Túl a körtöltésen, két keréken – Lejtős túra a mélypontra!

Sajnos elérkezett az idei év utolsó biciklitúrája. Ezt a sikertörténetet nem más szakítja félbe, mint az időjárás, mely fúj, esik és még hideg is.

A mai túránk Tiszasziget felé vezetett. Mivel mi más irányból közelítettük meg a helyszínt, magányosan értünk az Újszegedi töltésre. Észrevettünk magunk előtt egy biciklicsapatot, próbáltuk is felvenni velük az iramot, de hiába tekerünk, szemernyivel sem kerültünk közelebb hozzájuk, így rájöttünk, hogy az a csapat nem a mi csapatunk, hát megálltunk és várakoztunk.

A tétlenségben összeismerkedtünk 3 fehér labrador kutyával, mely fajtáról megtudtuk, hogy vizikutyák. A gazdájuk az egyiken be is mutatta, milyen bátran úszik a hideg Tiszában. Nem sokkal később pedig megismerkedtünk a biciklitúrázókkal, mert a mostani csapatot mintha kicserélték volna! Csak egy ismerős arc volt közöttük, Krampusz, a túravezető, aki ezen alkalommal nagyon befolyásolhatónak mutatkozott.

Kicsit hideg volt ácsorogni, úgyhogy nyeregbe pattantunk és tekertünk a városból kifelé. Elmentünk egy jó vastag cső mellett, mely felkeltette Tami érdeklődését és már látta is magát, ahogy ráhasal és csúszik lefelé, mint egy súlyát vesztett tollpihe. Mondta is Krampusznak, hogy álljunk meg, míg pihévé változik, de nem álltunk, „majd visszakanyarodunk” - felelte a túravezető. Tami elhitte, de kár volt, bár nem szándékosan, de mégis becsapás áldozatává vált.

Lementünk közel a parthoz, hogy megnézzünk egy kis üdülőövezetet, mely ha jól emlékszem a Rózsa sor nevet viselte. Rózsa ugyan nem volt, de annyira aranyos, tiszta és rendezett volt a sor, a sorházakkal, hogy az egyik csapattag nem is hagyhatta, hogy a szanaszét heverő diók a földön heverjenek. Majd’ mindegyik ház előtt tűzrakó hely volt kiépítve, valamint lépcső vezetett a vízhez, ahol csónak várta a gazdáját, egy helyen már a csali is ki volt készítve. Egy mókust is megpillantottunk, gondolom ő is a diót szerette volna megkaparintani.

Ismét nagyon közel kerültünk a zöldhatárhoz, úgyhogy nem mulaszthattuk el, hogy meg ne nézzük a kerítést. Ez az a szúrós gombóc alakú vas-szerkezet, melyen egy kis erőfeszítéssel bárki könnyedén átjuthat, tulajdonképpen csak lassítja az embert, de gátolni nem fogja semmiben. Fura volt, hogy én semmit sem éreztem, hogy a túloldal már nem Magyarország. Olyan volt, mintha az lenne. A talpraesett lányom már jobban meg volt illetődve, még azt is megkérdezte, hogy a kezében tartogatott gesztenyét átdobhatja-e. Érdekes, hogy egy ilyen ember alkotta förmedvény, milyen különböző viselkedést vált ki az egyénből.

Továbbkerekezve a szántóföldek között néhány őzzel és nyúllal találkoztunk, valamint kilátókkal, melyet némelyikünk megmászott, bár nem volt rajta EU-s minőségbiztosítási figyelmeztetés, de senki sem ugrált rajta.

A célállomás Tiszasziget volt, ahol eljutottunk Magyarország legmélyebb pontjára. Nem volt senkinek sem légszomja a szintkülönbségtől, de talán egy kicsit hidegebb lett. Leültünk ebédelni, mindenki a maga által hozott elemózsiáját terített ki az asztalra, miközben hallgattuk a túravezetőnk irodalmi beszámolóját.

A kulturális táplálék tulajdonképpen a múltkori, eső miatt elmaradt témához kapcsolódott, ahol a Szeged környéki kisvasút vonalát jártuk volna körbe. Gondolom a Mélypontról senkinek sem jutott eszébe olyan jó novellát írni, mint amilyet Horváth Dezső írt a kisvasútról, és olyan érdekesség sem kapcsolódik a nevéhez, mint Rózsa Sándor vonatrablása. Vacogó foggal is jót kacarásztunk néha a kiváló hirlapíró alkotásán.

Ezután már tulajdonképpen vissza kellett volna fordulnunk, de még nem eredt el az eső, úgyhogy sikerült rábeszélni a társaságot, hogy Tiszasziget gyönyörű parkját, zöldségesét valamint kocsmáját érintve, nézzük meg a közeli katonai bázist.

Közvetlen a bicikliút mellett kellett lekanyarodni erre a helyre, melynek tulajdonképpen nem ez volt a neve, de nem tudom, hogy mi. A lényeg az, hogy több olyan eszközt, készenléti árkot, sorompót és lest mutattak be, mely a háborúban fedezékül szolgált a katonáknak. Számtalan táblán magyarázták el a használatát és fotókkal illusztrálták, hogy senki, semmit félre ne értsen.

Eztán a nemrég kiépített tavat és környékét tekintettük meg, melynél tábla jelezte, hogy horgászni nem, csak úszni lehet benne. Úszó nem volt egy sem, de horgász annál több. Lehet, hogy időszakhoz van kötve ez a tilalom, csak az a tábla már eltűnt, viszont a kötelező szabályok betartásának elolvasta után, sokkal szabadabbnak éreztük magunkat, így ellátogattunk a világ végére.

Térvárnak hívják ezt a helyet, ahol elfogyott az út a lábunk alól és ahol már egy más stílusú, 3 méter magas kerítést is megszemlélhettünk, az államhatár tábla mögött.

Ekkor már annyira nyikorgott Anti biciklije, hogy visszafelé beugrott egy ismerőséhez, aki ugyan nem volt otthon, de az olajat látható helyre tette, úgyhogy a nyekergésnek vége szakadt.

Az idő kezdett egyre rosszabbra fordulni, úgyhogy mi is fordultunk Szeged irányába. Az egyik kanyar után feltűnt, hogy mintha kevesebben lennénk. Egy ember, József hiányzott a csapatból. Vártunk egy darabig, majd elindult egy felderítő, Ferenc, hogy megnézze, mi történt. Már ő sem jött vissza.

Józsit Ferenc társaságában, a hamburgeres előtt értük tetten, ahol a kerékpárja már a feje tetején állt, gazdája pedig nyakig olajosan bütykölte. Hamar kiderült, hogy szegény tengelytörést szenvedett. Szombat lévén esély sem volt megfelelő alkatrészt szerezzünk, bár a hamburgeres tudta, ki a gazdabolt tulaja, fel is ajánlotta, hogy kinyittatja, de aztán Antinak sikerült egy komplett kereket szereznie onnan, ahol ő is beolajozta a pedálját. Még mindig nem voltak otthon.

Míg ez megtörtént, mi jót beszélgettünk a hamburgeres nagy napernyői alatt, melyek most esernyővé változtak. Tamival próbáltuk Krampuszt megtanítani Uno-zni, de a harmadik menet után rájöttünk, hogy reménytelen eset. Még hogy nem mondtuk el rendesen a szabályokat?! Nem beszélhettünk magunk ellen!

Mire a kerékcsere megtörtént és mindenki jól lakott valami édességgel, de az elveszett drónt nem találtuk meg, viszont az eső eleredt, már kezdett sötétedni és hazaérve a 30 km-re tervezett túra 50-re sikeredett.

Nem bántuk. Méltó befejezése volt az idei évnek.