, úgyhogy továbbmentünk. Mikor elértük a következő falut, akkor döbbentem rá, hogy a Szováta-fürdő a Medve-tó. Visszafordultunk. Rengetegen voltak, nehezen illetve nagyon messze találtunk parkolóhelyet. Ekkor Anti csapott a homlokára: a fürdőnadrágját a szálláson felejtette! Most már mindegy, legalább nézzük meg mennyibe kerül a belépő. Olyan sokat gyalogoltunk a bejáratig, hogy inkább tervet módosítottunk, minthogy visszafordultunk volna. Fürdés helyett a tó mellett illetve felett jártunk.

Mikor én itt nyaraltam csak földút vezetett körbe, most viszont készítik a járdát, de micsoda járdát! Az egyharmada valami piros, gumis anyagból van a futók számára. Már nagyon rég futottam, nem igazán volt lehetőségem. Itt vagy hegynek felfelé, vagy lefelé lehetett volna, ha pedig betonon, akkor sem egyenes, de még a forgalommal is számolni kell, mert a legeldugottabb úttesten is számtalan autó közlekedik. Síkvidékhez szokott lábam nagyon megörült ennek a szinte egyenes, rugalmas talajnak, bár sajnos nem tartott sokáig, mivel még nem fejezeték be az utat. Anti kicsit besegített a munkába, de akkor sem lett kész.

Medve-tó nevét onnan kapta, hogy felülről nézve alakja egy kiterített medvebőrre hasonlít. Mélysége elérheti a 18 métert. A tó különlegessége, hogy felső részén átfolyik a két környező patak édesvize, amely átengedi a napsugarakat, és az alatta elterülő sós vizet jelentősen felmelegíti, aztán e hő, a sókristályok által tárolódik. Mivel a visszasugárzást az édesvíz megakadályozza, a tó akkumulátorként viselkedve, tárolja a hőt. Minden nap 13-15 óra között bezárják a strandot, hogy az emberek által felkavart sós- és édesvíz újra egyensúlyba álljon.

Már nem emlékeztem, hogy ennyi kis tavacska veszi körül a Medve-tavat, bár az sem kizárt, hogy nem is láttam őket. Itt volt a Piroska-tó, a Vörös- és Zöld-tó, ahol fürdés helyett iszapot kentek magukra az emberek, mert ennek a víznek lényegesen koncentráltabb a só és ásványianyag tartalma. Aztán a Mogyorósi-tó, ami tulajdonképpen Bocs-tó is lehetne, hiszen a Medve-tóból átfolyó vizet tartalmazza, a különbség csak annyit, hogy itt egész nap lehet fürödni. Aztán itt van még a Rigó- és Keres-tó is, melyeket csak felülről láttunk.

Piroska-tó

Vörös- és Zöld-tó, a fekete iszapba öltözött emberekkel

Akkor értünk vissza a kiindulási ponthoz, mikor felhangzott a fürdésre buzdító síp. Végül Tami és én bementünk, míg Anti hazaszaladt a nadrágjáért. Alig találtunk egy talpalatnyi helyet, annyian voltak. Nagy nehezen egy törölközőt sikerült leteríteni a kuka közelében. Tami már nagyon várta a találkozást a vízzel. Az első meglepetés akkor érte, mikor a talpa hozzáért. Jéghideg volt. Biztattam, hogy nagy levegő, menni fog, és úgy tíz perc elteltével sikerült még egy lépcsőfokot lejjebb imádkoznom. Én már nyakig merültem a vízben, és élveztem a só hatását, ami fenntartott, nem engedte, hogy elsüllyedjek. Végre a lány is rászánta magát és beugrott. Ekkor már nem érezte mennyire hideg a víz, mert a lábán lévő számtalan sebet elkezdte marni a sólé. Nem sokáig bírta könnyek nélkül, úgyhogy rövidesen kimentünk tusolni, szárítkozni. Anti még úszkált egy keveset, mikor visszaért, mi pedig a parton hallgattuk a Váci Ifjúsági Zenekar kitűnő fúvósait.

Szováta fölött az erdőben, egy csodaszép tisztáson, fényűző palotában élt egy gyönyörű tündérasszony. Egyszer megpillantott egy székely pásztorfiút, akibe nyomban beleszeretett. A tündértörvények szerint azonban nem találkozhatott vele, csak éjszakánként hallgatta a legény furulyáját. Egy idő után nem bírta tovább, és elhatározta, találkozik a legénnyel. Leereszkedett a völgybe és meglátta a fiút egy szép lánnyal csókolózni. Irtózatos haragra gerjedt a tündérasszony, és a legényt a juhaival együtt kővé változtatta. A kegyetlen tündérasszony is megfizetett tettéért. Ezután csak a hegyekben bolyongott, fátyla foszlányaiból virágok lettek, amik benépesítették a hegyeket. A tündérasszony palotája pedig, még az este otthagyott égő tűzhellyel együtt, elsüllyedt. A tündérasszony szeméből könny fakadt, amely előbb patakká, majd tóvá terebélyesedett. Így keletkezett a Medve-tó, melyet alulról a tündérasszony tűzhelye fűt.

Erdély IV. - Pisztráng, lapocka és dögi

Aki Erdélybe akar látogatni készüljön fel arra a kellemes csalódásra, hogy ott nincs szúnyog. Mi vittünk riasztót mindenféle formában, konnektorba, krémben, de egyszerűen nincs mit riasztani. Gondolom a sós vizek akadályozzák meg a szúnyoglárvák kialakulását és a gyors sodrású patakok sem kedveznek a kikelésüknek.

Annál inkább jó ez a horgászoknak. Anti már nagyon régóta készült, hogy fogjon egy pisztrángot vacsorára, és végre eljött az ő ideje. Korábban megkérdeztem egy helybélitől, hogy milyen halat lehet itt fogni? Azt mondta, hogy ő fogott már benne balint, lapockát és dögit. Számomra teljesen ismeretlen fajták voltak, én a pontyról, csukáról tudom, hogy vízben él, de Anti szeme felcsillant, mikor meséltem, mit hallottam. Magához vette a botot, és megindultunk a Kis-Küküllő partjára. Tami leginkább a Szent Anna tóba szerette volna bedobni a horgot, hogy kifogja a legendából megismert halakká vált tündéreket és a varangyos békát.

Több legenda is született a Szent Anna tóról, nekünk ez a változat tetszett a legjobban:

A tó vizében tündérek éltek, akik esténként a tó vizén táncolva vigadtak. Mulatozásukban azonban zavarta őket a tó melletti kápolna harangjának kongása. Csalárd módon rávettek egy legényt, hogy lopja el nekik a harangot, busás jutalom ellenében. Jutalom helyett azonban a fiút a tó vizébe fojtották és esténként tovább folytatták csábító táncukat a tó vizén sok-sok székely legényt megölve. Egyszer egy Gergő nevű székely legény megcsókolta az egyik tündérlányt, aki ezáltal elvesztette varázserejét, és feleségül ment Gergőhöz. Az ifjú pár sok kaland után visszaszerezte a harangot a tó fenekén élő tündérkirálytól. Amikor újból megkondult a harang, a tündérsereg hallá, a tündérkirály pedig varangyos békává változott.

Én a legunalmasabb sportnak tartom a horgászatot, főleg ha még sikerélmény sincs. Nem hogy megnyugtató, de inkább káros az idegrendszerre. Míg Anti hadonászott a bottal, addig mi Tamival megmásztuk a közeli hegyet.

A patak fölött olyan híd vezetett át, amit csak kis gondolkodási idő után mertem bevállalni, lévén, hogy a túlsó felét kimosta a víz és így féloldalasan billegett a kövek fölött. Az utolsó pár métert már guggolva kellett megtenni, annyira lejtett, ráadásul a korlát olyan szálkás volt, hogy képtelenség volt benne jóízűen megkapaszkodni. Tami nem volt túl kitartó a hegymászásban, úgyhogy nem mentünk messzire, de azért őt is lenyűgözte a sóhegyek látványa, mondhatni sóbálvánnyá vált.

Mire visszaértünk Anti kifogta az összes halat a vízből! Már ha nem volt benne egy sem. Jó ez csak vicc volt, mert volt ott hal bőven, a csalinak szánt legyes kenyeret mindig megették, de túl picik voltak ahhoz, hogy a horgot is bekapják.

Tami viszont nagyon élvezte a pancsikolást, sárgyúrást a jéghideg vízben. Tartottam is tőle, hogy megfázik, de szerencsére nem kellett másnap hazaindulnunk.

Erdély III. - Rapsóné útja

Sajnos a harmadik napon kiderült, hogy elfelejtettük meghosszabbítani a foglalásunkat, Jutka már úgy jött, hogy jó utat kívánjon nekünk. Mondtuk, hogy mi még maradnánk. Hú, azt nem lehet, mert még ma jön az új vendég, de mindent megtesz, hogy helyet találjon nekünk. Végül visszamentünk az édesanyja házába, ahol volt még egy üres szoba, nem az amit korábban néztünk, hanem egy fürdőszobás. Az egyedüli baj ezzel a hellyel az volt, hogy túl sok román szállt meg. Tulajdonképpen rajtunk és a háziakon kívül nem hallottunk magyar szót, de ez még nem is lett volna baj, csak román szót se hallottunk volna. Őket viszont nem érdekelte, hogy esetleg más is odaülne a teraszra, vagy pihenni szeretne, netán ebédelni. Az a lényeg, hogy ők köpködhessék a tökmagot akkor sem hagyva abba a szócséplést.

Az egyik román igencsak „belopta” magát a szívünkbe. Anti épp a székely furfangot akarta kirakni. Ez egy 6 fakockából álló játék, aminek csak egy jó megoldása van, és akkor nem esik szét, minden oldala egyenlő. Anti már egy órája próbálgatta a számtalan variációt, mikor odament a román, szó nélkül kivette a kezéből és kirakta. Anti rá sem nézett, felállt és bement. Egy másik alkalommal Tamival játszottam az asztalnál a legújabb szerzeményeivel, három különböző méretű szarvassal. Egyszer csak odajön a román ember, kiveszi a kezünkből a szarvast, és elmondja románul a nevüket. Nem akartam hinni a fülemnek. Engem akar románul tanítani, amikor én itthon vagyok! Itt mindenki magyarul beszél, tanuljon meg magyarul, ha akar valamit! Arról nem is beszélve, hogy nem azt mondta el, hogy miként van románul a szarvas, hanem tata, mama és pulya. Hát ez nagyon hiányzott az általános műveltségemből.

A háziasszony látta, hogy nagyon szeretünk olvasni, ezért előkerítette a legszebb és legnagyobb könyveit, hogy kedveskedjen nekünk. A világ minden csodája több ezer oldalon, három kötetben, de én csak fanyalogva lapozgattam, ezt is csak azért, hogy ne sértsem meg. Nem kerülte el a figyelmét a hozzáállásom, de nem szólt semmit. Másnap hozott egy kisebb, de annál értékesebb könyvet. Pataki János: Székelyföld – A legendák világa. Három napon keresztül olvasgattam, nézegettem, Tami pedig legalább tízszer meghallgatta az előadásomban a legendákat. Azonnal el szeretett volna menni a Tündérvölgybe, és fel a mellette lévő hegyre, ahol Tündér Ilona vára áll, hiába mondtam, hogy jó nagyot kéne túráznunk, ekkor még az sem érdekelte. A történetek között szerepelt Rapsóné várának legendája is, mely nem is volt messze tőlünk, de nem mentünk fel, a helyiek elmondták, hogy nem érdemes, csak két fal áll már belőle.

Rapsóné gazdag asszony volt, Parajd és Szováta között állott a vára. Amilyen gazdag, olyan vallásos is volt, és minden vasárnap négylovas hintón hajtatott Kolozsvárra misét hallgatni. De gyakran elkésett, mert rossz volt az út. A szép özvegy megegyezett az ördöggel, hogy jó utat készít neki Kolozsvárig, s fizetség fejében két hegy aranyat és egy völgy ezüstöt kap. Az ördög egy éjszaka olyan sima utat csinált a vártól Kolozsvárig, amilyen eddig még nem volt a világon. Ezen a bűvös úton olyan sebesen haladott Rapsóné hintaja táltos lovaival, hogy még a várban volt midőn elsőt harangoztak, de mikorra beharangoztak, már ott is volt a templomban. Egyszer kocsisa kalapját lefújta a szél, s az le akart szállni, hogy felvegye.
- Ok nélkül szállasz le - mondta az asszonya - mert a kalapod már öt óra járásnyira maradt el.
Az ördög hamarosan jelentkezett a fizetségért. Rapsóné sokáig húzta-halasztotta a fizetést, de végül nem tudott kitérni. Ekkor a ládájából kivett két aranyat és egy ezüstöt. Két mellére tett egy-egy aranyat, a kettő közé egy ezüstöt.
- Itt a két hegy arany és az egy völgy ezüst, viheted! - mondta az ördögnek és nagyot kacagott hozzá.
Az ördög megharagudott, hogy így rászedték, s szét is rombolta a szép utat azon az éjszakán.

Sokat beszélgettünk Vencellel és Júliával, a házigazdáinkkal. Elmesélték az egész életüket, mi meg szájtátva hallgattuk. Hihetetlen, hogy milyen ügyesen – ez egyébként szavajárásuk a székelyeknek – jutottak egyről a kettőre, mindig változtattak, olyanba kezdtek bele, amit más még nem próbált és így jutottak el a vendégfogadásig. Mindeközben ügyelve arra, hogy megtartsák a hagyományokat. Így módomban állt megnézni, hogy készítik a vinettát, ami a padlizsánkrém magyarul és a zakuszka receptjét is megkaparintottam, sőt meg is kóstoltam, leginkább a lecsóra hasonlít az íze. Bár Romániában is lehet kapni szinte mindent, vannak annyira "ügyesek", hogy nem dőlnek be az olcsó és külföldi árunak, a hazait részesítik előnyben. Vencel elmondta, hogy a húspultot messziről kerüli az egészsége megőrzése érdekében. Ismerősöktől vagy a piacról vásárolnak élelmiszert, vagy csak alapanyagot, amit maguk elkészítenek, fagyasztóba tesznek és időnként kimelegítik. Van mit tanulnunk tőlük.

Erdély II. – Gyilkos-tó és Békás-szoros

Körülbelül 16 évvel ezelőtt voltam ezen a környéken utoljára. Akkor a Gyilkos-tó mellett a Kis-Cohárd lábánál volt a szállásom. Természetesen most is ellátogattunk a tóhoz, kicsit borongós időben. Felismertem azt a sziklát, melyről annak idején a vízbe ugrottam. Ma már nem tenném meg, bár akkor az idegenvezető azt mondta, hogy biztos elég mély a víz, de készüljek fel rá, hogy nagyon hideg. A hidegre nem lehet felkészülni, az váratlanul éri az embert, főleg, hogy korábban nem volt lehetőségem megmártózni benne, lesz, ami lesz alapon ugrottam.

Annyira féltem, hogy a hideget meg sem éreztem. A tóból kiálló facsonkok miatt tilos fürdeni vagy úszni a tó vízében, azonban elkerítettek egy helyet, ahol ma már lehet csónakázni, bár nem túl nagy terület van kijelölve erre. Maga a tó egy földcsuszamlás következtében született. A hegyről lezúduló patakok elől elzáródott az út, a fák maradványai azóta kilógnak a vízből jóval a felszín fölött. Állítólag nevét onnan kapta, hogy a Kis- és Nagy-Cohárdra felvezető ösvények nagyon veszélyesek voltak, sok ember lelte ott halálát. Egy másik elképzelés szerint egy hajdan volt gyilkosság emlékét őrzi, de van ennél egy szebb történet is:

Élt valamikor Gyergyó környékén egy csodaszép lány, Fazekas Eszter. Haja kökényfekete volt, szeme szürkészöld, alakja, mint a szélben hajladozó büszke jegenye. Egy napsütéses júliusi délelőtt Eszter elment a szentmiklósi vásárba. Ott találkozott egy olyan daliás legénnyel, aki két karjának szorításával kipréselte a medvéből a szuszt, és aki a legszívhezszólóbban furulyázott az egész környéken, de tudott házat ezermesterkedni és szekeret faragni is. Ahogy a szemük összevillant - és mert a szerelem hirtelen jön és szíven üt, mint a villám - megszerették egymást.
A fiú égszínkék selyemkendőt vásárolt Eszternek a tükröspogácsa mellé és megkérte, hogy legyen a mátkája. Az esküvőre nem kerülhetett sor, mert a legényt elvitték katonának. A lány hűségesen várta kedvesét.
Esténként, amikor a nap a hegyek mögé ereszkedett, agyagkorsójával kiment a fenyvesek alá a csobogóhoz és ott sóvárgott órákon át szíve választottja után. Még a közeli hegyeknek is meglágyult a szíve a sóhajtozásaitól, fájdalmas szép énekétől.
Történt azonban egyik vasárnap délután, hogy meglátta Esztert arra jártában egy zsiványvezér. Nyergébe kapta a gyönyörű lányt és elvágtatott vele, mint a szélvész a Kis-Cohárdhoz, az ezerarcú sziklák közé, ahol tanyája volt.
Aranyát, ezüstjét ígérte Eszternek, gyémántos palotát akart építeni, csakhogy megszeresse. A fiatal lány nem viszonozta a zsivány szerelmét. Régi mátkáját várta vissza, amikor felkelt a nap, és akkor is, amikor lehunyta szemét a világ.
Ennek láttán feldühödött a zsivány és kényszeríteni akarta Esztert, hogy legyen a felesége. Eszter a néma szemtanúkhoz, a hegyekhez kiáltott segítségért. Sikolyát megértették a sziklák és ezen a júliusi éjszakán eget-földet rázó mennydörgéssel válaszoltak. Zuhogott az eső, a cikázó villámok megvilágították a koromsötét éjszakát.
Hajnaltájban hatalmas robajjal óriási szikladarabok zuhantak a mélybe, és az iszonyatos földindulás maga alá temetett mindent, a lányt, a zsiványt, sőt meg a pásztort is nyájastól, aki a szembelevő hegyoldalban legeltetett.
Július utolsó vasárnapjának hajnalán, a nap első aranyló sugarai bevilágították a sziklákkal borított vidéket. A völgyet, ahol tegnap még kristálytiszta vizével a Vereskő-patak csobogott, teljesen elzárta a leomlott hegyoldal. Amikor a megáradt patakok zavaros vize elérte a sziklagát tetejét, megfojtotta a füveket, bokrokat és megölte a fákat.
A keskeny völgy helyén tó keletkezett, amelynek vizéből máig is kiállnak a fenyőerdő maradványai. A környék pásztorai Gyilkos-tónak nevezték el ezt a tavat.
Így lett a hegy halálából az élet vize.
Ha napsütésben belenézel a tó vizébe, Eszter szürkészöld szemei tekintenek szelíden vissza.

A Békás-szorosról nem igazán lehet mit írni. Azt látni kell! Nem tudom, hogy a hegyek hány méteresek, utána lehet nézni, ahogy azt sem hány hegymászó zuhant le a mélybe, mire meghódította, erről is lehet olvasni a neten. Én csak azt tudom, hogy törpének éreztem magam az óriások között, hogy Tami rendkívül élvezte a patakok csörgedezését, na és azt, hogy a köveken ugrálhat.

Erdély I. - Parajd

Ha az ember Erdélyben jár, muszáj felidéznie a múltat és akkor eszébe jut Trianon, az ostoba politikusok mind a múltban, mind a jelenben. Nem lehet nem észrevenni, hogy mire megy ki a játék, hogy akár Magyarországon, akár külföldön, tönkre akarják tenni a magyarokat, el akarják venni a jövőjüket. A jelen helyzetben nem érdekel, hogy kik azok, akiknek hosszú távú céljaik vannak az országgal, vannak akik tudják, többen sejtik csak, de mivel én ki nem állhatom a politikát, a kizárólag saját érdekből történő cselekvést, az ostoba emberek semmitmondó beszédét, melyből a legcsekélyebb józan ész is hiányzik, nem kívánok mélyebben belemenni a témába. Nálam okosabbak ezt nagyon jól meg tudják fogalmazni, de még aki nem a szavak embere, az is tökéletesen érzi, hogy nem jó felé megy az ország, nem hogy erősítenék a magyarságot, inkább gyengítik.
Ebből a bekezdésből is jól kivehető, hogy mire gondolok, hogy mennyire fel vagyok háborodva és tehetetlen vagyok, nincs módom, eszközöm, sem tehetségem, hogy változtatni tudjak rajta, így marad a gyötrődés, mit feledtetni tudnak a székely emberek szavai, az, amilyen rugalmasan tudják kezelni a dolgokat, hogy ők nyerjenek, még ha közben sokat vesztenek is.

Most nekik a vendéglátásra kellett ráállniuk, mert így tudnak megélni. A falvakban, községekben gazdálkodó ember már nemigen akad, az állattartás, zöldség-, netán gyümölcstermesztés marad a hegyvidéken élők sok esetben egyetlen megélhetési formájává. Mindenütt faházak nőttek ki a földből, vagy nagyobbacska szállodák, kulcsos házak, melyek komfortosak, többségük zuhanyzóval, közös konyhahasználattal, terasszal, illetve pergolával, televízióval.

A mi főhadiszállásunk Parajd volt. Mivel nem sikerült elég korán elindulnunk (ez azóta sem sikerül), és az 500 km legalább 10 órát vett igénybe, csak késő este értünk Parajdra. Szállást előre nem foglaltunk, mert nem akartunk abba a hibába esni, hogy egy hétig olyan helyen töltsük az időnket, ahol nem érezzük jól magunkat. Végig pöfögtünk egy hosszú utcán, és bár tudtuk, hogy szinte mindegyik házban van kiadó szoba, sajnos senki sem állt kint a kapuban, hogy beinvitáljon. Anti megállt egy pizzériánál. A pultos kérdezte, hogy mit kérünk. Anti sorolta: egy kávét, egy kólát és szállást éjszakára. A hölgy egyáltalán nem jött zavarba, már kiáltott is Attilának, aki telefonált az anyukájának és míg elfogyasztottuk az italokat, addigra lett tető a fejünk felett, igaz csak egy éjszakára, amit reggel már egyáltalán nem bántam, mert olyan kényelmetlen volt az ágy, hogy csak úgy bírtam elaludni, hogy a paplant magam alá terítettem, hogy ne érezzem a kiálló rugókat.

Másnap reggel már korán elindultunk, hogy világosban felkutassuk azt a helyet, ahol majd jól fogjuk magunkat érezni. A nagyobb szállóknál nem is lassítottunk, nem akartunk egy személytelen helyen megszállni, ahol az összes kapcsolat a helybélivel annyi, hogy átadja a kulcsot. Mentünk, mentünk, mendegéltünk, míg nekem meg nem akadt a szemem egy takaros faházon. Bementem. Egy idősebb hölgy jött elém, akinek elmondtam, hogy mi járatban vagyok itt. Megmutatott egy szobát, ahol nem volt bent a fürdőszoba, és ez kizáró oknak bizonyult a szemünkben. Kérdeztük, hogy más lehetőség nincs? Hogyne lenne – felelte, hisz a lányának is van egy felújított parasztháza, közel a főúthoz, ahol még van egy kiadó szoba. Elmentünk oda. Azonnal megtetszett a ház hangulata, a szoba elrendezése is, az árnyékos terasz, ahol már láttam magam, ahogy naplót írok. Kivettük három napra, meghagyva a hölgynek, hogy lehet ebből még több is.

Az udvarra be lehetett állni kocsival, a gyereknek kis játszótér is volt, bár látszódott, hogy még van tennivaló, de nekünk tökéletesen megfelelt, pillanatok alatt berendezkedtünk, sőt még akasztókat is vettünk a fürdőszobába, hogy elférjenek a törölközőink. Azonban mielőtt felkerült volna a csempére, Anti és Tami felragasztották a homlokukra. Tami mint egy unikornis rohangált a verandán. Akkor még nem gondoltuk, hogy ennek a kis játéknak maradandó nyoma lesz, de mikor a lány levette, szép kis véraláfutás csúfította a homlokát. Még egy hét múlva is látszódott a nyoma, úgyhogy ha közeli fotót látunk a lányról, azonnal tudni fogjuk, hol készült.

Az egyik szobában egy román család lakott. Sem köszönni, de még csak ránk nézni sem voltak hajlandók, pedig sokszor, akár mennyire is igyekeztünk, nem bírtuk elkerülni egymást. Ezt a viselkedést későbbiekben is tapasztalhattuk az utunkba kerülő összes románnál, csak egy kivétel akadt, egy idősebb román házaspár, akik nagyon kedvesek voltak, de a többség mind úgy viselkedett, mint ha elvárná, hogy előre köszönjünk nekik és jót nevessünk a sületlenségükön. Egyszerűen udvariatlanok, neveletlenek és felsőbbrendűeknek érzik magukat, pedig ők is csak vendégek voltak Székelyföldön, semmi több.

A másik szobában egy magyar nő lakott a 6 éves lányával, Zsófival. Tami gyorsan összebarátkozott vele, bár az anyukája azt mondta, hogy a lánya nagyon csöndes, akkor sem szól, ha van mondanivalója, a lányom kihozta belőle a rejtett tartalékokat. Zsófi kacagott, be nem állt a szája, produkálta magát, hogy még az anyja sem ismert rá.

Parajd a Sóvidék központja, itt majdnem minden hegy sóból van. A legtöbb látogató a sóbányába, vagy barlangba jön. A helybéliek bányának, a látogatók többnyire barlangnak mondják. A lenti levegőnek nagyon jó immunerősítő hatása van, rengeteg légúti betegségben szenvedő ember veszi igénybe, hogy több órán keresztül lélegezze be a sós levegőt, és állítólag, a kisebb panaszok akár 10 alkalom után meg is szűnhetnek. Nekünk szerencsére nem volt panaszunk, de annál inkább kíváncsiak voltunk. Mikor én utoljára itt voltam, tizenévvel ezelőtt, még nem volt játszótér, kápolna, múzeum, ennyi asztal és pihenőhely. Lenyűgöző volt már a barlang monumentalitása is, kellemes volt sétálgatni a 15 fokban, vagy megpihenni egy padon.

Az itt élők nagyon vallásosak. Bármilyen romos faluba is értünk, a templom vagy új volt, vagy annyira felújított, mintha tegnap fejezték volna be. A barlang kápolnája körül a falak repedéseibe rengeteg üzenetet dugdostak a látogatók, Istennek, Szűz Máriának, hogy adjon gyógyulást és boldogságot. A hit sokszor tényleg átsegíti az embert a nehézségeken, teljesen mindegy miben, vagy kiben hiszel, csak nagyon akarni kell, kétségek nélkül.

A legmeglepőbb, hogy hiába voltunk 120 méter mélyen, voltak, akik interneteztek, mások telefonáltak, térerő mindenütt volt. Kérdezgettük az egyik embert, hogy mi van akkor, ha „véletlenül” bent maradunk zárás után. Azt mondta, hogy lehetetlen, egy őr síppal a kezében mindenkit kihajt, ismeri a legeldugottabb zugokat, aztán jönnek a takarítók és éjfélkor sötétségbe borul minden. Több mint 300 lépcsőn kellett lemenni a barlangba, de egy „emelettel” feljebb volt az étkezőszint. Mi már zárás után értünk oda, amikor a buszhoz igyekeztünk, úgyhogy csak a virsli kellemes illatát érezhettük. A kijárathoz közeledve a busz kipufogógáza annyira elborzasztott, hogy legszívesebben visszafutottam volna a barlangba. Eddig csak a kristálytiszta levegőt éreztem, hozzászokott az orrom, a testem, és annyira bántott ez a büdös busz-szag, hogy inkább maradtam volna odalent. Nem értem, hogy egy ilyen helyen, ahol a levegő az érték, azért jönnek az emberek, hogy gyógyuljanak tőle, hogy felfrissüljenek, miként lehet egy büdös busszal szállítani őket? Mért nem lehet ezt villamosítani, vagy kevésbé szennyező járművel helyettesíteni?

Anti orrát kicsit kimarta a sós levegő, én semmi különöset nem tapasztaltam, hacsak azt nem, hogy innentől kezdve Anti egyszer sem horkolt. Már ezért megérte lemenni.