Cecina

A sok városnézés után ismét eljött a tengerpart iránti igényünk, amit sürgősen csillapítanunk kellett. Jennifer Cecinát ajánlotta, és mi hallgattunk rá, amit utólag egy percig sem bántunk meg. Cecina azt jelenti, hogy csicseriborsópite, ami nagyon vicces, de a tengerpartjának semmi köze az ételhez, viszont lenyűgöző!

A tenger mellett közvetlenül találtunk ingyenes parkolóhelyet, a szabadstrand pedig nem csak egy sáv volt a fizetős mellett, hanem hosszú kilométereken elnyúló lungomare. A fenyőerdővel övezett partszakasz az árnyékban hűsölőknek kedvezett, a feketének tetsző vulkáni homokos part pedig a Nap szerelmeseinek. Innen benyúlt néhány sziklás, nehézkesen megközelíthető móló, melynek végén isteni volt napozni, ha az ember fel van készülve a hirtelen rázúduló hullámcsapásokból jövő sós permetre.

Sajnos az úszás itt sem jött össze, mert úgy látszik ebben az időszakban folyamatos volt a fergeteges szélfúvás, amitől óriási hullámok kerekedtek, de világossá vált az is, hogy miért van majdnem minden hegycsúcson szélkerék. Nem nagyon lehet leírni ezt a szépséget, talán ez a pár kép részben visszaadja, hogy miről beszélek.

Viareggio

Mivel a hegyekben volt a szállásunk, ahhoz, hogy fürödni menjünk muszáj volt egy kicsit autózni. Viareggiora esett a választásunk, talán az volt a legközelebb hozzánk, de olyan hegyi ösvényeken, sokáig csak felfelé, hogy azt hittem, eltévedtünk. A jellegzetes Toscan tájjal egyébként egész idő alatt nem tudtam betelni. Annyira gyönyörű és változatos és képtelen voltam elhinni, hogy egy-egy házban hogy képesek élni az emberek, távol a civilizációtól, ahol a „leugrom a boltba, mert elfelejtettem kenyeret venni” kijelentés kb. 2 órás utat jelent autóval. Sokszor olyan magasan volt az épület, ami inkább kastélynak tűnt, hogy azt gondolnánk nem is vezet már oda út. Épp ilyeneken haladtunk mi is a strandig.

A szabad strand itt nem volt túl széles és bár hétköznap volt, elég sokan is voltak. Nagy lendülettel indultam a víz felé, erreföl akkora hullámokkal találtam szembe magam, hogy derékig bírtam csak bemenni, onnan már fordított is ki a következő hullám. Ha valakinek viszont sikerült beljebb jutnia, azt a vízimentők parancsolták kifelé, ők tudják az okát, miért. Kb. 200 méterenként volt figyelő szempár és a sípot is elég sűrűn használták, ha valaki 2-3 hullámtörésnél beljebb merészkedett.

Tamit mindig vonzották a fekete hölgyek által készített hajfonatok és mivel nekik remek érzékük volt a bizonytalan egyének kifürkészésére, azonnal lecsaptak a lányomra, aki bár sokáig tartotta magát, alkudott is becsülettel – ami kötelező is, mert hatalmas árral indítanak, majd a negyedéért is megcsinálják -, végül beadta a derekát és egy órás ücsörgés után szerintem a bőre is sötétebb lett.

Hazamenetel előtt még egy pizzát is elfogyasztottunk egy olyan étteremben, ahol nagyon alacsonyan tartották az árakat. Indoklásként az volt kiírva, hogy ez azért van, mert helyi hozzávalókból készítik el az összes fogást, valamint nincs külön pincér, aki leszedné az asztalt, ezt a műveletet a vendégekre bízzák. Azért is nagyon hálásak voltak, hogy a kihozott evőeszközöket bontatlanul visszaszolgáltattuk, ha már ilyen környezettudatos étterem és mi nem eszünk késsel, villával pizzát.

A Tenger

A hajó kifutott a kikötőből. Vera haját megkócolta a szél, ahogy állt a fedélzeten és igyekezett minél több részletet az emlékezetébe vésni az öböl szépségéből. Nagyon szerette a tenger sós illatát, a mólónál nyüzsgő emberi forgatagot, ahogy egyik hajós odakiált a másiknak.

Vera sosem hitte, hogy egyedül nekivág ennek az útnak. Sokáig tartott attól, hogy nem lesz képes legyőzni a félelmét az ismeretlentől, de amikor elérkezettnek látta az időt, egy percet sem tétlenkedett.

Már hajnalban kiállt a kikötőbe, és az érkező hajóskapitányokat kérdezgette, ki az, aki a legtávolabb megy, a leghamarabb indul és persze hajlandó őt elvinni magával, anélkül, hogy bármit is fizetne, viszont a segítségét minden esetben felajánlotta.

Ez volt a negyedik hajó, amire így stopposként felkéredzkedett, és ez volt a harmadik ország, ahonnan ismét felkerekedett, hogy az ismeretlenbe menjen. Már rég nem volt félelemérzete, ami eléggé félelmetes volt az emberek szemében, de őt olyan magabiztossággal töltötte el, hogy meg sem kísérelték átverni, bántani, kihasználni. Azért ő is igyekezett mindig olyan kapitányt választani, aki valamilyen szinten valóban segítségre szorult, mint például a legújabb hajóstársa, Teo.

Teo majdnem 80 éves volt, és bár tapasztalt hajós, szikkadt teste egyre nehezebben viselte a hajóslét megpróbáltatásait. Feleségét már rég elvesztette, magányosan hajókázott látszólag cél nélkül, de mint az később kiderült, minden iránynak megvolt a maga oka.

A fiatalságát élte újra. Feleségével bejárták az egész Földközi-tengert, a kedvenc városoknál kikötve, a tenger közepén halászva, melyet egy vaskos Napló is bizonyított. Teo nagyon megszerette Verát és a lány is egyre inkább a bizalmába avatta a nagypapakorú férfit.

Amikor pedig Teo megengedte neki, hogy beleolvasson a feljegyzéseibe, a látszólagos kuszaságnak megteremtődött az értelme, Vera pedig alig bírt megbirkózni a könnyeivel, mikor Teo mélyen ülő kék szemébe nézett.

Egyik nap Teo az északi szélesség 40, a keleti hosszúság 5 fokánál kérte a lányt, hogy állítsa le a motort. Vera furcsállta ezt a kérést és nagyon nem is értett vele egyet, mivel erős vihar közeledett feléjük. Kérte Teot, hogy menjenek tovább, mert ha 20 csomóval haladnak, akkor hamarosan elérik azt a kis szigetet, ahol meg tudnak bújni az égiháború elől.

Teo nem engedett, döntése véglegesnek bizonyult, de megnyugtatta a lányt, hogy a hajója nagyon stramm, nem lesz semmi baj, ki fogja bírni a felhőszakadást, bármilyen erős széllökések is kapják el. Így Vera a megadott ponton leállította a motort.

Vártak. Ültek az árboc mellett és míg Vera egyre aggodalmasabban, Teo egyre derűsebben szemlélte a sötétedő eget. A Nap kezdett eltűnni a horizonton, előbb narancssárgán, majd lilán, végül haragoskék színben bukott le az egyre jobban hullámzó tengerszint alá. A szél is egyre inkább feltámadt, néha olyan élesen vágott az ember arcába, hogy már fájt. Aztán elkezdett esni. Teo felállt, mintha azt szerette volna, hogy testének minden porcikáját érjék a hideg esőcseppek. És mosolygott. Vera nem bírta tovább, könyörgött, hogy menjenek be a kajütbe.

- Nem! – kiáltotta túl a szelet Teo, majd hozzátette – én maradok, te csak menj.

Vera nem akarta otthagyni az imbolygó fedélzeten egyre jobban dülöngélő barátját, de egy idő után fel kellett adnia, már a szemét sem bírta nyitva tartani.

Hasra vetette magát az ágyon és újra félni kezdett. De most ez a félelem nem olyan volt, mint régen. Nem magát, hanem Teot féltette. Tudta, hogy nem bolondult meg az öreg, de nem értette, hogy mi lelte. Elővette a Naplót, és a 18 évvel ezelőtti mai naphoz lapozott.

„40°23'45.7"N 5°07'29.4"E Utolért minket a vihar. Már csak két mérföld választott el bennünket az oltalmat adó szigettől, de a főárboc elszabadult és Lucia a tengerbe zuhant…”

Vera felrohant a fedélzetre és miközben a hidegtől reszketett, homlokán kövér izzadságcseppek jelentek meg.

- Matteo! – ordította sírástól küszködő hangon, de csak az árboc ritmusos csapódását hallotta, ahogy a kormányhoz ütődik…

Zátonyra futottunk

Másnap délelőtt megint városnézés volt a program, amit nem lehet megunni. Úgy gondolnánk, hogy már jártunk minden utcában, láttunk minden házat, de aztán előbukkan egy ismeretlen környék, találunk egy érdekes kutat, vagy épületet, esetleg parkot, netán fagyizót vagy éttermet.

   

Délután visszamentünk a temetőbe. 14:00-kor nyitott, mi egy órával később érkeztünk, de szerencsére, mert a portás bácsi még utánunk érkezett pár perccel. Nincs kőbe vésve semmi, csak a sírfeliratok.

Sajnos sikertelen volt az újabb látogatásunk is, emberünk nem talált semmit, amivel el tudtunk volna indulni, vagy legalábbis továbbmenni ezen az úton. Hálánk jeléül vittünk neki egy csokit, amit el sem akart fogadni, de aztán mondta, hogy odaadja az unokájának és már mutatta is a telefonján a kissrác fényképét, átszellemült arccal.

            

Szerettem volna eljutni egy könyvesboltba, hogy valami igazán olasz irodalommal térjek haza, de hiába kérdezősködtünk, hiába kerestük a google-ban, egyszerűen nem találtunk egyet sem.

Végül eljutottunk egy címre, ahol vasrács volt a bolt elé húzva. A mellette lévő fodrászüzletből Gigi elmondta, hogy pedig nyitva kéne lennie a könyvboltnak, nem tudja, mi történt a tulajjal. Sétáltunk tovább ezen az utcán és csak sikerült egyet fellelni, egy igazán jóillatút. A szépirodalom helyett egy szakácskönyvet vettem magamnak, hátha a többiek is pozitívan részesülnek az olvasmányomból.

Estére már gondolatban a hazautat tervezgettük, úgyhogy írtam Giuseppének, hogy hányra jöjjön értünk, mert megígérte, hogy kivisz minket az állomásra kocsival.

Cimitero

Reggel lefutottam a partra, hogy ne csak sétáljak Molfettában. Pihenésképpen megszemléltem a halpiacot, ami közvetlenül a zöldségpiac mellett volt, de már ez a számomra korai időpont is későinek bizonyult, az árusok szedelőzködtek, bennem sem láttak potenciális vásárlót, pedig imádom a tengeri halakat, a folyami a nyomába sem érhet.

A tengerig nem volt probléma eljutni, a lábam tudta, hogy merre menjen. Na de visszafelé már bonyolódott a dolog. Nehezebb is volt a futás felfelé, sokszor keveredtem ismeretlen sikátorokba, többször akkorák voltak a lépcsők, hogy térdemelésben bírtam rájuk felszökkenni, de szerencse, hogy a telefon nálam volt, a segítségével ráleltem a helyes irányra.

Mikor hazaértem, Tami éppen átszaladt a boltba, ami csak egy saroknyira volt. Szinte be sem csukta az ajtót maga mögött, olyan vihar kerekedett hirtelen, hogy csak néztük mi lesz ebből. Pillanatok alatt besötétedett, az égből jégeső hullott, a szél kavarta a szeméttel dúsított faleveleket. Mi pedig vártuk a lányunkat, aki egy szál rövid ujjú pólóban még a nyárban indult el és késő őszben kellett hazajönnie. Végül Anti megszánta és utánaszaladt két ernyővel, mert tudta, hogy nem fog elindulni friss péksüteménnyel a kezében.

Míg megreggeliztünk, újból nyár lett és mire elindultunk, már a tócsák is felszáradtak. Külön váltak útjaink, Tami a kávézóba ment, mi a temetőbe. Most korábban érkeztünk, és egy kedves öregúr fogadott minket felettébb kíváncsian. Miközben előadtuk, hogy honnan jöttünk és miért, vaskos temetői könyveket húzott elő a századelőről, és lapozgattuk. Sajnos nem találtunk egyetlen ismerős nevet sem, viszont közben megtudtuk, hogy a Contessi név inkább Bariban használatos, Molfettában nem. Bariban viszont legalább 4 cimitero van, oda kevés lesz pár nap. Mondta, hogy utánanéz máshol is, hátha ki tud deríteni valamit, holnap menjünk vissza.

Elmentünk a lányomhoz, aki még mindig a telefonját nyomogatta, miközben megkóstolta az összes felkínált ételt, úgyhogy én már nem is akartam enni, csak a számlát kiegyenlíteni.

Itthon érzem magam

Másnap reggel megkerestük a legközelebb lévő kávézót, ahol wifi is van. Szükségünk volt némi információra a netről és Olaszországban ritkán volt a lakásokban internet. Persze, ha már kávézó, akkor jó kis beszélgetés a helyiekkel és finom tramezzino és caffé fogyasztása.

Aztán megnéztük a várost nappal is, részletesebben is és megsimogattuk az összes macskát, akivel találkoztunk. Az egyik parkban tábla figyelmeztetett, hogy itt egy macskakolónia él, ne etessük, mert nem éhesek.

                                     

A tegnapi borongós időjárást elfújta a szél és bár a tenger nem hívogatott fürdésre, a napsütés rendkívül kellemes volt a városnézésre. Rengeteget járkáltunk mindenfelé, az óváros régi kövei, ha mesélhetnének, sokat elárulhatnának a régi korokról, bár így beszédesek voltak. Sajnos néhol már támogatni kellett az ódon falakat, melyek simák voltak és önmagukban is szépek. Néha lepihentünk valahol, néztük az embereket, ettünk gyümölcsöt, szedtünk olivabogyót és elmentünk a temetőbe.

Ugyanaz a bácsika volt a portás, aki a múltkor is. Elküldött minket az irodába, ahol reméltük, kapunk valamilyen információt, de sehol senkit sem találtunk, bár a kiírás szerint még nyitva kellett volna lenniük. Persze ez Olaszország, sokszor egyedi nyitvatartással, meghosszabbított sziesztákkal és persze, hogy a portás ezt nem tudta. A temetőhöz vezető úton és bent a cimiteroban is rengeteg papagáj él, akik folyamatos csivitelésükkel és a zöld szárnyuk rebesgetésével vonzzák magukra a figyelmet.

A városban nagyon sok fiatal bandázott mindenfelé. De tényleg fiatal, 10-12 évesek, kiöltözve, néhol éppen a ruha hiánya szúrt szemet, némelyik lányka pedig úgy ki volt festve, mintha színházi fellépésre sietne. Az idősebb fiúkat onnan lehetett már távolról megismerni, hogy parányi bajusz serkent az orruk alatt. Gondolom ez volt a védjegyük.

Ahogy lement a Nap, lehűlt a levegő is, úgyhogy beültünk a kedvenc pizzériánkba - mintha törzsvendégek lennénk - és míg vártuk a vacsorát, addig ittunk egy forró teát. Persze Anti kemény volt, őt csak a hideg birra tudta felmelegíteni. A pizza megint isteni volt, én pisztáciásat kértem, ilyet még úgy sem ettem és abszolút illett a tésztához és a hangulatomhoz.

Aztán Anti - a segítségemmel - leírta a pincérnőnek a papír alátétre, hogy mi már jártunk itt nyáron és akkor is nagyon finom volt a pizza. A lány bevitte a szakácsnak megmutatni, aki válaszul meghívott minket egy pohár italra. Az olaszok és a magukat olasznak képzelő magyarok már csak ilyenek. Barátságosak és kedvesek.

Molfetta visszavár

Ahogy azt már a nyaraláskor elterveztük, Molfettára vissza kell jönni. Nem csak azért, mert gyönyörű, hanem mert tartozom magamnak annyival, hogy utánajárjak, valóban itt éltek-e az őseim. Csak a családi legendából táplálkozik minden információm, ami sajnos nem túl sok, és néhol ellentmondó is. Mikor még élt a dédmamám, én kisgyerek voltam, nem foglalkoztatott a családfakutatás, nem kérdezgettem a származásáról. Az együttlétünkből csak arra emlékszem, hogy hol magyarul, hol németül, hol pedig olaszul beszélt hozzám. Többször rá kellett szólnom, hogy Nanyika, nem értem, amit mondasz. Ekkor észbekapott, mosolygott egyet és magyarul folytatta, vagy ismételte meg, amit az előbb más nyelven már kifejtett.

A legenda úgy szól, hogy Nanyika, azaz Angela Contessi Molfettában született, 1901-ben. Az apukája Mauro Altomare, kőtörő volt, az anyukája Paola Contessi. Már itt furcsa kicsit a dolog, ugyanis ezek szerint az anyukája nevét vitte tovább a dédmamám, ami nem jellemző arra a korra, kivéve, ha nem házasodtak össze. Ez megint csak különös, hogy a mélyen vallásos Olaszországban, ilyet tehettek, vagy ők nem voltak vallásosak, amit nem hiszek, mert ő és a nagymamám még engem is tanítgattak imádkozni - az már más kérdés, hogy ennek ellenére nem vagyok vallásos. Mégis ez a legvalószínűbb, főleg, ha arra emlékszem, mikor nem ízlett neki valami étel, akkor dühösen felkiáltott, hogy Porca Madonna (Disznó Madonna), majd elnevette magát, mintha ezzel akarná ellensúlyozni a kimondott szavak erejét.

Nanyika 3 éves volt, mikor megszületett az öccse, Carlo, aki sajnos azonnal meghalt és magával vitte az anyukáját is. Az apuka ott maradt egy csöppséggel, elvileg rokonok nélkül, ami megint csak eléggé furcsa, hogy egyetlen családtagja sem volt a közelben. Ezért döntött úgy, hogy az Erdélyben élő nagynénihez költözteti a lányát, hogy ő nevelje fel. Így került a dédmamám Lugosra.

Szóval ennyit tudtam, sok részletet nem és már kibogozni a valóságot az élő családtagoktól nem igazán sikerült. Ezért el kellett jönnünk Molfettára kicsit körülnézni. A dédmamám neve is nagyon érdekes, ugyanis grófnőt jelent, és reménykedtem benne, hogy talán még a családi kastélyt is megtalálom az óvárosban.

Temesvárról indultunk repülővel egy borongós, őszi napon. A Román repülőtéren csak én nem sípoltam be, úgyhogy Antit és Tamit tüzetesen átnézték, az olasz vámosok pedig Tamara személyijét gondolták hamisnak, mert az övében volt már chip. A dél-olasz városba érve egy kicsit enyhült az idő, bár kezdetben csepergett az eső. Bariban szállt le a repülő és innen még vonatoznunk kellett pár városon keresztül, hogy megérkezzünk Molfettára. Csupán 20 percre voltunk vonattal Baritól, ugyanis volt, amikor 150-nel ment a kis drága, ami tulajdonképpen nagyon olcsó volt, a jegyárakat tekintve.

Készülünk az olasz gesztikulálásokra.

Szokásos módon, amint megérkeztünk, felhívtam a szállásadónkat, aki közölte, hogy üljünk be egy kávéházba, hamarosan jön értünk az apukája, mert ő éppen vidéken van (később kiderült, hogy nem éppen, hanem mindig, mivel egy másik városban él). Elküldtem sms-ben a kávézó címét és vártunk. Az apuka csak nem jött, hanem felhívott, hogy a lakásnál vár minket, ami nem volt messze. 

Közben Tamara megszelidített egy pillangót, aki épp cukrot eszeget

Kinyitott egy szürke, kétszárnyú vasból készült garázsajtót. Legalábbis úgy nézett ki, de kiderült, hogy ez bizony nem garázs, hanem a mi otthonunk, legalábbis egy hétig. Az utcáról a nappali-konyhába léptünk be. Itt volt egy kihúzható ágy, fent az emeleten pedig még egy szoba duplaággyal. A lakás a bútoroktól és a szentképektől a falon kissé avittnak tűnt, de persze nekünk nem ez volt a fontos, hogy luxus körülmények között töltsünk el napi pár órát, amíg itthon tartózkodunk.

Ez az emeleti ágy és balról látszik egy kis fény, ami nem ablak, hanem a lentről érkező ajtóból szűrődik ide fel. A helykihasználás érdekében a ruhaszárító is ide került.

Elbúcsúztunk az Oroszországban végzett mérnökúrtól - hihetetlen kikkel ismerkedünk meg útközben - és nyakunkba szedtük a lábunkat, hogy még sötétedésig körbeszimatoljuk a várost.

L'ultimo cena

Torre Miletoban az utolsó estén vettük a bátorságot és betértünk az egyetlen étterembe vacsorázni. Tamara bolognai spaghettit fogyasztott, Anti rákot rendelt én pedig valami ismeretlen nevűt, ami biztos, hogy nem rák, legalábbis a pincér szerint. Aztán kihozott egy óriási rákot. A végére már belejöttem a pucolásába, de továbbra sem szeretem, bármennyire is egészséges és az ujjaim is büdösek lettek tőle.

Egy kicsit lehűlt a levegő, mert tegnap este hatalmas vihar volt. Be is ázott a sátrunk, állandóan fordultam, hogy ne csöpögjön rám a víz. Reggelre viszont szépen kiderült az idő, csak a hullámok jelezték, hogy mi történt.

Másnap reggel készültünk hazafelé. Délig el kellett hagyni a kempinget, különben ki kellett volna fizetni még egy napot, viszont csak este, kicsit hűvösebben akart Anti vezetni. Összepakoltunk hát és leparkoltunk a tengerparton. Azt terveztük, hogy egész nap strandolunk, pihenünk, na és elköltjük a néger árusoknál a maradék készpénzünket. Gyönyörű ruhákkal és rengeteg hűtőmágnessel felpakolva tértünk vissza a bázisra. Az alkudozás - ami kötelező, mert az árusok nem szégyellik kimondani az irreális árakat, amiket tulajdonképpen ők sem hisznek el, hogy bárki is kifizetné - egy idő után már könnyen ment, szinte féláron, vagy ugyanannyiért, de dupla mennyiséget vettünk. Néha megjátszották magukat, hogy felháborodtak a kimondott összegen, de mi is elég jó színészek vagyunk és mikor látták, hogy szó nélkül továbbállunk, már egyből marasztalni próbáltak, míg kompromisszumot nem kötöttünk. Még estefelé visszaszemtelenkedtünk a kempingbe tusolni, a srác csak nevetett és jóváhagyta, mondjuk fizettünk érte, egy szava sem lehetett.

Beérve az első városba, Termoliba, megvacsoráztunk egy cukrászdában, ami finom fagylaltot, süteményt és kávét jelentett. Hatalmas élet volt még ilyen kései órán, hétköznap is.

Éjfél után megállított minket a rendőr. Próbáltam úgy tenni, mint aki nem érti, amit mond, de tényleg nem igazán volt érthető, hogy mit akar. Anti szerint nem látott még ilyen autót, elsősorban a kíváncsisága vezetett odáig, hogy feltartóztasson minket. Persze a kötelességét is teljesítette, úgyhogy elkérte a papírokat is, mint például a kocsi zöldkártyáját. Kiderült, hogy az nincs, Anti elfelejtett elhozni, csak a tavalyit találta meg. Ekkor a nem filmsztár kinézetű rendőr közölte, hogy folytassuk inkább gyalog az utunkat. Ezt már el is mutogatta, úgyhogy nagyon hülyének kellett lennünk, hogy ne értsük. Egyébként be volt fizetve minden, csak kinyomtatni felejtette el Anti a papírt, amit én el is mondtam, úgyhogy végül továbbengedett minket. Hajnalban aludtunk a kocsiban pár órát, majd folytattuk az utunkat. Ekkor megint megállított egy carabinieri, de őt csak az érdekelte, hogy hányan vagyunk az autóban és hová megyünk.

Riminiben néztük a napfelkeltét, és próbáltunk átjutni a településen, de állandóan útlezárásokba és egyirányú utcákba botlottunk, mert a gps úgy gondolta, hogy a 30-as övezetben szeretnénk megöregedni. Nagy nehezen eljutottunk Rovigo-ba, ahol Stefano már várt minket. Végre a kényelmes ágyban pihenhettünk ismét, a megszokott környezetben. Most volt időnk kicsit jobban szemügyre venni a városkát, és bár szép volt, a kényelmes kávézóival és a főtéren lévő piacával, nagy benyomást nem tett rám.

Másnap Andrei-nál aludtunk Corno di Rosazzo-ban, ahol ott folytattuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk. Andrei azóta megtanult pár magyar szót, de folyamatosan szerette volna bővíteni a szókincsét. Már kedvenc szava is volt, amit boncolgatott és jókat nevetett rajta, a görögdinnye.

Tamara szerette volna Nannerlt megajándékozni valami olasz játékkal, és hihetetlen, de 4 km-re a határtól találtunk egy kisállatkereskedést, ami még két percig nyitva volt. Ezután jöttek a szerpentinek, amit most már annyira nem élveztünk, főleg, hogy az autó elkezdett fura hangokat kiadni az egyik kereke környékén. Anti persze ura volt a helyzetnek, de azért az autó kerekedett felül rajta.

És végül szerencsésen hazaértünk erről a feledhetetlen utazásról, hogy tervezzük a következőt! Az egyetlen baki, amit elkövettem csak itthon derült ki, lefekvéskor. A kedvenc, pöttyös párnámat Andreinál felejtettem. Legyen az én bánatom az ő öröme!

Kirándulás

Torre Mileto egy nagyon érdekes szigetnyúlvány, aminek az egyik oldalán a tenger, a másik oldalán egy tó van. Nevéből kiindulva található rajta egy torony is, de sajnos felmenni nem lehetett. A kemping mellett egy élelmiszerbolt, egy bár és egy étterem volt csupán. A bárban lehetett fagyizni és kávézni, amit mi meg is tettünk, de csak egyszer, ugyanis förtelmes volt mindkettő. Nagy valószínűséggel a konkurencia hiánya okozta ezt a minőségromlást, ami a borzalomig süllyedt, úgyhogy soha többet nem fogyasztottunk ott készült élelmiszert, csak dobozos vagy üveges terméket vásároltunk. Viszont többször jött egy bácsika, utánfutós kocsival, amiről bio zöldséget és gyümölcsöt kínált. Tőle már szívesen vásároltunk.

Pár napot csak pihenéssel töltöttünk, és a környező falvakba kirándulgattunk, mint Foce Varano – ahol az egyik legfinomabb polipot ettem, sütve, nem rágósan és tulajdonképpen a szemem előtt készült el, sőt a halászt is láttam, aki a reggeli fogással együtt hozta -, vagy Gargano Blue. A tengerpart mindenütt gyönyörű volt, tiszta és kék. Egyszer megálltunk egy ösvénynél és szaladtunk a tengerig, mert égette a talpunkat a forró homok. Egy gyönyörű partszakasznál kötöttünk ki, ahol csak azért nem maradtunk tovább, mert épp egy csókolózó párt zavartunk volna meg a jelenlétünkkel.

Aztán egy nagyobb lélegzetvétel következett, Molfetta. Itt nem titkolt célunk volt, hogy megtaláljuk az őseimet. Miután körbejártuk a várost, bementünk a temetőbe és az volt a baj, hogy túl sok őst találtam, nem igazán tudtam eldönteni, melyikük lehet az enyém. A neve biztos, Mauro Altomare, de annyi ilyen családnév létezik Molfettában, hogy erre egy egész nyaralást szánni kell, hogy talán közelebb jussak a megoldáshoz, úgyhogy elterveztük, hogy a következő projekt majd ez lesz.

Viszont körbejártuk az egész várost, ami nem túl nagy, de annál gyönyörűbb. Az óvárosban elbeszélgettünk egy hölggyel, aki odáig volt Tamara szépségétől. Mesélt egy kicsit a városról, a lakókról, a felújításokról és érdeklődve hallgatta az őseim történetét.

Láttunk egy esküvőt is, amit már az étterem teraszáról fotóztam. Épp a pálmafa alá terelgette a családot a fényképész, hogy készítsen egy közös fotót, mikor egy nő elkezdett felém integetni és kiabálni, hogy Angela, vieni! Nem értettem, kinek mondja, hisz én nem vagyok Angela, körbenéztem, de mellettem nem állt senki. Eztán, odaszaladt hozzá a másik oldalról valaki, gondolom Angela, hogy nyugodjon meg, ő ott van. Engem viszont kirázott a hideg, ugyanis a dédmamámat, aki itt született Molfettában, Angelának hívták.

Antiékat viszont a menyasszonyi kocsi nyűgözte le, hiszen olyan, mint amivel jöttünk, csak egy jóval korábbi - és szebb - kiadás.