Ördögi Szextett

Most két színdarabról szeretnék írni egyszerre, mert túl sok hasonlóság van közöttük, többek között az is, hogy nem igazán nyerte el a tetszésemet.

Ez a nemtetszés több fokozatból áll, nem jelenthetem ki, hogy csak a történet, csak a színész, a rendezés, vagy a díszlet miatt, inkább hol ez, hol az, csak néha halmozódott, viszont egy közös azért volt bennük, a trágár kifejezések számomra nem illenek a színpadra, viszont feledtetheti vagy háttérbe szoríthatja egy jó előadásmód. Sajnos ez nem sikerült.

Szintén Pinceszínházban jártunk, tehát a hely adott volt, a tömeg annyira nem elvárt, de ez persze csak jó, viszont a tömény izzadságszag, ami beléptemkor az orromat kezdte facsarni, na, az nem volt kellemes.

Oké, ezek a körülmények, gyorsan elfárad az orr, lépjünk túl rajta, nem szimatolni jöttem, vagyis nem úgy. Az ülőhelyem kényelmes volt, a boltív mellett éppen jól láttam a színpadot, már ha nem a földön zajlottak az események.

Ennyi előjáték után rátérek a lényegre.

Az első darab, amit láttam a Pinceszínház társulatától, Az eastwicki boszorkányok. John Updike bicskanyitogató stílusa adott, a szókimondással pedig direkt operál, tehát annyira nem is voltam meglepve. A filmet látva pedig – ahol a szereposztás „szinte” mindent feledtetni tud – elképzelhető volt, hogy nem egy matinéra váltottunk jegyet.

A baj ott kezdődött, hogy a majd két órás film rendkívül lerövidült időben és térben is. Előismeret nélkül sokszor nehéz lett volna kihámozni, hogy ki honnan, merre, meddig, de a legrosszabb az volt, hogy ennek hiányában a percekre jutó káromkodás, a szerelmi aktusok és hozzá tartozó alkatrészek néven nevezése megsokszorozódott, és nekem ez enyhén szólva kezdett fájni. A drámaiságot kizárólag az obszcén szavak okozták, nem pedig a mögöttük lévő tartalom, mert az sajnos lemaradt.

Valószínű, hogy bennem volt a hiba, mert többen a környezetemben kacagtak és pirulva szájukhoz emelték a kezüket, de valahogy nekem nem húzódott mosolyra az ajkam.

Ez idáig a műről szólt - melyet Tasnádi István vitt színpadra -, amiről a színészek ugye nem tehetnek, elvállalták, hát eljátszották, de most térjünk is ki rájuk.

A történet három szingli nőről szól (Kis Kata, Büky Bea, Kiss Ágnes), akik csütörtökönként unalomból és a jó baráti viszony ápolása céljából összegyűlnek, álmodoznak, persze a pasikról és közben iszogatnak, mert miért is ne és egyébként is mit tehetnének mást magányos óráikon?

Nem szívesen írom le, de a három grácia annyira manírosan, frusztrálva és dilettánsként kezdte a játékot, hogy ha így maradtak volna, tuti, hogy nem ülök vissza a második felvonásra. Szerencsére úgy fél óra múlva sikerült elhagyniuk ezt a ripacskodást és némileg beleélniük magukat a szerepbe, egyre jobbak lettek, már amennyire lehettek.

A szomszéd házaspár szereplése viszont felettébb zavaró volt. Nekik nem sikerült levetkőzniük a rutintalanság okozta amatőrséget. Szerencsére hamarabb kifogytak a darabból, mint ameddig tartott, de sajnálom, hogy ezt kell, hogy mondjam, a hideg rázott tőlük. A nőnek (Kancsár Orsolya) a hangja, (nem) kifejező stílusa rendkívül irritált. Tudom, hogy bosszantania is kellett, mert egy hisztérikát alakított, de sajnos nem azért zavart, hanem mert annyira erőltette, annyira akarta és túlhangsúlyozta, hogy nem hittem el egy szavát sem. A férfinak (Gargya Balázs) a színpadi mozgása, a szinte már olvasott szövegfelmondása annyira kispályás volt, hogy emiatt a viccesnek szánt mozdulatokon képtelen voltam nevetni.

A végére hagytam azért egy kis jót is. Deryll (Janik László), vagyis maga az Ördög megformálása viszont remek volt. Képes volt a szerepét átérezni, sikerült magát beleélnie és ezt átadni a nézőközönségnek. Ha kellett megújult, néha még meg is lepett, látszott rajta, hogy értette a ráosztott szerepet, hogy mit kell kifejeznie, egyáltalán miről szól a darab! A hölgyek mellette kicsit jobban teljesítettek, elnézést, hogy ezt is az ő számlájához írom, de szerintem így történt, a lényeg, hogy amikor színre lépett, akkorra kezdett egyé forrni, formálódni a darab, és így a végére valamelyest összeállt, nem hullott szét darabjaira.
Rendező Varga Bálint.

A másik színdarab is a Pinceszínház előadásában zajlott, a helyszín adott, és maradt az ok okozat, doh és izzadságszag, de hát tessék elfeledtetni az előadással! Sajnos nem sikerült…

A mű címe Francia rúdugrás, Mohácsi István darabja és 18+ besorolást kapott, szóval számítani lehetett még több intim jelenetre. Arra azért most sem voltam teljesen felkészülve, hogy itt még több obszcén szó, még több gusztustalanság kerül nyíltan terítékre, de már kicsit immunisan közeledtem a sikamlós jelenetekhez, a szexualitás nyílt ábrázolásához.

Maga az előadás nagyon érdekesen indult, rendkívül innovatív volt, ahogy a máshol lejátszódó történéseket a nézők tudtára adták. Annyit muszáj előrevetítenem, hogy két házaspár csoportterápiára érkezett a pszichológusához, ahol a pozitív eredmény reményében egy hétvégét töltenek. Igazán ezt nem értettem, hogy miért kellett két párnak lenni, mert „igazi” közös tevékenység a terápia szempontjából nem történt, de mindegy. Ötödik személy, a pszichológus (Gargya Balázs) már nem volt ismeretlen előttem az előző darabból és sajnos, most is hozta a formáját, azaz, elég kontárként alakította a szerepét. Nem is vesztegetnék rá több szót. A hatodik személy pedig egy váratlanul betoppanó szerető (Kis Kata), egy nagyon magabiztos, dekoratív hölgy személyében, legalábbis képes volt ezt velem elhitetni.

A házaspárok, Zsuzsa és Ákos (Kancsár Orsolya és Varga Bálint) illetve Kati és Gyuszi (Büky Bea és Rácz László) ismerték egymást, a feleségeket már én is az előző darabból, most kellemes csalódást okoztak, főleg Kati, egész ügyesen sikerült eljátszaniuk a szerepet, használni a színészi készletet. Mondjuk itt nem is volt túlságosan mély gondolati sík, elvont tartalom, igencsak sekélyes és hétköznapi volt a mondanivaló, de hát helyzetkomikumra építő vígjáték akart lenni, amit viszont megint csak az obszcén szavak egyre sűrűbb használatával kívántak elérni. Persze a közönség most is vevő volt a „poénokra”. (Mellettem egy fiatal lány a térdét csapkodta, mikor a farok szó különböző megnevezései elhangzottak, előttem pedig a férj félve nézett a feleségére, hogy vajon nevet-e, mert akkor ő is elkezdhet felszabadultan röhögni.)

Az előadást itt is a darab hímtagjai – legyek én is stílusos – mentették meg. Bár inkább csak az egyik férj érdemel figyelmet, Gyuszi. Ő volt az egyetlen, aki - bár a végszót nem fogom neki megbocsátani - az előadás alatt képes volt úgy lavírozni, hogy a vulgáris kifejezések között a mimikájával, hatásszüneteivel és egy-egy sóhajjal vagy nyögéssel tényleg viccesnek hatott.

Ha ezt a többieknek sikerült volna elsajátítani, belecsempészni az előadásukba, legalább csak néha, akkor feledtethették volna az alpári és közönséges kinyilatkoztatásokat.

A fotók a Pinceszínház honlapjáról származnak.

A szerelem művészete

--> -->

Furcsa dolog a szerelem és az egyik legfelemelőbb érzés a világon. Megmagyarázhatatlan, kifürkészhetetlen, ellentmondásos… és még sorolhatnánk. Biztos, hogy sok köze van az érzés kialakulásában a kémiának, akár csak a pillanatnyi lelkiállapotnak, a korábbi tapasztalatoknak, vagy a temperamentumnak és így tovább. A szerelmet nem lehet megmagyarázni, sem leírni, csupán csak körülírni. A szerelmet érezni kell!

A szerelem művészete nem keverendő össze Ovidius művével, bár némi hasonlóságot mutat a könyv és Emmanuel Mouret, francia rendező filmje. Míg Ovidius műve egy szerelmi tankönyvnek felel meg, ahol tanácsokat osztogat férfiaknak és nőknek, hogyan lehet a szerelmet felkelteni, megszerezni és megtartani, addig a könnyed francia film inkább a nyitott kapcsolatokat fürkészi, mint például, hogy létezhet-e szerelem nélkül szex és fordítva. Mindezt olyan gondolatokkal – idézetekkel – fűszerezve, melyek sokszor elgondolkodtatják a nézőt. Nagyon érdekes kívülállóként látni mások gyötrelmeit vagy boldogságát, kicsit beleélni magunkat a szereplők lelkiállapotába, motivációiba, netán azonosulunk velük.

Érdekes párhuzam villan fel már a film elején, mikor a szerelmet, mint színeket mutatja be a rendező. Valakinek kék, van akinek rózsaszín vagy lila, lehet sárga és fűzöld is. Megható, mikor a zeneszerző keresi saját dallamának párját, mely kiegészíthetné őt. Én is vágytam arra, hogy végre beteljesüljön, szorítottam, izgultam érte és talán ez volt az egyetlen, mely nem nyerte el tetszésemet, amiért nem találta meg, viszont általa kezdődött el az a zenei vonal, mely végigkísérte a filmet és amely szerintem önmagában is megállta volna a helyét. Gyönyörű zongorafutamok egészítették ki a film mondanivalóját, a háttérből sokszor előtérbe kerülve.

Először azt hittem, hogy csak rövid jeleneteket látunk, pillanatnyi bepillantásokat különböző párok ilyen-olyan kapcsolataiba, de aztán ezek a párok visszatértek és megérthettük mozgatórugóikat, érzéseiket, vágyaikat.

A sokszereplős filmben sajnos a neveket nem bírtam megjegyezni, de szemem előtt van a fiatal pár, akik már nagyon régóta együtt vannak és a kihűlni látszó kapcsolatukat próbálják felélénkíteni egy harmadikkal, de aztán kiderül, hogy nincs fontosabb számukra egymásnál és ezért a legkínzóbb áldozatot is képesek vállalni.

Akár csak az idősödő házaspár esetében, akiknél viszont a hölgy csak arra vár, hogy engedélyt kapjon a férjétől a félrelépésre és akkor már nem is lesz számára olyan vonzó.

Aztán itt van a szingli barátnő, aki arról álmodik, hogy a barátnője felajánlja a pasiját, és mikor ez a valóságban is megtörténik, megrémül és belemegy egy olyan kapcsolatba, ahol titokban tarthatja kilétét. Persze a vakrandira fény derül, és milyen jó is ez így.

Vagy a szomszédok furcsa „kombinés” találkozása, ahol a nő még nem lábalt ki előző kapcsolatából, de nagyon szeretne, az idősödő férfi pedig már nagyon vágyik egy új társra, mert fél, hogy kifut az időből. Hihetetlen szópárbajok, félreértethető mondatok, és ki nem mondott vágyak kerülnek felszínre, de a türelem meghozza gyümölcsét.

Pazar a szereposztás, bár számomra ismeretlenek, de a színészek esetlensége vagy határozottsága, vágyaik és álmaik megformálása nagyon élővé teszik magát a történetet, a nézőnek szinte az az érzése, hogy épp a szomszédot kukkolja.

Mindenki a boldogságot keresi, élete párját és jó látni, hogy a félreértéseken és egyet nem értéseken felül tudnak emelkedni szerelmük és boldogságuk érdekében.

„Abban a pillanatban, amikor szerelmes lesz az ember, zene csendül a fülében, mindenkinek másféle muzsikaszó…”

Az író-rendező tulajdonképpen érzelmeink hangszerén játszik és nem amatőr módon.

Happy, happy

-->

A cím egyben egy film címe is. A besorolás alapján: norvég vígjáték. Erre készültünk mi is, hogy egy kis kikapcsolódás jól jön, semmi dráma, törékeny élethelyzetek, csak vidámság, móka és kacagás.

Ehelyett már az első pár percben képen törölt az élet drámájával átitatott mosogatórongy. Vártam, hogy talán jobbra fordul minden, hisz vígjátékról van szó, nem tragédiáról, de az idő folyamán csak egyre rosszabb lett.

Két házaspár - Kaja-Eirik és Elisabeth-Sigve - konfliktusait tekinthettük meg a norvég hóesésben, ahogy a magánytól kissé eltikkadva élik mindennapjaikat, oly közel, hogy a hálószobaablakból integethetnek is egymásnak. Sorsuk a nagy hó fogságában szinte egyforma, mégis nagyon különböző. Egyetlen szórakozási lehetőség – az iváson kívül – adódik csupán, az énekkar, ahol az egyik szomszéd szólóban is megmutathatja tehetségét.

Maga a történet nem lett volna rossz, azt leszámítva, hogy a párkapcsolati tragédiákban a gyerekek isszák meg a felnőttek küzdelmeinek a levét. Rossz ezt látni, mennyire szenved egy gyermek, ha szülei szétesnek, a hangos veszekedéseket megélni és könyörögni az apának, hogy maradjon, míg az anyját megutálja. Mégis ez volt talán a filmben az egyedüli poénforrás, bár ezt a szót azért félve írom le, de egy jelenet mindenképp feloldotta a film drámaiságát.

A legjobban az zavart végig, hogy olyan volt, mint egy kettétört tojáshéj, üres és repedezett, néhol még büdös is, semmi sem volt kidolgozva, sem kiemelve, minden történés, bármennyire is fontosnak látszott, a fagyos, jéghideg környezetben mégis langyos, puha és semmitmondó maradt. A szereplők inkább egy társasjáték bábuira emlékeztettek, ahol az egyikük ki is jelenti, hogy nem szeret játszani, míg a másik annyira beleéli magát a szabályok betartásába, hogy nem szégyelli kiteregetni a lapjait. Természetesen ez is csak egy epizód formájában jelenik meg, folytatása ennek sincs, csak lehetne.

A két pár ugyan különbözik egymástól, saját történetük egy picit sem hasonlít a másikéra, csak szexuális téren van bennük valami közös. Bár Kaja élvezi Sigve figyelmét és kisfiús sármját, mégis kitart férje mellett a végsőkig, legalább lélekben. Elisabethet viszont némileg feldobja, mikor rájön férje viszonyára, szinte fürdik a kettejük közötti villogásban, de csak addig, míg számon nem kéri tőle a tetteit és be nem látja, hogy milyen szánalmas is a bosszú.

A végén természetesen minden rendeződik, már amennyire ez lehet, és ha mást nem, ennek a filmnek köszönhetem azt, hogy a norvég télről, a hűvös nyarakról, a hosszú, sötét éjszakákról beszélgetve, mikor hazaértünk, megnéztük a sarki fényeket. Ez tényleg gyönyörű, jó lenne látni élőben is, csak ne lenne olyan hideg azon a környéken.

Sokat ígérő szombat

Nagy terveink voltak szombat éjszakára. Erre a napra főleg Anti készült, már egy hónappal korábban elkezdte növeszteni a szakállát, hogy dobogós helyet érhessen el a Bajusz Partyn. Én nem repestem a boldogságtól, ahogy egyre szúrósabbá vált a pihés bőre, a szőrzet mindinkább eluralkodott a szája körül, hogy már csak egy vékony csík jelezte, hol is kéne megcsókolnom, de elviseltem, bár azzal a kikötéssel, hogy a nagy nap éjjelén teljesen megszabadul tőle és végre kedvemre puszilgathatom.
Akkor fúlt kudarcba ez a tervünk, mikor megnéztük a neten a programot, hogy mikorra is kell odaérnünk. Már el sem indultunk, mert időközben módosították a belépési feltételeket: csak elővételben váltott jeggyel lehetett részt venni a zártkörű eseményen, mely jegyeket gyorsan el is kapkodták. Ja, és farsang is párosult az eseményhez, ami nagyban fokozta volna számomra az élvezeti értéket, hogy ne csak a férfiak legyenek középpontban, de persze erről is lemaradtunk. Azért nem estünk kétségbe, hanem a mozik műsorát tanulmányoztuk. Csak egy olyan film akadt, melyet érdemesnek találtunk arra, hogy másfél óráig lekösse figyelmünket. Egy finn film, a Szerelmek Háza.

Még parkolót kerestünk, mikor a film elkezdődött, de egy szempillantás alatt megvettük a jegyet, majd mit sem törődve a pénztáros utasításával, mely szerint az utcáról tudjuk megközelíteni a termet, felszaladtunk a lépcsőn, az „utcai teraszon” keresztül a kamaraterembe, hisz ott szokták játszani a művészfilmeket. Kicsit szokatlan volt, hogy senki sem akarja megnézni a jegyünket, de belopóztunk, leültünk. Pár percnyi szemlélődés után, gyanús lett a vetítővásznon pergő esemény. Mivel finn filmre ültünk be, furcsa volt a kosztümös parádé. Azt sem igazán értettük, hogy ha már vígjáték, miért bőgnek ennyit?! Amikor pedig tíz perc múlva feljött a stáblista, egyértelművé vált, hogy rossz teremben vagyunk. Szegény John Keats életét, illetve csak a halálát sikerült megnéznünk.Rohantunk vissza a pénztároshoz, hogy akkor mégis hová kellett volna mennünk? Tényleg ki az utcára, onnan nyílik egy ajtó, ami régen videotéka volt, de most a Csőke József terem nevet viseli. Mire előkerült a jegyszedő, aki kinyitotta előttünk az ajtót, újabb tíz perc telt el. A közel félórás késés után abba a jelenetbe csöppentünk, mikor egy félmeztelenre vetkőzött pocakos, kopaszodó, de nagyon szelíd tekintetű férfi láncfűrésszel kettévág egy fotelt. Biztató. Mint később kiderült a feleség kedvenc ülőalkalmatossága volt ez a bútordarab. Pár perc múlva az előttünk lévő sorban felállt egy pár és kisétált a teremből. Antival összenéztünk, bár sötét volt, de beleláttunk egymás fejébe, mindketten egyre gondoltunk: biztos rossz filmre ültek be.
Kicsit nehéz volt számomra összerakni az eseményeket, de egy idő után kezdett összeállni a kép, mire vége lett a filmnek, addigra az elejét is kisakkoztam. Kiderült, hogy a középpontban egy nagy család áll, teljesen hétköznapi figurák, apa, anya, gyerekek, testvérek, férjek, szeretők, átmeneti szexpartnerek, és ha nem is szorosan a család kötelékéhez tartozó, de itt-ott bekúszó kíváncsi szomszédok. Az alaptörténet banalitását ellensúlyozta a színészekből áradó természetesség, hitelesség, a visszafogott, nem túljátszott, vicces, kicsit paródiába hajló jelenetek sajátos megformálása. Tulajdonképpen ez tette emberivé magát a filmet. A színészek játéka elhitette, hogy akár velem is megtörténhet, persze nem, de ha mégis, talán én is így viselkednék, vagy ha nem is így, legalább megfordulna a fejemben. Az az utca, lehetett volna az enyém, vagy a tied is, akárcsak a ház, vagy a konfliktus. Az író emberismerete kiválónak bizonyult. A karakterek telibe találtak, mind fizikailag, mind lelkileg stimmelt a szereplők jelleme a megformálandó személyiséggel, mindegyik eltért a másiktól és hogy ne üljön le a történet, valakivel állandóan összetűzésbe került. A jelenetek egymásutánisága kis mértékben volt kiszámítható, inkább meglepő, amikor már azt hittem, hogy nem bír újat mutatni, akkor megint csavart egyet rajta a rendező.A film egy középkorú, szakmájában sikeres házaspárról szól, Juhaniról (Hannu-Pekka Björkman) és Tuuláról (Elina Knihtila), akik válófélben vannak, de nem tudják eldönteni, hogy ki maradjon a több éves házassággal összegürizett fészekben, és kinek kössenek útilaput a talpára. Egyértelmű, hogy mindkét fél maradni akar. Ekkor azt találják ki, hogy ha önszántából nem megy az egyik, majd elűzi a másik. Mi is erre a legjobb módszer egy érzelmileg még összekapcsolt pár esetében? Természetesen, ha féltékennyé teszi a férfi a nőt és a nő a férfit. Az alkalmi partnerek belemennek a játékba, ki ezért, ki azért, többször nem is kedvetlenül. Ez tényleg csak az alaphang, mert kiderül, hogy a leskelődő szomszédok, álruhás rendőrök, az elvált nagyszülők, gengszterek, a segítőkész testvér, bűnöző, a „jóbarátok” önmagukat fényező gáncsoskodók, a főszereplők pedig egy szeretnivaló esetlen érző lelkek, akik nem azért teszik, amit tesznek, hogy megszabaduljanak egymástól, hanem pont fordítva. Hogy felhívják magukra a másik figyelmét, hogy fontossá váljanak a szemében, a hibájukkal együtt is szerethetők és nélkülözhetetlenek legyenek egymás számára.A kezdetben békésnek induló válás egy eszeveszett tébolyba csap át, miközben le nem hervad a néző arcáról a mosoly és miközben a szereplőknek is van merszük magukon nevetni. Persze minden jó, ha a vége jó, a férj visszakapja feleségét, a két szerető is egymásé lesz, akárcsak a barátok, de még a kihallgatást vezető rendőrpár is egymásra talál. Le a kalappal a finn filmművészet előtt, zseniális vígjátékkal szórakoztattak el, de a finn nyelvbe beletörne a bicskám.

(Mikor befejeztem az írást, szokásomhoz híven megnéztem, hogy az „igazi” filmkritikusok, hogyan értékelték ezt az alkotást. Magyarul semmit sem találtam, csak a történet prózai leírását, úgyhogy ez most unikumnak számít.)

A jónevű senki

Vámos Miklós könyvében (Hogy volt) olvastam Ring Lardner Jr., kétszeres Oscar-díjas forgatókönyvíróról (Az év asszonya; M*A*S*H). Már a két író barátsága is lenyűgöző történet, de nem erről szeretnék írni, hanem A jónevű senki című filmről (The Front), mely Lardner életét eleveníti fel, aki a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején volt aktív, vagyis csak szeretett volna az lenni. Akkoriban alakult az Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság, akik a baloldali művészeket vették célba. A kommunizmus eszméjével sok művész, alkotó rokonszenvezett, őket nemes egyszerűséggel anti-amerikaiaknak neveztek. Főleg híres írókat, színészeket és rendezőket vették górcső alá Hollywood területéről, így lehetetlenítve el nem csak továbbjutásukat a megérdemelt ranglétrán, hanem megélhetésüket is.

Az amerikai jog szerint a kongresszusi bizottság nem bíróság, a beidézett megtagadhatja a választ, de ha így tesz, megsérti a bizottságot és ezért perbe foghatják. Ha pedig a beidézett hajlandó „együttműködni”, utána minden kérdésre köteles válaszolni. A kérdések leginkább arra vonatkoztak, hogy van-e a környezetükben kommunista? Ha nincs, akkor hány? Ha egy sem, akkor kik azok név szerint? Sokan voltak, akik megtagadták az „együttműködést”, ezért feketelistára kerültek, ami egy író esetében azt jelenti, hogy az asztalfiókba süllyeszti a teleírt lapokat, esély sincs rá, hogy megjelenjen akár nyomtatott formában, akár a tévé képernyőjén, bármennyire is remek a műve. Így járt Lardner is, aki a hollywoodi tizek közé tartozott, ők voltak azok, akik börtönbe is kerültek baloldali beállítottságuk miatt.

Woody Allen a filmben egy strómant játszik. A stróman az a személy, aki csak a nevét adja egy vállalkozáshoz, hogy ha bármi baj történne, az igazi vállalkozónak ne essék bántódása, a stróman elviszi helyette a balhét, de míg ez nem következik be, felveszi érte a jól megérdemelt jutalmat. A film címe nagyon találó, hiszen tényleg egy senkiről szól (Howard Prince), aki egy pult mögött ácsorog naphosszat, mint kasszás, mellékállásban fogadásokat köt, melyeket rendszerint elveszít. Mivel Howard Prince feddhetetlen politikai múlttal rendelkezett, kiváló alannyá vált, hogy a barátja által írt forgatókönyvek, az ő neve alatt képernyőre kerüljenek. Senki sem értette, hogy idáig hol volt ez az ember, aki ilyen tehetséges és ennyire termékeny, mivel a kezdeti egy író után még kettő nevében dolgozott. Akkor került csak bajba, mikor valami változtatásra kérte fel a tévétársaság, amit azonnal ki kellett volna javítania, de ő még csak el sem olvasta a neve alatt megjelent forgatókönyveket, így fogalma sem volt, mit kéne átírnia, már ha egyáltalán lett volna bármilyen ötlete is. Különböző trükkök segítségével azonban sokáig elkerülte a baj, míg végül mindenre fény derült és bár magabiztosan állt a bizottság elé, bízva a mellébeszélés erejében, addig csavargatták a szavakat, míg elérte a végzete.

Az életszagú történet kordokumentumként is megállja a helyét, de a színészi teljesítmény sokkal színesebbé, elviselhetőbbé és viccesebbé teszi azt az égbekiáltó igazságtalanságot, a tehetséges emberek megaláztatását, melyek nem ritkán tragédiákhoz is vezettek.

Bőségtál

Hozzávalók: 1 öntudatos, akaratos, lázadó fiatal nő, 1 szerelmes, kissé visszafogott férj, 1 szenvedélyes, provokatív, latin szerető, 1 családi kifőzde, egy csipetnyi provokáció, egy teáskanálnyi komikum, egy késhegynyi pikantéria és egy nagy adag fűszeres szósz.

Ezekből a hozzávalókból gyúrta egytálétellé Joaquín Oristrell legújabb alkotását, a Mediterrán finomságokat. A temperamentumos film tele van pikáns falatokkal, néha meghökkentő ízekkel, de soha sem gyomrot forgatóan, inkább könnyen emészthetően.

A történet egy fiatal lányról, Sofíáról (Olivia Molina) szól, aki 16 évig szülei éttermében segédkezett, és sajátította el az alapokat, de hamar rájön, hogy ő ennél sokkal többre képes. Nem akar tovább iskolába járni, mert ő már csak alkotni akar, mégpedig ételkölteményeket, melyek szerinte meghozzák számára a hírnevet. Nem kisebb célt tűz ki maga elé, mint hogy ő lesz a világ legjobb szakácsnője. Hiába mondják neki, hogy a legjobbak mind férfiak, az ő feladata kizárólag az otthonteremtés és gyereknevelés, elhatározásától nem lehet eltántorítani. (Az egy kis csalódást okoz, hogy már a film elején a még meg sem született narrátortól megtudjuk, hogy valóban ő lesz a legjobb, szerintem, kár volt elkiabálni.)

Megismerkedik egy férfivel, Frankkel (Alfonso Bassave), aki a közeli étterem vezetője, és egy rövid próbálkozás után felismeri a lányban rejlő lehetőségeket. Persze nem hollywoodi filmről van szó, ahol öt perc után kiszámíthatóvá válna a történet, hanem egy spanyol vígjátékról, teli drámai pillanatokkal és paprikás hangulatú dialógusokkal. Sofía tehát próbálkozik, de nem jut előrébb. Férjhez megy Tonihoz (Pacó Leon) és szül 3 gyermeket, keresi a helyét és céljai megvalósításának módjait, míg rá nem döbben, hogy ott vannak mellette. Vagyis a két férfi: a férje Toni és a mentora Frank. Mindkét férfi hisz a lány tehetségében, mindketten segítik, hogy ismert és sikeres legyen és mind a ketten fülig szerelmesek belé. Sofía sem tud, vagy inkább nem akar kettejük közül választani, és mikor végre sikerül megoldani, hogy minden feszélyezettség nélkül hárman is jól érezzék magukat együtt, onnantól kezdve Sofía is megtalálja a különböző ételekhez illő fűszereket és leveszi a lábáról az ínyenceket. Elutazik Franciaországba egy gasztronómiai tanfolyamra, ahol kitűnik tehetsége és olyan trükköket tanul, melyeket sikeresen alkalmaz a későbbiekben. A filmből nem derül ki, hogy milyen ételkülönlegességek kerülnek ki a keze alól, nincsenek külön kiemelve a konyhatechnikai kérdések, kizárólag a csokoládés szardíniát említik meg, ami így kimondva nem túl biztató. Ám arra fény derül, hogy több tucat, a supermarketben vásárolt csirkéből is olyan fantasztikus kulináris élményt tud kreálni, mely elfogyasztása után a volt tanárai megnyalják mind a tíz ujjukat, és kivívja az éttermi kritikusok figyelmét is.

Ez nem egy gasztrofilm, ez tulajdonképpen mellékszál, bármi mással behelyettesíthető, itt egy különleges, határozott nőről van szó, aki véghez viszi, amit akar, úgy ahogy ő akarja és aki előtt végül mindenki meghajol.

A film sokszor provokatív, a hagyományos családmodellt elutasító elemekkel, visszafogott, nem méztől csöpögő romantikával, természetességgel, valódi problémákkal, meglepő fordulatokkal, borsos pillanatokkal és komikus jelenetekkel. Egy igazi bőségtál. Ínyenceknek.

Poligamy

Mint azt az előző bejegyzésemben jeleztem, amit az év első napján csinál az ember, gyakran fogja megtenni egész évben. Hát én írtam elsején és már megint írok, aztán majd megint és így tovább.

Ám nem csak írtam, de moziban is voltam. Nem vagyok egy nagy filmszakértő, de az feltűnik, hogy egyre több magyar film kerül forgalmazásra, aminek nagyon örülök, mert szeretem a hazai alkotásokat. („Kicsit savanyú, kicsit sárga, de a mienk”.) Gondolom nagyban köszönhető ez annak, hogy az utóbbi években olyan színészek kerültek ki a főiskoláról, akik megállják a helyüket a filmiparban, el tudják adni az alkotásokat, sármosak, karakteresek.

A Poligamy című filmben ez a hiteles szereplő András, azaz Csányi Sándor volt. Nagyon jól játszotta a kapuzárási pánikkal küszködő középkorú férfi szerepét – meg kell, hogy mondjam, sokkal jobban, mint a szívtipróét -, aki fél az életfogytig tartó elkötelezettségtől, akár csak attól - hanem még jobban -, ha nem „raboskodhat” a szeretett nő oldalán. Nincsenek nagy vágyai, egyik napról a másikra él, mint a szappanoperákban, és ez neki megfelel, mondhatni ez a vágya. Nem akar túl messzire gondolni, főleg nem a házasság és gyerek témakörében.

Képzeletének játékaként bújik mindig más bőrbe - más foglalkozásba, más felmenőkkel – Lilla (Tompos Kátya), a barátnő, aki csak az ő szemében másmilyen, a környezete mindig ugyanannak látja. Ekkor már lehetne pszichiátriai eset, de ez a vonal nem erősödik fel kellőképpen. A pszichológusnő (Péterfy Bori) csak mint egy odahelyezett bábu ül az irodában, és tulajdonképpen semmi értelme és jelentősége a filmben, kivéve mikor ő is Lillává változik, de ez is egy elszalasztott poén marad. (Végül is András fogalmazza meg ezt a közjátékot a legjobban, mikor azt mondja, hogy azért jár pszichológushoz, mert forgatókönyvíró. Ennél több jelentősége tényleg nincs.) Ilyen logikátlanságokkal teli van a film. Egy darabig próbáltam megfejteni, de aztán rájöttem, hogy akkor elszalasztom magát az alkotást, úgyhogy nem agyaltam, inkább figyeltem a főszereplő hétköznapi attitűdjeit, melyek nagyon jól álltak neki, akár a cinkos mosoly, akár a tétova vizslatekintet (mint mikor a kopó nem találja a vadász által lelőtt zsákmányt, és nem tudja eldönteni, hogy még keresse, vagy behúzott farokkal visszasomfordáljon a gazdájához).

A történet 9 hónapot ölel át, egy gyermek kihordásának idejét, és ez nem véletlen. A filmben mindig minden változik. Lillából akadt hét is – ebből kettő az, akire emlékszem és ez sajnos minősíti a másik öt játékát, bár mentségükre legyen mondva, hogy az állandó szereplőváltozás nem sok időt adott a kibontakozásra, de a kettő közül az egyik szintén csak pár perces epizódszereplő volt, mégis jobban kihasználta az idejét, mint akinek több idő jutott – ezt hívják azt hiszem tehetségnek. Változnak az életkörülmények is, a bútorok, a berendezési tárgyak a különböző Lillákhoz igazodnak, egyedüli biztos pont egy kis faszobor, ami hol egy kedvenc, sok emléket idéző dísztárgyként, hol fotellábként jelenik meg.

Mivel vígjátékról beszélünk, nem elhanyagolható a poénok száma sem. Volt egy pár, de nem sok. Számos le nem ütött labda maradt a levegőben. Nagyon jó vonalként indult, hogy két Lillának megismerhettük a szüleit. Sajnos nem volt folytatás, pedig rengeteg helyzetkomikumra adott volna lehetőséget, amivel a főszereplő komikus karaktere tudott volna mit kezdeni, kár hogy nem volt belőle több. Az a jelenet is többet sejtetett, mikor a néző azt gondolta, hogy András a bulin nem Lillával, hanem egy idegen nővel ismerkedik meg, csak mikor hazaértek, akkor derült ki, hogy mégis Lilla, de ezt még lehetett volna fokozni, sajnos ez is elmaradt. Nagyon tetszett az a jelenet, mikor a terhestornán találkozik az igazi Lillával, akit immár Irmának hívnak. Jók voltak a dialógusok, nem voltak erőltetettek, csak maga az epizód sehogy sem illett a filmbe. Azt sem igazán értettem, hogy mikor ugyanezen a helyszínen András bevesz egy marék altatót, egyértelmű öngyilkossági szándékkal, mert már nem bírja elviselni, hogy a tornán csak az ő Lillái vesznek részt, el is kezdi az agóniát, amit a gyógyszer hatása okoz, de aztán mint aki hirtelen meggondolja magát, vagy mint aki felfedi magát a nézők előtt, „csak színészkedtem, ugye nem gondoltátok komolyan, hogy bevettem?”, felkel és odamegy Irmához beszélgetni.

András először ellenkezett és értetlenkedett az új Lillák felbukkanásán, aztán behódolt a váratlan lehetőségeknek, míg rá nem jött, hogy tulajdonképpen a barátnőjét az élettársával csalja, miközben a menyasszonyát keresi.

A film mondanivalója tulajdonképpen annyi, hogy a férfi vegye már észre, hogy a Nő, aki a legfontosabb számára, aki a legbiztosabb pont az életében ott van tőle karnyújtásnyira!