Újjászületés

Sosem rajongtam a háborús filmekért, ahogy a német alkotásokért sem igazán, de ezúttal kivételt tettem, hogy megnézzem a Phoenix bár című drámát.

A cím sokat sejtető vagy inkább elterelő volt számomra, de legalább utalt rá, hogy nem a megszokott háborús jelenetek kapják a főszerepet, és reméltem, hogy a film gerincét nem a kegyetlenkedések alkotják.

Fizikai értelemben nem is tévedtem. Egy új szemszögből láttatja a film a háború következményeit, melyekről ritkábban hall az ember. Végig az volt az érzésem, hogy nem kitalált történet ez, vagy csak az alapgondolat valóságos, de ilyen akár pont így, akár hasonlóképpen is megtörténhetett annak idején. Egy fiktív mégis realisztikus történet, melyet Christian Petzold forgatókönyvíró és rendező olyan formába öntött, hogy a néző hüledezzen, rémüldözzön, sírjon és adjon hálát az égnek, hogy nem abba a korba született, miközben drukkol és várja a feloldozást, kényszeredetten mosolyog és örül a néha kivillanó szépnek.

A történet a második világháború végeztével kezdődik. A holokauszt túlélői próbálnak lábra állni, feledni a múltat és újrakezdeni valahol máshol, ahol remélik, hogy talán jobb élete lesz egy zsidónak, Palesztinában.

Van egy nő, Nelly (Nina Hoss) és a barátnője, Lene, aki sérülés nélkül megúszta a világégést. Nelly viszont keresztülment minden borzalmon, amit el sem tudunk képzelni, míg végül kapott egy arclövést, minek következtében annyira roncsolódott a csont, hogy már csak a plasztikai sebész segíthetett rajta. Nelly szeretett volna ugyanaz a nő maradni, aki volt, legalább a vonásaiban, de ahogy a koncentrációs tábor a lelkét, úgy a sebész a testét is felismerhetetlenné változtatta.

Ők azonban szerencsésnek vallhatták magukat, hiszen nemcsak hogy túlélték a háborút, de még az örökség is megmaradt, amiből új életet kezdhettek volna. De minek?

Mi értelme, ha Nelly hozzátartozói életüket vesztették az esztelen öldöklésben? Mit kezdjen azokkal a barátoknak hitt ismerősökkel, akikről kiderült, hogy nácik? Minek éljen, ha Johnny, a férje, egyetlen szerelme, nincs mellette?

Lene nagy nehezen bevallja, hogy Johnny (Ronald Zehrfeld) él. Sőt ebben a városban van, ahol ők is, a romba dőlt Berlinben. Lene ki nem állhatja Johnnyt, kapzsinak és hazugnak tartja, de Nelly még akkor sem hiszi ezeket a szavakat, mikor a barátnő előszed egy hivatalos iratot, melyből kiderül, hogy a férj jelentette fel az ÁVH-nál, hogy miatta hurcolták el és amint ez megtörtént, azonnal el is vált tőle.

A szerelem vak, mint tudjuk, főleg, ha valaki nagyon tartozni akar valakihez, akiben korábban hitt, akiben feltétel nélkül megbízott. Nellyt lehet, hogy a férje juttatta lágerbe, de az iránta érzett szerelme, az együtt eltöltött idő emléke segített számára, hogy túlélje azt. Ez a hála lebeg a szeme előtt, miközben nyomoz a férfi után, akit meg is talál a Phoenix bárban, mint csapos.

Nellyt a megpróbáltatások nagyon megviselték. Járása ingatag lett, hangja megfakult, tekintete bizonytalanná vált, mosolya félszeg. Nem csoda, hogy férje nem ismer rá, mikor szembe találkoznak. Nem ismeri fel, mégis emlékezteti valakire és azonnal ki is eszel egy tervet, hogy ezt kihasználja. Megkéri Nellyt, hogy játssza el halottnak hitt feleségét, így gond nélkül megkaparinthatja az örökségét.

A lány belemegy a kínos és eléggé fájdalmas játékba, miközben szenved legbelül, de még így is öröm fogja el, hogy kedvese közelében lehet, aki – valljuk be - egyáltalán nem néz ki elvetemült gazfickónak, majdhogynem kifogástalanul, de tulajdonképpen kedvesen bánik a lánnyal, csak éppen, mint egy idegennel.

Korábbi életükben a férj zongorista volt, a feleség pedig bárénekes. Nagy karrier előtt álltak, fantasztikus tehetség birtokában voltak, de a háború elvette azt az esélyt, melyet megérdemeltek volna.

Nellynek – bár úgy tett, mint aki nagyon igyekszik - nem nagyon kellett memorizálnia a dolgokat, hisz mindent tudott, a saját életét kellett eljátszania. Ismerte a rokonokat, hisz az ő hozzátartozói voltak. Tudta a kedvenc színét és öltözködési stílusát, hiszen a sajátja volt. A kézírás másolását sem kellett túlzásba vinnie, hiszen amiről másolta, azt is ő írta, de tette, amit tennie kellett. Büszkén mutatta meg, milyen frizurát készített saját fotója alapján, és meglepetten huppant le kedvenc padjára, ahol annak idején kettesben ültek és szerelmet vallottak egymásnak, most viszont csak egy kényszeredett csók cuppant el, melyből a férj még mindig nem ismerte fel hitvesét. Nellyt ez csalódással töltötte el.

Johnny csak a szemének hitt, az érzéseit, villanásait elhessegette, pedig többször megrökönyödött egy-egy ismerős mozdulaton vagy szóhasználaton, amit véletlennek titulált. Nelly pedig nem vallotta be, mert bizonytalan volt a vádaskodásokkal szemben, maga akarta megtapasztalni, hogy igazak-e.

Sajnos igazak voltak. Hihetetlen erő kellett hozzá, hogy a cél előtt ne roskadjon össze a felismeréstől, hogy végigjátssza szerepét, de megtette. Mindazok után, amiken keresztül ment.

Nelly újratanulta önmagát, mint a hamvaiból feltámadó főnix madár, ismét az lett, ami és aki volt. Az összetört, reszketeg árnyékból egy színes, egyenes tartású, szilárd test lett. Keserves út vezetett idáig, de végigcsinálta és tulajdonképpen megint Johnny fogta a kezét, bár ezért már nem jár elismerés.

Eljátssza, hogy megérkezik a vonattal, hogy átöleli a rokonokat, hogy leül velük beszélgetni és mikor az utolsó jelenet elkezdődik, már tudjuk, mi fog történni, de látni, hallani akarjuk, hogy szúrja bele a kést a csalóba, akit az utolsó pillanat után is szeretett.

Csodálatosan, érzékien és olyan finoman, amire csak egy sok mindent átélt, törékeny nő képes!