Nőnapi ajándékok

Igen hideg napra ébredtem egészen korán, ugyanis Cimet, a meggömbölyödött bengáli cicám szólt, hogy szülni szeretne és ehhez az én segítségem is kell. Ez csak annyiban nyilvánul meg, hogy behozom neki a szülő-banános-dobozt, teszek az aljába egy törölközőt és mellékuporodom, ezzel sugallva, hogy bent maradjon. Többnyire simogatom és akkor megnyugszik, bár folyamatosan kiabál, de legalább a dobozban marad.

Ezen a napon is így történt és két óra virrasztás után meg is indult a szülés, de egy halott kiscica pottyant ki elsőnek. Egy darabig próbálgattam élesztgetni, de nem volt rá sok esély, hogy felébredjen. Legalább 6 cicára számítottam, mert eléggé elhíztak a pöttyök Cimet bundáján, de pillanatnyilag csak egy kiscica látta meg a napvilágot. Ő már élt, virgonc volt, azonnal megkereste a cicit és így már én is biztos voltam benne, hogy nem kóricál el Cimet, marad a helyén és remélhetőleg mire hazaérek a munkából, már teli lesz a doboz. Azért is nyugodt voltam, mert az online oktatásnak hála, Tami is itthon maradt, tudott róla gondoskodni, ha szükséges.

Fél órával később indultam, mint szoktam, de nem sikerült azonnal beszállnom a kocsiba, mert valami fehér szőrös állatot láttam meg alatta. Méretéből ítélve inkább kutya, mint macska - gondoltam. Nem akartam már összekoszolni a kezem, kihívtam Tamit, hogy intézze sorsát ennek is.

Egy takarót terített csak magára, úgy sietett, hogy lesz még egy kutyánk, de mikor kihúzgálta a kocsi alól, kiderült, hogy egy hófehér... kecske!

- 5 fok volt, alig mozgott szegény, de élt és reszketett.

Már napok óta meggyűlt a bajom a kecskéktől, ugyanis van egy tanya úgy egy kilométerre tőlünk, ahol borzasztó körülmények között élnek, nem gondoskodnak róluk, és így nem is kapnak enni az állatok. Láttam ott lovat, kecskét és számos vérszomjas kutyát. A kecskék igen sokan vannak és rászoktak arra, hogy éjszakánként elbandukolnak a kerítésemig és megkopasztják a borostyántól. Nagyon dühös voltam rájuk, mert tulajdonképpen ledaráltak már minden zöldet, semmi sem takarja a rácsokat, a por meg száll be az udvarba, akárcsak a kíváncsi tekintetek.

Most pedig itt hagytak egy kecskét cserébe, aki lehet, hogy itt is született és nem volt ereje visszamenni a tanyára a csordával, vagy úgy gondolta az anyja, hogy nálunk nagyobb esélye van a túlélésre.

Jól gondolta, bár sokáig berzenkedtem ellene. Napokig nem evett semmit, mire nagy nehezen megtanult szopni. Először tehén- és kecsketejet adtunk neki, majd, mikor beindult a fogyasztása, akkor vettünk bárány tejport és imádta!

Tami leleményesen Borostyánnak nevezte el, de én annyit pöröltem vele, mikor rajtakaptam, hogy Borostyán legeli a borostyánt, hogy elneveztem Tücsöknek - mint a mesekönyvem főszereplőjét.

De a cicákról se feledkezzünk meg! Ugyanis aznap nem született több cica és még másnap sem, amin nagyon csodálkoztam, mert még láttam rajta, hogy lakozik benne valaki, de egyszerűen nem volt időm foglalkozni vele. Harmadnap sikerült melléülnöm és addig simogattam, míg megszületett egy kislány is.

Azóta már eltelt két hónap, eladósorba kerültek, hihetetlen, hogy mennyire látszik a testvéreken a korkülönbség! Az apuka kiléte ismeretlen, fogalmunk sincs, hogy mikor történhetett a fogantatás. Sajnos azóta is tüzelt már Cimet, és lehet, hogy megint megesett, bár nagyon figyeltünk rá, hogy ne engedjük ki, csak felügyelettel, de a szomszédban pincét ástak, ami azt eredményezte, hogy hatalmas földrakás került a kerítés mellé, amin könnyedén át tudnak járni a kandúrok anélkül, hogy a villanypásztor belécsípne a bundájukba. Volt, hogy öt cica sorakozott a közeli kőrakáson, egy zsebkendő ejtésre várva.

Életmódváltás Hokával

A futás mindig is a szívügyem volt, bár mostanában - főleg a hideg idő beköszöntével - hanyagolom ezt az edzést, viszont helyettesítem mással, hogy azért formában maradjak.

Volt egy éves kihagyásom is, mikor csonthártyagyulladás képződött a sípcsontomban, aminek semmi más gyógymódja nincs, mint a pihentetés. Az nem vált be, hogy hetekig nem erőltettem, de aztán már annyira hiányzott a mozgás, hogy nekiveselkedtem, és így minduntalan vissza-visszaestem, míg aztán tényleg leálltam a futással és kb egy évig nem mentem sehová.

Szerencsére ezután már nem köszönt vissza a fájdalom a lábszáramba, gyógyultnak tekintettem magam, viszont azért nem ugrottam a mély vízbe, szépen fokozatosan terheltem a lábam, míg el nem értem a 4-5 km-es távot. Ennél többet nem szeretnék a jövőben futni, mert úgy érzem, hogy a heti 30 km már sok lenne, ez a csökkentett táv pont elég arra, hogy formában tartsam és jól érezzem magam a bőrömben.

Ugyanis pihenés közben persze felszedtem pár kilót, nem sokat, de éppen annyit, hogy amikor újra kezdtem az edzést, hamar elfáradtam és az egyik térdem is jelezte, hogy túl van terhelve.

Kemény diétába kezdtem, vagyis tulajdonképpen nem, csak elkezdtem odafigyelni, nem csak arra, hogy mit, hanem hogy mennyit.

Letöltöttem egy kalóriaszámláló alkalmazást, amiből kiderült, hogy brutális mennyiségű zsírt viszek be a szervezetembe egy-egy nap. Hiába zsíroztam magam extra szűz oliva olajjal és létfontosságú vitaminokat tartalmazó napraforgó maggal, a megengedett zsírt többszörösen túl léptem, amiből következik, hogy esélyem sem volt, hogy a mérleg kevesebbet mutasson.

Így odafigyelve átvette az étrendemet a kiegyensúlyozott mennyiség a zsír, a szénhidrát és a fehérje területén. Utóbbit mértéktelenül lehet fogyasztani, így beépült a az étrendembe a zsírszegény túró, a sok hal - bár itt vigyázni kell a zsírral -, a gyümölcsöcsök, bár a lényeg tényleg az, hogy semmiből se együnk túl sokat.

Pár hét után már jelentkeztek az első megerősítő méredzkedések, melyek arra ösztönöztek, hogy folytassam. Természetesen volt, hogy átléptem minden határt, és elvesztettem a kontrollt, de ilyenkor olyan lelkiismeretfurdalásom támadt, hogy másnap még többet edzettem, így kompenzálva a kilengést.

Az éhségérzet egyébként gyorsan elillant, a gyomrom hozzászokott a rendszeres mennyiséghez, ha nasizni támadt kedvem, akkor például mazsolát ettem, vagy túrót, attól függően, hogy édeset, vagy sósat kívántam, mert ezek hamar jóllakottság érzetét keltették. És persze ittam sokat, minimum két liter folyadékot naponta, ami szintén segített a telítettség érzetében.

A program egyik nagy előnye, hogy amikor beállítod a kitűzött célt, akkor ő kiszámolja, hogy a fogyás ne legyen drasztikus, nem engedi, hogy azonnal sokat fogyj, hanem szép fokozatosan, apránként visz a cél felé. Így tulajdonképpen nem voltam soha annyira éhes, hogy felfaljak két heti mennyiséget egy óra alatt.

Közben az időjárás is kezdett sportolásra alkalmassá válni, megenyhült, egyre többet mentem futni, így muszáj volt beszereznem egy új Hoka cipőt. Az előzőt már 2014-ben vettem, kezdte elveszíteni a rugalmasságát, bár még így is messzemenően stabil volt terepen. Az új pedig egyszerűen gyönyörű és annyira rugalmas, hogy alig érzem, mikor a talajhoz ér a talpam. Többmindent változtattak a kivitelezésben, parányit másképp kell benne futni, mint az előzőben, néhány izmot jobban éreztem a vádlimban az első edzés után, de alapjában ugyanazt a biztonságot nyújtja, amikor felhúzom, mint az előző.

Az edzésen annyit változtattam, hogy többnyire biciklizéssel kombinálom, mert Nannerlnek nem elég az 5 kilométeres kocogás, így még hozzátoldok 8 kilométert két keréken, ezzel már ő is ki van békülve, rohanhat mint az őrült mellettem. Persze most télen felszedett egy kis tartalékot, úgyhogy gyorsan kifárad, de azért amikor indulunk, nem kíméli magát, sem engem, annyira boldog az együtt töltött idő lehetőségének.