A reggeli kávé aranyat ér! – Milánó 5.

Másnap reggel kicsit már bátrabban viselkedtünk a háziakkal, legalábbis Anti. Bennem volt még némi sértettség, amiből adódott a távolságtartásom, viszont hagytam magam kiengesztelni. Fél euróért ihattunk kávét, Anti élt is a lehetőséggel és egy csodálatos békebeli kotyogóson ő maga főzte meg.

Lassan én is előbújtam és bár majd megvesztem egy feketéért, nem fogadtam el a kínálkozó lehetőséget. Leültem a konyhában és néztem a körülöttem folyó eseményeket. Azt levettem, hogy az idősebb hölgyben – egyébként mindig nagyon kedvesen mosolygott és rendkívül kifejező volt az arca – Blanca anyukáját tisztelhetem, aki a konyhában lakik a kanapén, mely bútordarab a fürdő előtti várakozók sorfalának kényelmesebb időtöltését is szolgálta.

Aztán volt ott egy srác, aki tegnap még "munkásnak adta ki magát", mára kiderült, hogy Blanca barátja, és ő tényleg olasz. De még mennyire! Éppen rákot hozott, amit ebédre fogyasztanak el.

Mi ezt már nem vártuk meg, jóval ebéd előtt elhagytuk a lakást, hisz minden napra volt programunk, viszont már nem gyalogoltunk annyit, mint tegnap. Szerettem volna én is milánói lenni, nem túlzottan eltérni az olasz átlagpolgártól, tehát villamosra szálltunk. Nagyon pozitív Milánóban, hogy egy jeggyel 90 percig lehet utazni villamoson és buszon. Igazán bevezethetnék ezt nálunk is, hisz lehet, hogy egy megállót megyek, majd átszállok egy másikra, de ha még időben vagyok, akár ötre is felszállhatok. Az ára pedig a magyar árakkal teljesen szinkronban van. A metró az egyedüli kivétel, amit csak egyszer használhatunk egy bigliettoval.

Egy darabig kerestük a tegnapi kedves kávézót, a Bar Azzurót, de sajnos nem találtuk, én pedig nem voltam hajlandó máshol felhörpinteni a reggeli feketét. Tulajdonképpen nem is feketét, hanem latte-t, vagy latte macchiatot-t kellett volna innom, mert az espressot egy igazi olasz délután issza. Egy kicsit azért én nem vagyok olasz, úgyhogy inkább feketét szerettem volna, később lattet és utána jöhet ismét a fekete. A presso kávé náluk nem azt jelenti, hogy méreg erős is legyen, mert gyorsan átfolyatják a vizet rajta, csak szimplán finom. Az olaszok képesek 4-8 csészével is elfogyasztani egy nap, amivel szerintem én is fel tudnám venni a versenyt.

Nem messze a szállásunktól volt a Parco Sempione, egy hatalmas park egy gyönyörű várral, a Sforza kastély mögött. A parkot nem, de a várat teljesen körbejártuk, így végre először láthattunk macskát a füves várárokban. Én azt hittem, hogy Itália a kóbor és/vagy nem kóbor macskák legjobb lelőhelye, de egész Milánóban csak itt találtunk cicákat, ugyanis ez a metropolis a kutyáké!

És nem kóbor ebek sétáltak velünk szemben, hanem ápolt, pórázon vezetett négylábúak! Látszott a gazdájukon, hogy imádják és nagy becsben tartják őket. Tetovált, szőrös férfi parányi kutyust fog a kezében, öltönyben sétáló üzletember kinézetű úriember hatalmas dobermannt sétáltat, kirakatból kilépett idősebb nénike lassú mozgású ebet terelget és így tovább. Hihetetlen kutyakultusz van Milánóban! Nem hogy a tömegközlekedési járatokra felengedik őket, teszem hozzá szájkosár nélkül, de az éttermekben is különös figyelmet fordítanak rájuk.

Minden kutyában Nannerlt láttuk, akit itthon kellett hagynunk, pedig biztosan nagyon jól érezte volna magát velünk, csak a repülőutat nem tudom, hogy bírta volna ki. Arra azért kíváncsi lennék, hogy a nagyobb testű állat, miként boldogul egy emeletes ház parkettás szobájában, de a méltatlankodás legapróbb jelét sem láttam rajtuk.

Egyetlen acsarkodó, ugató, szűkölő kedvencet sem hallottunk. Nem tudom, hogy csinálták, biztos hozzá vannak szokva a tömeghez, turistákhoz, idegenekhez, de mindegyik végtelenül nyugodtan és barátságosan viselkedett, legyen az német juhászkutya vagy pincsi, fiatal vagy öreg. Nannerl már agyon hisztizte volna magát, ha valami új élmény éri. Kutyafuttatóból is volt szép számmal, néha mi is ott pihentünk meg.

A mai programunk egy deszkás park meglátogatása volt, közben persze Tami minden szembejövő szökőkútba beszökött, a Sempione előttinél ki is fütyülte a parkőr, mert a többi turista is felbátorodott és követte a példáját.

Természetesen ez kizárólag Tami program volt, de nem bántuk, az ő nyaralása, legyen olyan, amilyennek ő szeretné. Több lehetőség is adódott, a legközelebbire esett a választásunk, amihez azért sokat kellett gyalogolnunk, a GiardinoOreste del Buono-ra. Én még nem is voltam deszkás parkban, élvezettel néztem az ügyeskedésüket, Anti pedig művészi fotókat készített róluk, melyeket sajnos nem sikerült átküldeniük a mobilukra, valamiért nem működött a bluetooth, de nagyon nyitottak voltak és remekül elbeszélgettünk velük.

Visszafelé pizza volt az estebéd, mivel már jócskán benne jártunk a délutánban és boldogsággal töltötte el anyai szívemet, mikor a lányom azt találta mondani, hogy az enyém finomabb. Még ha nem is volt igaz.

A Duomo természetesen oda és vissza útba esett, de még nem jött el az ideje, hogy bemenjünk.

Odafelé egy zongoristát állítottunk fel, hogy mi is kipróbáljuk a hangszerét – hányan mondhatják el, hogy Milánóban, a Duomo lábánál zongoráztak?

Visszafelé pedig Tami galambokat etetett a tenyeréből, akik füttyszóra érkeztek, na meg búzára. Egy migráns kinézetű volt az idomárjuk, pár perc után követelte is tőlem a pénzt. Persze gondoltam én, hogy nem lesz ingyen, na de hogy egy eurót kérjen maréknyi magért és öt percért? azt nem engedhettem. Csak fél eurót kapott úgy, hogy én is kipróbáltam a csőrös állatok lábának kaparászását a karomon.

Hazafelé ismét beugrottunk egy olcsó áruházba, hogy mi is kivegyük a részünket a hűtő maradék helyéből és megkínálhassuk a vendéglátóinkat is.

Estére már jobb kedvemben voltam, kezdtem felvenni az olasz nem törődöm stílust. Blanca barátja, Andrea pedig egy igazi déli srác, Puglia-i, aki folyton nevet, ökörködik, hangoskodik és be nem áll a szája. Feltettem neki egy-két kérdést, és azt is megválaszolta, amit nem kérdeztem, de nyitott voltam rá. Taminak persze azonnal elkezdett udvarolni, többször feltette neki egy kérdést, amire a lány válaszolni tudott, hogy sikerélménnyel töltse el és talán hogy lubickoljon a mosolyában, majd felajánlotta, hogy hoz neki egy napszemüveget, mert látta, hogy nagyon tetszik a lánynak, amit ő visel. Azonnal visszautasítottam, hogy erre semmi szükség, de nem hagyta annyiban, Taminak ki kellett választania, hogy milyen színűt szeretne.

Antival is nagyon egymásra találtak, mint két gyerek! Folyamatosan poénkodtak, cukkolták egymást, egyáltalán nem gátolta őket a nyelvi különbözőség, főleg, hogy már egy fontos szót is megtanítottunk Andreának magyarul, a zanzara-t, vagyis a szúnyogot.

A liba ba

Miután Nannerl levette a gondot a vállunkról, hogy reggelente megetessük a tyúkokat, hogy esténként kijárjunk és rácsukjuk az ajtót a tyúkólra és megkímélte a derekunkat a tojások összeszedésével járó kellemetlen hajlongástól, egyetlen szárnyas sem maradt a baromfiudvarban.

Kicsit szerencsétlenül nézett ki a tyúk-kerítés mögötti kihalt terület, néhány etetővel és vizes tállal, melyek tartalma szépen lassan elfogyott, ahogy a különböző ideröppenő madarak megeszegették.

Pedig Anti valamiért nagyon vonzódik eme szárnyasok iránt és én nagyon sajnáltam, hogy a kutyánkat képtelenek voltunk megtanítani arra, hogy ne nyúljon hozzájuk.

Már kezdtük kiheverni az eb által okozott hiányukat, amikor Anti kapott egy libát. Mielőtt még láttam volna a szárnyast, azt mondtam a telefonban, hogy nem, nem és nem! Nem költözhet hozzánk, hisz tudjuk, mi lesz a vége, ne tegyük ki magunkat megint ilyen fájdalomnak!

De aztán hazaértem és megláttam a totyogó, nagyfenekű libust, aki beköltözött a Nannerl által kinőtt kennelbe. Nagyon szelíd volt, látszott, hogy emberhez szokott, és mikor Anti kiengedte, ez a kis gágogó elkezdte Antit követni. Néha harapott egyet a terített asztalból, ami tulajdonképpen számára az egész udvar volt, majd pedig iszkolt Anti után, aki egy vaskos bottal a kezében sétált fel s alá, amivel Nannerlt tartotta távol a kétlábútól.

Ha nem látom, nem hiszem el, hogy Anti és a szárnyas ma találkoztak először, de máris olyan kapcsolat alakult ki közöttük, ami számomra felfoghatatlan, még úgy is, hogy olyan helyről érkezett, ahol kedvenc volt, tulajdonképpen a fazékból mentettük ki.

A további hetekben még inkább a szívünkbe lopta magát, na nem azzal, hogy előszeretettel piszkított a terasz lépcsőjére, hanem ahogy például nekifutásból fel akart szállni a levegőégbe, főleg, mikor a feje felett a magasban vadlibák gágogását hallotta. Szerencsére elég nehéz volt a tompora, nem bírta magasra emelni.

Vettünk neki egy kis medencét is, amit Nannerlel együtt, vagyis egymás után használtak. Volt, hogy percekig lebukva úszkált a parányi medencében, ami inkább mélyebb volt, mint hosszabb, majd ügyetlenül kipattant és elegánsan eligazgatta a tollait, míg mindegyik tökéletesen nem állt.

Nannerl egész barátságosan viselkedett vele, reméltük, hogy felfogta az üzenetünket. A bot már nem kellett a kezünk ügyébe, anélkül is tudta, hogy három lépésnél közelebb nem szabad megközelítenie. Azért éjszakára mindig bezártuk a helyére, amikor elég volt csak a nevét kiáltani, hogy Alibaba! és már szaladt is befelé.

Egyre bátrabbak lettünk és már kettesben is mertük hagyni őket, persze csak rövid időre.

Egyszer viszont fél napra is kettesben maradtak, igaz csak véletlenül. Elfelejtettük Alit bezárni, míg mi ebédre voltunk hivatalosak és csak este tértünk meg, amikor is örömmel láttuk, hogy libus szalad elénk köszönni.

Tényleg tudott örülni nekünk, ezt soha sem gondoltam volna egy szárnyasról, de incselkedett a kutyával is, mikor el akarta venni tőle a csontját, ami elég veszélyes játék volt. Még az is bájos volt tőle, ahogy a nagyobb fűszálakat csipegette, de persze a legviccesebb a strandolása volt, amit napjában többször is végrehajtott, hogy felfrissüljön. Soha nem hittem volna, hogy én meg tudok szeretni egy tollas jószágot, de mégis.

Egyik nap Tami maradt csak itthon az állatokkal, de 10 óra körül ő is távozott. Alit elfelejtette becsukni. Mikor hazaértünk nem szaladt elénk. Már ez is gyanús volt. Akárcsak az, hogy Nannerl fülét, farkát behúzva óvatosan mer csak felénk közelíteni. Egyértelmű volt a helyzet, már csak meg kellett találni a tetemet.

Meglett... az egyik bokor mögött. Nannerlt a gaztettében az sem akadályozta, hogy frissen műtötték és gallér volt a nyakán. Lehet, hogy eredetileg nem akarta bántani, főleg nem megenni, hisz alig hiányzott belőle, talán csak játszani szeretett volna vele, mert unatkozott, de a játék eldurvult és a liba nem élte túl.

Anti vigasztalan volt.

Én is.

Műtét

Elérkezett az idő, mikor Nannerl nagykorú lett, ami elsősorban azt jelentette, hogy szükséges az ivartalanítás. Már átesett egy tüzelésen, ami egyikünk számára sem volt kellemes – gondolom azért neki volt a rosszabb J. A legkellemetlenebb az egészben az volt, hogy borzasztóan letört, kedvtelenné vált, sokszor üres tekintettel nézett a messzeségbe. Nagyon sajnáltam és nem akartam újra kitenni ilyen szomorú érzéseknek, ami hetekig is eltart.

A doktornővel megbeszéltem egy pénteki időpontot, hogy az első pár napban én is a közelben lehessek, de Tami vállalta, hogy folyamatosan szemmel tartja, hiszen szünidő van. Ekkor még nem tudtuk, hogy erre a végletekig szükség is lesz.

A műtét természetesen altatásban történt, szép ezüstre le lett fújva a hasa és kapott egy gallért is, nehogy véletlen kinyalja a sebet.

A kezelés napján nagyon kókadt volt az altatás és érzéstelenítés végett, de titkon reméltük is, hogy ez így marad a jövőben is. A doktornő adott fájdalomcsillapítót, de nyugtatót is, mert ilyenkor kerülni kell a túlzott rohangálást, sőt még arra is biztatott, hogy ha túlságosan aktív lenne, akkor ne adjak be neki fájdalomcsillapítót.

Tulajdonképpen Nannerl egyszer sem kapott, ugyanis másnap már menni akart futni, sőt még a képzeletbeli labda után is rohant, teli volt energiával és kedvvel a mozgásra. Nem igazán értettem, hogy mi az oka, talán nem is érzi a fájdalmat, holott ha bevágja a lábát, egyből olyan keservesen sír, mintha legalábbis amputálták volna.

A gallérral a nyakán pedig ment neki mindennek, főleg nekünk, egyáltalán nem kímélte a lábunkat, képtelen volt visszafogni magát, csak akkor vette észre, hogy most nem ér el az orra odáig, mint korábban, ha már behorpasztotta a gallért. Két nap után az anyag olyan töredezett lett, mintha gombóccá gyűrték volna.

Nagy jóindulattal azt mondom, hogy azért szerencsésen túléltünk három napot, hétfőn mentem dolgozni. Alig értem be a munkahelyemre, telefonál a lányom, hogy baj van, Nannerl valahogy leszedte a gallért, igaz csak egy pillanatra, viszont ez az idő elég volt neki arra, hogy kihúzza a varratot és most éktelen nagy nyílás tátong a hasán.

Te jó Isten! Azonnal telefonáltam a doktornőnek, hogy újabb műtétre lesz szükség. Szerencsére éppen ráért, egy órán belül újra asztalra került a kutya. Öröm az ürömben, hogy a belső hasfalat még nem nyitotta szét, így csak kívülről kellett összefércelni, de azt már több csomóra kötötte a doki.

Az egyébként sem olcsó műtét így még többe került, oda se neki, csak most már kitartson.

Nannerlt ez egyáltalán nem érdekelte. Ebből az esetből sem tanult, egyszerűen nem voltunk képesek megfékezni a lendületét. Pár nap után már elvittem magammal futni, akkor legalább nem ugrált, ami veszélyesebb az egyenletes futótempónál. Persze néha úgy nekiiramodott, hogy azt hittem hamarosan összeesik, de neki ugyan nem fájt semmi és még a xanax sem hatott, pedig már dupla adagot kapott.

Azért szépen lassan gyógyult a vágás, egyre jobban eltűnt rajta a csík, rajtunk viszont egyre több karcolás keletkezett, úgyhogy piros betűs ünnepnek nyilvánítottam, mikor eljött az idő, hogy varratszedésre menjünk.

A doktornő félt, hogy Nannerl hisztizni fog, de megnyugtattam, hogy ha itt vagyunk, akkor nem lesz baj. Magam sem hittem el, amit mondtam, de talán most először nem hagyott cserben a kutyánk. Tami a fejénél fogta, én az oldalánál, közben halkan olaszul duruzsoltam a fülébe. Hang nélkül, mozdulatlanul tűrte a cérna kivételét.

Eltelt még pár nap és végleg lekerült róla a tölcsér! Még a házába is befért könnyedén.

A dátum a műtét napját jelöli, az írás a hónap végén született.

Ellentétek

Nannerl a teraszon, a lóca alatt foglalta el a helyét, szép kényelmesen, egy pokrócon, mely direkt neki lett kijelölve. Viszont nem mertük teljesen felügyelet nélkül hagyni, mikor elmentünk itthonról, nehogy véletlen utánunk akarjon jönni, kiásson a kerítés alatt és bottal üthetjük a nyomát. Anti készített neki egy kennelt, raklapokból, ahová egy darabig bezártuk. Itt volt helye még szaladgálni is, a házába is be tudott menni és így semmi gondot nem okozott.

Gondoltuk mi, de aztán a szomszéd közölte, hogy a kutya egész nap nyüszít, ugat és sír. Majd megszokja – feleltük – és akkor abbahagyja. Állítólag nem szokta meg és nem is hagyta abba, bár mikor én vagy Anti váratlanul hazaszaladtunk, a kutyus mindig csöndben volt.

Eltelt egy kis idő és úgy döntöttünk, hogy próbáljuk meg kint hagyni az ebet az udvaron, hátha feltalálja magát, természetesen mindvégig észben tartva, hogy mekkora szabadságot engedélyeztünk neki mi.

Hát feltalálta magát, azonban mindent elfelejtett, amire tanítottuk. Nem volt egy hangja sem, viszont Nannerl elkezdett nőni, a csirkék pedig fogyni. Azonkívül a vödrökön egyre több harapásnyomot fedeztünk fel, némelyiket úgy szétszedte, hogy már-már felismerhetetlenné vált. Egyszer még az ínyébe is beszorult egy tál, mikor hazaértem, rohant elém, hogy vegyem már ki. Több cipőt és bakancsot is foszlányokká szedett szét menthetetlenül, a locsolófejekről és egyéb véletlenül elérhető magasságban felejtett dolgokról nem is beszélve.

Öt tyúk elpusztítása után úgy döntöttük, hogy a többit levágatjuk, mert ennek így nincs értelme. Nannerl egyszerűen nem volt hajlandó felfogni – pedig nagyon értelmes kutya -, hogy ez tilos, nem teheti meg! Nem volt képes parancsolni magának, hiába büntettük, hiába utasítottuk, képtelen volt gátat szabni az ösztöneinek.

Tamara, de én is nagyon sokat neveljük, jutalomfalattal biztatjuk, hogy engedelmességre szoktassuk, de minduntalan előtört belőle az önfejűség és olyankor nem lehetett megállítani. Ez sokszor még hisztivel is párosul, ami szinte már nevetséges. Igyekszünk mindenhová magunkkal vinni, emberek közé, a városba, parkba, az autóhoz is szoktatjuk, hogy a későbbiekben attól se idegenkedjen.