Búcsúvacsora

Nem mehettem el úgy Rómából, hogy ne egyek valahol polipot. Mindig rosszul vagyok utána, de muszáj ennem, mert imádom. Többször jártam már Rómában, de mindig lenyűgöz, csak egyetlen dolog hiányzott a nyaralásból: a macskák. Régen bármerre ment az ember cicák feküdtek egy-egy oszlopon, műemléken, templomlépcsőn, akik szelídek voltak, meg lehetett őket simogatni, olaszok voltak, vagyis barátságosak és kedvesek. Most viszont elvétve, ha láttunk cicát, sőt, pórázon sétáltattak egyet, hogy a turisták megsimogathassák, azt hiszem a Pantheonnál. Ez az ivartalanítás következménye, ami nálunk is elkezdődött. El fognak tűnni a macskák, ami szerintem nagyon nem jó, és nem csak azért, mert szeretem őket és mókásak és különlegesek, hanem mert el fognak szaporodni a rágcsálók, mert őket nem fogják tudni ivartalanítani.

A reptér felé csupán annyi kalandunk volt, hogy bár jó buszra szálltunk, de rossz irányba. Mikor feltűnt, hogy még mindig nem értünk oda, holott csak öt megállót kellett volna menni, szóltam a sofőrnek, hogy rossz felé megy. Mondta, hogy körbe fog jönni, de ha gondoljuk, szálljunk le, hátha jön hamarabb egy másik busz. Leszálltunk. Egy pálmafákkal teli lakótelepre érkeztünk, ahol nyüzsögtek a papagájok a pálmalevelek között. Végül ugyanarra a buszra szálltunk, a sofőr jót nevetett, velünk együtt.

Kimaradt néhány dolog, amit legközelebb még be kell pótolnunk, csak azt remélem, hogy lesz legközelebb.

Kihagyhatatlan

Másnap délelőtt postát kerestünk, ugyanis vettünk jó pár képeslapot, amit szerettünk volna feladni a barátainknak. A képeslap küldésnek még mindig, vagy inkább ismét olyan hangulata van, ami felülmúlhatatlan, hiszen váratlan. Tényleg meglepődik, aki kapja és találni lehet olyan gyöngyszemeket, melyeket a neten keresve sem. Postát viszont nem találtunk, illetve mire megtaláltuk, a sorban állók közölték, hogy sziesztáig már nem fogadnak több embert, így feladtuk… a belvárosban, szieszta után.

Egy nagyon hangulatos étteremben ebédeltünk, ahol a pincér énekelt és ahol az egyik legfinomabb menta-pisztácia fagylaltot kóstoltam meg. Ezután mehettünk a Colosseumba, mert hogy az is időponthoz volt kötve, hogy mikor léphetünk be és meddig maradhatunk. Nem értettem, mi ez a korlátozás, de miután bejutottunk, már igen. Kiderült, hogy csak az alsó szintet nézhetjük meg, mert a felsőre nem vettünk jegyet – a neten nem ajánlott fel választási lehetőséget. Természetesen más időpontban lehetett volna, de esély sem volt arra, hogy felmehessünk, gondolom, ugyanez fordítva is igaz volt. 40 percet kaptunk, hogy andalogjunk a tíz perc alatt végigjárható keskeny szakaszon, ahová ember léphetett. Ez nagyon nagy csalódás volt.

Utána mentünk a Forum Románumba, ahol szintén az idővel voltak problémák, mert ide viszont kevésnek bizonyult a kiszabott óra. Csodálatos időutazás volt az egész, mintha a múltban jártunk volna, amikor még királyok éltek és Cézárok uralkodtak, ahol a templomokat és palotákat egy ember számára készítették, kézzel rakva az irdatlan mennyiségű követ, a többséget díszesen megfaragva és ha jött egy újabb uralkodó, akkor némileg átalakítva az ő szája íze szerint. Gyönyörű kertekben jártunk, ahol a citromfák roskadoztak a gyümölcstől és ahol a szökőkutak nem díszek voltak, hanem kiegészítők.

Egy napot külön töltöttünk a gyerekektől, mert miért is ne? Már nem kicsik és én nem szerettem volna rollerezni, ők viszont nagyon, én nem szerettem volna múzeumba menni, ők viszont a szixtusi kápolnát szerették volna megnézni, szóval úgyis összefutunk valahol, valamikor. Én emberekkel akartam találkozni, váltani pár szót rómaiakkal, persze nem úgy, hogy leszólítok egy vadidegent, csak megadni az esélyt, hogy lehetőség legyen rá. A Villa Borghese-be mentünk, ahol beszélgetésre éppen nem volt lehetőség, de azért nagyon tetszett a használaton kívüli lóversenypálya, akárcsak a csónakázótó, és a rengeteg szökőkút.

Azt tudni kell, hogy a pincérek lépten-nyomon megállítottak minket – vagyis mindenkit -, hogy térjünk be hozzájuk egy tál ételre, vagy italra. Még nem volt kellemetlen, csak néha voltak erőszakosabbak a kelleténél, mint ahogy Cesare, az egyik vendéglő tulajdonosa, vagy főpincére, nem derült ki. Anti kicsit megéhezett, de amikor utána olvasott az étteremnek a neten, elment az étvágya, mert rengeteg negatív véleményt írtak az idelátogatók. Természetesen, ahogy leültünk, azonnal kaptunk egy grátisz italt, ami egy deci fehérbor volt, nem is rossz. Az étlapot már csak azért kezdtük tanulmányozni, hogy közben kitaláljuk, hogyan tudnánk mihamarabb lelépni úgy, hogy ne sértsük meg a nagy dumás Cesarét. Végül azt mondtuk, hogy majd visszajövünk a gyerekekkel vacsorázni, aminek nagyon örült, bár nem biztos, hogy teljesen hitt a szavamnak.

Születésnap

Hiába a kőrengeteg, a gyönyörű, sokat mesélő szobrok és épületek, nem felejtettük, hogy kb 20 km-re vagyunk a tengertől, úgyhogy kihagyhatatlan, hogy elmenjünk Ostia-ba. Naptej helyett felfújható fánkot veszünk, úgyhogy el nem süllyedünk, viszont iszonyúan leégünk. A szabad strandon, alig van hely, de pár perces várakozás után, olyan szerencse ér minket, hogy elfoglalhatjuk a kihelyezett napágyat az ernyővel.

Ez talán az életünket mentette meg a napszúrástól és a pecsenyévé süléstől. Megismerkedtem egy cseppet sem olasz, de annál feketébb sráccal, aki belement egy fotóba, amit persze Anti készít. Ilyen az, mikor az ember feltétel nélkül megbízik a másikban. A sós tengeri levegő mindentől megvédi az embert, akárcsak a kellemesen hullámzó tenger. Itt nem kell másfél métert tartani, sem pedig maszkot viselni, a szabad strandon teljesen szabadok vagyunk, ahányan csak elférünk!

Hazafelé csak egy valamit veszünk: napozás utáni krémet. Na meg egy picike tortát Antinak, ugyanis ma van a születésnapja. Ezt elmondtam Salvatorénak is, aki a siciliai tengerpartról küldött egy videót Antinak, ahol a népes családja születésnapi dalocskát énekel neki! Azt hiszem meghatódott.

Néhány látnivaló

Az első éjszaka után kiderült, hogy az ágyunk középső lába hiányzik, ezért folyton középre gurulunk mindketten és ez egy idő után kényelmetlenné vált. Írtam Salvatorénak, hogy hozzon sajtreszelőt, vágódeszkát és ágylábat. Természetesen a vacsorameghívás is élt még, készültünk az estére, de aztán a házigazdánk lemondta, mert rengeteget kell még pakolnia és másnap nagyon korán indulnak Palermoba. Azért, amit kértünk, elhozta és nagyon örült, hogy nem neki kell beszerelni az ágylábat, mert Anti átvállalta, viszont amit hozott, abból nem lehetett megcsinálni, mert hiányzott egy vagy két csavar, de persze, Anti megoldotta, bár először úgy állt az ágyunk, hogy két oldalán mindig felpördült a matrac, de aztán addig nyomkodtunk, míg a helyére igazodott.

Szerettünk volna elmenni a Colosseumba, de meglepetésünkre kiderült, hogy csak online lehet jegyet foglalni és persze időpontra. Így módosult a terv és átvette a helyét egyéb látnivaló.

Például a Piramis, ami szegény, annyira jelentéktelen helyen van, a forgalmas út közepén, hogy körbejárni sem lehet rendesen. Elmentünk a Trevi kúthoz is, majd a Spanyol lépcsőre és a Piazza del Popolo-ra. Mindenütt tudtunk olyan képet készíteni, mikor egyedül tartózkodunk a fotón, ami szinte hihetetlen, de mégis igaz.

Sok olyan műemlék mellett haladtunk el nap, mint nap, amiről azt sem tudtuk, micsoda, vagy nem is lehetett közelebbről megtekinteni, mint például Traianus piacát. A Piazza Venezia-n található menyasszonyi tortának és írógépnek csúfolt monumentális palotáról már olvastam és sikerült belülről is megnéznünk.

Egy óriási, lenyűgöző, hófehér kőrakás! 10 euróért még feljebb is lehetett volna menni lifttel, amit már nem szívesen fizettünk ki, igazságtalannak tartottuk, hisz 40 euróból már megvacsorázunk.

Elmentünk a Bocca della Veritá, vagyis az Igazság szájához, ami régen nem volt lezárva, de most őr is figyelt a rendre, amit viszont nem volt nagyon, aki megzavarjon. Azért odaszólt, hogy menjünk egymástól távolabb, mire magamhoz húzva a lányomat válaszoltam, hogy egy család vagyunk, úgyhogy feltette a kezét és bocsánatot kért. Betértünk egy templomba is, ahol mindnyájan gyújtottunk egy gyertyát, ugyannak az embernek az emlékére.