Made in Hungária

A 8. évfolyam mérföldkő egy gyermek életében. Ilyenkor nagyon sok változáson megy keresztül mind külsőleg, mind belsőleg. Nem tudja, hogy kicsoda és mi a keresnivalója ebben a világban, ahová szeretne tartozni, de fogalma sincs, miként tegye. Napról napra változik, keresi önmagát, lázad és nem ért egyet senkivel, a kamaszodás teljesen kimeríti, nem képes koncentrálni vagy kellőképpen teljesíteni és ettől rosszul érzi magát, befelé fordul, a külsőségekre helyezi a hangsúlyt, vagy vállat rándít és úgy tesz, mint akit egyáltalán nem érdekel semmi, csak a haverok.

Mindeközben a környezete is változik, a helye is a világban és a megszokott egyszerre idegenné válik. Lezárul egy korszak, elérkezik a ballagás ideje, hogy felvételizni kell más iskolákba, de még a Waldorf-gimnáziumba is, ahol adott volna a továbbjutás, de egy olyan megmérettetésre is sor kerül, amit drámának nevezünk.

A helyzet korántsem olyan drámai, mint neve jelzi. A gyerekek azért hozzá vannak szokva a szerepléshez, hisz minden évben elő kell rukkolniuk valamivel, de ekkor egy nagyobb lélegzetvételű, komolyabb eseményre kerül sor. Egy színdarabra, amire rengeteget készülnek, több hónapon keresztül, kezdetben csak a szabadidőben, az utolsó hónapban viszont már napi szinten, akár az órák helyett is. Ebben az esetben kb. 300 órát vett igénybe mind a szereptanulás, a koreográfia elsajátítása vagy a jelmezek megalkotása.

A 8. osztály idén a Made in Hungária című zenés darabot adta elő. Ez az osztály hozzá van szokva a nehézségekhez, a váratlan helyzetekhez. Többször adódott már olyan dolog az iskolai életükben, amitől a Waldorf-pedagógia inkább óvja és kíméli a gyereket, nekik viszont keresztül kellett menniük rajta, de talán ennek is köszönhető, hogy hihetetlen problémamegoldó képességgel rendelkeznek. Igyekeztek is mindent önállóan megoldani, de legalábbis vétójogukkal élni, ha pedig nem sikerült, biztosak lehettek benne, hogy ott van mellettük Manyi néni, az osztálytanító, hogy kihúzza őket a csávából vagy egy új utat mutasson, természetesen a szülők segítségével, ha erre adódott igény.

A nehézségek a külső szervezésben is megjelentek, mint a színhely megválasztása, a technikai előkészületek, a zenekar véglegesítése – mivel az élőzene evidens volt – vagy a jelmezek megválasztása, kivitelezése. Mondanom sem kell, hogy utóbbi nem a fiúk életében okozott többször fennakadást, de végül a lányoknak is sikerült közös nevezőre jutniuk. A piros pöttyös szoknyát, a hozzá tartozó tüllel ők varrták meg, akárcsak a fiúk a nyakkendőjüket.

És akkor még itt van, hogy az összes akaratot és utasítást be kell(ene) tartatni egy 14 éves kamasszal, aki már a nézésében is többet pimasz, mint nem, aki percenként képes megsértődni egy-egy apróságon, visszabeszélni, ha úgy érzi, neki van igaza és fölöttébb felháborodni, ha nem tetszik neki valami, akár jogosan, akár nem.

És hogy mi lett a végeredmény? A pódiumra egy olyan összeszokott, egymásra figyelő és egymást segítő társaság érkezett, akik nem elég, hogy nagy nyilvánosság előtt fesztelenül mozognak a színpadon, de még élvezik is! A lányoknak fülig ért a szájuk, ha énekeltek, ha táncoltak, a fiúk lazák voltak, ahogy egy rockzenészhez illik és szemtelenek, ahogy a természetükből adódik. A táncok koreográfiája illett az egyéniségükhöz és a darabhoz, néha kihívó volt és erotikus, néha játékos és visszafogott. Pont olyan volt a paletta, amilyen egy ilyen korú gyerekben nap, mint nap lejátszódik: színes és izgalmas, fájdalmas és szívet melengető, vicces és groteszk.

A főbb szerepek telitalálatok voltak. A néző észre sem vette, hogy Miki csak a próbák felétől volt képes részt venni a csapatmunkában, mivel sokáig mankóval járt. Az sem látszott, hogy az egyik fiúnak éppen gyomorrontása volt, az egyik lánynak görcsölt a hasa, egy másik fiú pedig tegnap balesetet szenvedett, nehezére esett a beszéd is.

A „mellékszereplőket” sem nevezném mellékesnek, hiszen a legtöbb humor tőlük származott! A ritkán látott társbérlő színpadra lépése önmagában nevetést generált, akárcsak Bigali elvtárs parádés alakítása. Némileg kevesebb volt az osztálylétszám, mint a szereplőgárda, ezért néhányan akár három szerepben is „tetszelegtek”, kiválóan oldva meg ezt a nehéz feladatot is.

A Made in Hungária filmbeli változatától a színdarab több helyen eltért, ami szerintem előnyére vált, hiszen itt fiatalabbak adták elő, az ő jellemükre formálva. A forgatókönyvből számos dolog ki lett húzva, meg lett „szelídítve” illetve át lett koreografálva, csak azért, hogy waldorf-kompatibilis legyen, ne sértse a közízlést, mindezt anélkül, hogy azért az alapvető konfliktus se sérüljön és építkezni tudjon a végkifejletig.

Bár a gyerekek nem értették mindig, hogy mit, miért csinálnak és miért úgy reagálnak, hisz ez a nemzedék nem érezheti át azt a korszakot, amikor nem volt szabad eltérni a megszokottól, hogy mindenért engedélyt kellett kérni, és többnyire elutasításban részesültek, mégis sikerült beleérezniük és kifejezniük a főbb mondanivalót. A lázadás – a kamaszos lázadás – azért érződött a játékukon, nem voltak kínos szünetek, megakadások, a színhely-változtatások is elég gyorsan peregtek, nem volt szükség túl sok díszletre, a gyerekek uralták a színpadot, vonzották a tekintetet. Amatőrök voltak, de profi amatőrök, akik élvezik, amit csinálnak és elvarázsolják a nézőt, aki azon veszi észre magát, hogy csak tapsol és éljenez, és nem hiszi el, hogy elrepült másfél óra!

Két előadás is lezajlott, egymás után, amitől kicsit féltem, hogy a másodiknál már túl fáradtak lesznek, ehelyett parányit még jobban sikerült, mint az első és ugyanolyan lelkesedéssel vitték végig, sőt még néhány cenzúrázott gondolat is bekerült a jelenetekbe, csak hogy igazi legyen a show-törés!

Meglepetésünkre a szülőket is felcipelték a színpadra, hogy együtt „csavarjuk fel a szőnyeget”, és persze a megérdemelt tortát is elfogyasztották, ki így, ki úgy J.

A nyomozó

Sokféle krimi létezik, de egyféle szempontból meg lehet különböztetni kettőt: amikor már a film elején ismerjük a gyilkost, és ezzel a tudással követjük nyomon az eseményeket, és amikor nem tudjuk ki a tettes és így együtt élünk, gondolkodunk a detektívvel.

A nyomozó című magyar film valahogy ennek a kettőnek az ötvözete. Hiába tudjuk, ki a gyilkos, tulajdonképpen nem is őt keressük, hanem az indítékot. Maga a forgatókönyv – melyet a rendező, Gigor Attila írt - egyszerűen zseniális. Olyan váratlan fordulatokkal van teli, hogy sokszor leesett az állam, hogy ezt még így meg lehet csavarni, és a különböző fordulatoktól nem lett erőltetett, nem vált hátrányára, hanem másfél órán keresztül izgalomban és érdeklődésben tartott. A film három díjat is bezsebelt a 39. Magyar Filmszemlén, köztük a legjobb forgatókönyvet is, szerintem még többet is megérdemelt volna, például a legjobb zenét is neki ítéltem volna. Olyan igazi krimibe illő, néha ijesztő akkordok szólaltak meg, de pont a legjobb helyeken. A legjobb vágást is megérdemelte volna – már ha van ilyen kategória -, bár bevallom, néha egy-két képsort csak csukott szemmel néztem végig, de ez már az én bajom.

A főszereplő alakítása egyszerűen fenomenális. Anger Zsolt annyira jól alakította az általa megformált ember jellemét, hogy ha nem láttam volna másik filmben, azt hinném, hogy ő ilyen, nem játszik meg semmit, egyszerűen magát adja. Az általa alakított Malkáv Tibor személyisége ambivalens, a szavak nélküliség élő kifejezőeszköze. Semmi sincs az arcára írva, sem az, hogy mit gondol, sem az, hogy mit érez, egyszerűen semmi, mégis nyitott könyv előttünk. A rezzenéstelen arcon azonban egyre sűrűbben feltűnik egy rángás, egy tik. (Próbáltam itthon utánozni, nem ment.) Semmi szeretnivaló sincs benne, sem a külsejében, sem a modorában, sem a tetteiben, mégis szurkolunk neki, izgulunk érte, hogy sikerüljön a terve. Tud úgy nézni, mint a legbutább, üresfejű ember, ennek ellenére látni lehet rajta, ahogy gondolkodik, agyal és kombinál. Humora sincs, ezért is lepődünk meg, hogy milyen jókat nevetünk a száraz megjegyzésein, melyeket szinte csak véletlenül mond.

A történet leegyszerűsítve arról szól, hogy van egy boncmester Malkáv Tibor, akinek az élőkhöz csak beteg édesanyja köti, akinek egyetlen esélye maradt az életben maradásra, ha külföldön megműtik. A fia, hogy a pénzt megszerezze, bármire képes, de a lehetőségei szűkösek, ráadásul a pályázatot is elutasítják, amit a gyógykezelés elnyerésére nyújt be, így kérdezés nélkül elfogadja egy Küklopsznak nevezett ember ajánlatát, hogy ölje meg Szirmai Ferencet. Profi bérgyilkos módjára meg is teszi és felveszi érte a megérdemelt jutalmat. Igen ám, de a gyilkosság után nem sokkal az áldozatától kap egy levelet, melyben közli vele, hogy rokoni szálak fűzik őket egymáshoz. A krimi tulajdonképpen itt kezdődik, mikor hősünk elkezdi boncolgatni, hogy vajon miért kellett megölnie ezt az eleddig ismeretlen embert, miért pont őt bízták meg ezzel a feladattal, és egyáltalán ki is ő, Malkáv Tibor valójában?

Hihetetlen változáson megy keresztül a nyomozás során, mivel itt már nem hallgathat, muszáj kérdeznie, határozottnak lennie. Döntéseket kell hoznia, mégpedig sokszor azonnal, egy számára ismeretlen területen: az életben. Az újdonsült rokonokkal kapcsolatba kell lépnie, mindezt úgy, hogy egy pillanatra sem bújik ki a bőréből, az marad, aki volt. Álom és valóság kiegészíti egymást.

Egy szerelmi szál is teret nyer, de semmi fellángolás, csak úgy, mintha ott sem lenne, semmi jelentősége, de mégis hiányozna, szegényebb lenne a történet nélküle.

A film legfontosabb érdeme viszont az a humor, ami ugyan nem annyira illik a krimi műfajához, de sokszor oldotta a feszültséget. Ez is azt a kettősséget erősítette, amely egész idő alatt jellemezte az eseményeket. Egyszerűen fergeteges poénokat engedtek meg maguknak a szereplők, a legszürkébb jelenetben, amikor már semmi „jóra” sem számítunk egy tőmondat, egy szó, vagy csak egy gesztus olyan nevetést vált ki, mintha már régóta visszafojtotta volna a néző, és most végre nem tud és nem is akar parancsolni magának.

Volt egy jelenet, ami azt hiszem a kedvencemmé vált. Számomra ez volt a film legszebb és legsokatmondóbb képsora. Nem mesélem el, mert ha valaki megnézi az ajánlásom után és esetleg nem tetszik neki a film, bár ezt nagyon kétlem, akkor már csak ezért a pár percért érdemes volt végigülnie. Csak annyit árulok el, hogy a Forrest Gump jutott eszembe erről a jelenetről, pontosabban Tom Hanks, és azt kell hogy mondjam, hogy az amerikai színész is megirigyelné Anger Zsolt alakítását. (Ezek után senki sem fogja eltéveszteni, hogy melyik snittre gondoltam.)