Keksz

Végre itt a jó idő, amit néha azért beborít néhány esőfelhő, de idén még csak egyszer áztam meg biciklizés közben.

A telet is végigtekertem egy-két kivételtől eltekintve, csak amikor fagyos szél fújt, akkor nem ültem a nyeregbe, egyébként nem zavart a -8 fok sem. A munkahelyemre fél óra alatt érek oda, így megvan a napi sport is, oda-vissza 18 km, beérem vele, nem is lenne már több időm egyéb sport tevékenységre.

Ám nem is erről akarok írni, hanem arról, hogy néhány ember, mennyire frusztrált. Szeretném lejegyezni egy élményemet, amely részben kapcsolódik a biciklizéshez.

Általában mosolyogva kerékpározom, mert nagyon élvezem, hogy közben szól a fülembe a kedvenc olasz zeném, hogy süt rám a Nap és termelődik az endorfin is, ha elég gyorsan tekerek.

Hazafelé meg kellett állnom egy boltnál, ahol az édességet szoktam beszerezni. A biciklitárolót úgy helyezték el, hogy nem lehet körbejárni, a falhoz állították a sarokba, így elég körülményes odazárni a drótszamarat és nem is tartom biztonságosnak, ha csak a kerekét védem. Így most sem oda rögzítettem, hanem egy közlekedési táblához, mint mindig.

Most viszont ez a tettem megzavarta egy fiatal srác szépérzékét. Odajött és picit agresszíven, de azért nem túlzottan közölte, hogy vigyem el onnan a biciklit, mert nem messze tőle van egy oszlop is és közte nem férnek el babakocsival.

Bolondokkal nem szoktam foglalkozni, így rámosolyogtam, mondtam egy oké, viszlát-ot és befejeztem, amit elkezdtem. Ő közben bement a boltba. Én is indultam.

Útközben a srác visszafordult, mert látta, hogy nem fogadtam szót és a bejáratnál megállított és elmondta ismét, amit az előbb. Megnyugtattam, hogy a biciklim és az oszlop között, ha két babakocsi nem is, de egy biztosan elfér. Ezzel nem nyugtattam meg, tovább hőzöngött. Természetesen tegeződtünk, de ezt most nem tartottam udvariatlanságnak, így kívánta meg a szövegkörnyezet.

- Te forgalomirányító vagy? – kérdeztem.

- Az – válaszolt gúnyosan.

- Szerintem bárki elfér a biciklim és az oszlop között, akár babakocsival is.

- De nem.

Itt már úgy véltem, hogy taktikát kell váltanom, mert így sosem lesz vége ennek a partalan vitának.

- Szerintem csak kötözködni akarsz – mondtam neki, mert egyértelműnek láttam, hogy csak valakivel kötődni akar, nincs szó babakocsi-fétisről, vagy egy nagyon rossz ismerkedési technikáról.

- Nem.

- Szerintem de.

- És ha igen?

- Akkor most már megnyugodhatsz. Már kötözködtél.

Még nézett rám egy másodpercig, talán átfutott az arcán egy mosolyféle rángás, de lehet, hogy ezt már csak én képzeltem bele és továbbállt.

Azért picit tartottam attól, hogy baja lesz a bicómnak, úgyhogy igyekeztem megvenni a szükséges dolgokat, ami három csomag kekszből állt, így tényleg nem tartott sokáig. Talán a srácnak is vennie kellene egy csomaggal, hogy azon rágódjon.

Dívák

Nagyon nehéz írnom erről a filmről, mert sokszor félelemmel töltött el a látvány, hiszen nekem is van egy pont ilyen idős lányom, akinek a problémáiról, örömeiről azt gondoltam, hogy mindent tudok, és hogy ezek a felmerülő gondok csak a mi családunkban fordulhatnak elő, rendkívül egyediek és megismételhetetlenek és most kiderül, hogy tulajdonképpen, ha más is a háttér, valahol rá lehet húzni egy sémát erre a generációra. És ez egyáltalán nem az ő hibájuk.

A filmen hasonló élethelyzetek köszöntek vissza, mint nálunk otthon, csak most három lányból láttam viszont ezeket a részleteket a gondolkodásmódról, a felmerülő kétségekről, az indokolatlan dühről és az indokolt felháborodásról, a kétségbeesésről, a félelmekről és a felhőtlen boldogságról, a küzdelmekről, a bennük vívódó megválaszolandó kérdésekről és a számukra sokszor értelmetlen felnőtt gondolkodásmódról.

Számomra nem volt dokumentumfilm jellegű az alkotás, mert a rendező rendkívül eredetien oldotta meg, hogy kérdezzen is meg ne is, ettől gördülékeny lett és nem zavaró és erőltetett. Az elején érezhető volt némi feszengés, de aztán, mikor a lányok kezébe adta a kamerát, hogy készítsenek felvételeket arról, amiről akarnak, akkor, amikor ők akarnak, valahogy megváltozott a hangulata a filmnek. Kezdetben ők is feszengtek, fogalmuk sem volt, miről beszéljenek, aztán valahogy egyre nyíltabbá, őszintébbé és egyre mélyebbé váltak ezek a bejelentkezések és olyan dolgok derültek ki az életükből, az őket foglalkoztató kérdésekről, melyekre az ember nem is gondolna, mert lehetetlen kitalálni azt a sok traumát, csalódást, azt a sok gyötrelmet, amit már fiatal életük során átéltek.

Három különböző karakterű, habitusú lány életébe kaptunk bepillantást. Már minden iskolából eltanácsolták őket, jelenleg az érettségi előtt állnak és egy alternatív iskolába járnak. Díváknak nevezik magukat, de ők is röhögnek ezen, mert ez csak a látszat. Szani, Tina és Emese.

Szani a hangadó, ő az, aki gondolkodás nélkül kimondja a véleményét, amit nem is bán meg, még ha sűrűn is van fűszerezve oda nem illő szavakkal. Egyedül él, egy karaoke-bárban dolgozik, hogy el tudja tartani magát, szinte mindig fáradt, de a smink ezen is segít, akárcsak a hangulatán, hogy jobban érezze magát és eltakarja a mások által nem látott bőrhibákat.

Tina csonka családban nőtt fel, amiről senki sem beszélt, csak egyszerűen megtörtént. Drogfüggő lett, de aztán lejött a szerről és nagy lendülettel vetette bele magát, hogy elérje céljait. Mert neki konkrét céljai vannak, ez lendíti előre az élet forgatagában, a küzdelem! Jógaoktató szeretne lenni és főleg gyerekekkel foglalkozni, és ettől senki sem tudja eltántorítani. Jelenleg egy moziban dolgozik, hogy ne terhelje a családi kasszát.

Emese művészlélek, igencsak befelé-forduló, depresszióra hajlamos attitűddel, grafikus múlttal jelenleg fizikából akar érettségizni, de nehezen megy a koncentrálás, mert nem bír aludni. Szedhetné az antidepresszánst, de nem akarja. Tudatosan nem. Az apukája nagyon bízik benne, hogy a lánya bármit elér, amit csak akar, de ez a bizalom nem hogy ösztönözné, inkább feszélyezi és kétségbe ejti, hogy nem képes az elvárásnak megfelelni.

A külsőségek, melyeket magukra aggatnak a lányok, mint smink, műköröm, színes haj, nem arra hivatottak, hogy ne lássuk meg őket, hanem hogy ne azt lássuk, amik valójában. Ne derüljön ki első ránézésre, hogy mi van mögötte.

A Z generáció egy nagyon ambivalens korosztály, teli megválaszolatlan kérdéssel, sokszor tanácstalansággal, néha túlzott elbizakodottsággal. Az egyik biszex, a másik leszbi, az egyiknek van célja, a másiknak semmi. Az egyik depressziós, a másiknak öngyilkos lett az anyja, egyiknek ép a családja, akit támogatnak, a másik rengeteget dolgozik, hogy meg tudjon élni. Az egyik visszahúzódó, a másik hangos, az egyik rengeteget iszik, a másik elítéli a drogot, a harmadik röhög az egészen.

Viszont mindegyikük önmagát adja. Van véleményük a körülöttük lévő világról, benne önmagukról, nincsenek előítéleteik, de felettébb kritikusak, sokszor komolyak, elgondolkodnak magukról vagy a körülöttük lévő dolgokról, és mindennél jobban fáj nekik az igazságtalanság. Nem igazán találják fel magukat ebben a világban, mint külső szemlélő nézik a körülöttük lévő valóságot, benne saját magukat. Ami viszont mindegyikükben egyforma, hogy ki vannak éhezve a szeretetre!

A film végén bennem felmerültek még kérdések, melyeket szívesen feltettem volna, mert anya vagyok, egy aggódó szülő, aki meg akarja menteni a gyermekét ezektől a gyötrelmektől és kínlódásoktól. De ezt a filmet nem én rendeztem, hanem egy fiatal srác, Kőrösi Máté, akiben természetesen nem merültek fel anyai gondolatok és talán jobb is így, hogy nem válaszoltak meg minden kérdést.

Ez a film engem abban erősített meg, hogy beszélgetni kell a gyerekeinkkel. Nem szabad rájuk hagyni, ha nem akarnak, erőszakosabbnak kell lenni, ha látjuk, hogy valami nem stimmel, de nem szabad agresszívnek sem lenni, mert akkor befordulnak és hagyni kell, hogy ők akarjanak megnyílni! Hogy ez lehetetlen? Hogy kivitelezhetetlen? Hogy egy mondaton belül ellent mondok saját magamnak? Így van. Ezért is rohadt nehéz. Van is recept meg nincs is megoldás, csak küzdelem…

A fotók a trafo.hu honlapjáról származnak.

Szappanbuborék

Életem egyik legfontosabb pillanata a reggeli kávézás. Hétközben már a munkahelyem konyhájában végzem el ezt a szertartást, ami hozzá tartozik. Felteszem a vizet forrni, addig elszaladok a hatalmas üveg kávéért, útközben letekerem a tetejét és beleszimatolok, nem, inkább belefúrom az orrom az üvegbe és akkorát lélegzem, amekkorát csak bírok…

Bemegyek a mosdóba... jé, valaki bejött utánam, de miért ilyen rémült az arca, mit lát rajtam, nincs semmi, csinosan felöltöztem, mint szoktam, még esélyem sem volt se összekoszolni, se leenni magam. Kiabál valakinek, de nem hagy itt, mert aggódik, látom az arcán, pedig szerintem nincs semmi különös.

Rángatózik a kezem, nagy ügy, másnak is volt már ilyen, biztos, bár nem örülök, hogy most velem történik ez, fura, nem is mozgatom, de magától ugrik, de a lábam is, össze fogok esni, de egy erős kar megtart, keményen fog a hónom alatt és már nincs semmi baj…

Cselló hangot hallok, mély, öblös hosszan kitartott vonókezelés, megnyugtató és kellemes dallam, szerintem mosolygok, mert ez így jó, bár még hallom, hogy valaki telefonál, segítséget kér, pedig nem kell, de ezt már nem tudom vagy nem akarom kimondani.

Viharfellegek kerülnek fölém és elhalkul a zene, egyre távolodik a basszus és elkezd dörögni az ég, de aztán a kedvesem szól: „itt vagyok, ne félj”. Nem félek, eddig sem féltem, csak kényelmetlenül éreztem magam, mert nem értettem, hogy mi történik körülöttem. Egyedül voltam.

De aztán Ő elmegy, nem látom sehol. Hiányzik, vele biztonságban vagyok, de idegen arcokat látok és pánikot… majd megszúr a gyűrűm, ahogy elfordul, és hozzáér a kisujjam oldalához és belémhasít. Anyától kaptam és egy évig azt hittem, hogy elkallódott, véletlen lecsúszott az ujjamról, mikor begyújtottam a kazánba és odaveszett. Kihamuztam, átnéztem tüzetesen, de nem találtam rá. Szomorú voltam, de nem annyira, mert anyától kaptam egy másik gyűrűt is, amit pedig direkt kidobtam, mert gonosz volt hozzám, mindig megkarmolt és mikor az arcomat hasította végig, akkor elégeltem meg és megszabadultam tőle. Abba a vízbe dobtam, ami mellett gyerekkoromban sétáltunk és anyukám azon gondolkodott, hogy velem vagy nélkülem ugorjon-e bele.

Ez a gyűrű viszont most erőt ad, lehet, hogy azóta már megbocsátott nekem és nem haragszik rám, hogy annyi gondot okoztam neki és nem tudtam megmenteni, mert nem kért segítséget.

Kisütött a Nap, már elmúlt a vihar, azt játszom, hogy belenézek a fénybe és összeszűkül a pupillám, majd hirtelen lesütöm a szemem, és újra kitágul… érdekes látom, ahogy összeszűkül, és nem vakít el a napsugár, bírom a kihívást.

Erős vagyok, de hogy kerültem ide? Ezek szerint gyors is vagyok, hisz a nevem is azt jelenti. Mindegy, ha ilyen könnyen ideértem, akkor vissza is tudok majd menni, de most inkább körülnézek, mert az erdő eső után kicsit ugyan nedves és hideg, de barátságos, csendes.

Hajtogatom az ágakat, de néha arcon csap, picit fáj, de nem nagyon, ilyenkor feljajdulok, de nem hallja senki, hisz egyedül vagyok.

Miért vagyok itt egyedül? Hol vagy Szerelmem? Itt kéne lenned, Te biztos állatokat is látnál, de nekem egyre jobban átvizesedik a ruhám és most már nagyon fázom… majd csak találok valami menedéket, a filmekben mindig van valami lehetőség a kijutásra… igen arra… egy tisztás, és süt a Nap, nagyon melegen, most már csak meg kell állnom és egyenletesen lélegezni és akkor visszatérek oda, ahonnan elindultam…

Darab darabok

Mostanában nincs sok időm az írásra, úgyhogy egy kicsit zanzásítanom kell a mondanivalómat. A témák ugyan összhangban vannak egymással, a színházról, a színdarabokról szólnak, azaz az előadásmódról, megvalósításról, az általam észlelt kritikus szemszögből. Most az időrend is némileg felborul, csakhogy az olvasási élmény gördülékenyebb legyen.

Egyre ritkábban járok már ún. nagy színházba, a hatalmas csilláros és páholyokkal teli, sok férőhelyes nézőtérre, a szintén óriási színpad rengeteg lehetőséget kínáló játékát megcsodálni.

Most tettem egy kivételt, mert Bulgakov a kedvencem. Lehet, hogy közhely, de imádom a Mester és Margaritát, bevallom, talán nem is olvastam mást tőle, de ezt többször is, mert rendkívül magával ragadott, lebilincselt. Ezért is örültem, hogy most egy számomra ismeretlen színdarabját lesz szerencsém megtekinteni: Moliére, avagy az álszentek összeesküvése címmel. Az csak hab volt a tortán, hogy Alföldi Róbert rendezésében láthattam, gondoltam még szórakoztatóbb, a megszokottól eltérő vagy különleges lesz az előadás.

Sajnos tévedtem. Maga a színdarab, a történet nem lett volna rossz, lévén Bulgakov azért nem akárki, ráadásul Moliére életéről szólt, aki szintén egy sokat megélt figura és mellette még számos nagyon fontos dologról, mint hatalom, szabadság, művészet. A darab vígjátékként volt beharangozva, hisz a drámaíró is vidám fickó lehetett a maga komolyságában, de Alföldi nem hogy hozzátett volna a sztorihoz, inkább elvett belőle. Sokat. Már a színészválogatásnál elrontotta a feladatát, hisz olyan színészek játszottak, akik maguk sem hitték el, hogy valaki más alakjába bújjanak, és egy számukra idegen korban egy kordokumentumot előadjanak. Túljátszották a szerepüket, ripacskodtak, a vicces jeleneteken inkább sírni lett volna kedvem, ami szerintem nem annyira pozitív végkifejlet. Szó szerint unták, amit csinálnak és így a nézőtéren ülve, én is majd’ elaludtam és csak azt lestem, hogy mikor lesz már vége. (2019/10/26)

Mindez egy kisebb színtársulatnál megengedhetetlen és mindent elkövetnek, hogy a közönséget ne lássák unatkozni, mert szeretnék, ha újfent beülnének hozzájuk. Ezért sokszor többet is megtesznek, mint amire képesek, beleadnak apait, anyait, és az sem baj, ha néha elvétik a szöveget, vagy lecsúsznak a végszóról, mert ettől csak emberibb lesz az egész előadásmód, és a nézők már nem teszik az ajkuk elé a kezüket, mikor nevetnek, hanem teli szájból, önfeledten kacagnak, mert így esik jól, így fesztelen.

A Pinceszínházban adták elő a Tévedések összjátéka című Rejtő Jenő művet. Rejtő nevét mindenki ismeri, aki az irodalom területén picit is járatos, aki nem, az olvasson utána és bele egy kicsit. Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni műveinek mozgatórugóját, azt mondanám, hogy írásait a félreértések vicces megjelenési formái alkotják, mindig kész lecsapni egy-egy poént, hogy újabbakat repítsen a magasba és amit előadni nagyon nehéz, de nagyon hálás feladat is. A színésznek könnyű átesni a ló túloldalára, ha egy kicsit nem figyel oda és a színészi játék átfordulhat a ripacskodás klasszikus fordulataiba, mikor a bohóc többször egymás után elesik és nem bír felállni.

Szerencsére a Genéziusz Színház tagjai valószínűleg tudják ezt a veszélylehetőséget, vagy van, aki felhívja rá a figyelmet, talán a rendező, Horváth István. A lényeg az, hogy minden szereplő a helyére került, remekül lavíroztak a konfliktusok közepette és bár egyszer elnevették magukat, de ez is csak azt mutatja, hogy fölöttébb viccesek voltak. Minden karakter illett a megszemélyesítőjéhez, vagy elhitette, hogy illik és nem maradt bennünk kétely, valamint a parányi színpad képes volt befogadni a több szereplős jeleneteket, hogy még ne érezzük túlzsúfoltnak, akárcsak a több szálon futó cselekményt se érezzük kaotikusnak. (2019/10/07)

Évekkel ezelőtt volt szerencsém látni a Csetepaté Chioggiában című Carlo Goldoni darabot. Legalábbis így emlékszem a címére. Olaszul nagyon jól hangzik ez a titulus: Le baruffe chiozzotte. Szószerinti fordításban A chioggiai csetepaté. Csak azért szenteltem ennyi szót a nyelvészkedésre, hogy hozzá tudjam tenni, hogy mint olasz nyelvi lektorszerűségként vettem részt a darab előadásában. Na, nem volt túl sok feladatom, de akkor is jól esett, hogy segíthettem és hozzátehettem az előadáshoz egy parányit.

A darab stílusa adta magát, lévén olasz temperamentumról, erkölcsökről, szókimondásról, tengerparti légkörről és szerelmi komédiáról legyen szó. Mindezt az olaszoknál olyan alapvető személyiségtípusokat, jellemvonásokat viszont nem is annyira egyszerű egy magyar embernek kifejezni. A Genéziusz Színház szereplőgárdájának viszont sikerült! Olyan hangosak voltak, mintha tényleg egy délolasz kikötőben lettem volna, egy talján család hétköznapjaiba csöppenve, és bár gyorsan, gördülékenyen beszéltek, mégsem hadartak, kivéve Fortunatót, akinek muszáj volt. A kiabálás nem hatott öncélúan, inkább egyfajta kifejezésmódnak, életösztönnek, az olasz vérmérséklet megszemélyesítésének és a végletek játékának.

Remekül szórakoztam egész idő alatt, közel is áll hozzám ez az atmoszféra, át tudtam érezni és mindinkább át tudtam magam adni a történéseknek, arról nem is beszélve, hogy néhány olasz mondat, melyet remekül ejtettek ki a szájukon, tökéletesen illett a mondanivalóba és nem akasztotta meg a magyar szöveget, inkább csak hangulatot közvetített és hozzátett.

Bár az összes színész remekül játszott, mégis ki kell emelnem egy szereplőt. Isidoro, a jegyző eredetileg is egy kivételes, béketűrő velencei, aki némileg kilóg a déliek sorából. Erre a devianciára a különböző színtársulatok általában úgy szokták felhívni a figyelmet, hogy részegesként ábrázolják. Gondolom a rendező, Horváth István nem akart beállni a sorba, és egy frappáns örömjátékkal jutalmazta Annus Szabolcsot, ezzel olyan kihívás elé állítva, amely egy befutott színésznek is becsületére válik. Szabolcs remekül élt is a lehetőséggel, megmutathatta feminin jellemvonásait, de nem árulok el többet, legyen meglepetés, hogy a következő előadásra is elfogyjon minden jegy, bár szerintem ebben nem lesz hiba. Én már kétszer is láttam, nem tudtam betelni vele. (2019/11/27)

Még két műről kell említést tennem, de tényleg csak pár szóban. Mindkettőt a Genéziusz előadásában láttam. Az egyik Kőhalmi Ildikó: Magánlabirintus című belső utazása volt. A kevés szereplős, többnyire monológokra építő darab sajnálatos módon nem tudta belopni magát a szívembe.

Gondolom azért, mert nem értettem. Volt benne néhány jó mondat – amit felfogtam, találónak éreztem, megérintett - de arra nem volt lehetőségem, hogy eltöprengjek rajta vagy megjegyezzem, mert ezeket a mondatokat követte még száz, aminek kerestem ugyan az értelmét, de nem találtam. Talán túl gyors volt számomra a tempó. Mindenesetre le a kalappal a színészek előtt, akik egyáltalán meg tudták jegyezni a bonyolult szöveget!. (2019/10/14)

A másik előadás már teljesen világos volt előttem. Ez A mumus című Stephen King thriller volt. Nem igazán kedvelem az írót, a műfajról is az a véleményem, hogy ahhoz, hogy izgalmas legyen, magával tudjon ragadni, ki tudjon tépni a megszokottból, nagyon izgalmasan kell előadni. Sajnos itt sem jött át a feszültség, pedig volt benne hektikusság, talán azért, mert nyilvánvaló volt, vagy azért, mert sokszor nem volt hiteles, esetleg, mert én nem voltam képes befogadni. Nem tetszhet mindenkinek minden és nem lehet minden tökéletes.

Az előadáshoz sajnos még egy negatívum társult, ami ugyan nem tartozott a darabhoz. Az előadás végeztével volt még egy, azt hiszem születésnapi performance a folyosón, kifelé menet. Mivel én nem tartozom a kapkodók közé, ezért csak a tömeg távozta után próbáltam elhagyni a nézőteret. Furcsálltam, hogy utolértem a sort, mivel a legelején zajlott a váratlan „meglepetés” és bár nagyon sajnáltam, hogy nem látom, csak néha szófoszlányok jutnak el hozzám, bosszankodtam is, hogy úgy lett kitalálva, hogy az utolsó pár sor semmit se érzékeljen az egészből, viszont rettentően unatkozzon az elsötétített folyosón. (2019/10/31)

A fotók a Genéziusz Színház honlapjáról származnak.

Confusi e felici

Mostanában nagyon jó olasz filmek kerülnek bemutatásra, írtam már nem egyről. A mostani választottam egy 2014-ben megjelent alkotás, a Confusi e felici. A címet úgy fordítanám le magyarra, hogy Zavaros boldogság, mert talán ez a kettősség jellemzi leginkább az egész filmet. A vidámság, boldogság, a reménykeltő pozitív gondolkodás, amibe belerondít egy rossz hír, egy kilátástalannak tűnő gondolat, egy megoldhatatlannak látszó probléma, egy kis depresszió…

Történetünk Rómában játszódik, de ennek most nincs jelentősége, mert a főszerepet nem a külsőségek alkotják, hanem a belső értékek, a mélyen, tudat alatt lakozó gondolatok, melyek néhány ember fejében játszódnak le, akikben az a közös, hogy egy pszichiáterhez járnak.

A páciensek különböző problémái, frusztrációi eleinte mozaikszerűen vagy még jobb szó rá, hogy képregényszerűen bontakoznak ki a néző előtt, melyek ugyan nagyon eltérőek, látszólag sehol sem fedik egymást, a mélyben mégis hasonlóak. Látványosan csak annyi a közös bennük, hogy mástól várják a megoldást. A pszichoanalitikustól, azaz Marcellotól. Ő viszont nem tudja őket megmenteni, mert mire képet kapunk a betegek problémáiról, a doki is megbetegszik. Mély depresszióba esik, és hiába fordulnak felé segítségért, nem képes összpontosítani rájuk, ahhoz előbb a saját gondját kellene megoldania.

Ekkor jönnek rá arra, hogy talán közösen, a szeretet és ragaszkodás erejével feloldozást kaphatnának és hogy kicsit kívülről, távolról szemléljék önmagukat, az „én” fontossága háttérbe kerüljön és az „ő” megértése pedig erősebbé váljon.

Spoiler

Marcello (Claudio Bisio), a pszichoanalitikus egyik nap észreveszi, hogy romlik a látása. A szemész megerősíti ezt a tényt, mégpedig egy olyan diagnózissal, mely mély depresszióba sodorja Marcellot, ugyanis valószínűsíthető, hogy hamarosan meg fog vakulni. Nem igazán sikerül megbirkóznia ezzel a hírrel. Először is lemondja a pácienseit, akik kezdetben önző érdekekből a lakásán is felkeresik orvosukat, majd pedig segítő szándékkal különböző programokat találnak ki, ahol ugyan a közelében maradhatnak, remélve, hogy a kezelés ily módon tovább folytatódik, de a saját bajukon túl egyre inkább kezdik a terapeutájukat a barátjuknak tekinteni és igyekeznek közösen megmenteni.

Mindnyájan zavartak, frusztráltak, keresik a belső békéjüket és kezdik a saját problémájukon felülkerekedve az új barátjuk lelki egyensúlyát helyreállítani, kinyitni a szemét a világra, mely sokszínű és érdekes, de talán sikerül felerősíteniük a bennünk lakozó belső látást, ami helyettesítheti a konkrét látványt.

Elsőként Silvia (Anna Foglietta), a doktor úr titkárnője siet a segítségére, aki nem csak a hivatása és a művészetek szerelmese, de Marcello, mint férfi is felkeltette az érdeklődését. Segít neki meglátni a körülöttük lévő színeket, felfedezni a szépséget.

A banda többi tagja ki-ki a maga módján igyekszik felvidítani a doktor urat.

Például Nazareno (Marco Giallini), a drogdíler, aki kétes alakok között mozog és igyekszik legyőzni a démonjait, megszabadulni a függőségeitől, hogy megtalálja magában a férj- és apaszerepet, és akinek sikerül meggyőznie Marcellot, hogy a kaland nem mindig rossz, bár az is okozhat függőséget.

Pasquale (Massimiliano Bruno) a másik véglet. Ő egy nagy gyerek, aki az anyukájával él, és kindertojás figurákat gyűjt. Buszsofőrként dolgozik, képtelen kapcsolatot teremteni a másik nemmel, esetlensége miatt az első randi után ritkán kap második esélyt. Érzi, hogy ebből ki kéne lépnie, bátrabbnak kéne lennie, de félelme túl valóságos a számára, minthogy ezt megmerje tenni.

Az ő ellentéte Vitaliana (Paola Minaccioni), akinek túlfűtött szexuális életének kordában tartása okozza a legnagyobb nehézséget. Sok kellemetlen szituációt él át viselkedése miatt, mely többnyire a másik nem számára sem kellemes.

Michelangelo (Rocco Papaleo) számára pedig az a nehéz, hogy néha befogja a száját. A túlvezérelt sport kommentátor magánélete negatív fordulatot vesz, mikor felesége elhagyja egy német férfi miatt. Innentől kezdve Michelangelo képtelen legyőzni gyűlöletét minden iránt, ami német, legyen az autó, ember vagy focicsapat.

Végül itt van még Betta (Caterina Guzzanti) és Enrico (Pietro Sermonti), egy negyvenes pár, kik nem csak szexuális válságban szenvednek, hanem kommunikációs, együttműködési, egymásra figyelési válságban is. Mind fizikai, mind lelki síkon képtelenek a közös nevezőre. Enricot elkapta a virtuális valóság, a tétnélküli kommunikáció és kapcsolattartás valamint a számítógépes játékok világa, mint menekülési útvonal. Betta tehetetlenül küzd, hogy felhívja magára a figyelmet, de úgy nagyon nehéz, hogy férje sem tudja, mi elől is menekül valójában.

Mikor Marcello megbetegszik, sikerül kitérniük a saját maguk által felállított csapdákból, az önsajnálatból és együttesen egy magasabb rendű célt kitűzni maguk elé: egy másik ember megmentését, ami a saját gyógyulásukban is segítségükre lehet.

Pasqual, mint buszsofőr letér a megszokott útvonalról, és elhatározza, hogy elviszi Marcellot Németországba, ahol talán képesek sikeresen megműteni a szemét. Ehhez a tervhez csatlakozik természetesen az összes többi beteg is és Silvia, ki már végérvényesen beleszeretett volt főnökébe, aki érzéseit, ha kételyek között is, de viszonozza.

És ekkor jövünk rá, hogy az élet képes olyan nehézségeket állítani elénk, melyeket nem vagyunk képesek egyedül megoldani! Amikor másokra van szükség ahhoz, hogy kitisztuljon a látásunk, hogy a szerelem, a szeretet és az emberi kapcsolatok meg tudják változtatni a hangulatunkat, képesek kihúzni a sárból, ha engedjük, és befogadjuk azokat a dolgokat, melyek akár csak egy pillanatra is, de örömet okozhatnak.

A film felhívja a figyelmet arra, hogy az idő - melyből kinek több, kinek kevesebb jut - ne haszontalan dolgokkal, önsajnálattal, virtuális valósággal teljen, hanem olyan eseményekkel, melyek igazán fontosak számunkra, amelyek boldoggá tesznek minket! Éljünk meg minél több ilyen pillanatot, hogy amikor eljön az idő, hogy becsukjuk a szemünket, ne az elvesztegetett pillanatok jussanak eszünkbe, hanem azok a történetek, melyeket emberi kapcsolatokkal, hasznos megnyilvánulásokkal töltöttünk.

A problémák azért vannak, hogy megoldjuk őket, vagy legalábbis tegyünk erre kísérletet, és nem azért, hogy belesüppedjünk, és még inkább szenvedjünk a kilátástalannak tűnő helyzeten, saját sebünket nyalogatva. Inkább őszinte megnyilvánulásokkal közvetítsük az üzenetet, ami lehet baráti vagy szerelmes, de a másik iránti figyelem mindenképp megmentő.

A filmet rendezte és a forgatókönyvet írta Pasqual, vagyis Massimiliano Bruno.

Made in Hungária

A 8. évfolyam mérföldkő egy gyermek életében. Ilyenkor nagyon sok változáson megy keresztül mind külsőleg, mind belsőleg. Nem tudja, hogy kicsoda és mi a keresnivalója ebben a világban, ahová szeretne tartozni, de fogalma sincs, miként tegye. Napról napra változik, keresi önmagát, lázad és nem ért egyet senkivel, a kamaszodás teljesen kimeríti, nem képes koncentrálni vagy kellőképpen teljesíteni és ettől rosszul érzi magát, befelé fordul, a külsőségekre helyezi a hangsúlyt, vagy vállat rándít és úgy tesz, mint akit egyáltalán nem érdekel semmi, csak a haverok.

Mindeközben a környezete is változik, a helye is a világban és a megszokott egyszerre idegenné válik. Lezárul egy korszak, elérkezik a ballagás ideje, hogy felvételizni kell más iskolákba, de még a Waldorf-gimnáziumba is, ahol adott volna a továbbjutás, de egy olyan megmérettetésre is sor kerül, amit drámának nevezünk.

A helyzet korántsem olyan drámai, mint neve jelzi. A gyerekek azért hozzá vannak szokva a szerepléshez, hisz minden évben elő kell rukkolniuk valamivel, de ekkor egy nagyobb lélegzetvételű, komolyabb eseményre kerül sor. Egy színdarabra, amire rengeteget készülnek, több hónapon keresztül, kezdetben csak a szabadidőben, az utolsó hónapban viszont már napi szinten, akár az órák helyett is. Ebben az esetben kb. 300 órát vett igénybe mind a szereptanulás, a koreográfia elsajátítása vagy a jelmezek megalkotása.

A 8. osztály idén a Made in Hungária című zenés darabot adta elő. Ez az osztály hozzá van szokva a nehézségekhez, a váratlan helyzetekhez. Többször adódott már olyan dolog az iskolai életükben, amitől a Waldorf-pedagógia inkább óvja és kíméli a gyereket, nekik viszont keresztül kellett menniük rajta, de talán ennek is köszönhető, hogy hihetetlen problémamegoldó képességgel rendelkeznek. Igyekeztek is mindent önállóan megoldani, de legalábbis vétójogukkal élni, ha pedig nem sikerült, biztosak lehettek benne, hogy ott van mellettük Manyi néni, az osztálytanító, hogy kihúzza őket a csávából vagy egy új utat mutasson, természetesen a szülők segítségével, ha erre adódott igény.

A nehézségek a külső szervezésben is megjelentek, mint a színhely megválasztása, a technikai előkészületek, a zenekar véglegesítése – mivel az élőzene evidens volt – vagy a jelmezek megválasztása, kivitelezése. Mondanom sem kell, hogy utóbbi nem a fiúk életében okozott többször fennakadást, de végül a lányoknak is sikerült közös nevezőre jutniuk. A piros pöttyös szoknyát, a hozzá tartozó tüllel ők varrták meg, akárcsak a fiúk a nyakkendőjüket.

És akkor még itt van, hogy az összes akaratot és utasítást be kell(ene) tartatni egy 14 éves kamasszal, aki már a nézésében is többet pimasz, mint nem, aki percenként képes megsértődni egy-egy apróságon, visszabeszélni, ha úgy érzi, neki van igaza és fölöttébb felháborodni, ha nem tetszik neki valami, akár jogosan, akár nem.

És hogy mi lett a végeredmény? A pódiumra egy olyan összeszokott, egymásra figyelő és egymást segítő társaság érkezett, akik nem elég, hogy nagy nyilvánosság előtt fesztelenül mozognak a színpadon, de még élvezik is! A lányoknak fülig ért a szájuk, ha énekeltek, ha táncoltak, a fiúk lazák voltak, ahogy egy rockzenészhez illik és szemtelenek, ahogy a természetükből adódik. A táncok koreográfiája illett az egyéniségükhöz és a darabhoz, néha kihívó volt és erotikus, néha játékos és visszafogott. Pont olyan volt a paletta, amilyen egy ilyen korú gyerekben nap, mint nap lejátszódik: színes és izgalmas, fájdalmas és szívet melengető, vicces és groteszk.

A főbb szerepek telitalálatok voltak. A néző észre sem vette, hogy Miki csak a próbák felétől volt képes részt venni a csapatmunkában, mivel sokáig mankóval járt. Az sem látszott, hogy az egyik fiúnak éppen gyomorrontása volt, az egyik lánynak görcsölt a hasa, egy másik fiú pedig tegnap balesetet szenvedett, nehezére esett a beszéd is.

A „mellékszereplőket” sem nevezném mellékesnek, hiszen a legtöbb humor tőlük származott! A ritkán látott társbérlő színpadra lépése önmagában nevetést generált, akárcsak Bigali elvtárs parádés alakítása. Némileg kevesebb volt az osztálylétszám, mint a szereplőgárda, ezért néhányan akár három szerepben is „tetszelegtek”, kiválóan oldva meg ezt a nehéz feladatot is.

A Made in Hungária filmbeli változatától a színdarab több helyen eltért, ami szerintem előnyére vált, hiszen itt fiatalabbak adták elő, az ő jellemükre formálva. A forgatókönyvből számos dolog ki lett húzva, meg lett „szelídítve” illetve át lett koreografálva, csak azért, hogy waldorf-kompatibilis legyen, ne sértse a közízlést, mindezt anélkül, hogy azért az alapvető konfliktus se sérüljön és építkezni tudjon a végkifejletig.

Bár a gyerekek nem értették mindig, hogy mit, miért csinálnak és miért úgy reagálnak, hisz ez a nemzedék nem érezheti át azt a korszakot, amikor nem volt szabad eltérni a megszokottól, hogy mindenért engedélyt kellett kérni, és többnyire elutasításban részesültek, mégis sikerült beleérezniük és kifejezniük a főbb mondanivalót. A lázadás – a kamaszos lázadás – azért érződött a játékukon, nem voltak kínos szünetek, megakadások, a színhely-változtatások is elég gyorsan peregtek, nem volt szükség túl sok díszletre, a gyerekek uralták a színpadot, vonzották a tekintetet. Amatőrök voltak, de profi amatőrök, akik élvezik, amit csinálnak és elvarázsolják a nézőt, aki azon veszi észre magát, hogy csak tapsol és éljenez, és nem hiszi el, hogy elrepült másfél óra!

Két előadás is lezajlott, egymás után, amitől kicsit féltem, hogy a másodiknál már túl fáradtak lesznek, ehelyett parányit még jobban sikerült, mint az első és ugyanolyan lelkesedéssel vitték végig, sőt még néhány cenzúrázott gondolat is bekerült a jelenetekbe, csak hogy igazi legyen a show-törés!

Meglepetésünkre a szülőket is felcipelték a színpadra, hogy együtt „csavarjuk fel a szőnyeget”, és persze a megérdemelt tortát is elfogyasztották, ki így, ki úgy J.

Incompresa

Aki egy kicsit is ismer, tudhatja, hogy a kedvenceim között első helyen szerepel Olaszország és a macskák. Ha pedig olasz macskákról van szó, akkor örömöm a köbön.

A Lány macskával című olasz filmnél egyértelmű volt, hogy már az első vetítésnél ott a helyem, ráadásul eredeti nyelven hallgathattam, ami még többet adott.

Nem egy közönségfilm, bár én kötelezővé tenném minden szülőnek, főleg a válni készülő szülőknek. Hátborzongató és nagyon valóságos képet rajzol arról a világról, mikor két ember önnön sértettsége miatt megfeledkezik a gyerekéről, arról, hogy felelősséggel tartozik iránta és annyira magával van elfoglalva, hogy nem törődik utódja lelkivilágával.

Tőlem nagyon távol áll ez a világ, hisz próbálok a gyerekemnek egy olyan szeretetteljes és biztonságos otthont teremteni, ahonnan könnyen és bizalommal elindulhat majd az ismeretlen felé. Viszont nem vagyok biztos benne, hogy ez az élet, amit a vetítővászonról láttam, annyira elrugaszkodott lenne sok család hétköznapjaitól. Sajnos. Pedig még csak hasonlónak sem lenne szabad megtörténnie egy gyerek életében, ami miatt ennyire semminek és senkinek érezze magát.

Ariaról sokáig nem tudtam eldönteni, hogy hány éves, mert többször olyan közegben mozgott, ami nem volt a korosztálya, sokszor úgy beszélt és viselkedett, ami nem illett hozzá és reménykedtem is, hogy idősebb, mint amennyinek kinéz, mert szétfacsarodott a szívem, ahogy láttam, mint megy tönkre.

A szülők hatalmi harca csak egy kis szelet volt Aria életében. Ezt még tetézte az is, hogy a szülők alapvetően művészemberek voltak, vagyis a „normálistól” elrugaszkodottak, ami egyébként nem törvényszerű, hogy megnehezítse egy család életét, sőt! Az anyuka kiváló zongorista, az apuka közkedvelt színész volt. Előbbi természetesnek vette tehetségét, utóbbi küzdött, hogy igaz legyen.

Az anyuka bohémsága, végletekig csapkodó hangulatingadozásai, a senkire és semmire sem tekintettel lévő viselkedésmódja, a csekély felelősségérzete, a boldogság utáni vágyakozása, az önző életmódja nem nyújtott biztonságot a gyerekei számára, nem mutatott kiutat a problémák kezelésére.

Aria, aki nem csak a legkisebb volt a családban, de akit szintén meglegyintett a művészet szele, ezáltal fokozottabban érzékeny volt a körülötte lévő hatásokra, nagyon nehezen viselte és dolgozta fel szülei szertelenségét. Sokszor borzasztó nehezen tudta elfogadni és megérteni, hogy egyáltalán mi is történik körülötte, miért történik ez körülötte és miért ő ezért a felelős! Kiutat, magyarázatot vagy segítséget pedig nem igazán várhatott.

Apja sztárallűrjei, bizonyítási kényszere, mely kisebbrendűségéből adódott, párosult egy olyan fokú babonasággal, melyet épeszű ember csak kiröhög, na de nem ebben a családban! Az apa ellentmondást nem tűrő hangon utasítgatta családját, meg sem hallva, hogy a másik, mit akar, majd sértődötten vonult el a meg nem értett művészek álarca mögé. Szeretete főleg külsőségekben mutatkozott meg és annyira átlátszó volt, mintha csak egy szerepre gyakorolna.

És ha ezek után még volt kedve ennek a kislánynak ebben a családban létezni, akkor ott voltak a nővérei, akik közül a nagyobbik mindent elkövetett, hogy megkeserítse életét.

Márpedig volt kedve ehhez a családhoz tartozni, bármily meglepő, de talán természetes is, hiszen ez volt számára az etalon és mint egy rendes gyerek szerette a szüleit. Még akkor is, ha őt nem szerették viszont. Igyekezett megfelelni nekik, próbálta megérteni őket, miközben szeme tele volt rettegéssel és könnyel, hogy mikor üt, és mikor ölel az anyai kéz.

Hamarosan azonban Ariának észre kellett vennie, hogy miután a szülők elfelezték a két nővérét, számára nem maradt hely. Hol itt, hol ott próbálta megkóstolni a biztonság ízét, de hamarosan tudatosult benne a szomorú valóság: nem kell senkinek.

Szerencsére volt egy macskája, Dac. Egy koromfekete cica, akit az utcán szedett össze. Rokonlelkek voltak. Igyekezett minden szeretetét neki átadni, mert ő hajlandó volt elfogadni. Igyekezett minden ölelést, simogatást tőle visszakapni, melyeket ő adott neki. A koravén kislány sorra nyeri az irodalmi pályázatokon a díjakat, mert - ahogy ő mondja - csak az igazat írja. Képzeletében a szülei ott ülnek az első sorban a díjátadó ünnepségen, de aztán újra és újra fel kell ébrednie, hogy nincs ott senki. Egyedül van. Tudja, hogy a macska is elszaladna és soha többé nem látná, ha kiengedni a ketrecből, vagy ha nem szorítaná magához, mikor kiveszi. Nem kockáztat.

Egy 9 éves kislány, akit a szülei csak elvétve simogatnak meg, inkább minden rosszért őt okolják, hibáztatják. Egy tini, akitől a legjobb barátnője is elfordul, mert számára már túl zűrössé vált a légkör körülötte. Egy kamasz, aki olyan eszközökkel próbál magához édesgetni barátokat, melyekkel csak kudarcot vallhat. Csak egy törékeny kicsi lány, aki olyan társaságban találja magát, ahol drogoznak és cigarettáznak, üvöltöznek és tányérokat vágnak a falhoz. Mégis próbál beilleszkedni, megfelelni, ő is olyanná válni, ami számára már természetes, minket nézőket pedig ledöbbent. Nem akar kilógni a sorból, a fogszabályzót minden este beteszi, bárhol is érje az éj, de nem érzi jól magát ebben a világban, ahol csak kiabálnak, őrjöngnek, káromkodnak. Ez nem egy kislány világa, de ez az Ő világa.

Néha becsúszott a filmbe néhány pozitív jelenet, amitől Aria végre boldognak tűnt és nevetett. A baj ebben csak az volt, hogy ilyenkor is csak a szülők voltak boldogok és vetítették rá a kislányra, pedig eszük ágában sem volt örömet okozni legkisebb porontyuknak. Ezért is történt, hogy a következő pillanatban már el is lökték maguktól, kegyetlenül.

Aria pedig küzd, igyekszik felhívni magára a figyelmet, „jó kislány” lenni, de aztán megint csak Dac marad egyedül mellette és érzi, hogy ennek az életnek nincs értelme, hogy neki nincs jövője, őt senki sem érti meg és nincs, aki szeresse.

A képzelete sokkal színesebb és biztonságosabb, örömtelibb és boldogabb, ezért inkább odamenekül. Örökre.

12 évesen

Egyre sűrűbben jut eszembe, hogy vajon mi lesz a lányomból, ha felnő? Persze nem kérdezgetem tőle nap mint nap, mint azt velem tették gyerekkoromban, amitől borsódzott a szőr a hátamon. Úgy sem lehet erre parancsszóra felkészülni, ha nincs meg az a belső késztetés, mint néhány gyerekben, akik már óvodáskorukban tudják, hogy mik lesznek. Majd eljön az ideje, amikor rájön, hogy mivel szeretne foglalkozni, vagy arra, hogy mivel nem.

Pillanatnyilag nekem is könnyebb megállapítanom, hogy mihez nem fűlik a foga, mint, hogy miben teljesít kiemelkedően, bár abból is adódik szép számmal. Igyekszem ilyenkor nem elfogultan megítélni, mert az csak természetes, hogy számomra ő a világ közepe, aki bármibe is kezd, mindent a legjobban teljesít, de képes vagyok kritikusan is szemlélni, csak hogy ne bízza el magát.

Látom a hibáit is, igyekszem felhívni rá a figyelmét, mert most még könnyebben tud rajta változtatni, és meglepő, hogy tudatosan igyekszik is.

Megpróbálom felsorolni, hogy melyek a gyenge és erős oldalai.

Kitűnő logikával rendelkezik, sokszor engem is meglep, hogy nekem miért nem jutott ez eszembe! Ezért sem értem, miért nem képes könnyedén megoldani a számtanfeladatokat.

Tudom, hogy tiszta hangja és fantasztikus hallása van – talán tőlem örökölte, bár lehet, hogy az övé jobb, mint az enyém -, hallás után bármit lefurulyázik, már két kézzel zongorázik, mégis beéri azzal, amit már elért, és nem akarja megismerni az újat. Persze tudom, hogy a rendszeres gyakorlás elvonja az időt a játéktól, de azt is látom, hogy napi tíz-húsz percnyi ülés is elegendő lenne számára, hogy kiválóan teljesítsen. Pillanatnyilag a kedvemért zongorázik, amitől rosszul vagyok, mert én nem várom el tőle, hogy a kedvemért szeressen valamit. Ha ő nem leli benne örömét, akkor inkább ne vergődjön vele. Csak az a baj, hogy mikor sikerül megtanulnia egy darabot, akkor nagyon boldog, érzi, hogy megérte a fáradtságot, de minden egyes alkalommal újra kezdődik ez a harc.

Látom, hogy milyen mozgékony, egy pillanatra sem áll meg, fáradtságról sosem panaszkodik, mégsem hajlandó kitartóan futni, pedig képes lenne rá, de mint minden, a futás is agyban dől el. Ő már eleve úgy kezd neki, hogy nincs kedve, nem is tudja lefutni a megadott távot, ebből lehet sejteni, hogy tényleg nem fog sikerülni.

Tapasztalom, hogy könnyedén jegyez meg dolgokat, pillanatok alatt megtanul verseket, és hónapok múlva is emlékszik rá, de a szorzótáblát még mindig összekeveri.

Nagyon jó a nyelvérzéke, kiválóan ejti ki az angol vagy a spanyol szavakat, de nem hajlandó bemagolni őket, mert még nem látja, hogy ha ennek az ismeretnek a birtokába kerül, akkor már csak egy lépés, hogy idegenekkel szót értsen.

Gyönyörűen rajzol, a kézügyessége egyre rendezettebb, nem okoz neki problémát, ha kötni, varrni, vagy bármivel kreatívkodni kell, viszont egyre ritkábban veszi a fáradtságot, hogy kitaláljon dolgokat, inkább másol, kopíroz, utánoz. Persze ettől is ügyesedik, nem vész kárba ez az idő.

Fantasztikus kapcsolatteremtő készséggel rendelkezik, bár ellenszenvét sem takargatja. Őszintén próbál viselkedni, ám ez baráti társaságában egyre nehezebb, főleg ha alakoskodnak körülötte, ha rosszindulatúan viselkednek a háta mögött. Próbál megfelelni az elvárásoknak, vállalva azt is, hogy feladja önmagát, csak sajnos ettől rosszul érzi magát és még nem érti, hogy az egyénisége fontosabb, mint mások véleménye.

Hihetetlen empátiával viseltetik mások iránt, legyen az ember, vagy állat. Számtalanszor volt, hogy a sérült plüsst kellett megvenni, mert azt senki sem fogja, ahogy az is, hogy lehet, hogy ő is megütötte magát, de a másiknak talán jobban fáj és a kismadarat, aki kiesett a fészekből csak ő mentheti meg.

Nagyon egyéni a humora, és egyre többször sikerül megtalálni a közlési formát is. Nálunk sosem telik el úgy nap, hogy ne kacagtunk volna.

Tulajdonképpen mindennel meg vagyok elégedve, de mindenből hiányzik egy kis plusz. Hiányzik az, hogy lássam a célkitűzést, bár rövidtávú dolgok adódnak, de az első kudarc után, sutba is vágja őket. Nem elég kitartó és még nem is nagyon tudja, hogy mi számára a fontos.

Most ilyen. Benne van a tehetség, de hiányzik a kitartás. Az biztos, hogy mindennél jobban szeretem és azt hiszem ő is kedvel engem. Kíváncsi leszek hogy egy-két év múlva mit írok majd az üres lapra.

Mint a mesében...

Taminak igyekszünk egy olyan gyerekkort biztosítani, ahol nem kényszerítjük számunkra fontos dolgok megtételére, nem írattuk be olyan iskolába, ahol versenylónak érezheti magát és mi sem várunk el tőle annál többet, mint amire képes. Nincs értelme hajszolni, mások elvárásnak megfelelni, csak azért, hogy elvegyék a gyerekkorát és egy megkeseredett, szorongó felnőtt váljék belőle.

Ezért is van az, hogy mindenbe belefog, abbahagy, kipróbál, keresi a közlési formáját, amiben igazán megmutathatja tehetségét. Én minden ilyen megnyilvánulása előtt fejet hajtok, támogatom, a végtelenségig büszke vagyok és bár nem mindig sikerül, de igyekszem nem lökdösni arra, amerre nem szívesen menne.

Most ismét kipróbált valami olyasmit, ami illik hozzá, amiben meg tudja mutatni magát, amit magáévá tud tenni, amihez tehetsége van. Ez a talentum abból adódik, hogy nagyon választékosan beszél, igénye van a szép szavakra, önmagát is kijavítja, ha rosszul használja az ikes igét, netán szóismétlésbe keveredik.

Nemrégiben jelentkezett egy meseíró pályázatra. Aznap, amikor kihirdették, már le is ült az asztalhoz és megírta. Kicsit gyorsnak találtam a dolgot, de nem akartam beleszólni. Egy adott mesét kellett folytatni, Tami teli volt ötlettel és lelkesedéssel. Másnap biztattam, hogy írja tovább, de az előző nap kapott eredménnyel megelégedett. Ráhagytam. Nekem csak annyi dolgom volt, hogy felhívjam a figyelmét néhány helyesírási hibára. Mire beadta a mesét, már egy gyönyörűen megszerkesztett, illusztrált „mesekönyv” lett belőle.

A minap volt az eredményhirdetés. Aznap elég sok dolgom volt, beleértve azt is, hogy elmenjünk játszani és jól érezzük magunkat egymás társaságában, és ez annyira jól sikerült, hogy a délutáni program teljesen kiment a fejemből. Nincs mit szépíteni a dolgon, egyszerűen elfelejtettem elvinni az eredményhirdetésre!

Majdnem sírva fakadtam, hogy ilyenből kihagytam a gyerekemet, főleg mikor megtudtam, hogy második helyezést ért el.

Persze a díjat később is átveheti, de a ceremóniát nem fogják megismételni a kedvemért. Szóval mielőtt bármit is elvárnék az én kicsi, tehetséges lányomtól, jobb ha előbb magamban tisztázok le néhány fontos dolgot.

Kamaszodunk?

Akinek van gyereke tudja, hogy minden nap éri a szülőt valami váratlan – általában csak a felnőtt számára váratlan – a gyermekkel kapcsolatban. Ez lehet kisebb vagy nagyobb dolog, szóra sem érdemes, könnyen felejthető vagy mély nyomot hagyó esemény. Lehet egy sérülés, egy mondat, egy megjegyzés vagy egy mozdulat, egy fintor. Az biztos, hogy nem telik el úgy nap, hogy valami ne történjen, hogy egy pillanatra ne álljunk meg és nézzünk meredten, vagy mosolyodjunk el, netán – szigorúan magunkban – ne essünk kétségbe.

Most egy konkrét dologról szeretnék írni, ami nemrégiben történt és nagyon meglepett. Egyszerre töltött el örömmel és aggodalommal, és azzal a felismeréssel, hogy még inkább oda kell figyelnem a lányom fejlődő érzelmeire, lelki felismeréseire, és persze testi változásaira is.

Lehet, hogy ez nem is olyan szokatlan más szülőknek, de az a tény, hogy én még nem hallottam, sőt nem is olvastam hasonló esetről, feljogosít arra, hogy megosszam másokkal is, hátha segíthet hasonló problémákkal küszködő szülőknek, de az én megnyugtatásomra is szolgál.

Azt fontos még megjegyeznem, hogy a lányom – csak vagy már, nézőpont kérdése – tíz éves, számomra ettől is olyan fontos ez a történet.

Egy pénteki napon elmentünk vásárolni az egyik áruházba. Mikor kiléptünk a kasszától Tami észrevette azt a gyermekcsalogató automata-csapatatot, ami pénz bedobása után kiad egy buborékban valami színes, műanyag tárgyat, amiből általában már van otthon vagy négy, de olyan kicsi, hogy nem találja, vagy hasznavehetetlen, eltörik stb.

Tami kérdezte, hogy adok-e pénzt, hogy vegyen egyet. Azonnal a pénztárcámban kezdtem kotorászni egy kétszázas után, majd nyújtottam felé. Ekkor a lányom szemében megláttam valamiféle bizonytalanságot, de felülkerekedett az érzésein, elvette az érmét és elszaladt, én is tovább pakoltam, nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget.

Mikor visszajött, kezében egy gumilabdával, a korábban cserfes lányom elhallgatott, nem nézett a szemembe, szomorúan tekintett maga elé.

Beszálltunk az autóba és kérdeztem, hogy mitől változott meg. A foga között motyogott valamit, majd elkezdett szipogni. Mire hazaértünk már a könnyei is potyogtak. Leültünk és próbáltam közel férkőzni a lelkéhez, hogy megértsem. Szerencsére nem zárkózott be, hanem nyíltan elmondta, hogy mit érez, milyen gondolatai támadtak, mi aggasztja.

„Mikor beleraktam a pénzt a gépbe, rájöttem, hogy nekem van ilyen labdám, nem is egy… hogy nincs szükségem rá… hogy én mindig csak kapok, de nem viszonzom… Nézem magam, de nem látom. Tudom, hogy van karom, lábam, fejem, de nem érzem, hogy van karom, lábam és fejem... Azt érzem, hogy hasznavehetetlen vagyok, nincs semmi hasznom, nem érdemlem meg az ajándékokat...” – jött ki belőle egy szuszra.

Hirtelen nekem sem volt könnyű feldolgozni ezt az információ-halmazt. Most próbáljak meg okos lenni!

Először is átöleltem és megnyugtattam, hogy nincs semmi baj, előfordulnak ilyen gondolatok az okos, értelmes lányokkal, majd miután némileg egyenletessé vált a légzése, kifejtettem, hogy én mit gondolok az egészről. Szerintem a kamaszodás, a felnőtté válás első jele az, hogy ő is fontos szerepet töltsön be a családban, kezdje elé érezni a súlyát a jelenlétének. Hogy nem csak úgy van, mint egy gyerek, aki elfogadja, amit kap, megcsinálja, amit kérnek tőle, hanem ő az a gyerek, aki ebbe a családba született, fontos szerepe van, feladata, de azt még csak sejtjük, hogy mi. Az biztos, hogy dolga van itt köztünk éppúgy, mint az életben és úgy látszik most kezdi érezni ennek súlyát, felelősségét.

Ezektől a szavaktól, vagy csak az én egyenletes, nyugodt hangomtól némileg megnyugodott, úgyhogy tudtam kicsit viccelődni is, amit tulajdonképpen felkészítésnek szántam a jövőre nézve. Arról beszéltem, hogy a teste is követi ezeket az érzéseket, megnyúlnak a végtagjai, azért nem érzékeli ugyanúgy a karját, lábát, mert pillanatnyilag kiesik a látóteréből. Nem azért ejt le dolgokat, vagy botlik meg, netán lép a lábamra, mert ügyetlen, hanem mert változik a teste.

Nagyon örülök, hogy megosztotta velem ezeket a gondolatokat, félelmeket, hogy úgy érezte érdemes vagyok rá, hogy meghallgassam és remélte, hogy segíthetek.

Szavaim megnyugtatták ugyan, de ragaszkodott hozzá, hogy legalább elmosogasson, hogy hasznosnak érezze magát, ami ellen én sem tiltakoztam.