Erdély IV. - Pisztráng, lapocka és dögi

Aki Erdélybe akar látogatni készüljön fel arra a kellemes csalódásra, hogy ott nincs szúnyog. Mi vittünk riasztót mindenféle formában, konnektorba, krémben, de egyszerűen nincs mit riasztani. Gondolom a sós vizek akadályozzák meg a szúnyoglárvák kialakulását és a gyors sodrású patakok sem kedveznek a kikelésüknek.

Annál inkább jó ez a horgászoknak. Anti már nagyon régóta készült, hogy fogjon egy pisztrángot vacsorára, és végre eljött az ő ideje. Korábban megkérdeztem egy helybélitől, hogy milyen halat lehet itt fogni? Azt mondta, hogy ő fogott már benne balint, lapockát és dögit. Számomra teljesen ismeretlen fajták voltak, én a pontyról, csukáról tudom, hogy vízben él, de Anti szeme felcsillant, mikor meséltem, mit hallottam. Magához vette a botot, és megindultunk a Kis-Küküllő partjára. Tami leginkább a Szent Anna tóba szerette volna bedobni a horgot, hogy kifogja a legendából megismert halakká vált tündéreket és a varangyos békát.

Több legenda is született a Szent Anna tóról, nekünk ez a változat tetszett a legjobban:

A tó vizében tündérek éltek, akik esténként a tó vizén táncolva vigadtak. Mulatozásukban azonban zavarta őket a tó melletti kápolna harangjának kongása. Csalárd módon rávettek egy legényt, hogy lopja el nekik a harangot, busás jutalom ellenében. Jutalom helyett azonban a fiút a tó vizébe fojtották és esténként tovább folytatták csábító táncukat a tó vizén sok-sok székely legényt megölve. Egyszer egy Gergő nevű székely legény megcsókolta az egyik tündérlányt, aki ezáltal elvesztette varázserejét, és feleségül ment Gergőhöz. Az ifjú pár sok kaland után visszaszerezte a harangot a tó fenekén élő tündérkirálytól. Amikor újból megkondult a harang, a tündérsereg hallá, a tündérkirály pedig varangyos békává változott.

Én a legunalmasabb sportnak tartom a horgászatot, főleg ha még sikerélmény sincs. Nem hogy megnyugtató, de inkább káros az idegrendszerre. Míg Anti hadonászott a bottal, addig mi Tamival megmásztuk a közeli hegyet.

A patak fölött olyan híd vezetett át, amit csak kis gondolkodási idő után mertem bevállalni, lévén, hogy a túlsó felét kimosta a víz és így féloldalasan billegett a kövek fölött. Az utolsó pár métert már guggolva kellett megtenni, annyira lejtett, ráadásul a korlát olyan szálkás volt, hogy képtelenség volt benne jóízűen megkapaszkodni. Tami nem volt túl kitartó a hegymászásban, úgyhogy nem mentünk messzire, de azért őt is lenyűgözte a sóhegyek látványa, mondhatni sóbálvánnyá vált.

Mire visszaértünk Anti kifogta az összes halat a vízből! Már ha nem volt benne egy sem. Jó ez csak vicc volt, mert volt ott hal bőven, a csalinak szánt legyes kenyeret mindig megették, de túl picik voltak ahhoz, hogy a horgot is bekapják.

Tami viszont nagyon élvezte a pancsikolást, sárgyúrást a jéghideg vízben. Tartottam is tőle, hogy megfázik, de szerencsére nem kellett másnap hazaindulnunk.