Műtét

Elérkezett az idő, mikor Nannerl nagykorú lett, ami elsősorban azt jelentette, hogy szükséges az ivartalanítás. Már átesett egy tüzelésen, ami egyikünk számára sem volt kellemes – gondolom azért neki volt a rosszabb J. A legkellemetlenebb az egészben az volt, hogy borzasztóan letört, kedvtelenné vált, sokszor üres tekintettel nézett a messzeségbe. Nagyon sajnáltam és nem akartam újra kitenni ilyen szomorú érzéseknek, ami hetekig is eltart.

A doktornővel megbeszéltem egy pénteki időpontot, hogy az első pár napban én is a közelben lehessek, de Tami vállalta, hogy folyamatosan szemmel tartja, hiszen szünidő van. Ekkor még nem tudtuk, hogy erre a végletekig szükség is lesz.

A műtét természetesen altatásban történt, szép ezüstre le lett fújva a hasa és kapott egy gallért is, nehogy véletlen kinyalja a sebet.

A kezelés napján nagyon kókadt volt az altatás és érzéstelenítés végett, de titkon reméltük is, hogy ez így marad a jövőben is. A doktornő adott fájdalomcsillapítót, de nyugtatót is, mert ilyenkor kerülni kell a túlzott rohangálást, sőt még arra is biztatott, hogy ha túlságosan aktív lenne, akkor ne adjak be neki fájdalomcsillapítót.

Tulajdonképpen Nannerl egyszer sem kapott, ugyanis másnap már menni akart futni, sőt még a képzeletbeli labda után is rohant, teli volt energiával és kedvvel a mozgásra. Nem igazán értettem, hogy mi az oka, talán nem is érzi a fájdalmat, holott ha bevágja a lábát, egyből olyan keservesen sír, mintha legalábbis amputálták volna.

A gallérral a nyakán pedig ment neki mindennek, főleg nekünk, egyáltalán nem kímélte a lábunkat, képtelen volt visszafogni magát, csak akkor vette észre, hogy most nem ér el az orra odáig, mint korábban, ha már behorpasztotta a gallért. Két nap után az anyag olyan töredezett lett, mintha gombóccá gyűrték volna.

Nagy jóindulattal azt mondom, hogy azért szerencsésen túléltünk három napot, hétfőn mentem dolgozni. Alig értem be a munkahelyemre, telefonál a lányom, hogy baj van, Nannerl valahogy leszedte a gallért, igaz csak egy pillanatra, viszont ez az idő elég volt neki arra, hogy kihúzza a varratot és most éktelen nagy nyílás tátong a hasán.

Te jó Isten! Azonnal telefonáltam a doktornőnek, hogy újabb műtétre lesz szükség. Szerencsére éppen ráért, egy órán belül újra asztalra került a kutya. Öröm az ürömben, hogy a belső hasfalat még nem nyitotta szét, így csak kívülről kellett összefércelni, de azt már több csomóra kötötte a doki.

Az egyébként sem olcsó műtét így még többe került, oda se neki, csak most már kitartson.

Nannerlt ez egyáltalán nem érdekelte. Ebből az esetből sem tanult, egyszerűen nem voltunk képesek megfékezni a lendületét. Pár nap után már elvittem magammal futni, akkor legalább nem ugrált, ami veszélyesebb az egyenletes futótempónál. Persze néha úgy nekiiramodott, hogy azt hittem hamarosan összeesik, de neki ugyan nem fájt semmi és még a xanax sem hatott, pedig már dupla adagot kapott.

Azért szépen lassan gyógyult a vágás, egyre jobban eltűnt rajta a csík, rajtunk viszont egyre több karcolás keletkezett, úgyhogy piros betűs ünnepnek nyilvánítottam, mikor eljött az idő, hogy varratszedésre menjünk.

A doktornő félt, hogy Nannerl hisztizni fog, de megnyugtattam, hogy ha itt vagyunk, akkor nem lesz baj. Magam sem hittem el, amit mondtam, de talán most először nem hagyott cserben a kutyánk. Tami a fejénél fogta, én az oldalánál, közben halkan olaszul duruzsoltam a fülébe. Hang nélkül, mozdulatlanul tűrte a cérna kivételét.

Eltelt még pár nap és végleg lekerült róla a tölcsér! Még a házába is befért könnyedén.

A dátum a műtét napját jelöli, az írás a hónap végén született.