Egy szabad lelkű bengáli cica

Óriás nem egy ismeretlen helyről érkezett hozzánk – nálunk született. Mi láttuk, sőt figyeltük, mikor nyitja ki a szemét először, hogy rácsodálkozzon az általunk nyújtott világra. Az anyukája is féltőn vigyázta, nevelte, tanította, akárcsak a testvéreit, de tudta, hogy míg itt van velünk, addig nem érheti baj. Vigyáztunk rá, ahogy csak tudtunk és megtanítottuk bízni az emberben, akitől nem csak ennivalót kap, hanem szeretetet, gondoskodást és szabadságot, amire rendkívül nagy igénye volt.

Sokáig csak mellettünk mozgott, de ahogy nőtt, úgy nőtt az igénye a térre is. Ekkor megmutattuk neki a kinti világot, a hatalmas udvart, ami egy darabig elégnek bizonyult. Mindent elkövettünk, hogy ne kívánkozzon messzebb, de a macskák természetét nem lehet kordában tartani, főleg ha az bengáli.

A négy cica közül Óriással sikerült egy olyan köteléket kialakítanom, ami különleges volt és csak a miénk. Kereste a társaságom, akár csak én az övét. Ez a kapcsolat közöttünk nagyon erős volt, amit nem tudott elszakítani a játék hevében kapott mély karmolás, vagy amikor hiába könyörögtem neki, hogy ugorjon fel az ölembe, hogy megsimogathassam, ő pedig úgy nézett rám, mintha most látna először.

Nem tudtam rá haragudni. Hisz szabad volt, szabadon tehetett bármit, amit csak akart és én csak örültem, mikor találkozott a kívánságunk. Szerencsére nem ritkán.

Óriást nem véletlenül hívták Óriásnak. Nem csak termetében vagy küllemében volt nagy – hanem abban is, ahogyan betöltötte melegséggel az otthont, az udvart, az egész teret, a mindennapokat. Ő nem "csak" egy cica volt. Ő társ volt, aki szabadságra született, de mindig hazatalált.

Minden nap, amikor munka után hazaérkeztem, ő ott volt. Sejtette, mikor érkezem, mikor kezdek már aggódni és hallotta is, ha hívom, többnyire a közelben tartózkodott. A saját ritmusa szerint járt-kelt a környéken, de mindig tudta, hol az otthona és vagy már kicsit korábban vagy nem sokkal utánam megérkezett, mert érezte, hogy én akkor vagyok boldog, ha ő is ott van és együtt lehetünk, még ha nem is egymással foglalkozunk.

Este már nem engedtem ki. Nem is igényelte, elfáradt az egész napos kóborlás után, jóllakott a vacsorával és sokszor feljött a hálószobába és az ágyamban aludta végig az éjszakát. Na jó, néha jött egy kis simogatásért, mikor érezte, hogy nem vagyok REM fázisban, de ez nekem is jól esett, hogy megbizonyosodhattam róla, ott van a közelemben. Reggel mikor felébredtem és felültem az ágyban, első dolga volt az ölembe telepedni. Alig fért el, lelógott mindenfelé, mégsem esett le, biztonságban érezte magát, kapaszkodnia sem kellett. Ilyenkor szerettem a nyakát simogatni, hogy érezzem dorombol, mert hallani nem lehetett. Nagyon halkan dorombolt, sokáig azt hittem, hogy nem is tud, de aztán egyszer megéreztem a nyakán, hogy dehogynem, de ezt sem veri nagy dobra.

Ha nem velem aludt, akkor odalent az ablakban a neki készített párnán helyezkedett el. Hanyatt, lábait szétdobva, amit ha észrevettünk, képtelenség volt érintés nélkül elmenni mellette, meg kellett simogatni a hasát.

Sokszor sétált velem az udvaron, hűséges társként, mint egy kutyus, csendes jelenlétével emlékeztetve arra, hogy a legfontosabb dolgok nem harsányak. Többször találkoztam vele a kukoricaföldön, mikor a kutyát sétáltattam, hogy aztán a kibővült csapat együtt jöjjön haza. Féltettem ilyenkor nagyon. Nehogy megijedjen valamitől, valakitől és elszaladjon, de bíztam benne, hogy tudja mit csinál, ahogy ő is bízott bennem.

Aztán jött egy nap, amikor nem jött haza. Hívtam. Kerestem. Vártam. Végigjártam az útszélét, ha baleset érte, mihamarabb megtaláljam, de nem volt sehol. Ekkor már arra gondoltam, hogy felkapta valaki és erőszakkal elvitte, de tudtam jól, hogy az utcán még nekem sem engedi, hogy felvegyem és nagyon veszélyes tud lenni, ha kiereszti a karmait.

Próbáltam hinni, hogy csak kalandozik még egy kicsit, és reggel újra ott lesz a megszokott helyén az ablakban. De nem volt.

Egész nap ő járt a fejemben és szuggeráltam, hogy ha hazaérek, már otthon lesz. Nem volt. Megint körbejártam a környéket és késő este a szomszéd szólt, hogy ő látott egy cicát heverni nem messze tőlünk. Éreztem, hogy ő az, de meg kellett bizonyosodnom róla.

Hazahoztam az élettelen testét. Már jóideje ott feküdhetett, közben az eső is esett, vizes volt a bundája és nagyon puha a szőre, mikor felemeltem. Nem tudom, mi történt vele, de mindegy is.

A világ egyik legszerethetőbb lénye nem mozdult, nem nézett rám azzal a kihívó tekintetével, végképp elcsendesedett. A dorombolása már csak emlék, a puha tappancsai nyoma már csak a szívemben hagy lenyomatot.

Óriás szabad volt, mint a szél, de míg a szél nyomtalanul tovaillan, ő, a mindennapi jelenléte, ragaszkodása, önállósága és gyengédsége mindörökre a velem marad. Ő nem "csak egy macska" volt. Ő egy barát volt, aki ha kellett megnevettetett, akiről gondoskodhattam, ha szüksége volt rá, aki megvigasztalt, ha erre nekem volt szükségem. Vagy, aki csak ott volt az óriási szívével a közelemben, hogy ne hiányozzon semmi más.

Most viszont hiányzik. Nagyon.

2025.07.08-2023.04.10

Húsvéti bengáli cicák – Cimet kölykei

Már régóta szerettünk volna igazi bengáli cicákat, vagyis, ahol az apuka is bengáli fajta, nem pedig egy környékbeli, ismeretlen eredetű házicica. Bár mi tagadás, a legutóbbi almot egy hét alatt elvitték, annyira keresettek a félig fajtatiszta cicák, hisz olcsóbbak is. Szerencsére rendkívül jó helyre is kerültek, boldog és gondoskodó családokhoz, szerte az országban. Gödön, Debrecenben és Kecskeméten is van egy-egy.

Most viszont sikerült találnunk egy bengáli kandúrt, aki vállalt fedeztetést és nem volt annyira messze Szegedhez képest. Egy különálló melléképületben él a cica, merthogy ezek a kandúrok annyira jelölnek, hogy nagyon nehéz meglenni sokáig mellettük életvitelszerűen. Mi is ezért ivartalanítottuk Kaviárt annak idején.

A kandúrka szép lett volna, de mivel nagyon megrettent a látogatóktól, nem az előnyös oldalát mutatta. Azért sikerült megsimogatnom, de inkább Cimettel törődtem, aki hősiesen viselte a hosszú utat, de nem akart előbújni a hordozóból. A gazdival megbeszéltük, hogy egy hétig marad, vittünk neki finom ellátmányt, amihez szokott.

Hát egy hét nem volt elég. A kandúr gazdája azt mondta, hogy szerinte nem is tüzel, bár előtte ki sem mertük engedni az udvarra, nehogy elkapja egy kóbor kandúr.

Majdnem két hetet maradt, már nagyon hiányzott, féltettem, hogy elfelejt minket, vagy megsértődik ránk, hogy büntetésből vittük egy másik helyre.

Anti nem is szólt, mikor hazahozta, nagy meglepetés volt és egy boldog cicát kaptam vissza, minden rendben volt vele, csak az egyik szeme betegedett meg, de azt is gyorsan rendbe hoztam.

Továbbra sem mertük kiengedni még egy jó darabig, mert nem tudtuk, hogy a frigy sikerült-e.

Február 2-án vittük el Cimetet a bengáli kandúrhoz, vártuk, hogy gömbölyödik-e. És elkezdett hízni. de először csak azt hittük, hogy nem mozog eleget, idebent van, sokat is eszik. De aztán kiderült, hogy nem, itt bizony a kiscicák miatt egyre gömbölyűbb.

A vemhességi idő 60-65 nap cicáéknál, így nagyjából tudtuk, hogy mikorra várhatóak a jövevények és április 10-én, vagyis húsvét hétfőn reggel el is kezdődött.

Sajnos szomorúan indult, mert az első kiscica élettelenül született. Viszont a következő 3 már ügyesen és hangosan érkezett. Cimet viszont nem akart velük foglalkozni. Behurcolta őket a sarokba és otthagyta. Akárhogy csalogattam, nem ment be hozzájuk. Egy óra múlva már megelégeltem és kihoztam őket a sarokból és betettem a szokásos banános dobozba. Már majdnem teljesen kihűltek szegénykék. Cimet csak akkor maradt mellettük, ha közben simogattam, beszéltem hozzá. A cicák ügyetlenek voltak, nem akartak szopizni. Folyton irányítottam őket, hogy megtalálják a cicit, de nem tapadtak rá. Végül egynek sikerült felvennie a ritmust.

A közelségünktől lassan Cimet is megnyugodott, gondozta őket, bár nem azzal a lendülettel, mint ahogy az lenni szokott.

Másnap derült ki, hogy miért volt olyan furcsa. Én már elmentem dolgozni, mikor Anti szólt, hogy született még egy kiscica. Ezért nem tudta Cimet átadni magát száz százalékosan az anyai teendőknek, mert egy még kikívánkozott.

Így végül négyen lettek, párosan, ami nagyon jó. Sajnos egyik sem hasonlít az anyukájukra, nem pöttyösek, hanem csíkosak, mint az apuka.

Nem baj, akkor is fajtatiszta bengálik. Kíváncsi leszek, hogy mennyiben tér el majd a természetük a korábbi félbengáli cicáktól.

Nőnapi ajándékok

Igen hideg napra ébredtem egészen korán, ugyanis Cimet, a meggömbölyödött bengáli cicám szólt, hogy szülni szeretne és ehhez az én segítségem is kell. Ez csak annyiban nyilvánul meg, hogy behozom neki a szülő-banános-dobozt, teszek az aljába egy törölközőt és mellékuporodom, ezzel sugallva, hogy bent maradjon. Többnyire simogatom és akkor megnyugszik, bár folyamatosan kiabál, de legalább a dobozban marad.

Ezen a napon is így történt és két óra virrasztás után meg is indult a szülés, de egy halott kiscica pottyant ki elsőnek. Egy darabig próbálgattam élesztgetni, de nem volt rá sok esély, hogy felébredjen. Legalább 6 cicára számítottam, mert eléggé elhíztak a pöttyök Cimet bundáján, de pillanatnyilag csak egy kiscica látta meg a napvilágot. Ő már élt, virgonc volt, azonnal megkereste a cicit és így már én is biztos voltam benne, hogy nem kóricál el Cimet, marad a helyén és remélhetőleg mire hazaérek a munkából, már teli lesz a doboz. Azért is nyugodt voltam, mert az online oktatásnak hála, Tami is itthon maradt, tudott róla gondoskodni, ha szükséges.

Fél órával később indultam, mint szoktam, de nem sikerült azonnal beszállnom a kocsiba, mert valami fehér szőrös állatot láttam meg alatta. Méretéből ítélve inkább kutya, mint macska - gondoltam. Nem akartam már összekoszolni a kezem, kihívtam Tamit, hogy intézze sorsát ennek is.

Egy takarót terített csak magára, úgy sietett, hogy lesz még egy kutyánk, de mikor kihúzgálta a kocsi alól, kiderült, hogy egy hófehér... kecske!

- 5 fok volt, alig mozgott szegény, de élt és reszketett.

Már napok óta meggyűlt a bajom a kecskéktől, ugyanis van egy tanya úgy egy kilométerre tőlünk, ahol borzasztó körülmények között élnek, nem gondoskodnak róluk, és így nem is kapnak enni az állatok. Láttam ott lovat, kecskét és számos vérszomjas kutyát. A kecskék igen sokan vannak és rászoktak arra, hogy éjszakánként elbandukolnak a kerítésemig és megkopasztják a borostyántól. Nagyon dühös voltam rájuk, mert tulajdonképpen ledaráltak már minden zöldet, semmi sem takarja a rácsokat, a por meg száll be az udvarba, akárcsak a kíváncsi tekintetek.

Most pedig itt hagytak egy kecskét cserébe, aki lehet, hogy itt is született és nem volt ereje visszamenni a tanyára a csordával, vagy úgy gondolta az anyja, hogy nálunk nagyobb esélye van a túlélésre.

Jól gondolta, bár sokáig berzenkedtem ellene. Napokig nem evett semmit, mire nagy nehezen megtanult szopni. Először tehén- és kecsketejet adtunk neki, majd, mikor beindult a fogyasztása, akkor vettünk bárány tejport és imádta!

Tami leleményesen Borostyánnak nevezte el, de én annyit pöröltem vele, mikor rajtakaptam, hogy Borostyán legeli a borostyánt, hogy elneveztem Tücsöknek - mint a mesekönyvem főszereplőjét.

De a cicákról se feledkezzünk meg! Ugyanis aznap nem született több cica és még másnap sem, amin nagyon csodálkoztam, mert még láttam rajta, hogy lakozik benne valaki, de egyszerűen nem volt időm foglalkozni vele. Harmadnap sikerült melléülnöm és addig simogattam, míg megszületett egy kislány is.

Azóta már eltelt két hónap, eladósorba kerültek, hihetetlen, hogy mennyire látszik a testvéreken a korkülönbség! Az apuka kiléte ismeretlen, fogalmunk sincs, hogy mikor történhetett a fogantatás. Sajnos azóta is tüzelt már Cimet, és lehet, hogy megint megesett, bár nagyon figyeltünk rá, hogy ne engedjük ki, csak felügyelettel, de a szomszédban pincét ástak, ami azt eredményezte, hogy hatalmas földrakás került a kerítés mellé, amin könnyedén át tudnak járni a kandúrok anélkül, hogy a villanypásztor belécsípne a bundájukba. Volt, hogy öt cica sorakozott a közeli kőrakáson, egy zsebkendő ejtésre várva.

Heten, mint a gonoszok

Már nagyon vártuk, hogy Cimet megszüljön, mert olyan óriási volt a pocakja, hogy alig bírt járni, szinte gurult. Március 30-án, csütörtök reggel épp indultunk volna munkába, Tami iskolába, mikor Cimet szalad felénk, fut fel a teraszlépcsőn szájában egy kiscicával.

Nagyon aggódtam, mert elég hűvös volt a reggel és ekkor még abban sem lehettem biztos, hogy ez az első cica, de szerencsére az udvaron lévő kedvenc helyeit megvizsgálva, nem találtunk több jövevényt és ő sem bócorgott tovább a fűben, hanem azonnal birtokba vette a bekészített banános dobozt.

Ilyenkor szeretek itthon maradni, hogy ha segítségre, vagy csak támaszra szorul, akkor kéznél legyek, de ilyen hirtelen nem tudtam itthon maradni sem én, sem a család többi tagja, úgyhogy kicsit aggódva, de elindultunk a dolgunkra.

Kaviárt kizártuk, mert a macskaajtót bezártuk, nehogy Cimet mégis a zöldben akarja folytatni a szülést, Kaviár pedig azért nem maradhatott bent, mert ő nem tűri a bezártságot, kint jobban elvan akár egész nap.

Igyekeztem haza a munkából, parányit féltem, hogy mi vár rám, de a legnagyobb meglepetésemre Cimet gyönyörűen megszült 8 kis apróságot. Sehol sem találtam foltokat, ami azt jelentette, hogy végig a dobozban maradt és mindegyik cica épnek, egészségesnek nézett ki, kivéve egy parányi hófehér pöttömöt. Gondolom ő volt az első poronty, aki még kint született, azt sem tudom, hogy pontosan mikor. Nagyon le volt gyöngülve, de feltűnően kisebb is volt a többieknél. Pár napon belül el is pusztult szegényke. Nagyon sajnáltam, mert ahogy kiemeltem a dobozból, Cimet utánanyúlt a mancsával, mintha azt akarná, hogy ne vigyem el, pedig már nem lélegzett. Nagyon megható volt.

Viszont így is maradtak elegen! 4 hófehér és 3 sötét pöttyös kiscica született. Persze rengeteget változnak még az elkövetkezendő pár hónapban.

A fehéreken már megjelentek a cirádák, minták, a farkuk csíkosan sötétedik, a fülük széle feketedik, nagyon cukorfalatok.

A sötétek pedig a szokásos bengáli mintázattal rendelkeznek, csak szürkébb árnyalatban.

Cimet fantasztikus anyuka, természetesen rengeteget eszik, de van is teje, a kicsik teljes csöndben szundikálnak, csak akkor „üvöltenek”, mikor Cimet bebújik hozzájuk, ezzel felébresztve és étkezésre szólítva fel a társaságot.

Nemrég kinyílt a szemük, és amikor ellopunk a dobozból egy-egy cicát, Cimet azonnal szalad és „könyörtelenül” viszi vissza őket.

Szingáli kiscicák

Hajnali fél ötkor Cimet nyávogására ébredt a család. Nem szokott feljönni az emeletre, csak mikor hallja, hogy hamarosan ki fog nyílni a hálószobaajtó és besurranhat az ágyba. Erre még várnia kellett volna minimum két órát, de most nem tudott várni.

Már így is késve szólt, hogy megindult a szülés, mert egy parányi cica már napvilágot látott. Sietve kerítettünk neki helyet, ahol folytathatta a reggeli programot, de végül ő választott ki egy számára megfelelőt. A kaparófa belsejét találta a legbiztonságosabbnak - és valószínű, hogy a legmelegebbnek - erre a műveletre.

Cimetnek ez volt az első szülése, aggódtam is kicsit, hogy miként viselkedik, de az ösztönök pontosan működtek nála, nem kellet sűrűn közbeavatkozni, csak néha megnyugtatnom, hogy itt vagyok és figyelek rá. Természetesen nem mentem be dolgozni, hogy ha kell tudjak segíteni. Ezt el is várta tőlem! Sűrűn dugta ki a fejét a macskajáték belsejéből, hogy hírt adjon magáról, éppen mi zajlik le benne, de egyéb, konkrét segítséget nem igényelt, hál’ Istennek. Többször ki is jött és odabújt a párjához, vagy az ölembe feküdt egy kis simogatásért és biztatásért.

Nem is mulasztottam el, hogy lelket öntsek belé, mivel az egy kiscica előbukkanása után nagyon hosszú idő eltelt, mire követte őt a második.

Addig is gyönyörködtem a foltos kölyökben, aki nagyon hasonlított a mamájára, csak némileg sötétebb kiadásban.

A második poronty viszont hófehéren született, vagyis tiszta apja lett. Fura volt látni egymás mellett a két teljesen eltérő apróságot.

Ezek után sem gyorsult fel a szülés, hosszú órák teltek el, mire Cimet visszanyerte eredeti alakját és 5 kölyöknek adott életet. 1 sziámi és 4 bengáli született, de igazából mindnyájan szingálik. Cimet első dolga az volt, hogy odabújjon Kaviárhoz, aki kicsit ugyan egykedvűen, de azért megértően nyalogatta a fejét. Cimet viszont kimondottan boldognak látszódott és farkaséhesnek, bár még szülés közben is falatozott egyszer.

Azóta már eltelt több mint egy hónap és a cicák mind jól vannak, Cimet gyönyörűen gondoskodik róluk, hangjukat sem lehet hallani, vagyis a táplálék is elég számukra, Cimet pedig kedvesebb – és éhesebb -, mint valaha! Már nyitogatják a szemüket, de csak lopva sikerül kivenni őket az odújukból, mert ahogy észre veszi az anyuka, hogy maceráljuk a kicsinyeit, amit egyébként nem nehéz észrevenni, mert elég hangosak tudnak lenni olyankor, már szalad is és hordja vissza őket a helyükre.

Kíváncsi leszek, hogy milyen jellemvonásokat örökölnek a kölykök. Az az egy biztos, hogy a kedvességet továbbviszik, mert mindkét szülője fantasztikusan bújós és dorombolós. Az anyuka kicsit beszédesebb, mint az apuka, viszont vadabb is, amikor arról van szó, hogy a kutyát lerendezze, vagy hogy az övé legyen az első falat - és az utolsó is.

Hogy külsőleg milyenek lesznek, ezt még nem lehet eldönteni, mert hetek alatt rengeteget változnak. A sziámi is hófehéren születik, majd egy hónap alatt sötétedik be a megfelelő helyeken. Biztos jól nézne ki a bengáli cica az apjától öröklött vakító kék szemmel! Majd látjuk! A nemek arányát még nem tudom pontosan, a többség kandúr, a sziámi biztosan és egy lány is van köztük.

Pillanatnyilag még csak a dobozban tartózkodnak, de már várom, amikor elindulnak és fel-alá rohangálnak, kergetőznek a házban J!

2016. december 1., csütörtök

Cimet

A hétvégén végre rászántuk magunkat, hogy elengedjük szeretett cicáinkat. Csiki már több mint egy éve beteg, Pezsgő is hónapok óta, de ő már sokkal rosszabb állapotban volt, mint Csiki. Száz százalékos pontossággal az orvosok nem tudták megállapítani, hogy tulajdonképpen mi a bajuk, viszont gyógyírt sem találtak a számukra. Kezeltük őket drága vitamincseppekkel, immunerősítővel, szteroiddal és injekciókkal, de igazán egyik sem használt. Néha az állapotukban állt is be javulás, de sajnos csak átmenetileg.

Egyre sűrűbben gondoltunk arra, hogy nem csak nekünk, de számukra is szenvedés ez már így, ezért a hétvégén Anti erőt vett magán és elvitte őket az állatorvoshoz, majd pedig a kertben eltemette.

Én nem voltam képes részt venni benne, viszont azonnal hozzáláttam, hogy kitakarítsam, fertőtlenítsem a házat, mert sajnos a kiváltó okot nem sikerült kideríteni, csak az az egy biztos, hogy a házból, kertből nem jártak ki, más állattal nem találkoztak, hacsak nem egérrel, sünnel.

Ma viszont egy új családtag érkezett hozzánk. Mondhatnák, hogy megmentettük, mert már régóta várják a beleegyező válaszunkat, hogy befogadjuk és ennek most jött el az ideje. Elsősorban Kaviár kedvéért történt mindez, mert ő egy igazi kandúr, egy macsó-macska, aki nem bírja pár nélkül sokáig.

Az új cica neve Cimet lett. A törzskönyve szerint Barbarának hívják, márciusban lesz 3 éves. Ő egy bengáli nőstény, aki eddig Kaviár apukájával élt egy fedél alatt, akit már ivartalanítottak, így nem volt még része anyai örömökben.

A volt gazdája szerint az volt vele a baj, hogy az almot nem használta, de bárhová képes volt odapiszkolni, ahol a legnagyobb felfordulást okozta, legyen ez a frissen mosott törölközőkupac, vagy az asztalon felejtett bögre. Emiatt vevő sem akadt erre a gyönyörű cicára.

Mi tagadás, parányit én is tartottam tőle, hogy nem sikerül jó modorra szoktatni, de reménykedtem is, hogy mivel panelból jött, a kertes ház feledteti vele a bezártság érzését és az is eszembe jutott, mikor a gazdája közölte, hogy még a nevét sem tanulta meg, hogy esetleg utálja őket, direkt csinálja a gonoszkodást.

Az biztos volt, hogy első látásra megszerettük a gyönyörű mintázatát, a puha, selymes szőrét, élénk, zöld tekintetét és kedves hangját. Bár ezt nem sokáig élvezhettük, mivel pár napra beköltözött a még el nem készült emeleti fürdőszobába.

Nem sürgettük, türelmesek voltunk, hisz nem is fiatal cica, biztos nehéz neki megszoknia az új környezetet. Kaviár viszont nem volt ennyire megértő. Nem tudom, hogy történt, de Cimet már a második nap elkezdett tüzelni, a sziáminak több sem kellett, azonnal megmutatta, ki az úr a háznál.

Három nap után biztosak voltunk benne, hogy itt bizony bengáli-sziámi kölykök fognak születni 3 hónap múlva.

Cimet is megbékélt, lenyugodott és egy olyan kedves cica lett belőle, amilyet egyik lány sziámi cicámnál sem tapasztaltam! Azonnal felugrik az ölembe, ha szólok neki és persze nevén szólítom, amit kb. egy hét után megjegyzett.

Sokáig csak szemből lehetett megsimogatni, különben megijedt, de ezt már kezdi levetkőzni magáról. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyszer sem pisilt be, mióta nálunk van, de talán ha háromszor és abban is biztos vagyok, hogy nem szándékosan tette, inkább ösztönösen.

Vadóc mivolta is szembetűnő, főleg mikor a kutyával találkozik, egyből kinyilvánítja származását és olyan dzsungelhangok törnek elő belőle, hogy Nannerl azonnal érzi hányadán áll vele.

Persze Kaviárt is rendre utasítja, ha arról van szó, egy pillanatig sem kétséges, ki hordja a nadrágot.

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen kölykök születnek. A természetükkel nem lesz probléma, mert akár bengáli, akár sziámi jelleműek lesznek, egy tündéri, megértő, határozott cicák születnek. Azt pedig, hogy milyen lesz a színűk, szőrük, mintázatuk kb. 3 hét múlva kiderül.

Ez az írás hetekkel később született, a dátum az érkezését jelöli.