Másnap délelőtt postát kerestünk, ugyanis vettünk jó pár képeslapot, amit szerettünk volna feladni a barátainknak. A képeslap küldésnek még mindig, vagy inkább ismét olyan hangulata van, ami felülmúlhatatlan, hiszen váratlan. Tényleg meglepődik, aki kapja és találni lehet olyan gyöngyszemeket, melyeket a neten keresve sem. Postát viszont nem találtunk, illetve mire megtaláltuk, a sorban állók közölték, hogy sziesztáig már nem fogadnak több embert, így feladtuk… a belvárosban, szieszta után.
Egy nagyon hangulatos étteremben ebédeltünk, ahol a pincér énekelt és ahol az egyik legfinomabb menta-pisztácia fagylaltot kóstoltam meg. Ezután mehettünk a Colosseumba, mert hogy az is időponthoz volt kötve, hogy mikor léphetünk be és meddig maradhatunk. Nem értettem, mi ez a korlátozás, de miután bejutottunk, már igen. Kiderült, hogy csak az alsó szintet nézhetjük meg, mert a felsőre nem vettünk jegyet – a neten nem ajánlott fel választási lehetőséget. Természetesen más időpontban lehetett volna, de esély sem volt arra, hogy felmehessünk, gondolom, ugyanez fordítva is igaz volt. 40 percet kaptunk, hogy andalogjunk a tíz perc alatt végigjárható keskeny szakaszon, ahová ember léphetett. Ez nagyon nagy csalódás volt.
Utána mentünk a Forum Románumba, ahol szintén az idővel voltak problémák, mert ide viszont kevésnek bizonyult a kiszabott óra. Csodálatos időutazás volt az egész, mintha a múltban jártunk volna, amikor még királyok éltek és Cézárok uralkodtak, ahol a templomokat és palotákat egy ember számára készítették, kézzel rakva az irdatlan mennyiségű követ, a többséget díszesen megfaragva és ha jött egy újabb uralkodó, akkor némileg átalakítva az ő szája íze szerint. Gyönyörű kertekben jártunk, ahol a citromfák roskadoztak a gyümölcstől és ahol a szökőkutak nem díszek voltak, hanem kiegészítők.
Egy napot külön töltöttünk a gyerekektől, mert miért is ne? Már nem kicsik és én nem szerettem volna rollerezni, ők viszont nagyon, én nem szerettem volna múzeumba menni, ők viszont a szixtusi kápolnát szerették volna megnézni, szóval úgyis összefutunk valahol, valamikor. Én emberekkel akartam találkozni, váltani pár szót rómaiakkal, persze nem úgy, hogy leszólítok egy vadidegent, csak megadni az esélyt, hogy lehetőség legyen rá. A Villa Borghese-be mentünk, ahol beszélgetésre éppen nem volt lehetőség, de azért nagyon tetszett a használaton kívüli lóversenypálya, akárcsak a csónakázótó, és a rengeteg szökőkút.
Azt tudni kell, hogy a pincérek lépten-nyomon megállítottak minket – vagyis mindenkit -, hogy térjünk be hozzájuk egy tál ételre, vagy italra. Még nem volt kellemetlen, csak néha voltak erőszakosabbak a kelleténél, mint ahogy Cesare, az egyik vendéglő tulajdonosa, vagy főpincére, nem derült ki. Anti kicsit megéhezett, de amikor utána olvasott az étteremnek a neten, elment az étvágya, mert rengeteg negatív véleményt írtak az idelátogatók. Természetesen, ahogy leültünk, azonnal kaptunk egy grátisz italt, ami egy deci fehérbor volt, nem is rossz. Az étlapot már csak azért kezdtük tanulmányozni, hogy közben kitaláljuk, hogyan tudnánk mihamarabb lelépni úgy, hogy ne sértsük meg a nagy dumás Cesarét. Végül azt mondtuk, hogy majd visszajövünk a gyerekekkel vacsorázni, aminek nagyon örült, bár nem biztos, hogy teljesen hitt a szavamnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése