Incompresa

Aki egy kicsit is ismer, tudhatja, hogy a kedvenceim között első helyen szerepel Olaszország és a macskák. Ha pedig olasz macskákról van szó, akkor örömöm a köbön.

A Lány macskával című olasz filmnél egyértelmű volt, hogy már az első vetítésnél ott a helyem, ráadásul eredeti nyelven hallgathattam, ami még többet adott.

Nem egy közönségfilm, bár én kötelezővé tenném minden szülőnek, főleg a válni készülő szülőknek. Hátborzongató és nagyon valóságos képet rajzol arról a világról, mikor két ember önnön sértettsége miatt megfeledkezik a gyerekéről, arról, hogy felelősséggel tartozik iránta és annyira magával van elfoglalva, hogy nem törődik utódja lelkivilágával.

Tőlem nagyon távol áll ez a világ, hisz próbálok a gyerekemnek egy olyan szeretetteljes és biztonságos otthont teremteni, ahonnan könnyen és bizalommal elindulhat majd az ismeretlen felé. Viszont nem vagyok biztos benne, hogy ez az élet, amit a vetítővászonról láttam, annyira elrugaszkodott lenne sok család hétköznapjaitól. Sajnos. Pedig még csak hasonlónak sem lenne szabad megtörténnie egy gyerek életében, ami miatt ennyire semminek és senkinek érezze magát.

Ariaról sokáig nem tudtam eldönteni, hogy hány éves, mert többször olyan közegben mozgott, ami nem volt a korosztálya, sokszor úgy beszélt és viselkedett, ami nem illett hozzá és reménykedtem is, hogy idősebb, mint amennyinek kinéz, mert szétfacsarodott a szívem, ahogy láttam, mint megy tönkre.

A szülők hatalmi harca csak egy kis szelet volt Aria életében. Ezt még tetézte az is, hogy a szülők alapvetően művészemberek voltak, vagyis a „normálistól” elrugaszkodottak, ami egyébként nem törvényszerű, hogy megnehezítse egy család életét, sőt! Az anyuka kiváló zongorista, az apuka közkedvelt színész volt. Előbbi természetesnek vette tehetségét, utóbbi küzdött, hogy igaz legyen.

Az anyuka bohémsága, végletekig csapkodó hangulatingadozásai, a senkire és semmire sem tekintettel lévő viselkedésmódja, a csekély felelősségérzete, a boldogság utáni vágyakozása, az önző életmódja nem nyújtott biztonságot a gyerekei számára, nem mutatott kiutat a problémák kezelésére.

Aria, aki nem csak a legkisebb volt a családban, de akit szintén meglegyintett a művészet szele, ezáltal fokozottabban érzékeny volt a körülötte lévő hatásokra, nagyon nehezen viselte és dolgozta fel szülei szertelenségét. Sokszor borzasztó nehezen tudta elfogadni és megérteni, hogy egyáltalán mi is történik körülötte, miért történik ez körülötte és miért ő ezért a felelős! Kiutat, magyarázatot vagy segítséget pedig nem igazán várhatott.

Apja sztárallűrjei, bizonyítási kényszere, mely kisebbrendűségéből adódott, párosult egy olyan fokú babonasággal, melyet épeszű ember csak kiröhög, na de nem ebben a családban! Az apa ellentmondást nem tűrő hangon utasítgatta családját, meg sem hallva, hogy a másik, mit akar, majd sértődötten vonult el a meg nem értett művészek álarca mögé. Szeretete főleg külsőségekben mutatkozott meg és annyira átlátszó volt, mintha csak egy szerepre gyakorolna.

És ha ezek után még volt kedve ennek a kislánynak ebben a családban létezni, akkor ott voltak a nővérei, akik közül a nagyobbik mindent elkövetett, hogy megkeserítse életét.

Márpedig volt kedve ehhez a családhoz tartozni, bármily meglepő, de talán természetes is, hiszen ez volt számára az etalon és mint egy rendes gyerek szerette a szüleit. Még akkor is, ha őt nem szerették viszont. Igyekezett megfelelni nekik, próbálta megérteni őket, miközben szeme tele volt rettegéssel és könnyel, hogy mikor üt, és mikor ölel az anyai kéz.

Hamarosan azonban Ariának észre kellett vennie, hogy miután a szülők elfelezték a két nővérét, számára nem maradt hely. Hol itt, hol ott próbálta megkóstolni a biztonság ízét, de hamarosan tudatosult benne a szomorú valóság: nem kell senkinek.

Szerencsére volt egy macskája, Dac. Egy koromfekete cica, akit az utcán szedett össze. Rokonlelkek voltak. Igyekezett minden szeretetét neki átadni, mert ő hajlandó volt elfogadni. Igyekezett minden ölelést, simogatást tőle visszakapni, melyeket ő adott neki. A koravén kislány sorra nyeri az irodalmi pályázatokon a díjakat, mert - ahogy ő mondja - csak az igazat írja. Képzeletében a szülei ott ülnek az első sorban a díjátadó ünnepségen, de aztán újra és újra fel kell ébrednie, hogy nincs ott senki. Egyedül van. Tudja, hogy a macska is elszaladna és soha többé nem látná, ha kiengedni a ketrecből, vagy ha nem szorítaná magához, mikor kiveszi. Nem kockáztat.

Egy 9 éves kislány, akit a szülei csak elvétve simogatnak meg, inkább minden rosszért őt okolják, hibáztatják. Egy tini, akitől a legjobb barátnője is elfordul, mert számára már túl zűrössé vált a légkör körülötte. Egy kamasz, aki olyan eszközökkel próbál magához édesgetni barátokat, melyekkel csak kudarcot vallhat. Csak egy törékeny kicsi lány, aki olyan társaságban találja magát, ahol drogoznak és cigarettáznak, üvöltöznek és tányérokat vágnak a falhoz. Mégis próbál beilleszkedni, megfelelni, ő is olyanná válni, ami számára már természetes, minket nézőket pedig ledöbbent. Nem akar kilógni a sorból, a fogszabályzót minden este beteszi, bárhol is érje az éj, de nem érzi jól magát ebben a világban, ahol csak kiabálnak, őrjöngnek, káromkodnak. Ez nem egy kislány világa, de ez az Ő világa.

Néha becsúszott a filmbe néhány pozitív jelenet, amitől Aria végre boldognak tűnt és nevetett. A baj ebben csak az volt, hogy ilyenkor is csak a szülők voltak boldogok és vetítették rá a kislányra, pedig eszük ágában sem volt örömet okozni legkisebb porontyuknak. Ezért is történt, hogy a következő pillanatban már el is lökték maguktól, kegyetlenül.

Aria pedig küzd, igyekszik felhívni magára a figyelmet, „jó kislány” lenni, de aztán megint csak Dac marad egyedül mellette és érzi, hogy ennek az életnek nincs értelme, hogy neki nincs jövője, őt senki sem érti meg és nincs, aki szeresse.

A képzelete sokkal színesebb és biztonságosabb, örömtelibb és boldogabb, ezért inkább odamenekül. Örökre.