Confusi e felici

Mostanában nagyon jó olasz filmek kerülnek bemutatásra, írtam már nem egyről. A mostani választottam egy 2014-ben megjelent alkotás, a Confusi e felici. A címet úgy fordítanám le magyarra, hogy Zavaros boldogság, mert talán ez a kettősség jellemzi leginkább az egész filmet. A vidámság, boldogság, a reménykeltő pozitív gondolkodás, amibe belerondít egy rossz hír, egy kilátástalannak tűnő gondolat, egy megoldhatatlannak látszó probléma, egy kis depresszió…

Történetünk Rómában játszódik, de ennek most nincs jelentősége, mert a főszerepet nem a külsőségek alkotják, hanem a belső értékek, a mélyen, tudat alatt lakozó gondolatok, melyek néhány ember fejében játszódnak le, akikben az a közös, hogy egy pszichiáterhez járnak.

A páciensek különböző problémái, frusztrációi eleinte mozaikszerűen vagy még jobb szó rá, hogy képregényszerűen bontakoznak ki a néző előtt, melyek ugyan nagyon eltérőek, látszólag sehol sem fedik egymást, a mélyben mégis hasonlóak. Látványosan csak annyi a közös bennük, hogy mástól várják a megoldást. A pszichoanalitikustól, azaz Marcellotól. Ő viszont nem tudja őket megmenteni, mert mire képet kapunk a betegek problémáiról, a doki is megbetegszik. Mély depresszióba esik, és hiába fordulnak felé segítségért, nem képes összpontosítani rájuk, ahhoz előbb a saját gondját kellene megoldania.

Ekkor jönnek rá arra, hogy talán közösen, a szeretet és ragaszkodás erejével feloldozást kaphatnának és hogy kicsit kívülről, távolról szemléljék önmagukat, az „én” fontossága háttérbe kerüljön és az „ő” megértése pedig erősebbé váljon.

Spoiler

Marcello (Claudio Bisio), a pszichoanalitikus egyik nap észreveszi, hogy romlik a látása. A szemész megerősíti ezt a tényt, mégpedig egy olyan diagnózissal, mely mély depresszióba sodorja Marcellot, ugyanis valószínűsíthető, hogy hamarosan meg fog vakulni. Nem igazán sikerül megbirkóznia ezzel a hírrel. Először is lemondja a pácienseit, akik kezdetben önző érdekekből a lakásán is felkeresik orvosukat, majd pedig segítő szándékkal különböző programokat találnak ki, ahol ugyan a közelében maradhatnak, remélve, hogy a kezelés ily módon tovább folytatódik, de a saját bajukon túl egyre inkább kezdik a terapeutájukat a barátjuknak tekinteni és igyekeznek közösen megmenteni.

Mindnyájan zavartak, frusztráltak, keresik a belső békéjüket és kezdik a saját problémájukon felülkerekedve az új barátjuk lelki egyensúlyát helyreállítani, kinyitni a szemét a világra, mely sokszínű és érdekes, de talán sikerül felerősíteniük a bennünk lakozó belső látást, ami helyettesítheti a konkrét látványt.

Elsőként Silvia (Anna Foglietta), a doktor úr titkárnője siet a segítségére, aki nem csak a hivatása és a művészetek szerelmese, de Marcello, mint férfi is felkeltette az érdeklődését. Segít neki meglátni a körülöttük lévő színeket, felfedezni a szépséget.

A banda többi tagja ki-ki a maga módján igyekszik felvidítani a doktor urat.

Például Nazareno (Marco Giallini), a drogdíler, aki kétes alakok között mozog és igyekszik legyőzni a démonjait, megszabadulni a függőségeitől, hogy megtalálja magában a férj- és apaszerepet, és akinek sikerül meggyőznie Marcellot, hogy a kaland nem mindig rossz, bár az is okozhat függőséget.

Pasquale (Massimiliano Bruno) a másik véglet. Ő egy nagy gyerek, aki az anyukájával él, és kindertojás figurákat gyűjt. Buszsofőrként dolgozik, képtelen kapcsolatot teremteni a másik nemmel, esetlensége miatt az első randi után ritkán kap második esélyt. Érzi, hogy ebből ki kéne lépnie, bátrabbnak kéne lennie, de félelme túl valóságos a számára, minthogy ezt megmerje tenni.

Az ő ellentéte Vitaliana (Paola Minaccioni), akinek túlfűtött szexuális életének kordában tartása okozza a legnagyobb nehézséget. Sok kellemetlen szituációt él át viselkedése miatt, mely többnyire a másik nem számára sem kellemes.

Michelangelo (Rocco Papaleo) számára pedig az a nehéz, hogy néha befogja a száját. A túlvezérelt sport kommentátor magánélete negatív fordulatot vesz, mikor felesége elhagyja egy német férfi miatt. Innentől kezdve Michelangelo képtelen legyőzni gyűlöletét minden iránt, ami német, legyen az autó, ember vagy focicsapat.

Végül itt van még Betta (Caterina Guzzanti) és Enrico (Pietro Sermonti), egy negyvenes pár, kik nem csak szexuális válságban szenvednek, hanem kommunikációs, együttműködési, egymásra figyelési válságban is. Mind fizikai, mind lelki síkon képtelenek a közös nevezőre. Enricot elkapta a virtuális valóság, a tétnélküli kommunikáció és kapcsolattartás valamint a számítógépes játékok világa, mint menekülési útvonal. Betta tehetetlenül küzd, hogy felhívja magára a figyelmet, de úgy nagyon nehéz, hogy férje sem tudja, mi elől is menekül valójában.

Mikor Marcello megbetegszik, sikerül kitérniük a saját maguk által felállított csapdákból, az önsajnálatból és együttesen egy magasabb rendű célt kitűzni maguk elé: egy másik ember megmentését, ami a saját gyógyulásukban is segítségükre lehet.

Pasqual, mint buszsofőr letér a megszokott útvonalról, és elhatározza, hogy elviszi Marcellot Németországba, ahol talán képesek sikeresen megműteni a szemét. Ehhez a tervhez csatlakozik természetesen az összes többi beteg is és Silvia, ki már végérvényesen beleszeretett volt főnökébe, aki érzéseit, ha kételyek között is, de viszonozza.

És ekkor jövünk rá, hogy az élet képes olyan nehézségeket állítani elénk, melyeket nem vagyunk képesek egyedül megoldani! Amikor másokra van szükség ahhoz, hogy kitisztuljon a látásunk, hogy a szerelem, a szeretet és az emberi kapcsolatok meg tudják változtatni a hangulatunkat, képesek kihúzni a sárból, ha engedjük, és befogadjuk azokat a dolgokat, melyek akár csak egy pillanatra is, de örömet okozhatnak.

A film felhívja a figyelmet arra, hogy az idő - melyből kinek több, kinek kevesebb jut - ne haszontalan dolgokkal, önsajnálattal, virtuális valósággal teljen, hanem olyan eseményekkel, melyek igazán fontosak számunkra, amelyek boldoggá tesznek minket! Éljünk meg minél több ilyen pillanatot, hogy amikor eljön az idő, hogy becsukjuk a szemünket, ne az elvesztegetett pillanatok jussanak eszünkbe, hanem azok a történetek, melyeket emberi kapcsolatokkal, hasznos megnyilvánulásokkal töltöttünk.

A problémák azért vannak, hogy megoldjuk őket, vagy legalábbis tegyünk erre kísérletet, és nem azért, hogy belesüppedjünk, és még inkább szenvedjünk a kilátástalannak tűnő helyzeten, saját sebünket nyalogatva. Inkább őszinte megnyilvánulásokkal közvetítsük az üzenetet, ami lehet baráti vagy szerelmes, de a másik iránti figyelem mindenképp megmentő.

A filmet rendezte és a forgatókönyvet írta Pasqual, vagyis Massimiliano Bruno.

Fekete doboz

Mostanában egyre több olasz film kerül bemutatásra a hazai mozikban, aminek én rendkívül örülök, mert egyszerűen imádom a helyszíneket, a színészeket, az olaszok humorát, képi világukat és az sem mellékes, hogy eredeti nyelven hallgathatom.

A Perfetti sconosciuti, vagyis a Teljesen idegenek című film minden várakozásomat felülmúlta! A vígjátéknak induló tragikomédiába torkolló film nekem nagyon bejött. Maga a cselekmény tulajdonképpen bárhol játszódhatott volna, a fel- és kidolgozás viszont ízig-vérig olasz volt, modern és izgalmas, fordulatos, meghökkentő, felszínes és mély, elgondolkodtató és őrült.

A történet igazából egy lakásban játszódott, a konyha, a terasz és leginkább az étkezőasztal körül kavarogtak az események. Nem voltak történelmi helyszínek, felvonulások, itt a főszereplők miatt sikerült ennyire fantasztikusra a megfogalmazás, ők tették katartikussá a történetet, természetesen nem mellékes a rendező, Paolo Genovese és az operatőr Fabrizio Lucci munkája sem.

A 7 jó barát megérkezik egyikőjük lakására, hogy közösen elköltsék a vacsorát. Az összejövetel célja és értelme, hogy a jelenlévők végre kicsit kiléphetnek a saját életükből, elfelejthetik a napi gondokat, kikapcsolódhatnak egymás társaságában, és beleszólhatnak a másik problémájába, amely természetesen sokkal könnyebb és szórakoztatóbb, sőt kifejezetten felüdülés!

Érződik, hogy összeszokott társaságról van szó, félszavakból is megértik egymást, többségük gyerekkori barát, de szívesen fogadják az újonnan érkezőket is, akiket már szintén évek óta ismernek, hiszen mindnyájan megállapodtak, óvodás vagy kamasz gyerekek szülei vagy csak éppen tervezgetik a gyermekvállalást.

A film viszont attól válik modernné, hogy a középpontba a ma emberének kultusztárgya kerül, ahogy a filmben hívják: az emberek fekete doboza, vagyis egy kis készülék, melyet elsősorban kapcsolatfelvételre találtak ki, mára már viszont sokkal több ennél! Titkok és információk tudója – és ha kell elárulója -, némelyek már élni sem tudnak nélküle, vagyis a Telefon.

A konfliktus már az elindulásnál, vendégvárásnál érződik, de kiteljesedni akkor látszik, mikor egyikük felveti, hogy játsszák azt, hogy mindenki kiteszi a mobilját az asztalra és ami beérkező hívás, sms, kép és egyéb üzenet érkezik, azt nyíltan és őszintén felvállalják a másik előtt, a beszélgetéseket kihangosítva bonyolítják le, az egyéb szöveges és nem szöveges üzeneteket pedig megmutatják és körbeadják.

A furcsa ötlet nem arat osztatlan sikert, de azt sem merik nyíltan bevallani, hogy bármi titkolnivalójuk lenne a párjuk vagy a barátaik előtt, így végül belemennek a rizikós játékba. A baráti társaság először poénra veszi az egészet, röpködnek a cukkolások, gúnyos megjegyzések, majd az első csörgés után egyre komolyabbá, drámaiabbá válik a helyzet.

Talán még maguknak sem vallják be, hogy mennyire tökéletlenek, hazugok és álszentek, és hiába igyekeznek ezt továbbra is leplezni, a lapjaikat immár felfordították, a titkokra fény derül, melyek egyre durvábbak és egyre durvább reakciót váltanak ki a másikból, legyen az házastárs, vagy barát.

Rocco (Marco Giallini), aki a vendéglátó szerepét vállalta magára és kiváló érzékkel és szerelemmel készíti a fogásokat, a szerény plasztikai sebész, a tökéletesség megtestesítője, akinek azért vannak problémái, de igyekszik a tőle telhető legjobb módon helyrehozni, nem mellébeszélni, ő az, akire a lánya is felnéz, mert hihetetlen türelemmel és megértéssel viszonyul iránta.

Kiderül, hogy Rocco felesége Carlotta (Anna Foglietta) viszont hiába pszichológus, a saját kamasz lányát képtelen józanul szemlélni, nem is igyekszik megérteni, és csődöt mond a nevelésében. Kifogástalanul játssza a frusztrált, középkorú nő szerepét, aki szeretné, ha ő kerülne a középpontba, de úgy, hogy ezt még ő se vegye észre.

Arra is fény derül, hogy Cosimo (Edoardo Leo), a jólmenő, sármos vállalkozó, aki most éppen taxisként keresi a kenyerét, de bármibe hajlandó belevetni magát, ami a fejlődését és anyagi jólétét biztosítja, mennyire is gondolja komolyan a gyermekvállalást. Cosimo remekül alakítja a fennhéjázó, „nekem minden sikerül” típusú, macsó férfit, miközben féltékenyen nézi feleségét, Biancát (Alba Rohrwacher), aki naivan nyújt neki és ex barátjának segítő kezet, ha a másiknak erre van szüksége, miközben észre sem veszi, hogy saját magát mennyire a háttérbe szorítja, mennyire felkínálkozik az ellenkező nemnek, de úgy látszik még ez sem elég! A törékeny nő igyekszik mindenki más helyzetébe empatikusan belehelyezkedni, akárcsak egy szóval, egy pillantással vagy egy mosollyal reményt önteni a másik szívébe, miközben ő összetörik és úgy érzi magát, mint egy eldobott cigarettavég.

Azt is megtudhatjuk, hogy Peppe (Giuseppe Battiston) és Lele (Valerio Mastandrea) miért cserélnek telefont, melyikük is van nagyobb veszélyben, hogy kiderüljön róla bármi és miért is bánják meg mind a ketten, hogy ezt megtették. Peppe a mindenki által szeretett testnevelő tanár, akit éppen most rúgtak ki az állásából és ezért (is) igazán csak sajnálni lehet, de nem kell, mert ő pont az az édes kis plüssmackó, akit mindenki ölelni szeret(ne), csakhogy Peppe nem engedi, hogy akárki megölelje.

Talán Lele az egyik legnagyobb vesztes a csapatban, aki még a hazugságot is magára vállalja, csak hogy mentse az irháját, miközben az is kiderül, hogy Lele felesége, Eva (Kasia Smutniak), miért nem hord bugyit. Eva, aki akkor is szégyelli magát, mikor még meg sem szólalt, aki igyekszik borba fojtani fájdalmát, hogy a családi veszekedéseket elkerülje.

Egyre több káromkodás keseríti meg a tiramisú ízét, egyre több indulat tör felszínre és egyre több lehetőség is adódik a megoldásra, megbocsátásra, elfogadásra, mellyel vagy élnek, vagy nem.

A romantikus holdfogyatkozás már csak egy lényegtelen háttérkép a telefon kijelzőjén, az érvek és kinyilatkoztatások viszont fényesen ragyognak, melybe már nem lehet szabad szemmel belenézni.

Sok megható, elgondolkodtató kijelentés hangzik el, melyeket magunkénak érezhetünk, számos tanács fogalmazódik meg azok szájából, akik kívülállóként látják a másikat és olyankor jól, helyesen is érzékelik a konfliktust, de a saját életükben képtelenek okosan és higgadtan gondolkodni, cselekedni.

A film azt sugallja, hogy hazugságban élünk. Hogy titkokra van szükségünk ahhoz, hogy boldogok legyünk, hogy egyre több inger kell, hogy ébren tartsuk a figyelmünket, hogy képtelenek vagyunk elfogadni, ami van, többet és mást akarunk, mert ha már megkaptuk, akkor az már nem is olyan kívánatos. Felesleges magyarázkodásokkal hessegetjük el a bűntudatunkat, nem hisszük el, hogy képesek vagyunk egy pillanatban a pillanatnak élni, hogy kielégíthet minket egy mosoly, egy mozdulat, és boldoggá tehet egy korty bor, egy falat kacsahús is.

A filmben könnyű a megoldás. Hiszen végül nem játszották le ezt a játékot, nem tették ki a telefonjukat, az utolsó képkockák tanúsága szerint az egész film csak fikció volt, hogy mi történt volna, ha…

Így viszont nyugodtan kiléphettek a lakásból, beszállhattak az autóba és úgy tehettek, mintha mi sem történt volna. Az érintettek nem tudták meg ki hűtlen és ki hazudik, ki az áruló és ki a másként gondolkodó, ki akar játszani és ki játszmázik… Hiszen a legfőbb problémát csak a biodinamikus bor okozta.

A film utóhatása viszont, mikor kilépünk a moziból, és azonnal kezünkbe vesszük a mobilunkat, hogy felhangosítsuk, biztos kicsit mindenki másképp néz rá… Talán…

Ez az ő életük… vagy a miénk is lehetne?

A szerelem művészete

--> -->

Furcsa dolog a szerelem és az egyik legfelemelőbb érzés a világon. Megmagyarázhatatlan, kifürkészhetetlen, ellentmondásos… és még sorolhatnánk. Biztos, hogy sok köze van az érzés kialakulásában a kémiának, akár csak a pillanatnyi lelkiállapotnak, a korábbi tapasztalatoknak, vagy a temperamentumnak és így tovább. A szerelmet nem lehet megmagyarázni, sem leírni, csupán csak körülírni. A szerelmet érezni kell!

A szerelem művészete nem keverendő össze Ovidius művével, bár némi hasonlóságot mutat a könyv és Emmanuel Mouret, francia rendező filmje. Míg Ovidius műve egy szerelmi tankönyvnek felel meg, ahol tanácsokat osztogat férfiaknak és nőknek, hogyan lehet a szerelmet felkelteni, megszerezni és megtartani, addig a könnyed francia film inkább a nyitott kapcsolatokat fürkészi, mint például, hogy létezhet-e szerelem nélkül szex és fordítva. Mindezt olyan gondolatokkal – idézetekkel – fűszerezve, melyek sokszor elgondolkodtatják a nézőt. Nagyon érdekes kívülállóként látni mások gyötrelmeit vagy boldogságát, kicsit beleélni magunkat a szereplők lelkiállapotába, motivációiba, netán azonosulunk velük.

Érdekes párhuzam villan fel már a film elején, mikor a szerelmet, mint színeket mutatja be a rendező. Valakinek kék, van akinek rózsaszín vagy lila, lehet sárga és fűzöld is. Megható, mikor a zeneszerző keresi saját dallamának párját, mely kiegészíthetné őt. Én is vágytam arra, hogy végre beteljesüljön, szorítottam, izgultam érte és talán ez volt az egyetlen, mely nem nyerte el tetszésemet, amiért nem találta meg, viszont általa kezdődött el az a zenei vonal, mely végigkísérte a filmet és amely szerintem önmagában is megállta volna a helyét. Gyönyörű zongorafutamok egészítették ki a film mondanivalóját, a háttérből sokszor előtérbe kerülve.

Először azt hittem, hogy csak rövid jeleneteket látunk, pillanatnyi bepillantásokat különböző párok ilyen-olyan kapcsolataiba, de aztán ezek a párok visszatértek és megérthettük mozgatórugóikat, érzéseiket, vágyaikat.

A sokszereplős filmben sajnos a neveket nem bírtam megjegyezni, de szemem előtt van a fiatal pár, akik már nagyon régóta együtt vannak és a kihűlni látszó kapcsolatukat próbálják felélénkíteni egy harmadikkal, de aztán kiderül, hogy nincs fontosabb számukra egymásnál és ezért a legkínzóbb áldozatot is képesek vállalni.

Akár csak az idősödő házaspár esetében, akiknél viszont a hölgy csak arra vár, hogy engedélyt kapjon a férjétől a félrelépésre és akkor már nem is lesz számára olyan vonzó.

Aztán itt van a szingli barátnő, aki arról álmodik, hogy a barátnője felajánlja a pasiját, és mikor ez a valóságban is megtörténik, megrémül és belemegy egy olyan kapcsolatba, ahol titokban tarthatja kilétét. Persze a vakrandira fény derül, és milyen jó is ez így.

Vagy a szomszédok furcsa „kombinés” találkozása, ahol a nő még nem lábalt ki előző kapcsolatából, de nagyon szeretne, az idősödő férfi pedig már nagyon vágyik egy új társra, mert fél, hogy kifut az időből. Hihetetlen szópárbajok, félreértethető mondatok, és ki nem mondott vágyak kerülnek felszínre, de a türelem meghozza gyümölcsét.

Pazar a szereposztás, bár számomra ismeretlenek, de a színészek esetlensége vagy határozottsága, vágyaik és álmaik megformálása nagyon élővé teszik magát a történetet, a nézőnek szinte az az érzése, hogy épp a szomszédot kukkolja.

Mindenki a boldogságot keresi, élete párját és jó látni, hogy a félreértéseken és egyet nem értéseken felül tudnak emelkedni szerelmük és boldogságuk érdekében.

„Abban a pillanatban, amikor szerelmes lesz az ember, zene csendül a fülében, mindenkinek másféle muzsikaszó…”

Az író-rendező tulajdonképpen érzelmeink hangszerén játszik és nem amatőr módon.

Nem beszélek zöldségeket!

Az ember bármikor képes a változásra, önmaga jobbá tételére, ha erre kellő motivációval rendelkezik és saját maga is akarja, még attól sem riadva vissza, hogy a rendelkezésre álló képességeit túlszárnyalja.
Rengeteg pszichológiai tanulmány született már arról, hogy miképpen befolyásolják egy felnőtt egészséges érzelmi fejlődését a gyermekkorában tapasztalt környezeti tényezők. A válasz nem egyszerű, számos tényező beleszól, hogy egy kiskorú miképpen lesz képes teljes életet élni felnőtt korában. A szülők felelőssége határtalan, de idetartozik az iskola, a barátok, vagy a barátok hiánya, akárcsak a szemközti házban lakó mogorva vénember, vagy a zöldséges, netán a buszsofőr. Azt az egyet leszögezhetjük, hogy a szülők szeretete a legfontosabb, az a bizalom, ahogy a gyermekük felé fordulnak, és az a tény, hogy egy gyerek nem a mi másolatunk, hanem egy önálló, fejlődőképes nyersanyag, akit csak akkor tudunk befolyásolni, ha a változtatások nincsenek ellenére, ha az elvárás találkozik a gyerek egyéniségével. Ezért kell a szülőnek is változni, miközben a gyermekét neveli, mert lehet, hogy a cél nemes, de az odáig tartó út sokféle formát ölthet.
Germain Chazes (Gérard Depardieu), a nagydarab, lomha, melák zöldségtermesztőnek sanyarú gyermekkora volt. Apját nem ismerte, anyját pedig sokszor szerette volna nem ismerni. A megaláztatások nem csak otthon érték, az iskolában is a tanárok célpontja volt, akin kiélhették kicsinyes bosszújukat saját szerencsétlen életük miatt. Anyja születésétől kezdve utálja. Sajnálatos véletlennek tartja, aki még arra is képes volt, hogy ötkilósan jöjjön a világra, hogy még több fájdalmat okozzon neki. Ez teljesen nonszensz, de ez a nő, akit nem is neveznék anyának, élete megrontójának tart egy gyereket, aki sokszor láthatatlanná szeretne válni, de ez elég nehezen sikerülhet nem éppen filigrán testalkata miatt.Ez a szeretetéhes férfi viszont minden nehézségek dacára felnőtt, van munkája, vannak barátai a kocsmában és szereti a galambokat. Nincs két egyforma galamb – mondja Margueritte-nek (Gisele Casadesus), akivel a parkban ismerkedik össze. A törékeny, madárcsontú, élete vége felé járó hölgy nem kezeli le a tudatlan, kezdetben minden mondatát félreértő és kocsmai szlenget használó, de jóindulatú férfit. Sőt! Felolvas neki. Első regényük A Pestis, Camus-től. Nem egyszerű megérteni a történetet, de a hölgy hamar rájön, hogy hihetetlen auditív memóriával rendelkezik hallgatósága, amit meg is mond neki. Germain nem érti az idegen szavakat, de nagy rutinja van a kitérő válaszokban, így nevetve és harsányan közli, hogy á dehogy, csak mindent megjegyez, amit egyszer hall. Az idős hölgy mosolyog, nem szól semmit, tovább olvas.Germain az anyát keresi Margueritte-ben, miközben nem feledkezik meg saját anyjáról sem. Egymás szomszédságában laknak, gondját viseli, már amennyire a gyűlölettől elvakult nő ezt engedi neki. A kocsmában egyre feltűnőbb lesz Germain műveltsége, hogy gótokról és longobárdokról beszél, hogy a Közönyből idéz, de nem ásnak a mélyére, csak kiröhögik, ami megfelel Germainnak, nem szeretné beavatni őket a titokba. Sokáig még barátnőjének sem mondja el, csak mikor az rákérdez, hogy mégis kinek vitte azt a csokrot, amit az asztalán látott reggel, ha már ő nem kapta meg.Germain mikor némi tudásra tesz szert, kicsit elbizonytalanodik, ahogy felismeri hiányosságait. Az ember minél többet tud, annál inkább látja, milyen kevés is ez, Germain annyira már okos, hogy lássa milyen ostoba, arra is rájön, hogy nem a háborús emlékműre firkált nevével kéne nyomot hagynia maga után. Ez a felismerés teljesen elbizonytalanítja, szeretne visszatérni a homályba, a megszokott életébe, amikor csak a paradicsomokkal és a macskájával beszélgetett, sörözött a kricsmiben, de Margueritte egészségi állapotának romlása nem hagyja, hogy feladja.
A hölgy kutatóként dolgozott valamikor, hatalmas könyvtára van, de a fejében még több tudás, imád játszani a szavakkal, és mivel nincs gyermeke, nagyon boldog, hogy ilyen rövid időre némileg gondoskodhat erről a maflának látszó emberről. Mikor azonban kezdi elveszíteni szeme világát, az eddig csak hallomásból tanult Germain rákényszerül, hogy most már ő olvasson fel az asszonynak. Annette (Sophie Guillemin) támogatja, segíti kedvesét, együtt gyakorolják az olvasást. A lány szeretne már családot, de a rossz emlékek visszafogják a férfit, hogy gyermeket nemzzen. Ugyan mit adhat át ő egy pici embernek. Hogy mit? Szeretetet.
A film mondanivalójának lényege ez a szó: szeretet, mely a sok vicces jelenet után, az utolsó percekben már könnyet csal a néző szemébe és a filmet elteszi az agyának egy olyan fiókjába, amit bármikor kihúzhat.