A Tenger

A hajó kifutott a kikötőből. Vera haját megkócolta a szél, ahogy állt a fedélzeten és igyekezett minél több részletet az emlékezetébe vésni az öböl szépségéből. Nagyon szerette a tenger sós illatát, a mólónál nyüzsgő emberi forgatagot, ahogy egyik hajós odakiált a másiknak.

Vera sosem hitte, hogy egyedül nekivág ennek az útnak. Sokáig tartott attól, hogy nem lesz képes legyőzni a félelmét az ismeretlentől, de amikor elérkezettnek látta az időt, egy percet sem tétlenkedett.

Már hajnalban kiállt a kikötőbe, és az érkező hajóskapitányokat kérdezgette, ki az, aki a legtávolabb megy, a leghamarabb indul és persze hajlandó őt elvinni magával, anélkül, hogy bármit is fizetne, viszont a segítségét minden esetben felajánlotta.

Ez volt a negyedik hajó, amire így stopposként felkéredzkedett, és ez volt a harmadik ország, ahonnan ismét felkerekedett, hogy az ismeretlenbe menjen. Már rég nem volt félelemérzete, ami eléggé félelmetes volt az emberek szemében, de őt olyan magabiztossággal töltötte el, hogy meg sem kísérelték átverni, bántani, kihasználni. Azért ő is igyekezett mindig olyan kapitányt választani, aki valamilyen szinten valóban segítségre szorult, mint például a legújabb hajóstársa, Teo.

Teo majdnem 80 éves volt, és bár tapasztalt hajós, szikkadt teste egyre nehezebben viselte a hajóslét megpróbáltatásait. Feleségét már rég elvesztette, magányosan hajókázott látszólag cél nélkül, de mint az később kiderült, minden iránynak megvolt a maga oka.

A fiatalságát élte újra. Feleségével bejárták az egész Földközi-tengert, a kedvenc városoknál kikötve, a tenger közepén halászva, melyet egy vaskos Napló is bizonyított. Teo nagyon megszerette Verát és a lány is egyre inkább a bizalmába avatta a nagypapakorú férfit.

Amikor pedig Teo megengedte neki, hogy beleolvasson a feljegyzéseibe, a látszólagos kuszaságnak megteremtődött az értelme, Vera pedig alig bírt megbirkózni a könnyeivel, mikor Teo mélyen ülő kék szemébe nézett.

Egyik nap Teo az északi szélesség 40, a keleti hosszúság 5 fokánál kérte a lányt, hogy állítsa le a motort. Vera furcsállta ezt a kérést és nagyon nem is értett vele egyet, mivel erős vihar közeledett feléjük. Kérte Teot, hogy menjenek tovább, mert ha 20 csomóval haladnak, akkor hamarosan elérik azt a kis szigetet, ahol meg tudnak bújni az égiháború elől.

Teo nem engedett, döntése véglegesnek bizonyult, de megnyugtatta a lányt, hogy a hajója nagyon stramm, nem lesz semmi baj, ki fogja bírni a felhőszakadást, bármilyen erős széllökések is kapják el. Így Vera a megadott ponton leállította a motort.

Vártak. Ültek az árboc mellett és míg Vera egyre aggodalmasabban, Teo egyre derűsebben szemlélte a sötétedő eget. A Nap kezdett eltűnni a horizonton, előbb narancssárgán, majd lilán, végül haragoskék színben bukott le az egyre jobban hullámzó tengerszint alá. A szél is egyre inkább feltámadt, néha olyan élesen vágott az ember arcába, hogy már fájt. Aztán elkezdett esni. Teo felállt, mintha azt szerette volna, hogy testének minden porcikáját érjék a hideg esőcseppek. És mosolygott. Vera nem bírta tovább, könyörgött, hogy menjenek be a kajütbe.

- Nem! – kiáltotta túl a szelet Teo, majd hozzátette – én maradok, te csak menj.

Vera nem akarta otthagyni az imbolygó fedélzeten egyre jobban dülöngélő barátját, de egy idő után fel kellett adnia, már a szemét sem bírta nyitva tartani.

Hasra vetette magát az ágyon és újra félni kezdett. De most ez a félelem nem olyan volt, mint régen. Nem magát, hanem Teot féltette. Tudta, hogy nem bolondult meg az öreg, de nem értette, hogy mi lelte. Elővette a Naplót, és a 18 évvel ezelőtti mai naphoz lapozott.

„40°23'45.7"N 5°07'29.4"E Utolért minket a vihar. Már csak két mérföld választott el bennünket az oltalmat adó szigettől, de a főárboc elszabadult és Lucia a tengerbe zuhant…”

Vera felrohant a fedélzetre és miközben a hidegtől reszketett, homlokán kövér izzadságcseppek jelentek meg.

- Matteo! – ordította sírástól küszködő hangon, de csak az árboc ritmusos csapódását hallotta, ahogy a kormányhoz ütődik…

Ugatás

A Nő csak forgolódik a matracon, nem jön szemére álom. Egyedül van a nagy ágyban. Hiányzik a családja. A pirosan világító óra éjfélt mutat. Felül, hátát a vastag párnához támasztja és nézi a szobát. Gyorsan megszokja szeme a sötétet, látja a szekrényt, tele játékkal, amit hiába is pakol össze, lánya annyira össze tudja túrni, ha keres valamit, hogy semmi sem marad a helyén. Most a nagymamánál van a csöppség. Nem bánja, szeret ott lenni, és a Nő is megbízik a szüleiben, hogy betartják azokat a szabályokat, melyek a Nő szerint hozzátartoznak az ideális gyerekneveléshez. Nem beszélnek csúnyán, nem néznek tévét és nem esznek túl sok édességet. És ide elsősorban a csokik, cukorkák tartoznak, nem pedig az anyukája által sütött finom sütemények, melyekre a lánya csak annyit szokott mondani, hogy olyan az íze, mint a mesének…

Egyedül van. A konyhából hallja az óra ketyegését. Ez sem álmosítja el. Melege van, kitakaródzik, majd felkapcsolja a villanyt. Végül felkel és megnézi magát a tükörben. Kritikusan, nem önelégülten. Látja elmúló fiatalsága apró jeleit: a szarkalábakat a szeme környékén, az ősz hajszálakat a feje tetején. Családja van, felelősséggel tartozik irányukba, már nem lehet annyira bohém, mint fiatalkorában. Abból a mustból lesz jó bor, mely legbolondabbul forr – oszlatja el kétségeit nagymamája kedvenc mondásával. Visszafekszik, ölébe helyez egy könyvet. Lassan kinyitja és elkezd olvasni. Éber, pedig már két óra is elmúlt.

Mindig nehézséget okoz számára, ha egyedül kell töltenie az éjszakát. Ilyenkor egyszerűen nem képes elaludni. Többnyire addig van ébren, míg a Férfi haza nem ér. Nem sűrűn hagyja magára a Nőt, de most épp egy ilyen alkalom adódott, melyet nem akart visszautasítani, hisz a Férfi egyik kedvenc időtöltése a horgászat, a halakkal való küzdelem, melyből többnyire a halak kerülnek ki győztesen. Ritkán nyúlik az éjszakába, de ez most egy ilyen kivétel.

Egyszer csak hallja, hogy odakint ismerős autó morog. A Nő felkel, lekapcsolja a villanyt, miközben kinéz az ablakon, hogy biztos legyen benne, nem egy idegen jármű űz vele tréfát, majd gyorsan visszafekszik, mert a hideg parketta csípi meztelen talpát.

Hallja nyílni az ajtót, ahogy a fürdőszobában megeresztik a csapot, a hűtőajtó enyhe cuppanását, majd puha sercegést, amint a levetett ruhadarabok puffannak a hálószoba padlóján, és végül kisebb nyögések kíséretében besüppedni a mellette heverő üres teret, mely hirtelen megtelik lágyan szuszogó élettel. Ekkor a Nő elmosolyodik, kinyújtja karját és egy nagy, megkönnyebbült sóhaj kíséretében átöleli a Férfit.

A Nő nem bánja, hogy nem bírt elaludni és a Férfi sem, hogy még nem alhat, habár ilyenkor az emberek többsége az igazak álmát alussza, de a Férfi és a Nő sajnálja az időt alvásra, hiszen olyan keveset lehetnek együtt. Nem elég a nap 24 órája sem. Kint komor éjszaka, csillag sem tarkítja az eget. Sötét van. Nagyon sötét. A város fénye már nem látszik ide, csak a buszmegállóban álló lámpaoszlop világít gyér fénnyel. Hűvös van odakint, az időjárás meghazudtolja a naptári hónapot, mit sem törődik vele, hányadikát írunk, ha neki borongós a hangulata.

A ház viszont barátságos melegével szinte átöleli a benne lévőket, az ott élő emberek hője és lehelete fűtötte be, akaratlan. Halkan beszélgetnek, vagyis inkább a Férfi beszél. Sok a mondanivalója, mi történt, míg nem volt vele a kedvese. A Nő nem szól, mert éppen hallgatni van kedve. Jól esik a Férfi mély hangján ringatózni, ahogy erőlködés nélkül próbálja minél viccesebben előadni vízparti kalandjait. Hirtelen a Férfi félbeszakítja mondandóját.

- Valami beszédet hallok odakintről – suttogja, miközben az ajtó felé billenti fejét. A Nő is odanéz, mintha látni akarná a hangokat. Egy pillanatig mindketten fülelnek.

- Csak a kutyák ugatnak – mondja a Nő vállát rándítva és visszafordul a Férfihez.

- Te jó ég! Értem a kutyák nyelvét! – feleli a Férfi, majd kibuggyan belőlük a nevetés, miközben az ugatás a semmibe vész.

Kiskarácsony

Félve nyomta le a kilincset, bár tudta, hogy félelme alaptalan. Hiába hallatszott az imént még kutyaugatás az udvarból, tisztában volt vele, hogy nemrégiben elvitték az ebet.

Így december közepén, épp ideje volt, hogy beköszöntsön a fagyos idő, de M. a rövid télre sem volt felkészülve, nemhogy egy hosszabbra. Az erdőket a környéken már rég kivágták, ami megmaradt, azt meg úgy őrizték, mint a kincset.

Ennek a faháznak is sokan a csodájára jártak, a fenyőgerendákkal feldúcolt terasza, félbevágott farönkökkel szigetelt oldala szemet gyönyörködtetett. Ritka volt a faház a betonépületek közt, pedig megnyugtató érzést keltett. Azt sugallta, hogy talán a Föld még megmenthető.

M.-nek is voltak tervei, hogyan épít majd házat maguknak. Aprólékosan megtervezte, de csak odáig jutott, hogy egy „ideiglenes” betongarázst helyeztetett el a kertben. Ennek már 15 éve. Nem úgy tervezte, hogy egyedül tölti itt a mindennapjait, hiszen volt családja, szerelme és egy kislánya.

Lassan óvakodott a ház felé. Kezét jólesően végigsimította a gyönyörűen lecsiszolt, fényes korláton és megállt a bejárati ajtó előtt. Nem mozdult.

Csak a nő volt otthon.

Jól ismerte a család napi rutinját. A gyerek a kutyaiskolában, a férfi horgászik, a nő itthon dolgozik. A legjobb időpont, hogy végrehajtsa tervét, amit túl részletesen ki sem gondolt, csak a szükségét érezte, hogy tennie kell valamit, hogy ne fagyjon meg.

Állt az ajtó előtt, melyen egy üvegcsík futott végig, és tetszett neki, amit mögötte lát. A nő csinos volt, hosszú, dús hajjal, éppen söprögetett, majd visszaült a számítógép elé.

Kicsit el is szégyellte magát, hogy leskelődik, nem ez volt a terve.

Felesége tíz évvel ezelőtt látogatta meg utoljára a lányával. M. sosem volt érzelgős típus, az a morfondírozós fajta, de azért sejtette, hogy ő rontotta el. Nagyon jól emlékezett arra a napra, amikor kicsúszott a kezéből az irányítás és ezzel az egész élete. Mindent mindig erővel akart megoldani, és míg ez az üzleti életben előnyére vált, a párkapcsolatában már nem igazán. Azt hitte, elég hogy jóképű, jól keres, lehengerlő a stílusa, a nők elismerően pillantottak aranybarna bőrére, élénk tekintetére, irigykedve néztek rá akkoriban az emberek, mikor megjelent a gyönyörű feleségével és a kislányával.

Utoljára úgy négy éve látta a volt nejét. Véletlenül. A nő nem vette észre, mert egy oszlop mögül figyelte, ahogy könnyed léptekkel átszalad az úttesten, majd kacagva egy férfi nyakába ugrik. M. olyan keserű arcot vágott, mintha citromba harapott volna. Köpött egyet, majd elindult az ellenkező irányba. Megállt egy kirakat üvege előtt és elnevette magát a szánalmas kinézetét látva. A nyári hőségben bársonynadrágban, koszos ingben. Cserzett arca már-már fekete volt a naptól és mocsoktól. Szeme megkeseredett, eltűnt belőle a fény és talán az értelem is. Összeráncolta homlokát, ahogy a múltba révedt és elfintorodott, mikor eszébe jutott az a hájas buszsofőr, aki egyre többször a kapu előtt tette le a feleségét, és akire olyan nyájasan vigyorgott az asszony, mintha több is lenne köztük. "Minden nő egyforma! Ez is" – bökött az ajtó felé keserű szájízzel.

Már csak egy szerszámot kell keresnie, amivel tervét végrehajthatja. Leginkább egy fűrészre vagy baltára lenne szüksége, a lényeg, hogy jól vágjon.

Hamarosan talált is egy megfelelőt. Nem volt nagy, de nem is kellett, hogy az legyen, hisz nem olyan vastag dolgot akart elvágni, mint egy elefántláb, csak mint egy női nyak…

                                                                      ***

Kicsit megizzadt az átmeneti kabátjában, mire végzett. A súly, amit cipelt megnehezítette a mozgását, de az adrenalin nem engedte, hogy ezzel törődjön és hátráltassa.

Már teljesen besötétedett. M. elégedetten nézte a tüzet, ahogy ropogott a kályhában. Élvezte a feléje áradó hőt, ahogy átjárta hidegtől elgémberedett tagjait.

Talán észre sem veszik, hogy kivágtam ezt a fát, hisz ők is ritkítják így karácsony tájékán. Persze nekik engedélyük van rá. Egy évben egyszer lehet… - gondolta és korgó gyomorral álomba szenderült.

Nagykarácsony

Félve nyomta le a kilincset, bár az agya tudta, hogy félelme alaptalan. Hiába hallatszott az imént még kutyaugatás az udvarból, biztos volt benne, hogy nemrégiben elvitték, úgyhogy semmiképp sem támadhat rá az állat.

Igyekezett minél több részletet megfigyelni, de hiába erőltette a szemét, így napnyugta előtt kicsivel, a félhomályban, nehezen tudott tájékozódni. Nemcsak a sötétedés okozta a rossz látási viszonyokat, hanem az udvar egyre zsúfoltabb mivolta is, melyet megfigyelései alapján már megtapasztalt. Ritkán múlt el úgy nap, hogy ne változzon meg valami a korábbi állapothoz képest. Néha ugyan eltűnt egy-egy tárgy - vagy átalakult, többnyire a kutyának köszönhetően - csak azért, hogy aztán újabb kerüljön a helyébe, olykor csak átmenetileg időzve, gyakrabban viszont egész hosszú időre berendezkedve.

Az állandó szereplő egy kiszuperált sárga transporter volt, melyen látszódott, hogy évekkel ezelőtt jobb sorsa lehetett, talán kirándulóbuszként használták. Mára már csak az eső elől nyújtott védelmet a hintaágy párnáinak vagy a férfi horgászkellékeinek, avagy értékesebb szerszámoknak. Méltatlan sors ez a vidám kiruccanásokhoz szokott járműnek, de hát az évek senkit sem kímélnek.

M. sóhajtott egyet és ez a sóhaj már saját életkorának szólt. Bal kezével önkéntelenül is a derekához kapott, ahova rendszeresen bele szokott nyilallni a fájdalom, főleg a hideg beálltakor.

Márpedig december közepe lévén - globális felmelegedés ide vagy oda -, ha későn is, de beköszöntött a fagyos idő, és félő volt, hogy ha később jön, tovább is marad. M. a rövid télre sem volt felkészülve, nemhogy egy hosszabbra. Az erdőket a környéken már rég kivágták, ami megmaradt, azt meg úgy őrizték, mint a kincset. Az is volt. Olyan értéket képviselt, mint régebben az arany.

Ennek a faháznak is sokan a csodájára jártak, mert fenyőgerendákkal feldúcolt terasza, félbevágott farönkökkel szigetelt oldala szemet gyönyörködtetett. Ritka volt a faház a betonépületek közt, pedig megnyugtató érzést keltette a szemlélődőben. Azt sugallta, hogy van még természet, hogy talán a Föld még megmenthető.

***

Mivel nem hallott trappolást a kert végéből, megnyugodott és immár minden aggodalom nélkül belépett a kissé saras talajra. Sejtette, hogy nem zárták be a kaput, napközben szinte sosem szokták, főleg, ha valaki volt itthon, ráadásul a német juhászkutyában is bíztak a gazdái, hogy nem enged be bárkit. M. viszont abban bízott, hogy mint minden pénteken a család legkisebb tagja kutyaiskolába vitte az ebet és így még akár több órája is lehet, hogy tervét megvalósítsa.

Egyébként aranyos kutya volt, sokszor nézte, amikor játszottak vele, hogy milyen viccesen bolondozik, de azért tartott is tőle. Hol kedvesen csóválta a farkát, mikor arra járt, hol őrjöngve rohangált a kerítés mentén, nem igazán lehetett kiszámítani, mikor milyen a kedve. M. nem merte volna megreszkírozni, hogy akkor jöjjön, mikor itthon van. Nagyon félelmetesen tudott ugatni és többször látta azt is, ahogy a gazdája támadni tanítja a kutyaiskolában tanultak alapján.

Lassan óvakodott a ház felé, mely körülbelül ötven méterre volt a kerítéstől. Arról megfeledkezett, hogy a minap a férfi átmenetileg téglákat pakolt le egymás mellé a teraszig, mintegy járdaként, míg az igazi el nem készül.

Kettőt sem lépett, mikor megbotlott az egyik göcsörtös téglában, melynek nem lehetett más a következménye, mint hogy felbukjon és hasra essen. Próbálta enyhíteni az ütést a tenyerével, de ezzel csak annyit ért el, hogy mindkét kézfejét lehorzsolta két másik kődarab.

A bontott téglák natúr állapotban hevertek a földön. Ismerte régről ezt a technikát, amivel le kell majd tenni, hogy gyalogútként használható legyen, bár ő nem tanácsolta volna, hogy használt téglát tegyenek le, de elismerte, hogy ennek a régies feelingnek is van romantikája. Biztos volt benne, hogy fából szerették volna ezt is megoldani, de már régóta nem ad ki engedélyt az önkormányzat, hogy bármit is ebből a természetes anyagból készítsenek.

M.-nek is voltak anno tervei, hogyan építi majd fel a házát. Nagyon aprólékosan kigondolta, megtervezte, de csak odáig jutott, hogy egy ideiglenes betongarázst helyeztetett el a kertben, átmenetileg. Ennek már 15 éve. Nem úgy tervezte, hogy egyedül tölti itt a mindennapjait, hiszen volt családja, szerelme és egy kislánya is. Ez azonban már elmúlt.

***

Feltápászkodott a földről, leporolta magáról azt a réteget, amit még nem szívott be az egyébként sem frissen mosott nadrágja, káromkodott egy jóízűt, de csak halkan, nehogy felhívja magára a figyelmet, majd óvatos léptekkel felment a teraszra. Kezét jólesően végigsimította a gyönyörűen lecsiszolt, fényes korláton és megállt a bejárati ajtó előtt. Nem mozdult.

Ilyen közelről még nem is látta a házat. Most először járt a kapun belül. A nagyon impozáns bejárati ajtó szintén fenyőből volt, középen barátságosan futó üvegcsíkkal. Még az illata is érződött, mikor mélyet szippantott a levegőbe.

Csak a nő volt otthon a rengeteg macskával. Jó, már nem maradt annyira sok cica, talán csak kettő, de M. szerint ez is több a kelleténél. Nem tudta eldönteni, hogy mit esznek rajtuk? Valami fajcicák voltak, de hát nyivákoló vacak mindegyik. Egyszer M. el is lopta az egyiket. Nem szándékosan, csak úgy alakult.

***

Tulajdonképpen nem is lopta, mert magától ment hozzá az a fekete végtagokkal és fejjel rendelkező, kék szemű szőrmók, csak utána döntött úgy, hogy nem engedi továbbmenni. Végre nem érezte magát annyira egyedül! Nagyon aranyosan dorombolt, a nyávogását is jól bírta, bár azért egyre elviselhetetlenebb hangot engedett meg magának. Mikor látta, hogy a gazdái égre-földre keresik, mindenfelé kiplakátolják, biciklivel járják a környéket és a nevén szólongatják, akkor azért csak átvitte hozzájuk mint a jutalomra érdemes megtaláló. Kapott is érte egy doboz sört, ami tulajdonképpen egész jó üzletnek bizonyult a nyári hőségben. Gondolta is, hogy talán rendszeresíteni kéne a macska eltűnését és előkerülését, de még egyszer nem bírta megfogni a dögöt.

Már jól ismerte a család napi rutinját. A gyerek a kutyával iskolában, a férfi horgászik, a nő pedig itthon dolgozik. A legjobb időpont, hogy végrehajtsa tervét, amit azért túl részletesen ki sem gondolt, csak a szükséget érezte, hogy tennie kell valamit, mert ha nem, hamarosan meg fog fagyni.

Állt az ajtó előtt, tudta, hogy a nő nem lát ki az üvegen, mert odabent már világosabb volt, mint kint és tetszett neki, amit látott. A nő csinos volt, hosszú, dús hajjal, éppen söprögetett, miközben a kismacskákat pofozgatta a partvissal jobbra, balra, közben mosolygott. M. ugyan nem hallotta, de látta, ahogy nevetve szidja őket. Nagyon jót szórakozott a látványon. El is mosolyodott, de gyorsan összerendezte arcizmait, nem engedhette meg magának a gyengeséget, hiszen sokkal komolyabb feladat várt rá.

Kicsit el is szégyellte magát, hogy leskelődik. Nem volt ő kukkoló, bár amióta elvesztette a munkáját, többször rajtafelejtette a szemét a szomszédos fehérnépeken. Rengeteg lett a felesleges ideje, bár néha elment papírokat és egyebeket gyűjteni, csak hogy kitöltse valamivel, és hogy kiegészítse a napi betevőjét. Hihetetlen, hogy az emberek mit ki nem dobálnak a kukákba! Szégyen, nem szégyen, de ő már evett is onnan teljesen épen maradt kilós kenyeret, aminek még a szavatossága sem járt le, bár azért kissé száraz volt.

Kérni sosem kért szívesen, és kitől is kérhetett volna? Felesége elhagyta, tíz évvel ezelőtt látogatták meg utoljára a lányával. Sosem volt érzelgős típus, az a morfondírozós fajta, de azért sejtette, hogy ő rontotta el. Nagyon jól emlékezett arra a pontra, amikor kicsúszott a kezéből az irányítás és ezzel az egész élete. Az a pofon… az nem kellett volna! Aztán a többi sem. Mindent mindig erővel akart megoldani, és míg ez az üzleti életben előnyére vált, a párkapcsolatában már nem annyira. Azt hitte, elég hogy jóképű, sportos és jól keres, minden évben valamelyik tengerparton nyaralnak és hamarosan kacsalábon forgó palotát épít a családjának, csak befejezi azt a nagy megrendelést, amit éppen elvállalt. Milliókat kereshetett volna, ha nem megy csődbe a cég. De csődbe ment és hiába perelt, hiába fenyegetőzött, egy fityinget sem kapott vissza abból a hatalmas összegből, amit már belefektetett.

Milyen irigykedve néztek rá akkoriban az emberek, mikor megjelent a gyönyörű, koromfekete hajú, karcsú feleségével és az ő arcvonásait örökölt kislányával, aki hamvas bőrével akár Hófehérke is lehetett volna. A nők is elismerően pillantottak a férfi elegáns vonásaira, aranybarnára sült bőrére, dús, szőkésbarna hajára és azokra a mélyen ülő szinte már fekete, élénk szemekre. Sosem jutott eszébe, hogy megcsalja a feleségét. Miért is tette volna, hiszen imádta minden porcikáját: tenyérbe simuló derekát, aprócska, gömbölyű melleit, hatalmas kék szemét, és a porcelánfehér fogait a mosolya mögött!

Utoljára úgy négy éve látta. Véletlenül. Az utcán. A nő nem vette észre, mert elbújt egy oszlop mögé. Onnan figyelte, ahogy könnyed léptekkel átszalad az úttesten, rózsaszín szoknyája alig éri utol, majd kacagva egy férfi nyakába ugrik, akivel aztán kéz a kézben elandalog. M. olyan keserű arcot vágott, mintha citromba harapott volna és tán még érezte is azt a savanyúan keserű ízt a szájában. Köpött egyet, hogy megszabaduljon az emlékétől is, majd elindult az ellenkező irányba. Már nincs ehhez a nőhöz semmi köze, és jobb is így. Megállt egy kirakat üvege előtt és elnevette magát, amilyen szánalmasan nézett ki. A nyári hőségben bársonynadrágban és egy koszos, hosszú ujjú ingben. Háta már meggörbült, mint egy vénembernek, kezét kiszárították az elmúlt évek hideg évszakai, cserzett arca már-már olyan fekete volt a naptól és a mocsoktól, mintha néger lett volna, csak a rengeteg ránc, ami kicsit világosabb színben csíkozta arcát, jelezte, hogy nem volt mindig ilyen sötét. Szeme megkeseredett, eltűnt belőle a fény és talán még az értelem is. Szánalmas, átkozott vénember – mondta magában és igyekezett elfelejteni mindent, amit már elveszített és ami sohasem lesz újra az övé.

De a pofont nem tudta kiverni a fejéből, hisz mindennek az volt a kezdete, onnantól változott meg minden. Legalább a lányát sosem bántotta. Miért is tette volna? Tündéri kislány volt, bár amikor megromlott az anyjával a kapcsolata, ő is elkezdett félni tőle, pedig egyszer sem emelt rá kezet. Mondjuk szépen sem beszélt vele nagyon, sőt sehogy.

Összeráncolta homlokát, ahogy a múltba révedt és elfintorodott, mikor eszébe jutott az a hájas buszsofőr, aki mindig a ház előtt tette le a feleségét, és akire olyan nyájasan vigyorgott, mintha több is lenne köztük. Csoda, hogy féltékenykedett? Persze nem kellett volna megütnie, de mikor gúnyosan a fejéhez vágta, hogy legközelebb le sem száll a buszról, hanem továbbmegy vele a remízbe, mit kellett volna tennie? Most már tudta, volt ideje, hogy rájöjjön… Tűrnie kellett volna. Vagy úgy viselkedni, hogy ne legyen igény arra, hogy más szórakoztassa az ő kedvesét. De hát nem mindig úgy sikerülnek a dolgok, ahogy szeretnénk. És egyébként is, minden nő egyforma! Ez is – bökött az ajtó felé keserűn - biztos többször megbántotta már a férjét, ne legyenek illúzióink.

Most viszont eljött az idő, mikor tennie kell valamit! Már csak egy szerszámot kell keresnie, amivel tervét végrehajthatja. A terasz dugig volt mindenféle elektromos és kézi szerkentyűvel. Leginkább egy baltára lenne szüksége vagy fűrészre, az a lényeg, hogy jól vágjon és így nem tart sokáig.

A nő közben abbahagyta a söprögetést és visszaült a fotelbe a számítógép elé. Legeltette még egy kicsit a szemét a sortból előbukkanó combokon, nem volt rossz bőr, mi tagadás, és csiklandozó nevetése van, de ezt valószínűleg most nem fogja hallani…

***

Óvatosan megmozdult és igyekezett észrevenni a szükséges eszközöket anélkül, hogy meg kelljen mozdítania bármit is, amivel zajt csaphatna. Persze nem látott semmi alkalmas vágóeszközt, csak egy metszőollót, de azt nem igazán tartotta megfelelőnek, így tovább kutakodott.

Egy kosár csak kutyafelszereléssel volt teli, számos póráz, nyakörv, és még Isten tudja miféle láncok. A pici szekrényke - melyet a nő csiszolt le az egyik nyáron nagyon alaposan és lelkiismeretesen, de lefesteni már nem maradt ideje, így látszik is, hogy hamarosan tönkre fog menni az időjárási tényezők miatt - biciklialkatrészekkel volt teli, úgyhogy az sem jöhetett számításba.

M. kezdett egyre türelmetlenebb lenni. Mi lesz, ha nem talál megfelelő szerszámot? Kudarcba fullad a terve? Nem lehet, hisz nem szokta félbehagyni, amit elkezd és már egy fityingje sincs. Kap ugyan némi segélyt, de abból ételre is alig futja és éjszakára már kemény mínuszokat mondanak. Hamarosan megfagy, ha nem szerez némi tüzelőt. Nem, nem adhatja fel!

Bentről mozgást hallott, úgyhogy hirtelen leguggolt a lóca mögé és nem mozdult. Csend volt, csak a szíve egyre erősödő dobbanásait hallotta. Ok nélkül ijedezett, mert a nő nem jött ki a teraszra, csak felkapcsolta a villanyt. Ezzel azt is jelezte, hogy lassan érkezik a családja, tehát M.-nek igyekeznie kell, és azt is, hogy még óvatosabban kell mozognia, mert most már a nő is észreveheti bentről, bár csak az ajtó üvegén keresztül, mert az ablakok már be voltak sötétítve.

Így viszont nagyon megkönnyítette M. dolgát, a világosban sokkal egyszerűbb volt a keresés és néhány perc alatt talált is egy fűrészt. Nem volt nagy, de nem is kellett, hogy az legyen, hiszen nem olyan vastag dolgot akart vágni, mint egy elefántláb, csak mint egy női nyak…

***

Kicsit megizzadt az átmeneti kabátjában, mire végzett. Visszafelé menet igyekezett a téglákra lépni, mert félő volt, hogy a nehéz súlytól még inkább elsüllyedne a sárban, arról nem is beszélve, hogy így is volt már egy réteg a cipője talpára ragadva, ami megnehezítette a mozgását, de az adrenalin nem engedte, hogy ezzel törődjön és hátráltassa.

Mikor kiért, a kapuból még visszanézett a házra, ahol melegen világított a lámpa, a kéményből dőlt a fehér füst. M. is vágyott a melegségre… az otthon melegére.

***

Odakint teljesen besötétedett, csak a villanyoszlopról áradt némi fény az úttestre. M. elégedetten nézte a tüzet, ahogy ropogott a még némileg hideg kályhában. Kicsit megborzongott, ahogy élvezte a feléje áradó hőt, ahogy átjárta hidegtől elgémberedett tagjait. Parányit sajnálta, hogy egy fiatal egyedet kellett kivágnia azért, hogy most ő kicsit jobban érezze magát, de ennek kivitelezése is elég fejtörést okozott a számára. Elégedettséggel töltötte el, hogy nem bukott le, bár a kutya biztos meg fogja érezni az idegen szagokat, de ez már nem érdekelte, beazonosítani úgysem tudja.

Mielőtt tűzre vetette volna, még volt annyi lélekjelenléte, hogy letörjön egy nagyobb ágat, amire rátette azt a két gömböt, melyet a minap az egyik kuka mellett talált. Igaz, hogy el volt törve, de tudta úgy fordítani, hogy az senkinek se szúrjon szemet. Ugyan kinek szúrna? Egyedül van, mint a szedett fa…

Becsukta szemét, a kályhából előtörő sárga fény megvilágította arcát, melyen egy parányi mosoly szaladt végig.

Talán észre sem veszik, hogy kivágta ezt a fát, hisz ők is folyamatosan ritkítják a kis erdőjüket így karácsony tájékán, persze nekik engedélyük van hozzá. Egy évben egyszer árusíthatják, és nem valószínű, hogy mindet megszámozták… - gondolta és korgó gyomorral álomba szenderült.

Tamara

Legutóbb egy angol vígjátékot néztünk meg a moziban. Az alaptörténet elolvasása után nem volt kétség, hogy látnunk kell, a film címe ezt még inkább megerősítette, hiszen kedvenc nevemet tartalmazta: Tamara Drewe.
A történet tömören a következő. Van egy kisváros, Ewedown, ahová előszeretettel látogatnak el különböző korosztályú és nemű írópalánták, nagy reményekkel a szívükben, hogy bestsellerre kerülhetnek, hiszen az egyik farm direkt úgy rendezkedett be, hogy kiszolgálja a bohém, rigolyáktól nem mentes művészeket. Csendes, nyugodt környezet, ahol csak a tehenek bőgése zavarhatja meg némileg a koncentrációt, szemet gyönyörködtető lankás domboldalak, és a főnökasszony, aki mindig időben szolgálja fel a teát, az uzsonnát, mindig megfelelő szavakkal illeti a kétségbeesett, vagy önbizalomtól túlfűtött vendégeket. Könnyű neki – mondják rosszindulatúan -, hiszen férje A Híres Író, aki szintén ott szüli meg sikeresebbnél sikeresebb krimijeit, sokszor felesége útmutatásai alapján, persze ezt a könyvnapokon és különböző fórumokon nem reklámozza.A tikkadt állóvizet azonban felzavarja egy ici-pici sortban megjelenő vonzó és titokzatos nő. Ő Tamara Drewe (Gemma Arterton), aki szülőfalujába tért vissza azzal a nem titkolt szándékkal, hogy rendbe hozatja, majd pedig értékesíti a régi szülői házat. A London nagyvárosához szokott nő immár sikeres újságíró, akire alig ismernek rá, mivel nem átallott plasztikai sebészhez fordulni, hogy végre megszabaduljon a gyermekkorát végigkísérő csúfolódás és gúnyolódás okától. Néhány kép erejéig felelevenedik az akkori énje, személyisége és kokettálása a falu férfijeivel. Most már viszont nincs szüksége a különböző trükkökre, hogy kivívja a férfiak elismerő pillantását, elég csak rájuk néznie, elsétálnia mellettük. Magabiztossága zavarba hozza az ellenkező nemet, akik ugyan nemet akarnak mondani, csak nincs erejük hozzá.Nicholas (Roger Allam), az öntelt, önimádó híres író is kikosarazta annak idején, de most le sem bírja venni a szemét a fiatal lányról, aki nagyon élvezi ezt a pálfordulást. Nem úgy a feleség, aki előtt a férj már többször gyanúba keveredett, nem is alaptalanul, de kevesebbszer bizonyosodott be, viszont éppen elégszer ahhoz, hogy Beth (Tamsin Greig) ne tudjon többé bízni benne, kiábránduljon házastársából, akiért feláldozta egész életét. Ez nem megy olyan egyszerűen, még az utolsó után is elhiszi, hogy ez volt az utolsó, de ebben - viszonzásként a sok jóért -, segít neki az egyik vendég, Glen (Bill Camp), aki Thomas Hardy szemüvegén keresztül nézi a világot.
Ez a történet egyik oldala, tényleg nagyon leegyszerűsítve, mert olyan apró rezdülések színesítik a történéseket, egy tekintet, egy mozdulat vagy egy szó, hogy az ember először észre sem veszi milyen jelentőséggel bír, csak érzi, hogy ez valamiért fontos volt.A másik oldalon pedig két unatkozó tinédzser áll, akik a kamaszkor legrosszabb szakaszában járnak. Amikor nem számít semmi más, csak hogy nekik jó legyen, amikor a bosszú édesebb a méznél és amikor a gyermeki fantázia találkozik a felnőttes érzésekkel. Mindenről megvan a saját véleményük, amiről természetesen azt gondolják, hogy az egyetlen és az igazi kinyilatkoztatás. Őrülten rajongnak az egyik zenekar dobosáért, Benért (Dominic Cooper), aki pont az ő városukban lép fel. Pénzt ugyan nem kapnak a szülőktől, hogy el tudjanak menni a koncertre, amiért az anyjuk a legádázabb boszorka az egész világon, az őrök könyörtelenül elzavarják őket a kerítéstől, de még nincs minden veszve. A koncert után meglátják a rocksztár autóját, ahogy leparkol Tamara Drewe háza előtt. A gyermeki fantázia beindul, megkezdődik a leskelődés, a tervek szövögetése. Szépen kisakkozzák, hogy mi történhet a házban, hogy számukra ez milyen előnyökkel járhat és miképpen tudnának Ben közelébe férkőzni.Az egyik kislány, Casey (Charlotte Christine) kezd ugyan besokallni az állandó intrikától, na meg azt is tudja, hogy kettőjükre biztos nem figyelne fel a srác, talán nem is volt ez a rajongás a részéről olyan őszinte, csak sodródott az eseményekkel barátnője kedvéért, úgyhogy gond nélkül le is mond a jutalomról. A másik kislány, Jody (Jessica Barden) viszont nem riad vissza sem betöréstől, sem hazudozástól, csak a szent cél lebeg a szeme előtt, hogy egyszer őt karolja át, őt csókolja meg az eszménykép. Az egyáltalán nem érdekli, hogy az általa küldött e-mailek mekkora galibákat okoznak az érintettek világában, ahogy az sem, hogy mikor végre megtörténik a nagy találkozás, egyáltalán nem úgy zajlik, mint ahogy azt elképzelte.A film tulajdonképpen egy évet ölel át, tavasztól tavaszig, és ezek az évszakváltások adnak egy ritmust a jeleneteknek. Az angol humor egészen elképesztő atmoszférát teremt, a kliséktől mentes, irodalmi utalásokkal teli, eredeti poénvilága nagy hatással van a nézőre, akárcsak az, hogy a filmben tulajdonképpen a főszereplők mellékszereplők és a mellékszereplők a főszereplők. Nagyon sok mindenről írhattam volna még, például a helyi bikáról, Andy-ről (Luke Evans), aki csak kisbika, hiszen csak egy nő van a faluban, akinek szüksége lehet rá. Nem írtam a tehenekről, akik viszont sokan vannak és veszélyesek is tudnak lenni és Ben kutyájáról, aki pedig imádja kergetni őket. Az írópalántákról sem írtam, akiknek megvan a saját kis történetük, szokásaik és indulataik. És nem írtam a válogatott káromkodásokról sem, melyek viszont a legviccesebb jelenetek közé tartoztak, bár azt nem tudtam eldönteni, hogy tényleg jelen voltak a filmben, vagy csak a fordító fricskája volt, de ajánlom mindenkinek, hogy ha nagyon mérges, a jól bevált indulatszó helyett, használja inkább a masszapasztát vagy a basszalikomot…, ja, és nézze meg a filmet.