Újjászületés

Sosem rajongtam a háborús filmekért, ahogy a német alkotásokért sem igazán, de ezúttal kivételt tettem, hogy megnézzem a Phoenix bár című drámát.

A cím sokat sejtető vagy inkább elterelő volt számomra, de legalább utalt rá, hogy nem a megszokott háborús jelenetek kapják a főszerepet, és reméltem, hogy a film gerincét nem a kegyetlenkedések alkotják.

Fizikai értelemben nem is tévedtem. Egy új szemszögből láttatja a film a háború következményeit, melyekről ritkábban hall az ember. Végig az volt az érzésem, hogy nem kitalált történet ez, vagy csak az alapgondolat valóságos, de ilyen akár pont így, akár hasonlóképpen is megtörténhetett annak idején. Egy fiktív mégis realisztikus történet, melyet Christian Petzold forgatókönyvíró és rendező olyan formába öntött, hogy a néző hüledezzen, rémüldözzön, sírjon és adjon hálát az égnek, hogy nem abba a korba született, miközben drukkol és várja a feloldozást, kényszeredetten mosolyog és örül a néha kivillanó szépnek.

A történet a második világháború végeztével kezdődik. A holokauszt túlélői próbálnak lábra állni, feledni a múltat és újrakezdeni valahol máshol, ahol remélik, hogy talán jobb élete lesz egy zsidónak, Palesztinában.

Van egy nő, Nelly (Nina Hoss) és a barátnője, Lene, aki sérülés nélkül megúszta a világégést. Nelly viszont keresztülment minden borzalmon, amit el sem tudunk képzelni, míg végül kapott egy arclövést, minek következtében annyira roncsolódott a csont, hogy már csak a plasztikai sebész segíthetett rajta. Nelly szeretett volna ugyanaz a nő maradni, aki volt, legalább a vonásaiban, de ahogy a koncentrációs tábor a lelkét, úgy a sebész a testét is felismerhetetlenné változtatta.

Ők azonban szerencsésnek vallhatták magukat, hiszen nemcsak hogy túlélték a háborút, de még az örökség is megmaradt, amiből új életet kezdhettek volna. De minek?

Mi értelme, ha Nelly hozzátartozói életüket vesztették az esztelen öldöklésben? Mit kezdjen azokkal a barátoknak hitt ismerősökkel, akikről kiderült, hogy nácik? Minek éljen, ha Johnny, a férje, egyetlen szerelme, nincs mellette?

Lene nagy nehezen bevallja, hogy Johnny (Ronald Zehrfeld) él. Sőt ebben a városban van, ahol ők is, a romba dőlt Berlinben. Lene ki nem állhatja Johnnyt, kapzsinak és hazugnak tartja, de Nelly még akkor sem hiszi ezeket a szavakat, mikor a barátnő előszed egy hivatalos iratot, melyből kiderül, hogy a férj jelentette fel az ÁVH-nál, hogy miatta hurcolták el és amint ez megtörtént, azonnal el is vált tőle.

A szerelem vak, mint tudjuk, főleg, ha valaki nagyon tartozni akar valakihez, akiben korábban hitt, akiben feltétel nélkül megbízott. Nellyt lehet, hogy a férje juttatta lágerbe, de az iránta érzett szerelme, az együtt eltöltött idő emléke segített számára, hogy túlélje azt. Ez a hála lebeg a szeme előtt, miközben nyomoz a férfi után, akit meg is talál a Phoenix bárban, mint csapos.

Nellyt a megpróbáltatások nagyon megviselték. Járása ingatag lett, hangja megfakult, tekintete bizonytalanná vált, mosolya félszeg. Nem csoda, hogy férje nem ismer rá, mikor szembe találkoznak. Nem ismeri fel, mégis emlékezteti valakire és azonnal ki is eszel egy tervet, hogy ezt kihasználja. Megkéri Nellyt, hogy játssza el halottnak hitt feleségét, így gond nélkül megkaparinthatja az örökségét.

A lány belemegy a kínos és eléggé fájdalmas játékba, miközben szenved legbelül, de még így is öröm fogja el, hogy kedvese közelében lehet, aki – valljuk be - egyáltalán nem néz ki elvetemült gazfickónak, majdhogynem kifogástalanul, de tulajdonképpen kedvesen bánik a lánnyal, csak éppen, mint egy idegennel.

Korábbi életükben a férj zongorista volt, a feleség pedig bárénekes. Nagy karrier előtt álltak, fantasztikus tehetség birtokában voltak, de a háború elvette azt az esélyt, melyet megérdemeltek volna.

Nellynek – bár úgy tett, mint aki nagyon igyekszik - nem nagyon kellett memorizálnia a dolgokat, hisz mindent tudott, a saját életét kellett eljátszania. Ismerte a rokonokat, hisz az ő hozzátartozói voltak. Tudta a kedvenc színét és öltözködési stílusát, hiszen a sajátja volt. A kézírás másolását sem kellett túlzásba vinnie, hiszen amiről másolta, azt is ő írta, de tette, amit tennie kellett. Büszkén mutatta meg, milyen frizurát készített saját fotója alapján, és meglepetten huppant le kedvenc padjára, ahol annak idején kettesben ültek és szerelmet vallottak egymásnak, most viszont csak egy kényszeredett csók cuppant el, melyből a férj még mindig nem ismerte fel hitvesét. Nellyt ez csalódással töltötte el.

Johnny csak a szemének hitt, az érzéseit, villanásait elhessegette, pedig többször megrökönyödött egy-egy ismerős mozdulaton vagy szóhasználaton, amit véletlennek titulált. Nelly pedig nem vallotta be, mert bizonytalan volt a vádaskodásokkal szemben, maga akarta megtapasztalni, hogy igazak-e.

Sajnos igazak voltak. Hihetetlen erő kellett hozzá, hogy a cél előtt ne roskadjon össze a felismeréstől, hogy végigjátssza szerepét, de megtette. Mindazok után, amiken keresztül ment.

Nelly újratanulta önmagát, mint a hamvaiból feltámadó főnix madár, ismét az lett, ami és aki volt. Az összetört, reszketeg árnyékból egy színes, egyenes tartású, szilárd test lett. Keserves út vezetett idáig, de végigcsinálta és tulajdonképpen megint Johnny fogta a kezét, bár ezért már nem jár elismerés.

Eljátssza, hogy megérkezik a vonattal, hogy átöleli a rokonokat, hogy leül velük beszélgetni és mikor az utolsó jelenet elkezdődik, már tudjuk, mi fog történni, de látni, hallani akarjuk, hogy szúrja bele a kést a csalóba, akit az utolsó pillanat után is szeretett.

Csodálatosan, érzékien és olyan finoman, amire csak egy sok mindent átélt, törékeny nő képes!

Üdvözlet Rómából!

Nemrégiben kiruccantam egy kis időre Rómába. Nagyon hiányzott már ez a kikapcsolódás, a semmittevés, hogy otthon hagyjam a gondjaim és csak szórakozzam. Mint minden utazásnál, engem nem a múzeumlátogatás, vagy a műemlékek csodálata zökkent ki a mindennapokból, hanem az emberek! A megszokottól eltérő viselkedések, az új élethelyzetek. Természetesen a háttérben hol a Trevi-kút, hol a Forum Romanum, vagy a Colosseum, hol pedig a Spanyol lépcső szolgáltatta az odaillő díszletet a történésekhez.

Alig vettem fel a város ritmusát, máris megismerkedtem Michelangelo-val, a szimpatikus és jóképű, tősgyökeres római sráccal, aki éppen azt tervezte, hogy elveszi feleségül amerikai származású menyasszonyát, Hayley-t. Találkozásunkkor nagy volt az izgalom, mert akkor érkeztek meg a lány szülei, hogy összeismerkedjenek leendő rokonaikkal.

Egy tipikus amerikai házaspárt képzeljünk el. Az apuka, Jerry már nyugdíjas operarendező, de pont a filmekből jól ismert munkamániás, aki egy percre sem tud elszakadni hivatásától.
Így történt most is, mikor meghallotta Michelangelo édesapját, Giancarlo-t énekelni a zuhany alatt. Gyönyörű hangja még az ajtón keresztül is ledöbbentette Hayley papáját. Alig tudott megszólalni, ami rá nagyon nem volt jellemző, és gyorsan meg is hazudtolta önmagát, mikor lelkesen elkezdte rábeszélni a szerény, színpadi múlttal egyáltalán nem rendelkező apukát arra, hogy ezt a tehetséget ne dobja el magától, mutassa meg a világnak, ő mindenben segíti, hisz olyan kapcsolatai vannak, melyek egyenes utat biztosítanak a sikerhez. Ha Jerry egyszer valamit a fejébe vesz, senki sem tudja lebeszélni, mondta Phyllis, a felesége. Ez be is bizonyosodott.

Michelangelo papájának igencsak komoly, mondhatni földhözragadt munkája volt, ódzkodott a változástól, félt a kudarctól, az ismerősök előtti szégyentől, de végül belement, hogy – bár rendhagyó módon -, de megmutassa tehetségét. A kezdeti nehézségeket legyőzve hatalmas sikert aratott a színpadon. Én is ott izgultam érte a nézőtéren, halvány mosollyal az arcomon a szokatlan előadásmódot látva, de próbáltam elvonatkoztatni, nem ment túl egyszerűen, de így is fantasztikus volt.

Aztán összebarátkoztam Jack-el, a fiatal építészhallgatóval, aki azért jött Rómába, hogy a történelem örök kövei között markoljon bele ennek a tudománynak minden apró kavicsába. Harmonikus kapcsolatban élt a barátnőjével, Sally-vel, akivel nagyon egy hullámhosszon voltak, míg meg nem jelent Sally barátnője, Monica. A lány színésznőnek készült és nem is tudott kilépni a szerepéből. Állandóan azt láttam rajta, hogy túlontúl mesterkélt, sosem önmagát adja, hanem színdarabot játszik, de azt nagyon is komolyan veszi. Mivel Sally-éknél lakott, nem kellett sok idő, hogy behálózza Jack-et.
A fiú kezdetben elhárította a finom támadásokat, nem akart tudomást venni róluk, de én láttam, hogy egyre jobban fogy az ereje, már nem tud sokáig ellenállni.
Hiába mondtuk neki, hogy a vesztébe rohan, ez csak egy múló fellángolás, a lány csak játszik vele, kihasználja, hiába próbáltunk a lelkiismeretére hatni, nem hitt nekünk, a vágy elvakította.

Mindezt titokban, Sally háta mögött, ami még inkább ellenszenvessé tette ezt a kapcsolatot, és pont amikor meg akarta mondani Sally-nek, hogy mit érez, bekövetkezett az, amitől kezdetektől fogva féltettük: a csalódás. Monica egy váratlan telefonhívást kapott, ahol felajánlottak neki egy főszerepet. Egy pillanatig sem gondolkodott, hogy maradnia kéne, hisz egy új szerelem van kibontakozóban, éppen hogy csak elbúcsúzott Jack-től és már rohant is csomagolni.

Jack teljesen letört, de végre belátta, hogy igazunk volt, ez nem történhetett másként. Nem tudom, hogy elmondta-e Sally-nek, mert én akkor már eljöttem, de nagyon remélem, hogy leültek és őszintén megbeszélték a dolgokat.

Még megismerkedtem Leopoldo-val is, a komoly hivatalnokkal. Nagyon pedáns idősödő úr volt, egy feleséggel, két gyerekkel, a szokások rabja. Mindig ugyanabban az időpontban kelt, ugyanazt reggelizte – isteniek a római péksütemények, a panino-k -, ugyanazon az útvonalon indult munkába.

Egyik nap viszont paparazzók várták a kapuban, kísérték a munkahelyére és egy lépést sem volt képes megtenni egyedül. Senki sem értette, miért kíváncsiak az emberek arra, hogy a lekváros kenyér a kedvence, hogy szerinte milyen idő lesz holnap, vagy hogy milyen alsógatyát hord? Fogalma sem volt mitől lett ilyen fontos ember! A kezdeti tiltakozás után viszont egyre jobban élvezte a dolgot. A nők rajongtak érte, a járókelők autogramot kértek tőle, a portások kinyitották előtte az ajtót, az étteremben külön asztal várta, a sofőr jó tanácsokkal látta el, a televízióban interjút adott.

Mikor már kezdte volna megszokni ezt az életmódot, hirtelen a média levette róla a kezét és valaki más felé fordult. Teljes volt a döbbenete, hogy azok az ismeretlen emberek, akik eddig megszólították, most rá sem nézve továbbsétálnak. Elvesztette a figyelmet és újra ugyanaz a hétköznapi ember lett, aki mindig is volt. Én így jobban kedveltem.

Összeismerkedtem egy nagyon szimpatikus házaspárral is, Antonio-val és Milly-vel, akik épp a nászútjukat töltötték Rómában. A férj itt akarta volna megalapozni a jövőjét a munkája területén, amiben a családja közreműködésére számított, de igencsak furcsa szituációba keveredtek. Míg felesége elszaladt fodrászt keresni, hogy az összejövetelen mindenki tetszését elnyerje, sajnos eltévedt, telefonját elvesztette és a szálloda nevét sem tudta.

Férjét ezzel nagyon kellemetlen helyzetbe hozta, és egy olyan játékba „kényszerítette”, mely – eleinte – nem volt kedvére való. Carol viszont találkozott kedvenc filmszínészével, akivel közelebbről is módja nyílott megismerkedni és ezt a lehetőséget nem is hagyta ki. A részleteket nem áll módomban leírni, mert nem kaptam rá tőlük meghatalmazást, legyen elég annyi, hogy a kisebb félreértések egyre nagyobbak lettek, mely szerelmük erősségét és gyengeségét volt hívatott próbára tenni, míg végül újra egymásra talált a pár.

Hazaindulásom előtt még kiültem a Spanyol lépcsőre, hogy átadjam magam az olasz hangulatnak. Épp egy zenekar játszott. Majd érzékeny búcsút vettem a várostól: az öreg, ókori falaktól, oroszlánfejű kutaktól és az újonnan megismert barátaimtól. Kellemes emlékekkel távozom – és ennél több nem is kell. Sok embert megismertem, különböző életekbe, sorsokba kaptam betekintést és rengeteget nevettem.

Ha valaki szeretne hozzám hasonlóan kikapcsolódni egy rövid időre, nyugodtan megteheti, csak vegyen jegyet Woody Allen legújabb filmjére, melynek címe: Rómának szeretettel! Én nem bántam meg!

A fent vázolt történetek tulajdonképpen nem kerülnek egy síkra, külön-külön játszódnak, mégis – talán a helyszínnek köszönhetően – egységet alkotnak. Nincsenek nagy tanulságok, mindent megváltoztató felismerések, eget rengető drámák és mélyenszántó, filozofikus gondolatok, inkább megerősítik az embereket abban, amit már egyébként is tudnak (csak néha elfelejtenek): a sztárság kérészéletű, a szerelem pedig vak. Mindez viszont olyan finom humorral, játékossággal van fűszerezve, ami csak Woody Allenre jellemző.