A Tarján felett az ég, egy hagyományteremtő, irodalmi biciklitúrára invitálta az érdeklődőket. Mi azok voltunk és egy nagyon kellemes szombat délelőttöt és délutánt töltöttünk el többnyire idegen emberek között, akik végül kedves ismerős arcokká szelídültek.
Az indulás kicsit húzósra sikeredett, mert parányit tovább aludtunk a kelleténél, mindössze 20 percünk maradt arra, hogy biciklivel odaérjünk a 8 km-re lévő helyszínre, a Megálló közösségi házába. Sikerült.
Kaptunk fényvisszaverődő matricákat, melyeket azonnal a bicajra ragasztottunk, majd Krampusz, a túravezető irányításával kezdetét vette a kaland.
A városból kiérve az Újszegedi oldal töltésén találtuk magunkat, hátrahagyva a büdös civilizációt. Anti ennek örömére elkezdett a kerékpárjával ugrálni - nem tudnám utánacsinálni -, minek az lett a következménye, hogy letört az egyik pedálja. Tami viszont büszkén ült a gyönyörű, új, hófehér Tihany bicaján, mely szinte mindegyik útitársunk tetszését elnyerte, az egyik kislány közölte is a szüleivel, hogy ő is ilyet szeretne.
Krampusz mindenféle helyismereti dokumentummal készült, melyeket hajlandó is volt megosztani velünk, több megálló beiktatása segítségével. Érdekes információkat közölt főleg a Tisza szabályozásáról, annak fontosságáról és következményeiről, a körtöltés néhol szem elöl téveszthető domborulatairól, valamint az ártér és zsombékok világáról.
A Szivattyútelep sajnos zárva volt, mert az idegenvezető szabadságra ment és tudását sem adta át senkinek, így nem tudtunk bemenni, de miközben így ácsorogtunk, kívülről szemlélve az épületeket, gépeket és a hatalmas kemencét, csatlakozott hozzánk egy biciklis, aki éppen nem is tudta, hová menjen, és miért is jött arra egyáltalán. Természetesen azért, hogy velünk folytassa az útját tovább, az ismeretlenbe.
A nagyobb pihenőt a több mint 300 éves kocsányos tölgy (ami mellesleg idén az év fája) társaságában töltöttük, akit irodalmi túravezetőnk novellák felolvasásával szórakoztatott. Mi Tamival pedig megmértük a tölgy átmérőjét, mivel volt nála egy 15 centis kihúzható mérőszalag. melynek feje egy macska volt, a vége pedig maga a farok. Az eredmény ezek szerint 345 cm lett, de némi tévedés lehet a dologban, 1-2 milliméter talán.
A végállomás Kukutyinban volt. Én nem is tudtam, hogy ez egy létező helységnév, pedig de! Ferencszálláshoz tartozik, ugyan nincs kitáblázva, hogy ez itt pedig Kukutyin, nem kelt semmi feltűnést, nincs Kukutyin Tihamérnek sem emléktábla állítva, sem kitömve a lova, sőt nem is létezik, csak egy semmitmondó puszta, de mindenki tudja!
Korábban azt gondoltam, hogy az csak egy kitalált mondás, hogy "Megyek Kukutyinba zabot hegyezni". Hát nem! Ez a mondat akkor született, mikor a Maros kiöntött a földekre, nem törődve azzal, hogy a paraszt már elvetette az egész évi megélhetésének való gabonáját. Így a munkások csónakba pattantak, eleveztek a szántóföldre, vagyis Kukutyinba, és ami kilógott a vízből, vagyis a zab hegye, azt "learatták". Ilyen egyszerű ennek a rejtélyes mondásnak az eredetet, és így már a jelentése is módosul.
Mi itt és most nem zabot, hanem sóvirágot szedtünk, mely egy nagyon szép, lilás, illattalan növény és rendkívül jól mutatott a biciklik csomagtartóján.
Visszafelé természetesen megálltunk Deszken, hogy fagyizzunk egyet, majd pedig a szőregi templomromnál, ahol mások történeteit, hallgattuk meg, vagyis beszélgettünk kicsit.
Ezután a csapat kezdett megfogyatkozni, hisz mindenkinek másfelé volt az otthona, úgyhogy a Ligethez érve már alig maradtunk, de szerencsére annyian értünk haza, ahányan elindultunk.
Mindössze 44 kilométert tekertünk.
Az indulás kicsit húzósra sikeredett, mert parányit tovább aludtunk a kelleténél, mindössze 20 percünk maradt arra, hogy biciklivel odaérjünk a 8 km-re lévő helyszínre, a Megálló közösségi házába. Sikerült.
Kaptunk fényvisszaverődő matricákat, melyeket azonnal a bicajra ragasztottunk, majd Krampusz, a túravezető irányításával kezdetét vette a kaland.
A városból kiérve az Újszegedi oldal töltésén találtuk magunkat, hátrahagyva a büdös civilizációt. Anti ennek örömére elkezdett a kerékpárjával ugrálni - nem tudnám utánacsinálni -, minek az lett a következménye, hogy letört az egyik pedálja. Tami viszont büszkén ült a gyönyörű, új, hófehér Tihany bicaján, mely szinte mindegyik útitársunk tetszését elnyerte, az egyik kislány közölte is a szüleivel, hogy ő is ilyet szeretne.
Krampusz mindenféle helyismereti dokumentummal készült, melyeket hajlandó is volt megosztani velünk, több megálló beiktatása segítségével. Érdekes információkat közölt főleg a Tisza szabályozásáról, annak fontosságáról és következményeiről, a körtöltés néhol szem elöl téveszthető domborulatairól, valamint az ártér és zsombékok világáról.
A Szivattyútelep sajnos zárva volt, mert az idegenvezető szabadságra ment és tudását sem adta át senkinek, így nem tudtunk bemenni, de miközben így ácsorogtunk, kívülről szemlélve az épületeket, gépeket és a hatalmas kemencét, csatlakozott hozzánk egy biciklis, aki éppen nem is tudta, hová menjen, és miért is jött arra egyáltalán. Természetesen azért, hogy velünk folytassa az útját tovább, az ismeretlenbe.
A nagyobb pihenőt a több mint 300 éves kocsányos tölgy (ami mellesleg idén az év fája) társaságában töltöttük, akit irodalmi túravezetőnk novellák felolvasásával szórakoztatott. Mi Tamival pedig megmértük a tölgy átmérőjét, mivel volt nála egy 15 centis kihúzható mérőszalag. melynek feje egy macska volt, a vége pedig maga a farok. Az eredmény ezek szerint 345 cm lett, de némi tévedés lehet a dologban, 1-2 milliméter talán.
A végállomás Kukutyinban volt. Én nem is tudtam, hogy ez egy létező helységnév, pedig de! Ferencszálláshoz tartozik, ugyan nincs kitáblázva, hogy ez itt pedig Kukutyin, nem kelt semmi feltűnést, nincs Kukutyin Tihamérnek sem emléktábla állítva, sem kitömve a lova, sőt nem is létezik, csak egy semmitmondó puszta, de mindenki tudja!
Korábban azt gondoltam, hogy az csak egy kitalált mondás, hogy "Megyek Kukutyinba zabot hegyezni". Hát nem! Ez a mondat akkor született, mikor a Maros kiöntött a földekre, nem törődve azzal, hogy a paraszt már elvetette az egész évi megélhetésének való gabonáját. Így a munkások csónakba pattantak, eleveztek a szántóföldre, vagyis Kukutyinba, és ami kilógott a vízből, vagyis a zab hegye, azt "learatták". Ilyen egyszerű ennek a rejtélyes mondásnak az eredetet, és így már a jelentése is módosul.
Mi itt és most nem zabot, hanem sóvirágot szedtünk, mely egy nagyon szép, lilás, illattalan növény és rendkívül jól mutatott a biciklik csomagtartóján.
Visszafelé természetesen megálltunk Deszken, hogy fagyizzunk egyet, majd pedig a szőregi templomromnál, ahol mások történeteit, hallgattuk meg, vagyis beszélgettünk kicsit.
Ezután a csapat kezdett megfogyatkozni, hisz mindenkinek másfelé volt az otthona, úgyhogy a Ligethez érve már alig maradtunk, de szerencsére annyian értünk haza, ahányan elindultunk.
Mindössze 44 kilométert tekertünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése