Keksz

Végre itt a jó idő, amit néha azért beborít néhány esőfelhő, de idén még csak egyszer áztam meg biciklizés közben.

A telet is végigtekertem egy-két kivételtől eltekintve, csak amikor fagyos szél fújt, akkor nem ültem a nyeregbe, egyébként nem zavart a -8 fok sem. A munkahelyemre fél óra alatt érek oda, így megvan a napi sport is, oda-vissza 18 km, beérem vele, nem is lenne már több időm egyéb sport tevékenységre.

Ám nem is erről akarok írni, hanem arról, hogy néhány ember, mennyire frusztrált. Szeretném lejegyezni egy élményemet, amely részben kapcsolódik a biciklizéshez.

Általában mosolyogva kerékpározom, mert nagyon élvezem, hogy közben szól a fülembe a kedvenc olasz zeném, hogy süt rám a Nap és termelődik az endorfin is, ha elég gyorsan tekerek.

Hazafelé meg kellett állnom egy boltnál, ahol az édességet szoktam beszerezni. A biciklitárolót úgy helyezték el, hogy nem lehet körbejárni, a falhoz állították a sarokba, így elég körülményes odazárni a drótszamarat és nem is tartom biztonságosnak, ha csak a kerekét védem. Így most sem oda rögzítettem, hanem egy közlekedési táblához, mint mindig.

Most viszont ez a tettem megzavarta egy fiatal srác szépérzékét. Odajött és picit agresszíven, de azért nem túlzottan közölte, hogy vigyem el onnan a biciklit, mert nem messze tőle van egy oszlop is és közte nem férnek el babakocsival.

Bolondokkal nem szoktam foglalkozni, így rámosolyogtam, mondtam egy oké, viszlát-ot és befejeztem, amit elkezdtem. Ő közben bement a boltba. Én is indultam.

Útközben a srác visszafordult, mert látta, hogy nem fogadtam szót és a bejáratnál megállított és elmondta ismét, amit az előbb. Megnyugtattam, hogy a biciklim és az oszlop között, ha két babakocsi nem is, de egy biztosan elfér. Ezzel nem nyugtattam meg, tovább hőzöngött. Természetesen tegeződtünk, de ezt most nem tartottam udvariatlanságnak, így kívánta meg a szövegkörnyezet.

- Te forgalomirányító vagy? – kérdeztem.

- Az – válaszolt gúnyosan.

- Szerintem bárki elfér a biciklim és az oszlop között, akár babakocsival is.

- De nem.

Itt már úgy véltem, hogy taktikát kell váltanom, mert így sosem lesz vége ennek a partalan vitának.

- Szerintem csak kötözködni akarsz – mondtam neki, mert egyértelműnek láttam, hogy csak valakivel kötődni akar, nincs szó babakocsi-fétisről, vagy egy nagyon rossz ismerkedési technikáról.

- Nem.

- Szerintem de.

- És ha igen?

- Akkor most már megnyugodhatsz. Már kötözködtél.

Még nézett rám egy másodpercig, talán átfutott az arcán egy mosolyféle rángás, de lehet, hogy ezt már csak én képzeltem bele és továbbállt.

Azért picit tartottam attól, hogy baja lesz a bicómnak, úgyhogy igyekeztem megvenni a szükséges dolgokat, ami három csomag kekszből állt, így tényleg nem tartott sokáig. Talán a srácnak is vennie kellene egy csomaggal, hogy azon rágódjon.

A tündér

Mielőtt elmentünk volna moziba, a kinézett film szereplőinek egy korábbi alkotásából néztünk meg egy jelenetet. Ez győzött meg minket arról, hogy látnunk kell az újabb filmjüket, ha már az előzőről lemaradtunk.
Nagyon meglepődtem, mikor a filmszínházba érve kiderült, hogy erre a filmre csak mi ketten váltottunk jegyet. Tulajdonképpen nem bizonytalanodtam el a döntésünket illetően, sőt! Örömmel vettem tudomásul, hogy a mozigépész akkor indítja el a képsorokat, mikor mi kényelembe helyezzük magunkat a nézőtéren.

Ahogy elkezdődött a film, azonnal kitört belőlem a nevetés és talán abba sem maradt volna, ha nagyobb rajongója lennék a burleszk műfajának, de nem. Szerencsére csak párszor éreztem magam kínosan, de akkor mérhetetlenül fájdalmasan érintettek az ismétlődő gagek. Ilyenkor mindig azt kérdeztem magamtól, hogy gyengeelméjűnek néznek, aki csak úgy képes megérteni a csapos rövidlátását, ha két percen belül ötvenszer megy neki a falnak? Mentségükre legyen mondva, hogy nem sűrűn kapartam emiatt a fotel karfáját, annál többször vigyorogtam viszont a pantomimba illő jelenetek briliáns megjelenítésén, de az rövid úton kiderült, hogy ez a film nem az intellektuális humorával hódít, hanem inkább a bohóctréfáival.

Maga a film abszurditása annyira meghökkenti az embert, hogy el is felejti: a mai világban nem szokás már meglepődni semmin. Nyilván tudjuk, hogy nem egy mesefilmre ültünk be, úgyhogy a néző kellőképpen összezavarodik, mikor megjelenik Fiona Gordon és az mondja: "Fiona vagyok. Tündér. Van három kívánságod!" Fiona egyáltalán nem úgy néz ki, ahogy azt a tündérektől elvárhatnánk. Nincs mit szépíteni a dolgon, e mesebeli lényekről nem egy csúnya, rőt hajú, irgalmatlanul szeplős, mezítlábas nő jut eszünkbe, mégis elhisszük neki. Nem úgy Dom (Dominique Abel), aki éjszakai szállodaportásként már igencsak meglepő alakokkal találkozott, ezért kurtán csak annyit kérdez Fionától, hogy talán egy szobát akar-e?

Ezek a képsorok indítják el azt az abszurd cselekményfolyamot, melynek hullámaiból sokszor bizarr (pl. mikor Fiona teherbe esik), sokszor morbid (a gyereket a kocsi csomagtartóján felejtik), mégis van benne valami elegancia, finomság, főleg ahogy a főszereplők mozognak, táncolnak, például a víz alatt, mint két kiváló pantomim-előadó.

Fiona megjelenésével Dom kilép a monoton, lagymatag sétálásból és futásnak ered. Fut a szerelméért, a gyermekéért, fut a rendőrök elől és a harmadik kívánsága elől is.
Ezt a filmet ugyanazért lehet szeretni, mint nem szeretni. A sziporkázó párbeszédek hiányáért, a szereplők esetlen megjelenéséért,  Fiona szeplőiért, a ráérős, nyugodt rohanásért, amikor tudjuk, hogy az üldözők úgy sem érhetnek utol, hisz ők is egy helyben futnak.

Sokszor keressük egy film mondanivalóját, hogy tulajdonképpen mit is akar üzenni nekünk, már ha akar egyáltalán. Ez a kérdés csak sokkal később fogalmazódott meg bennem, valahogy fel sem merült, talán mert nem volt hiányérzetem. A tündér c. film látszólag nem akar tőlünk semmi különöset, csak azt, hogy jól érezzük magunkat, de azért mégis kapunk valamit. Az egyszerűségbe vetett örömöt, a nem túlbonyolított élet boldogságát, a váratlan pillanatok sorsszerűségének elfogadását, az örök szerelembe vetett hitet és hogy ne vegyük magunkat olyan halálosan komolyan (mert az már nevetséges).

Nyugodtan hátradőlhetünk, vagy dőlhetünk a nevetéstől másfél órán keresztül, mert mi vagyunk a vásznon, az átlagemberek - minden hibáinkkal és erényeinkkel együtt -, akiket be akar darálni a nagyvilági gépezet.
Ne hagyjuk! Legalább 93 percig ne!!!