Erdély I. - Parajd

Ha az ember Erdélyben jár, muszáj felidéznie a múltat és akkor eszébe jut Trianon, az ostoba politikusok mind a múltban, mind a jelenben. Nem lehet nem észrevenni, hogy mire megy ki a játék, hogy akár Magyarországon, akár külföldön, tönkre akarják tenni a magyarokat, el akarják venni a jövőjüket. A jelen helyzetben nem érdekel, hogy kik azok, akiknek hosszú távú céljaik vannak az országgal, vannak akik tudják, többen sejtik csak, de mivel én ki nem állhatom a politikát, a kizárólag saját érdekből történő cselekvést, az ostoba emberek semmitmondó beszédét, melyből a legcsekélyebb józan ész is hiányzik, nem kívánok mélyebben belemenni a témába. Nálam okosabbak ezt nagyon jól meg tudják fogalmazni, de még aki nem a szavak embere, az is tökéletesen érzi, hogy nem jó felé megy az ország, nem hogy erősítenék a magyarságot, inkább gyengítik.
Ebből a bekezdésből is jól kivehető, hogy mire gondolok, hogy mennyire fel vagyok háborodva és tehetetlen vagyok, nincs módom, eszközöm, sem tehetségem, hogy változtatni tudjak rajta, így marad a gyötrődés, mit feledtetni tudnak a székely emberek szavai, az, amilyen rugalmasan tudják kezelni a dolgokat, hogy ők nyerjenek, még ha közben sokat vesztenek is.

Most nekik a vendéglátásra kellett ráállniuk, mert így tudnak megélni. A falvakban, községekben gazdálkodó ember már nemigen akad, az állattartás, zöldség-, netán gyümölcstermesztés marad a hegyvidéken élők sok esetben egyetlen megélhetési formájává. Mindenütt faházak nőttek ki a földből, vagy nagyobbacska szállodák, kulcsos házak, melyek komfortosak, többségük zuhanyzóval, közös konyhahasználattal, terasszal, illetve pergolával, televízióval.

A mi főhadiszállásunk Parajd volt. Mivel nem sikerült elég korán elindulnunk (ez azóta sem sikerül), és az 500 km legalább 10 órát vett igénybe, csak késő este értünk Parajdra. Szállást előre nem foglaltunk, mert nem akartunk abba a hibába esni, hogy egy hétig olyan helyen töltsük az időnket, ahol nem érezzük jól magunkat. Végig pöfögtünk egy hosszú utcán, és bár tudtuk, hogy szinte mindegyik házban van kiadó szoba, sajnos senki sem állt kint a kapuban, hogy beinvitáljon. Anti megállt egy pizzériánál. A pultos kérdezte, hogy mit kérünk. Anti sorolta: egy kávét, egy kólát és szállást éjszakára. A hölgy egyáltalán nem jött zavarba, már kiáltott is Attilának, aki telefonált az anyukájának és míg elfogyasztottuk az italokat, addigra lett tető a fejünk felett, igaz csak egy éjszakára, amit reggel már egyáltalán nem bántam, mert olyan kényelmetlen volt az ágy, hogy csak úgy bírtam elaludni, hogy a paplant magam alá terítettem, hogy ne érezzem a kiálló rugókat.

Másnap reggel már korán elindultunk, hogy világosban felkutassuk azt a helyet, ahol majd jól fogjuk magunkat érezni. A nagyobb szállóknál nem is lassítottunk, nem akartunk egy személytelen helyen megszállni, ahol az összes kapcsolat a helybélivel annyi, hogy átadja a kulcsot. Mentünk, mentünk, mendegéltünk, míg nekem meg nem akadt a szemem egy takaros faházon. Bementem. Egy idősebb hölgy jött elém, akinek elmondtam, hogy mi járatban vagyok itt. Megmutatott egy szobát, ahol nem volt bent a fürdőszoba, és ez kizáró oknak bizonyult a szemünkben. Kérdeztük, hogy más lehetőség nincs? Hogyne lenne – felelte, hisz a lányának is van egy felújított parasztháza, közel a főúthoz, ahol még van egy kiadó szoba. Elmentünk oda. Azonnal megtetszett a ház hangulata, a szoba elrendezése is, az árnyékos terasz, ahol már láttam magam, ahogy naplót írok. Kivettük három napra, meghagyva a hölgynek, hogy lehet ebből még több is.

Az udvarra be lehetett állni kocsival, a gyereknek kis játszótér is volt, bár látszódott, hogy még van tennivaló, de nekünk tökéletesen megfelelt, pillanatok alatt berendezkedtünk, sőt még akasztókat is vettünk a fürdőszobába, hogy elférjenek a törölközőink. Azonban mielőtt felkerült volna a csempére, Anti és Tami felragasztották a homlokukra. Tami mint egy unikornis rohangált a verandán. Akkor még nem gondoltuk, hogy ennek a kis játéknak maradandó nyoma lesz, de mikor a lány levette, szép kis véraláfutás csúfította a homlokát. Még egy hét múlva is látszódott a nyoma, úgyhogy ha közeli fotót látunk a lányról, azonnal tudni fogjuk, hol készült.

Az egyik szobában egy román család lakott. Sem köszönni, de még csak ránk nézni sem voltak hajlandók, pedig sokszor, akár mennyire is igyekeztünk, nem bírtuk elkerülni egymást. Ezt a viselkedést későbbiekben is tapasztalhattuk az utunkba kerülő összes románnál, csak egy kivétel akadt, egy idősebb román házaspár, akik nagyon kedvesek voltak, de a többség mind úgy viselkedett, mint ha elvárná, hogy előre köszönjünk nekik és jót nevessünk a sületlenségükön. Egyszerűen udvariatlanok, neveletlenek és felsőbbrendűeknek érzik magukat, pedig ők is csak vendégek voltak Székelyföldön, semmi több.

A másik szobában egy magyar nő lakott a 6 éves lányával, Zsófival. Tami gyorsan összebarátkozott vele, bár az anyukája azt mondta, hogy a lánya nagyon csöndes, akkor sem szól, ha van mondanivalója, a lányom kihozta belőle a rejtett tartalékokat. Zsófi kacagott, be nem állt a szája, produkálta magát, hogy még az anyja sem ismert rá.

Parajd a Sóvidék központja, itt majdnem minden hegy sóból van. A legtöbb látogató a sóbányába, vagy barlangba jön. A helybéliek bányának, a látogatók többnyire barlangnak mondják. A lenti levegőnek nagyon jó immunerősítő hatása van, rengeteg légúti betegségben szenvedő ember veszi igénybe, hogy több órán keresztül lélegezze be a sós levegőt, és állítólag, a kisebb panaszok akár 10 alkalom után meg is szűnhetnek. Nekünk szerencsére nem volt panaszunk, de annál inkább kíváncsiak voltunk. Mikor én utoljára itt voltam, tizenévvel ezelőtt, még nem volt játszótér, kápolna, múzeum, ennyi asztal és pihenőhely. Lenyűgöző volt már a barlang monumentalitása is, kellemes volt sétálgatni a 15 fokban, vagy megpihenni egy padon.

Az itt élők nagyon vallásosak. Bármilyen romos faluba is értünk, a templom vagy új volt, vagy annyira felújított, mintha tegnap fejezték volna be. A barlang kápolnája körül a falak repedéseibe rengeteg üzenetet dugdostak a látogatók, Istennek, Szűz Máriának, hogy adjon gyógyulást és boldogságot. A hit sokszor tényleg átsegíti az embert a nehézségeken, teljesen mindegy miben, vagy kiben hiszel, csak nagyon akarni kell, kétségek nélkül.

A legmeglepőbb, hogy hiába voltunk 120 méter mélyen, voltak, akik interneteztek, mások telefonáltak, térerő mindenütt volt. Kérdezgettük az egyik embert, hogy mi van akkor, ha „véletlenül” bent maradunk zárás után. Azt mondta, hogy lehetetlen, egy őr síppal a kezében mindenkit kihajt, ismeri a legeldugottabb zugokat, aztán jönnek a takarítók és éjfélkor sötétségbe borul minden. Több mint 300 lépcsőn kellett lemenni a barlangba, de egy „emelettel” feljebb volt az étkezőszint. Mi már zárás után értünk oda, amikor a buszhoz igyekeztünk, úgyhogy csak a virsli kellemes illatát érezhettük. A kijárathoz közeledve a busz kipufogógáza annyira elborzasztott, hogy legszívesebben visszafutottam volna a barlangba. Eddig csak a kristálytiszta levegőt éreztem, hozzászokott az orrom, a testem, és annyira bántott ez a büdös busz-szag, hogy inkább maradtam volna odalent. Nem értem, hogy egy ilyen helyen, ahol a levegő az érték, azért jönnek az emberek, hogy gyógyuljanak tőle, hogy felfrissüljenek, miként lehet egy büdös busszal szállítani őket? Mért nem lehet ezt villamosítani, vagy kevésbé szennyező járművel helyettesíteni?

Anti orrát kicsit kimarta a sós levegő, én semmi különöset nem tapasztaltam, hacsak azt nem, hogy innentől kezdve Anti egyszer sem horkolt. Már ezért megérte lemenni.