Legutóbb egy angol vígjátékot néztünk meg a moziban. Az alaptörténet elolvasása után nem volt kétség, hogy látnunk kell, a film címe ezt még inkább megerősítette, hiszen kedvenc nevemet tartalmazta: Tamara Drewe.
A történet tömören a következő. Van egy kisváros, Ewedown, ahová előszeretettel látogatnak el különböző korosztályú és nemű írópalánták, nagy reményekkel a szívükben, hogy bestsellerre kerülhetnek, hiszen az egyik farm direkt úgy rendezkedett be, hogy kiszolgálja a bohém, rigolyáktól nem mentes művészeket. Csendes, nyugodt környezet, ahol csak a tehenek bőgése zavarhatja meg némileg a koncentrációt, szemet gyönyörködtető lankás domboldalak, és a főnökasszony, aki mindig időben szolgálja fel a teát, az uzsonnát, mindig megfelelő szavakkal illeti a kétségbeesett, vagy önbizalomtól túlfűtött vendégeket. Könnyű neki – mondják rosszindulatúan -, hiszen férje A Híres Író, aki szintén ott szüli meg sikeresebbnél sikeresebb krimijeit, sokszor felesége útmutatásai alapján, persze ezt a könyvnapokon és különböző fórumokon nem reklámozza.
A tikkadt állóvizet azonban felzavarja egy ici-pici sortban megjelenő vonzó és titokzatos nő. Ő Tamara Drewe (Gemma Arterton), aki szülőfalujába tért vissza azzal a nem titkolt szándékkal, hogy rendbe hozatja, majd pedig értékesíti a régi szülői házat. A London nagyvárosához szokott nő immár sikeres újságíró, akire alig ismernek rá, mivel nem átallott plasztikai sebészhez fordulni, hogy végre megszabaduljon a gyermekkorát végigkísérő csúfolódás és gúnyolódás okától. Néhány kép erejéig felelevenedik az akkori énje, személyisége és kokettálása a falu férfijeivel. Most már viszont nincs szüksége a különböző trükkökre, hogy kivívja a férfiak elismerő pillantását, elég csak rájuk néznie, elsétálnia mellettük. Magabiztossága zavarba hozza az ellenkező nemet, akik ugyan nemet akarnak mondani, csak nincs erejük hozzá.
Nicholas (Roger Allam), az öntelt, önimádó híres író is kikosarazta annak idején, de most le sem bírja venni a szemét a fiatal lányról, aki nagyon élvezi ezt a pálfordulást. Nem úgy a feleség, aki előtt a férj már többször gyanúba keveredett, nem is alaptalanul, de kevesebbszer bizonyosodott be, viszont éppen elégszer ahhoz, hogy Beth (Tamsin Greig) ne tudjon többé bízni benne, kiábránduljon házastársából, akiért feláldozta egész életét. Ez nem megy olyan egyszerűen, még az utolsó után is elhiszi, hogy ez volt az utolsó, de ebben - viszonzásként a sok jóért -, segít neki az egyik vendég, Glen (Bill Camp), aki Thomas Hardy szemüvegén keresztül nézi a világot.
Ez a történet egyik oldala, tényleg nagyon leegyszerűsítve, mert olyan apró rezdülések színesítik a történéseket, egy tekintet, egy mozdulat vagy egy szó, hogy az ember először észre sem veszi milyen jelentőséggel bír, csak érzi, hogy ez valamiért fontos volt.
A másik oldalon pedig két unatkozó tinédzser áll, akik a kamaszkor legrosszabb szakaszában járnak. Amikor nem számít semmi más, csak hogy nekik jó legyen, amikor a bosszú édesebb a méznél és amikor a gyermeki fantázia találkozik a felnőttes érzésekkel. Mindenről megvan a saját véleményük, amiről természetesen azt gondolják, hogy az egyetlen és az igazi kinyilatkoztatás. Őrülten rajongnak az egyik zenekar dobosáért, Benért (Dominic Cooper), aki pont az ő városukban lép fel. Pénzt ugyan nem kapnak a szülőktől, hogy el tudjanak menni a koncertre, amiért az anyjuk a legádázabb boszorka az egész világon, az őrök könyörtelenül elzavarják őket a kerítéstől, de még nincs minden veszve. A koncert után meglátják a rocksztár autóját, ahogy leparkol Tamara Drewe háza előtt. A gyermeki fantázia beindul, megkezdődik a leskelődés, a tervek szövögetése. Szépen kisakkozzák, hogy mi történhet a házban, hogy számukra ez milyen előnyökkel járhat és miképpen tudnának Ben közelébe férkőzni.
Az egyik kislány, Casey (Charlotte Christine) kezd ugyan besokallni az állandó intrikától, na meg azt is tudja, hogy kettőjükre biztos nem figyelne fel a srác, talán nem is volt ez a rajongás a részéről olyan őszinte, csak sodródott az eseményekkel barátnője kedvéért, úgyhogy gond nélkül le is mond a jutalomról. A másik kislány, Jody (Jessica Barden) viszont nem riad vissza sem betöréstől, sem hazudozástól, csak a szent cél lebeg a szeme előtt, hogy egyszer őt karolja át, őt csókolja meg az eszménykép. Az egyáltalán nem érdekli, hogy az általa küldött e-mailek mekkora galibákat okoznak az érintettek világában, ahogy az sem, hogy mikor végre megtörténik a nagy találkozás, egyáltalán nem úgy zajlik, mint ahogy azt elképzelte.
A film tulajdonképpen egy évet ölel át, tavasztól tavaszig, és ezek az évszakváltások adnak egy ritmust a jeleneteknek. Az angol humor egészen elképesztő atmoszférát teremt, a kliséktől mentes, irodalmi utalásokkal teli, eredeti poénvilága nagy hatással van a nézőre, akárcsak az, hogy a filmben tulajdonképpen a főszereplők mellékszereplők és a mellékszereplők a főszereplők. Nagyon sok mindenről írhattam volna még, például a helyi bikáról, Andy-ről (Luke Evans), aki csak kisbika, hiszen csak egy nő van a faluban, akinek szüksége lehet rá. Nem írtam a tehenekről, akik viszont sokan vannak és veszélyesek is tudnak lenni és Ben kutyájáról, aki pedig imádja kergetni őket. Az írópalántákról sem írtam, akiknek megvan a saját kis történetük, szokásaik és indulataik. És nem írtam a válogatott káromkodásokról sem, melyek viszont a legviccesebb jelenetek közé tartoztak, bár azt nem tudtam eldönteni, hogy tényleg jelen voltak a filmben, vagy csak a fordító fricskája volt, de ajánlom mindenkinek, hogy ha nagyon mérges, a jól bevált indulatszó helyett, használja inkább a masszapasztát vagy a basszalikomot…, ja, és nézze meg a filmet.
A történet tömören a következő. Van egy kisváros, Ewedown, ahová előszeretettel látogatnak el különböző korosztályú és nemű írópalánták, nagy reményekkel a szívükben, hogy bestsellerre kerülhetnek, hiszen az egyik farm direkt úgy rendezkedett be, hogy kiszolgálja a bohém, rigolyáktól nem mentes művészeket. Csendes, nyugodt környezet, ahol csak a tehenek bőgése zavarhatja meg némileg a koncentrációt, szemet gyönyörködtető lankás domboldalak, és a főnökasszony, aki mindig időben szolgálja fel a teát, az uzsonnát, mindig megfelelő szavakkal illeti a kétségbeesett, vagy önbizalomtól túlfűtött vendégeket. Könnyű neki – mondják rosszindulatúan -, hiszen férje A Híres Író, aki szintén ott szüli meg sikeresebbnél sikeresebb krimijeit, sokszor felesége útmutatásai alapján, persze ezt a könyvnapokon és különböző fórumokon nem reklámozza.
A tikkadt állóvizet azonban felzavarja egy ici-pici sortban megjelenő vonzó és titokzatos nő. Ő Tamara Drewe (Gemma Arterton), aki szülőfalujába tért vissza azzal a nem titkolt szándékkal, hogy rendbe hozatja, majd pedig értékesíti a régi szülői házat. A London nagyvárosához szokott nő immár sikeres újságíró, akire alig ismernek rá, mivel nem átallott plasztikai sebészhez fordulni, hogy végre megszabaduljon a gyermekkorát végigkísérő csúfolódás és gúnyolódás okától. Néhány kép erejéig felelevenedik az akkori énje, személyisége és kokettálása a falu férfijeivel. Most már viszont nincs szüksége a különböző trükkökre, hogy kivívja a férfiak elismerő pillantását, elég csak rájuk néznie, elsétálnia mellettük. Magabiztossága zavarba hozza az ellenkező nemet, akik ugyan nemet akarnak mondani, csak nincs erejük hozzá.
Nicholas (Roger Allam), az öntelt, önimádó híres író is kikosarazta annak idején, de most le sem bírja venni a szemét a fiatal lányról, aki nagyon élvezi ezt a pálfordulást. Nem úgy a feleség, aki előtt a férj már többször gyanúba keveredett, nem is alaptalanul, de kevesebbszer bizonyosodott be, viszont éppen elégszer ahhoz, hogy Beth (Tamsin Greig) ne tudjon többé bízni benne, kiábránduljon házastársából, akiért feláldozta egész életét. Ez nem megy olyan egyszerűen, még az utolsó után is elhiszi, hogy ez volt az utolsó, de ebben - viszonzásként a sok jóért -, segít neki az egyik vendég, Glen (Bill Camp), aki Thomas Hardy szemüvegén keresztül nézi a világot.Ez a történet egyik oldala, tényleg nagyon leegyszerűsítve, mert olyan apró rezdülések színesítik a történéseket, egy tekintet, egy mozdulat vagy egy szó, hogy az ember először észre sem veszi milyen jelentőséggel bír, csak érzi, hogy ez valamiért fontos volt.
A másik oldalon pedig két unatkozó tinédzser áll, akik a kamaszkor legrosszabb szakaszában járnak. Amikor nem számít semmi más, csak hogy nekik jó legyen, amikor a bosszú édesebb a méznél és amikor a gyermeki fantázia találkozik a felnőttes érzésekkel. Mindenről megvan a saját véleményük, amiről természetesen azt gondolják, hogy az egyetlen és az igazi kinyilatkoztatás. Őrülten rajongnak az egyik zenekar dobosáért, Benért (Dominic Cooper), aki pont az ő városukban lép fel. Pénzt ugyan nem kapnak a szülőktől, hogy el tudjanak menni a koncertre, amiért az anyjuk a legádázabb boszorka az egész világon, az őrök könyörtelenül elzavarják őket a kerítéstől, de még nincs minden veszve. A koncert után meglátják a rocksztár autóját, ahogy leparkol Tamara Drewe háza előtt. A gyermeki fantázia beindul, megkezdődik a leskelődés, a tervek szövögetése. Szépen kisakkozzák, hogy mi történhet a házban, hogy számukra ez milyen előnyökkel járhat és miképpen tudnának Ben közelébe férkőzni.
Az egyik kislány, Casey (Charlotte Christine) kezd ugyan besokallni az állandó intrikától, na meg azt is tudja, hogy kettőjükre biztos nem figyelne fel a srác, talán nem is volt ez a rajongás a részéről olyan őszinte, csak sodródott az eseményekkel barátnője kedvéért, úgyhogy gond nélkül le is mond a jutalomról. A másik kislány, Jody (Jessica Barden) viszont nem riad vissza sem betöréstől, sem hazudozástól, csak a szent cél lebeg a szeme előtt, hogy egyszer őt karolja át, őt csókolja meg az eszménykép. Az egyáltalán nem érdekli, hogy az általa küldött e-mailek mekkora galibákat okoznak az érintettek világában, ahogy az sem, hogy mikor végre megtörténik a nagy találkozás, egyáltalán nem úgy zajlik, mint ahogy azt elképzelte.
A film tulajdonképpen egy évet ölel át, tavasztól tavaszig, és ezek az évszakváltások adnak egy ritmust a jeleneteknek. Az angol humor egészen elképesztő atmoszférát teremt, a kliséktől mentes, irodalmi utalásokkal teli, eredeti poénvilága nagy hatással van a nézőre, akárcsak az, hogy a filmben tulajdonképpen a főszereplők mellékszereplők és a mellékszereplők a főszereplők. Nagyon sok mindenről írhattam volna még, például a helyi bikáról, Andy-ről (Luke Evans), aki csak kisbika, hiszen csak egy nő van a faluban, akinek szüksége lehet rá. Nem írtam a tehenekről, akik viszont sokan vannak és veszélyesek is tudnak lenni és Ben kutyájáról, aki pedig imádja kergetni őket. Az írópalántákról sem írtam, akiknek megvan a saját kis történetük, szokásaik és indulataik. És nem írtam a válogatott káromkodásokról sem, melyek viszont a legviccesebb jelenetek közé tartoztak, bár azt nem tudtam eldönteni, hogy tényleg jelen voltak a filmben, vagy csak a fordító fricskája volt, de ajánlom mindenkinek, hogy ha nagyon mérges, a jól bevált indulatszó helyett, használja inkább a masszapasztát vagy a basszalikomot…, ja, és nézze meg a filmet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése