Siena

Ha Toscanaban járunk, nem hagyhatjuk ki Sienát a programból. Egyszerűen ezt a várost, főleg a kagyló vagy legyező alakú terével, nem lehet elégszer látni. Nekem mindig az jut az eszembe, mikor megállok a Piazza del Campo valamelyik szélén és előttem tornyosul a Torre del Mangia, hogy mennyire kicsi vagyok és jelentéktelen. De ettől a felismeréstől nem érzem rosszul magam, hanem inkább lenyűgöz és elvarázsol ez a kontraszt.

A város Rómával egy időben épült, de míg Róma számomra egy lusta, gyűjtögető, kicsit zsugori öregúr, addig Siena, hiába egy nagyon régi középkori városról beszélünk, egy nyüzsgő, kecses és fiatalos ficsúr, aki folyamatosan meg akar hódítani és virágot szór a lábaim elé. Az egyik oldalról a Torre del Mangia hívogat, hogy másszam meg a 400 lépcsőfokot és 88 méterről nézzem meg felülről is Sienát, a másik oldalon pedig az eredeti 1342-ben készült szökőkút kéri, hogy hajoljak le hozzá és simogassam meg hűs habjait. Sajnos már nem lehet megközelíteni, idén bekerítették a látogatók elől.

Most több szemszögből is megvizsgáltuk a teret, mert séta közben előbukkantunk a bal és a jobb oldalán, vagy a torony felől már felfelé nézve szemléltük a tér csodálatos kidolgozását. Július 2-án tartották itt a Palio-t, melyen hihetetlen élmény lehet részt venni, de eddig nem vettük a bátorságot, hogy olyankor érkezzünk, amikor a tömegtől lépni sem lehet, pedig páratlan élmény lehet.

A Palio egy lovasverseny, ami szintén évszázadokkal ezelőttre nyúlik vissza és a város kerületei, a contradák versengenek a győzelemért. A Piazza del Campot rendezik be úgy, hogy a tér közepére szorítják be a nézőket, akik innentől kezdve sehová sem mehetnek. A 17 kerületből minden évben kétszer 10-10 contrada indul a versenyen. Maga a futam nem tart sokáig, mert csak 3 kört kell megtenniük a 10 kerület színeiben versengő lovasoknak, melynek mindegyike egy fantázianevet visel és akik között valós vagy valótlan ellentét húzódik. Például a Csiga és a Teknősbéka évszázadok óta viszálykodik egymással, míg a Bagoly és az Unikornis ellenérzése csak az 50-es évekre tehető. Tavaly a Sárkány győzött és a győzelem akkor is érvényes, ha lovas nélkül ér a célba a paripa.

A lovak idegesek, mert szűk a hely, hangos a tömeg, arról nem is beszélve, hogy a zsokék is idegesek, hiszen szőrén ülik meg a lovakat és ezek nem versenylovak, pár hónappal korábban kerülnek csak a versenyzőhöz. Kevés szabálynak kell itt megfelelni, akár egymást is üthetik az ostorral, ha szeretnék. Számos baleset is előfordul, mert sok helyen szűk a kanyar, nehéz ekkora sebességgel bevenni, viszont csak a győzelem lebeg a szemük előtt, mely hatalmas elismerést jelent számukra, az éljenző tömeg a fejük fölé emelve dobálja a zsokét, valószínű, hogy örömükben a lóval is megtennék ugyanezt.

Itt vásároltam szuveníreket, mind házszámtáblát, ami gyönyörű és kézzel festett, mind borosüveg dugót, aminek a teteje Siénát ábrázolja. Talán így egy kicsit haza tudom vinni ennek a helynek a hangulatát, bár Lambrusco is kell hozzá, ami a toszkán habzó vörösbor és valami isteni. Már az első nap vettünk két üveggel, és az olaszok nem aprózzák el, nem 7 dl-es palackokban kínálják, hanem 2 literesben.

A limoncellóról nem is beszélve, ami szerencsére itthon is kapható limoncino néven.

San Gimignano - Siena

A futócipőmet természetesen hoztam magammal, de az előző szállásnál elővenni sem mertem, annyira meredek volt a hegyoldal, de itt azért előhúztam. Első alkalommal csak feltérképeztem a helyet, hogy mit is bírok és rá kellett jönnöm, hogy a városban lehetetlen a kocogás, annyira meredek minden utca. Végül rátaláltam az ideális helyszínre, ami a városból kivezető mellékutat jelentette nem annyira meredek emelkedőkkel és lejtőkkel, annál csodálatosabb kilátással.

A mai terv 2 közeli város volt. Az első San Gimignano, ahol csak azért nem éreztük magunkat túl jól, mert iszonyú tömeg volt. Parkolóhelyet is csak igen messze találtunk, ami egyébként nem probléma, mert szeretünk és tudunk is gyalogolni. Egyébként egy nagyon érdekes város, teli látnivalóval, finom pisztácia fagyival és egy olasz szendvicsárussal, aki megérezte az olasz kiejtésemen az idegen akcentust, és mikor nem figyeltem oda, angolul kiáltotta az árat, hogy nine, amitől majd’ frászt kaptam és halkan kijavítottam, hogy nove, ami után dőltünk a röhögéstől és elnézést kért, hogy megijesztett.

Sienát már nagyon régóta látni szerettem volna, amióta olvastam az egyik olasz nyelvkönyvben a kagyló alakú teréről, az évente megrendezett lovasversenyéről és a panforte nevű édességről, melyet már többször elkésztettem itthon, de az eredetit még nem kóstoltam. Sokkal kisebbnek képzeltem ezt a várost, pedig hatalmas, a városfalon kívül egy dupla akkora cittá veszi körül, természetesen már modern jelmezben, míg a városfalon belül ismét beléphettünk az ókori történelem színfalai közé.