Fekete doboz

Mostanában egyre több olasz film kerül bemutatásra a hazai mozikban, aminek én rendkívül örülök, mert egyszerűen imádom a helyszíneket, a színészeket, az olaszok humorát, képi világukat és az sem mellékes, hogy eredeti nyelven hallgathatom.

A Perfetti sconosciuti, vagyis a Teljesen idegenek című film minden várakozásomat felülmúlta! A vígjátéknak induló tragikomédiába torkolló film nekem nagyon bejött. Maga a cselekmény tulajdonképpen bárhol játszódhatott volna, a fel- és kidolgozás viszont ízig-vérig olasz volt, modern és izgalmas, fordulatos, meghökkentő, felszínes és mély, elgondolkodtató és őrült.

A történet igazából egy lakásban játszódott, a konyha, a terasz és leginkább az étkezőasztal körül kavarogtak az események. Nem voltak történelmi helyszínek, felvonulások, itt a főszereplők miatt sikerült ennyire fantasztikusra a megfogalmazás, ők tették katartikussá a történetet, természetesen nem mellékes a rendező, Paolo Genovese és az operatőr Fabrizio Lucci munkája sem.

A 7 jó barát megérkezik egyikőjük lakására, hogy közösen elköltsék a vacsorát. Az összejövetel célja és értelme, hogy a jelenlévők végre kicsit kiléphetnek a saját életükből, elfelejthetik a napi gondokat, kikapcsolódhatnak egymás társaságában, és beleszólhatnak a másik problémájába, amely természetesen sokkal könnyebb és szórakoztatóbb, sőt kifejezetten felüdülés!

Érződik, hogy összeszokott társaságról van szó, félszavakból is megértik egymást, többségük gyerekkori barát, de szívesen fogadják az újonnan érkezőket is, akiket már szintén évek óta ismernek, hiszen mindnyájan megállapodtak, óvodás vagy kamasz gyerekek szülei vagy csak éppen tervezgetik a gyermekvállalást.

A film viszont attól válik modernné, hogy a középpontba a ma emberének kultusztárgya kerül, ahogy a filmben hívják: az emberek fekete doboza, vagyis egy kis készülék, melyet elsősorban kapcsolatfelvételre találtak ki, mára már viszont sokkal több ennél! Titkok és információk tudója – és ha kell elárulója -, némelyek már élni sem tudnak nélküle, vagyis a Telefon.

A konfliktus már az elindulásnál, vendégvárásnál érződik, de kiteljesedni akkor látszik, mikor egyikük felveti, hogy játsszák azt, hogy mindenki kiteszi a mobilját az asztalra és ami beérkező hívás, sms, kép és egyéb üzenet érkezik, azt nyíltan és őszintén felvállalják a másik előtt, a beszélgetéseket kihangosítva bonyolítják le, az egyéb szöveges és nem szöveges üzeneteket pedig megmutatják és körbeadják.

A furcsa ötlet nem arat osztatlan sikert, de azt sem merik nyíltan bevallani, hogy bármi titkolnivalójuk lenne a párjuk vagy a barátaik előtt, így végül belemennek a rizikós játékba. A baráti társaság először poénra veszi az egészet, röpködnek a cukkolások, gúnyos megjegyzések, majd az első csörgés után egyre komolyabbá, drámaiabbá válik a helyzet.

Talán még maguknak sem vallják be, hogy mennyire tökéletlenek, hazugok és álszentek, és hiába igyekeznek ezt továbbra is leplezni, a lapjaikat immár felfordították, a titkokra fény derül, melyek egyre durvábbak és egyre durvább reakciót váltanak ki a másikból, legyen az házastárs, vagy barát.

Rocco (Marco Giallini), aki a vendéglátó szerepét vállalta magára és kiváló érzékkel és szerelemmel készíti a fogásokat, a szerény plasztikai sebész, a tökéletesség megtestesítője, akinek azért vannak problémái, de igyekszik a tőle telhető legjobb módon helyrehozni, nem mellébeszélni, ő az, akire a lánya is felnéz, mert hihetetlen türelemmel és megértéssel viszonyul iránta.

Kiderül, hogy Rocco felesége Carlotta (Anna Foglietta) viszont hiába pszichológus, a saját kamasz lányát képtelen józanul szemlélni, nem is igyekszik megérteni, és csődöt mond a nevelésében. Kifogástalanul játssza a frusztrált, középkorú nő szerepét, aki szeretné, ha ő kerülne a középpontba, de úgy, hogy ezt még ő se vegye észre.

Arra is fény derül, hogy Cosimo (Edoardo Leo), a jólmenő, sármos vállalkozó, aki most éppen taxisként keresi a kenyerét, de bármibe hajlandó belevetni magát, ami a fejlődését és anyagi jólétét biztosítja, mennyire is gondolja komolyan a gyermekvállalást. Cosimo remekül alakítja a fennhéjázó, „nekem minden sikerül” típusú, macsó férfit, miközben féltékenyen nézi feleségét, Biancát (Alba Rohrwacher), aki naivan nyújt neki és ex barátjának segítő kezet, ha a másiknak erre van szüksége, miközben észre sem veszi, hogy saját magát mennyire a háttérbe szorítja, mennyire felkínálkozik az ellenkező nemnek, de úgy látszik még ez sem elég! A törékeny nő igyekszik mindenki más helyzetébe empatikusan belehelyezkedni, akárcsak egy szóval, egy pillantással vagy egy mosollyal reményt önteni a másik szívébe, miközben ő összetörik és úgy érzi magát, mint egy eldobott cigarettavég.

Azt is megtudhatjuk, hogy Peppe (Giuseppe Battiston) és Lele (Valerio Mastandrea) miért cserélnek telefont, melyikük is van nagyobb veszélyben, hogy kiderüljön róla bármi és miért is bánják meg mind a ketten, hogy ezt megtették. Peppe a mindenki által szeretett testnevelő tanár, akit éppen most rúgtak ki az állásából és ezért (is) igazán csak sajnálni lehet, de nem kell, mert ő pont az az édes kis plüssmackó, akit mindenki ölelni szeret(ne), csakhogy Peppe nem engedi, hogy akárki megölelje.

Talán Lele az egyik legnagyobb vesztes a csapatban, aki még a hazugságot is magára vállalja, csak hogy mentse az irháját, miközben az is kiderül, hogy Lele felesége, Eva (Kasia Smutniak), miért nem hord bugyit. Eva, aki akkor is szégyelli magát, mikor még meg sem szólalt, aki igyekszik borba fojtani fájdalmát, hogy a családi veszekedéseket elkerülje.

Egyre több káromkodás keseríti meg a tiramisú ízét, egyre több indulat tör felszínre és egyre több lehetőség is adódik a megoldásra, megbocsátásra, elfogadásra, mellyel vagy élnek, vagy nem.

A romantikus holdfogyatkozás már csak egy lényegtelen háttérkép a telefon kijelzőjén, az érvek és kinyilatkoztatások viszont fényesen ragyognak, melybe már nem lehet szabad szemmel belenézni.

Sok megható, elgondolkodtató kijelentés hangzik el, melyeket magunkénak érezhetünk, számos tanács fogalmazódik meg azok szájából, akik kívülállóként látják a másikat és olyankor jól, helyesen is érzékelik a konfliktust, de a saját életükben képtelenek okosan és higgadtan gondolkodni, cselekedni.

A film azt sugallja, hogy hazugságban élünk. Hogy titkokra van szükségünk ahhoz, hogy boldogok legyünk, hogy egyre több inger kell, hogy ébren tartsuk a figyelmünket, hogy képtelenek vagyunk elfogadni, ami van, többet és mást akarunk, mert ha már megkaptuk, akkor az már nem is olyan kívánatos. Felesleges magyarázkodásokkal hessegetjük el a bűntudatunkat, nem hisszük el, hogy képesek vagyunk egy pillanatban a pillanatnak élni, hogy kielégíthet minket egy mosoly, egy mozdulat, és boldoggá tehet egy korty bor, egy falat kacsahús is.

A filmben könnyű a megoldás. Hiszen végül nem játszották le ezt a játékot, nem tették ki a telefonjukat, az utolsó képkockák tanúsága szerint az egész film csak fikció volt, hogy mi történt volna, ha…

Így viszont nyugodtan kiléphettek a lakásból, beszállhattak az autóba és úgy tehettek, mintha mi sem történt volna. Az érintettek nem tudták meg ki hűtlen és ki hazudik, ki az áruló és ki a másként gondolkodó, ki akar játszani és ki játszmázik… Hiszen a legfőbb problémát csak a biodinamikus bor okozta.

A film utóhatása viszont, mikor kilépünk a moziból, és azonnal kezünkbe vesszük a mobilunkat, hogy felhangosítsuk, biztos kicsit mindenki másképp néz rá… Talán…

Ez az ő életük… vagy a miénk is lehetne?