Téli szünet

A téli szünet idén majdnem a szentestével kezdődött és csak a két ünnep között éreztük azt a lánnyal, hogy miénk a világ. Sajnos a biciklitúra nem jött össze, pedig az idő mindent megtett, hogy elmenjünk kirándulni, de Taminak nem volt kedve, így csak egyedül indultam útnak.

Viszont nagyon jót korcsolyáztunk! Igaz nekem kellett egy óra, hogy ne futni, hanem csúszni akarjak a jégen, de utána már nagyon jól éreztem magam, ki is melegedtem, másnap pedig olyan izomlázam lett, olyan helyen, ahol még soha. Taminak megint feltörte kicsit a korcsolya a lábát, de még mindig nem veszek neki sajátot, míg félévente kinövi a cipőit.

Szerencsére idén sem maradt el a karácsony, mint ahogy azt az időjárás szerette volna. Tény, hogy az én fejemben is megfordult, hogy karácsonyfa helyett inkább a medencét kéne felállítani, de ez azért elmaradt. Kicsit hiányzott a fehérség, ami ilyenkor általában lenni szokott, hogy építsünk hóembert, hogy a hideg elől a meleg lakásba meneküljünk, de mi tagadás azért nem volt ellenemre, hogy hétágra sütött a Nap, hogy nem építettünk hóembert és nem kellett a lakásba menekülni a hideg elől.

Szenteste Anti sütötte az ünnepi vacsorát, aminek a kacsa lehet, hogy nem örült annyira, de nem tehetett semmit.

Tami előtt már nem kellett titkolózni, mikor odakerült a sor, hogy a fa alját is „feldíszítsük”, mégis ragaszkodott ahhoz, hogy elmenjünk sétálni, csakúgy, ahogy eddig mindig, amikor is én még visszaszaladtam valamiért egy pillanatra és sietve a fa alá csempésztem a meglepetéseket.

Érdekes, hogy nem akar eltérni ettől a forgatókönyvtől, pedig most már ő is odalopta a saját ajándékait. Kitett magáért, mert meglepő módon, a nagymama segítségével ügyesen titkolva, ruhákat kaptunk tőle, méghozzá nagyon jó ízléssel válogatva. Nagyon tetszett, hogy annyira izgult, mit szólunk hozzá, hogy meglepődünk-e, tetszik-e, amit kapunk. Természetesen egy kézzel készített ajándékot is alkotott, mert mint tudjuk, annál személyreszólóbb, őszintébb és szebb ajándék nincs.

Bár a lányom idén is felsorolta, hogy mit szeretne látni a fa alatt, igyekeztem most is eltérni és nem melléfogni, hogy meglepetés is kerüljön. Könyvet ugyan nem tartalmazott a lista, de kettőt is kapott, hogy olvasásra sarkalljam, bár erre mostanában szerencsére nincs olyan nagy szükség. Igaz jobban szereti, ha én olvasok neki, de csak egy parányit kell nógatni, hogy kézbe vegye a könyvet, aztán büszkén mutatja, hogy már mennyit haladt.

A Monopoly is egy tudatos választás volt, és nem csak Tami kedvéért, hisz egyedül nem lehet vele játszani. Ez tulajdonképpen egy közös ajándék lett, hogy együtt legyünk és egymással foglalkozzunk, hogy figyeljünk a másikra és megtanuljuk kezelni azt, amit ez a játék tanít. A téli szünet több napja vagy inkább estéje is a játék izgalmával telt.

A cicáink sem maradtak üres manccsal, bár ezt kizárólag Antinak köszönhetik, mert én nem tudtam volna megalkotni ezt a mutatós kaparófát. Sajnos a régiről nincsen kép, pedig jó lenne összehasonlítani, hogy mi vár erre is, bár az kötélből volt, ez pedig igazi fából van, fűzfából, ha locsolnánk még ki is hajtana.

Az idei szilveszterünk is furán alakult, ugyanis a lányunk tőlünk távol töltötte ezt az estét, mert gyerekbuliba volt hivatalos, ahová szülőket nem vártak. Természetesen elengedtük, mert különben nagyon unatkozott volna velünk, felnőtt társaságban. Mi egy fantasztikus vacsorán vettünk részt a barátainknál, ahol isteni étkek rúgták fel a megkezdett fogyókúrámat és ahol gond nélkül átbeszélgettük az egész estét, sőt a hajnalt is, bár ebben az elfogyasztott nem kevés pezsgőnek is volt némi szerepe.

Kicsit másnaposan sikerült összeszednünk a lányunkat, aki a hazaúton parányit bealudt.

Fogadalmat idén sem tettem, hisz a nyáron már ezen is túlestem, és szerintem nem az évfordulóhoz van annak köze, hogy megváltozik a sorsunk, csakis magunkhoz, hogy mi elhatározzuk és megteszünk érte mindent. Persze még ilyenkor is közbeszólhat bármi, ami ebben megakadályozhat, de akkor már legalább a lelkiismeretünk tiszta lehet.

Karácsony - másképp

Sokáig húztam az időt, hogy megírjam az idei karácsony történéseit. Sokáig magam sem tudtam, miért. Végül rájöttem! Tudat alatt nem akartam megírni, mert az idei karácsony most már végérvényesen eltért az előzőektől, pedig már tavaly is más volt, de akkor csak a vége és hiába a megszokott forgatókönyv, semmi sem lesz a régi, be kell látni. 

Korábban egy meglepetésekkel teli, váratlan fordulatoktól és titkoktól hemzsegő ünnep volt a szenteste, amit nagy odafigyeléssel kellett megszervezni, hogy minden a talpára essen, ne lógjon ki a lóláb, ne lepleződjön le a Titok. Idén viszont már nem vártuk olyan reszketve, lélegzet visszafojtva, az ajándékok vették át a főszerepet, melyek szintén csak részben voltak meglepőek, főleg a lány részéről. Nem okolható ezért senki, valószínű életkori sajátosság, máshol is így van, ha fény derül az „igazságra”, de érezhető volt a levegőben valami hiányérzet, némi várakozás valami iránt, ami tulajdonképpen nincs is, de jó volt azt hinni, hogy van.

Már nem kellett sétálni menni, míg a Jézuska becsempészi a meglepetéseket, nem kellett süteményt készíteni a fa alá, hogy a hosszú úton csillapítsa éhét, de „meg kellett” köszönni – a szülőknek - az ajándékokat, mert már nyilvánvaló volt, hogy tőlük származnak.

                                           A legszebb ajándék

Ez némileg elhomályosította az ünnep fényét, persze azért örömteli volt a szenteste, az együtt töltött idő, és az utána következő családi ebédek a szoros rokonsággal.

Ony, csony, ácsony, rácsony, arácsony, karácsony

Ez a cím onnan jutott eszembe, hogy nyáron Tami nagyon sokszor leírta a vakációt ilyenformán, gondoltam kipróbálom a karácsonnyal is. Egész viccesen néz ki.

Nálunk a Waldorf-iskolában a szokásos Adventi bazár az ünnepkör első állomása. Nem akarok elmélyedni a témában, mert a szervezés most nem a mi asztalunk volt, tettük a dolgunkat, és örömmel láttuk, hogy mások is ugyanígy tesznek. Amiért mégis megemlítem az az, hogy Tamiék osztálya egy spanyol előadást adott elő a Pásztorjáték mintájára és ezzel elismerést szereztek az új spanyol tanáruknak és természetesen saját maguknak is. Nem volt egyszerű a szöveg, de gyönyörűen, érthetően mondták, odaillő mozdulatokkal kísérve a történéseket és bár egy-két szót leszámítva, nem értettem belőle sokat, mégis olyan volt, mint egy dallam, nem kellett érteni, csak érezni. Az iskolai előadás után még kétszer felléptek vele Szeged egyetlen bálaszínházában is, gondolom nem véletlenül.

Az idei karácsonyunk viszont már nem volt a tavalyi. Értem ez alatt, hogy elveszett belőle az a titokzatos szikra, ami a meglepetés, a misztika előhírnöke, miután végérvényesen is lelepleztük a Jézuskát. Tami már nem neki írta a levelet, hanem nekem, de meglepően visszafogott volt és külön kiemelte, hogy nem kell neki mind az öt dolog, lehet választani. Igyekeztem a kedvében járni és olyat is a fa alá csempészni, aminek tudtam, hogy örül, pedig nem is kérte.

Valahogy úgy jött ki a lépés, hogy a lány egyedül díszítette fel a fát, mert én elúsztam a karácsonyi ebéddel, ő meg szívesen bogarászta a díszeket, fűzte a szaloncukorra a madzagot, tette fel az égőket, melyek csak akkor gyulladtak ki, mikor a kád széléről előszedett egy izzót. Valószínű, hogy tavaly óta ott lehetett, fogalmam sincs miért, erre ő sem tudott magyarázatot adni, de így megmentette a kivilágítást.

Gondosan berendezte a macskáknak is a fa alatti fekhelyet, persze úgy, hogy még ő is odaférjen. Nálunk nem maradhat karácsonyfa sziámi cica nélkül, nekik ez a kényelmes fekhely jelenti az ünnepet.

A Jézuska olyan váratlanul érkezett, szinte meglepetésszerűen, hogy nem is volt időnk ünneplőbe öltözni, de a szívünk ragyogása és az egymás iránt érzett szeretetünk kárpótolta mindezt.

Sikerült olyan ajándékokat választani, aminek a lány nagyon örült, bár ocelot schleiset sehol sem tudtam beszerezni, de a jaguár és leopárd család is megtette. A párnán alvó cica azonnal beköltözött Tami fekhelyére, Frakk, Szerénke és Lukrécia bábok családi játékot eredményeztek, talán a Mirr-Murr mesekönyv enyhe célzása is célba talált, a meleg fülvédő pedig egész télre örömöt okoz a pici lányunk pici füleinek.

Nagyon jó volt látni, ahogy csillogó szemmel bontogatja az ajándékokat, és minden kis csomagból valami érdekes bukkan elő számára. Nekem ez volt a fontos, hogy a gyermekem boldog legyen, én ennyivel is megelégedtem volna, de aztán ő is ideadta az ajándékát, amivel nem is gondolta, hogy engem milyen boldoggá tesz és ráébresztett arra, hogy a kézzel készített dolgok micsoda értéket képviselnek.

Tündéri volt, ahogy leste az arcomat, vajon tetszik-e az általa agyagból készített gyertyatartó – ami egy macskaarcot viselt -, és a kis tálka, melynek nyúl fülei voltak és amibe a pisztáciámat tehetem, bár kettőnél több nem fér bele. Könnybe lábadt a szemem, hogy milyen figyelmes, kreatív és hogy mennyire szeretem…

Jó éjt, Jézuska!

Az idén különleges volt a karácsony a lányom számára. Hatalmas meglepetés érte, sajnos nem a legjobb értelemben …Úgy indult a nap, amint szokott. Készültünk a szentestére, izgatottan, teli várakozással. Délelőtt mézeskalácsokat sütöttem Tamival, most először élvezte ennyire a konyhai segédkezést, aminek nagyon örültem. Gyúrta a tésztát, hóembereket készített és gyönyörűen fel is díszítette őket. Természetesen egyet a Jézuskának szánt. Az idén nem rajzolt neki, csak délután szólta el magát, hogy husky kutyát kért tőle. Kérdeztem, hogy miért nem közölte ezt hamarabb. Ő szólt, de csak a Jézuskának, titokban. Nem mintha vettem volna neki kutyát, de legalább lett volna alkalmam felkészíteni, hogy miért nem kerül a fa alá egy eb.Szépen feldíszítettük a fát, Tami ebben is bőven kivette a részét, mivel korábban elfelejtettem felmadzagozni a szaloncukrokat, úgyhogy míg ő a díszeket tette fel, addig én kötözgettem. Állandó problémát jelent a szaloncukornál, hogy szinte az összes megmarad a fán, lehet kidobni, mert még ha finom is, túl tömény, nem lehet sokat enni belőle. Idén ez a veszély is elhárult, ugyanis gumiból készültek. Mindig, amikor megállunk a boltnál, Tami kér egy gumicumit. Az én gyerekkoromban is létezett ez az édesség, csak akkor még kisebbek és keményebbek voltak. Most sikerült beszereznem gumiból készült szaloncukrokat, melyeket igaz csak a lány szeret, de ő legalább nem fog meghagyni egyet sem.
Minden évben nagy fejtörést okoz, hogy miként surranjon be a Jézuska, de most adódott a megoldás. Míg mi a fát díszítettük, addig Anti felszerelte a fényfűzért odakint. Nosza, menjünk ki, nézzük meg. Természetesen én megyek utoljára, sietve a fa alá teszem az ajándékokat, és már szaladok is utánuk. Sajnos kicsit elkéstem, mert elfelejtettem elvenni a Jézuskának szóló mézeskalácsot, nem akartam úgy járni, mint tavaly, amikor a neki szánt rajzot hagytam ott, úgyhogy visszaszaladtam érte. Tami már türelmetlenkedett, gyanús volt számára, hogy ilyen sokáig szöszmötölök az öltözködéssel. Mire kiértem, már kigyönyörködték magukat a fehér havon szikrázó fények villódzásában, jöttek is befelé.Tami azonnal a fához rohant és felkiáltott, hogy megjött! Öröme viszont nem tartott sokáig, hihetetlen csalódás ült ki az arcára, kedvtelenül bontogatta a díszes dobozokat, egynél többet szinte nem is akart, úgy kellett unszolni. Először azt hittem, hogy az ajándékokkal van problémája, pedig úgy sejtettem, hogy a korcsolyának örülni fog, a többiről nem is beszélve.
Miután mindenki kinyitotta a meglepetését, nem bírtam tovább nézni Tami fancsali képét. Muszáj volt rákérdeznem, hogy mi bántja, pedig nagyon féltem a választól. Már korábban is nekem szegezte a kérdést, hogy biztos létezik-e a Jézuska, mert a fiúk az iskolában azt mondják, hogy nem, a szülők veszik az ajándékokat. Akkor azt feleltem, hogy aki hisz benne, annak a Jézuska hozza, aki nem, annak a szülei veszik. Ezzel a válasszal teljesen elcsitítottam a benne bujkáló kétkedést, annyira, hogy azt mondta, hogy ő még felnőttként is hinni fog. Most viszont már nem lehet mellébeszélni, konkrétan meg kell mondanom az igazat.- Anya, nekem az a sejtésem, hogy azért értél ki később, mert te tetted az ajándékokat a fa alá, igaz ez? – szegezte nekem a kérdést.
- Igen, így történt – feleltem határozott őszinteséggel, némi mosollyal a szám szegletében, hogy jelezzem, azért nem olyan nagy tragédia ez.
Már a kérdéséből éreztem, hogy tudja a választ, mégis úgy meglepődött a kimondott szó könyörtelen, álmokat eltipró sivárságán, hogy könnybe lábadt a szeme és sokáig nem bírt megszólalni. Átöleltem, próbáltam enyhíteni a csalódottságát, mondtam mindenfélét, már magam sem tudom mit, de hamarosan megnyugodott, letörölte a könnyeit, magára erőltetett némi mosolyt, és azt mondta, hogy nem baj, nagyon örül mindegyik ajándéknak, az sem baj, hogy nem husky kutya, különben is az a fontos, hogy együtt vagyunk és szeretjük egymást, majd hozzám bújt és tovább szipogott. Mint egy felnőtt. Azt mondja, amit a másik hallani akar, még ha nem is gondolja minden szavát komolyan. Tudom, hogy hatalmasat csalódott, becsapottnak érzi magát, mégis hihetetlenül jól nevelt és megértő.
Már nekem is könnybe lábadt a szemem és magyarázni kezdtem, hogy ez mért van. Hogy a Jézuska is csak ember, egy mese, egy csoda, amiben jó hinni, még ha nem is igaz és szeretném, ha majd az ő gyerekei is átélhetnék ezt a csodát, ezért játszottuk el minden évben. Aztán még lelepleztem a húsvéti nyulat és a fogtündért is, csak hogy könnyebben feldolgozhassa az eseményeket, ha már tiszta vizet öntünk a pohárba.
Többször szóba került még ez a kérdés az est folyamán, hogy a korábbi szentestéken, hogy sikerült becsempésznem, hisz együtt mentünk sétálni, vagy hogy miért nem kaphat husky kutyát, amit le is rajzolt gyönyörűen.
Lefekvéskor kedvenc meséjét olvastam, Rumcájsz kalandjait. Ilyenkor mindig úgy búcsúzunk el egymástól, hogy azt mondja nekem: jó éjszakát Manka, mire én azt felelem: jó éjt, Csibészke. Ma kicsit átírta a mesét és így köszönt el: Jó éjt, Jézuska!
Másnap Anti készített egy jégpályát is, hogy Tami kipróbálhassa az új korcsolyáját. Persze erre jó pár napot még várni kell, hogy kellőképpen megfagyjon, bár amennyire hideg van mostanában, napokon belül rá lehet majd menni. Addig viszont legalább nem akarunk autóval beállni, de még a kaput sem kinyitni, merthogy a jégpályától azt sem lehet :).

Karácsony

A karácsonyfát, mint minden évben, együtt díszíti a család. Azt nem a Jézuska hozza, nem ő varázsol rá díszeket, hanem mi szépítjük meg, együtt leljük abban örömünket, hogy széppé tegyük. Az ünnepi ebéd is jól sikerült részemről, bár nem halászlé lett, mert azt nem tudok főzni, de azt tudtam, hogy holnap azt eszünk Anti szüleinél, úgyhogy sütőtökös csirkét rittyentettem. Fenséges volt. A szenteste nálunk csak egy problémát vet fel: mikor jöjjön a Jézuska? Ez nem attól függ, hogy besötétedett-e már, vagy feldíszítettük-e a karácsonyfát, hanem, hogy mikor sikerül Tamit eltávolítani a fa környékéről. Ezzel az idén igencsak meggyűlt a bajunk. Nem mondhattuk a lánynak, hogy gyere, szaladjunk el a boltba, mert már tudta, hogy zárva tartanak. Nem lehetett hógolyózni sem, mivel elolvadt a fehér lepel. Az udvarra sem jött ki szívesen, mert borzasztóan fújt a szél. Az pedig kivitelezhetetlennek bizonyult, hogy a Jézuska észrevétlenül lehozza a padlásról a becsomagolt ajándékokat. Végül Antinak mentő ötlete támadt: díszítsünk fel az udvaron egy fát, mégpedig plüssökkel. Tami lelkesen kiválogatta az erre alkalmas szőrme állatokat, de a kivitelezésben csak hosszú unszolás után volt hajlandó részt venni.

Nem töltött kint sok időt, de a Jézuskának épp elég volt, hogy a fa alá tegye a meglepetéseket, hogy ne felejtse el elvinni az odakészített rajzokat, mint tavaly, melyeket Tami készített ki neki és még éppen volt annyi időm, hogy én is kimenjek segíteni, hogy aztán együtt jöjjünk be, tehát én sem tudhattam semmiről.

Tami ugyan nem készített „listát” a Jézuskának, de azért elmondta, hogy nagyjából mit szeretne. Először is körmöcskét, hozzávaló fonalakkal, aminek a használatát az iskolában sajátította el, korábban nem is hallottam erről a kézműves fogásról és sokáig arra sem jöttem rá, hogy a gyerekemnek mitől jön le a bőr az ujjbegyéről. A másik főajándék egy marionett strucc volt, amit szintén elhozott a Jézuska.

Egyre többet töprengek azon, hogy mekkora csalódás lesz a gyereknek, ha megtudja, hogy a karácsonyi ajándékokat nem is a Jézuska, hanem a szülei veszik meg. Félek, hogy túl nagy trauma lesz számára, és nem fér bele a családi filozófiába ekkora füllentés. Persze lehet, hogy eltúlzom, könnyen átesik majd rajta, hamar beletörődik, hogy éveken át hazudtak neki.

Az idén nem másztak a macskák a fára, mert Tami szépen megágyazott nekik a fa alatt, és ott annyira jól érezték magukat, hogy nem akartak feljebb jutni.

Én viszont estére megszemélyesítettem az élő karácsonyfát, bár nem voltam olyan kitartó, mint az igazi.

Az igazi karácsony számomra azt jelenti, hogy együtt lehetünk. Nagyon élvezem, hogy sokáig alhatok, hogy együtt lehetek a lányommal, hogy nincs sürgős elintéznivalóm, hogy három nap alatt kiolvastam egy könyvet és maradt is mit olvasgatni, mert természetesen a Jézuska is hozott egyet. És egyáltalán nem bánom, hogy hétágra süt a Nap, mehetünk biciklizni, megetethetjük a kacsákat a Tisza parton és hogy kapkodás nélkül mindenre jut idő, akár Tami játékos polcának rendbetételéről, akár blogírásról legyen szó.

Szélsőségek

Hirtelen köszöntött be a tél. Nem szeretem a hideget, mert nagyon fázós vagyok, nem tudok annyira felöltözni, hogy sokáig a mínuszokban tartózkodjam, de mi tagadás lenyűgözött a fehérség, ami napokon keresztül körülvette a házunkat és olyan tisztaságot kölcsönzött a tájnak, mintha a fehér alatt nem létezne fekete. A várostól pár kilométerre már szép a fehér hótakaró, főleg míg érintetlen, vagy csak szánkónyomok díszítik. Ahogy megcsillan a keményre fagyott hótakarón a karácsonyi izzósor tükörképe, ahogy az ember lehelete füstként száll ki résnyire nyitott ajkai között, ahogy egy kurjantás felszakítja a csöndet...

A rekord hideg -15 fok volt, de ez csak egy napig tartott, átlagban a -10 fokot tartotta, ami azért volt kellemetlen, mert az egész napi fűtéssel sem nagyon bírtunk a házban 20 foknál melegebbet előállítani.

Most pedig plusz van. Mire megvettem Tami hótaposó csizmáját, elolvadt a hó, mire sikerült volna egy hóembert építeni, sártenger tört magának utat a megolvadt földből, hogy ocsmányságával riassza el az udvarba betévedő vendéget. A szél pedig úgy fúj, mintha el akarna sodorni mindent a földről, ami kiáll, ami útjában áll. Nem lehet előle elbújni, bepréseli magát a legkisebb résen is.

Az idén már iskolába sem kell mennie a lányomnak, addig aludhat reggelente, amíg csak akar, én pedig addig, amíg csak akarja. Záróakkordként az első osztályos szülők előadták a gyerekeknek a Pásztorjátékot. Rengeteg próba előzte meg, hogy minden a helyére kerüljön, de még a főpróba után sem gondoltam, hogy hiba nélkül sikerül eljátszani, pedig de. Senki sem nevette el magát, senki sem fulladt bele a szövegébe, nem estünk el a lépcsőn sem, és azt leszámítva, hogy kicsit hadartam, egész ügyesen pásztorkodtam. Én voltam Konok, a naiv pásztor, és nagyon élveztem a színészkedést, bár elsősorban Tami miatt vállaltam a szerepet, hogy példát mutassak neki, de egyáltalán nem esett nehezemre, hogy részt vegyek a próbákon, ami az utolsó héten már minden nap volt, és a szövegtanulás is könnyebben ment, mint azt gondoltam. Igyekeztünk korhű ruhákba öltözni, ami nálam a kifordított bundakabátot jelentette, az egyik szülő pedig szakállat festett a pásztoroknak. Azt mondták, hogy egész jóképű férfi lennék – a csúnya nőknek ez bók :)

A karácsony hamarosan eljő, hogy szívünkbe melegséget hozzon, mert aki egész évben szeretetben él, annak nem esik nehezére még egy napot szeretetben tölteni. Tami az idén nem rajzol a Jézuskának. Azt mondta, mindegy, hogy mit hoz neki, mindennek örülni fog és tudja, hogy ajándék nélkül nem marad. Inkább ő rajzol valami meglepetést és a tegnap sütött mézeskalácsból is tesz neki útravalót.

A vallásos áhítaton túl a lelkemhez inkább Pam Brown szavai állnak közelebb, melyek nem ünnephez köthetők, csak a mindennapokhoz, melyek kifejezik az érzéseimet és nem egy mesébe illő, meg sem történt dolgot idéznek, hanem magát az életet:

Csitt, kicsim! Vigyázok rád akkor is,

ha a viharos szelek döngetik az ajtót.

Vigyázok rád, amíg fel nem nősz,

és elég erős nem leszel ahhoz,

hogy megállj a saját lábadon,

de azután is ott leszek, hogy vigaszt,

menedéket, és egy kis szabadságot nyújtsak,

amikor szükséged van rám.

Nálam mindig szeretetre, meghallgatásra találsz...

A Szeretet Ünnepe

A hivatalos karácsony napja és másnapja a szokásos forgatókönyv szerint zajlott, vagyis egyik nap Anti szüleihez, másik nap az én szüleimhez voltunk hivatalosak.
Bár nem szeretem az ebédmeghívásokat, mert én nagyon válogatós vagyok, és biztos, hogy nem pont délben éhezem meg, márpedig ha ebédről van szó, akkor nem illik késni. Nem is késtünk és erőt is vettem magamon, hogy asztalhoz üljek. Finomságoktól roskadozott az asztal, de nekem nagyon nehezen csúszott le a falat a torkomon, mert az eszem teljesen máshol járt.
Kicsit megijedtem, hogy nálunk elmarad a karácsonyi ünnepség, mert anyukám csak az utolsó pillanatban szólt. Nem mertem rákérdezni, hogy most akkor mi lesz, nem akartam, hogyha pénzhiány miatt marad el, majd miattam verjék költségbe magukat, esetleg anyukám fájós lába az oka – ami egyre rosszabb állapotban van -, hogy idén nem akarja megrendezni. Csak éreztem némi feszültséget a hangjában, mikor meghívott és csak sejtettem, hogy a valóság teljesen más, olyan amiről nem illik beszélni, még csak célozgatni sem rá, de mindenki tudja a ki nem mondott szavakból, hogy mi a helyzet, lehet érezni a levegőben, mint egy kellemetlen szagot, és úgy tenni, mintha rózsaillatot szippantgatnánk, de azért közben sűrűn szellőztetünk.
Végignéztem a terített asztal mellett ülő kapott rokonaimon és boldog arcokat láttam. Csak abban a pillanatban és pillanatnak éltek, nem gondoltak az év közben keletkezett súrlódásokra, pedig sejteni lehet, hogy egy közösségnél mindig vannak ilyenek. Én mint bennfentes tudok ezekről, de erre az egy napra mindenki félre tudta tenni a személyes sérelmeit, a megbántottságát, átmeneti haragját, ha még volt egyáltalán ilyen és nem felejtették el már sokkal korábban. Nekem általában sikerül - sőt attól érzem magam rosszul, hogy haragszom valakire -, másoknak is sikerül, akkor az én családom miért nem tud átlépni a saját árnyékán? Jobb a végtelenségig haragudni? Kényelmesebb? Szerintem szánalmasabb. Mégis inkább prüszkölnek egymásra, mint megbocsátanának, netán beismernék tévedésüket, pedig előbb-utóbb a szél is tovafújja a sötét fellegeket az égről.Talán az olasz vérvonalnak köszönhetem, nem tudom, de szeretem a nagycsaládot, amikor hangos a szoba a beszélgetésektől, a gyerekzsivajtól, a nevetésektől. Amikor ki-ki elmondja a történeteit, amin nevetni lehet, vagy ha nem, addig csűrjük-csavarjuk, míg mindenki hangosan nem kacag. Mert hogy mindennek van jó oldala. Na jó, nem mindennek, de keresni azért lehet.
Az év többi napján mindenki éli a saját kis világát, és nem számol be minden egyes eseményről, esetleg telefonon, de az nem olyan. Akkor sietve mondja, mert pénzbe kerül, mert éppen vezet a hívott fél, vagy idegenek veszik körül. Ezeken az ebédeken viszont van idő, hogy megtudjuk a másiktól a részleteket, mert ilyenkor ráérünk megbeszélni, de az sem baj, ha csak lényegtelen dolgokról váltunk eszmét, kíváncsiságból, időtöltésből, ez tulajdonképpen mindegy, hisz csak és kizárólag azért jöttünk össze, hogy együtt legyünk.
Emlékszem, hogy régen nálunk is ilyen volt a családi összejövetel. Egymást érték a szavak, mindenki beleszólt mindenbe, kötözködött és cukkolta a másikat, csak azért, hogy kacaghassunk, hogy ne a bánat, ne a gond legyen a napirendi pont, hanem a jókedv. Borozgatva, sörözgetve adomáztunk, kifordítottuk a kifordíthatatlant, fehérre festettük a feketét, csak úgy, minden cél nélkül.

Másnap a szüleimnél édesanyám gyerekei közül csak én jelentem meg, pedig van még két bátyám. (Van még két bátyám?) Mi jól éreztük magunkat így is, de nekem fájt és tudom, anyukámnak is, hogy egyik fia sem vette a fáradtságot, hogy eljöjjön. A szeretet ünnepén.

Szenteste

Az ünnepi hangulat nálam szentreggel kezdődött. Végre úgy éreztem, hogy minden a kezem ügyében van, nem kell kapkodni, jut idő mindenre, csak szépen sorjában kell hozzáfogni. Így is történt. Próbáltam minél tovább ejtőzni az ágyban, de Tami mindent megtett, hogy talpra állítson. Nem bántam, "ideje van a szakgatásnak, ideje a megvarrásnak".
Nem tudom, milyen nagymama leszek én, ha egyáltalán megérem, de nagy ebédekre ne számítson senki. Azért úgy éreztem, hogy valami süteményt csak sütnöm kéne, ha már egyszer így szokás. Ki is választottam kedvenc blogomról egy csokis édességet, amihez – a fahéjat leszámítva - minden volt itthon. Tami lelkesen segített… elnyalogatni a tálakat, eltüntetni a maradékokat.
A következő napirendi pont: fenyőfából karácsonyfát varázsolni. Már rég felhagytunk az igazi fenyő beszerzésével, mivel a kiültetés után egy sem maradt életben, a vágott fenyőt meg elvből nem. Szóval műfenyő, a szebbik fajtából, illat nélkül, de valamit valamiért. Tami lelkesen nekiült a lámpafüzér kibogozásának, de alig tíz perc elteltével kijelentette, hogy nem bírja tovább. Viccesen csúfolódtam is, hogy ilyen hamar feladja, és én ültem le a földre a gombóccá gyűrt, egyébként több méter hosszú zsinegnek. Az elején elég jól haladtam, de aztán olyan boggal találtam szembe magam, hogy Tami kócos haján edződve sem sikerült előrébb jutnom. Ráadásul ahogy tekergettem, még az is összegubancolódott, amit addig kiegyenesítettem. Hát nem mondom, hogy pár szent neve nem hagyta el a számat, de csak suttyomban, hogy a lány meg ne hallja. Tami már tűkön ült, hogy mikor teheti a fára a díszeket, de mondtam, hogy csak a lámpák után mehet, legyen türelemmel, én is azzal vagyok. Pedig dehogy! A padlólapon egyre hangosabban koppantak a kis színes izzók, félő volt, hogy a többség ripityára törik, mire a fára kerülne. Alig másfél óra elteltével viszont éljent kiabáltam és a kör közepére álltam. Tami tapsolt örömében, vagy az áramvonalas táncom látványától, nem tudom. Gondosan rátekertük a fára a füzért, amitől gondolom ismét összebogozódott, de már nem érdekelt. A díszítés gyorsan haladt, a szalonnacukrokat már délelőtt felmadzagoztam, a díszek szinte maguktól röppentek a fára. Kész csoda, hogy utóbbiakat nem kellett keresni, sőt az idén még a tavalyelőttieket is megtaláltuk, de nem tettük fel. A kevés sokszor több. Üröm az örömben, hogy rengeteg fotót készítettem az előkészületekről, de a fényképezőgép csődöt mondott és ebből az időszakból egy kép sem sikerült.
Most jött a legnagyobb feladat! Hogyan vonjuk ki a lányt a forgalomból, míg az ajándékokat a fa alá csempésszük? Alvásról hallani sem akart, már ünneplőben illegett és követte minden egyes lépésemet. Anti még fát vágott, megbeszéltem vele, hogy építsen egy kis mászókát, míg én kicsalom a lányt, aztán én is jövök, nehogy gyanúba keveredjek. Így is történt. Tami befejezte a Jézuskának szánt rajzot és kijött velem. Visszalopakodtam a házba és gyorsan a fa alá tettem a csomagokat. Aztán Anti is bejött átöltözni, majd játszottunk még pár percet odakint, és belestünk az erkélyajtón, ahonnan jól látszódott a fenyő. Tami azonnal észrevette, hogy még a fa is másképp csillog az alá pakolt ajándékok tükrében.Sajnos a Jézuska elfelejtette elvinni a karácsonyfa alá tett rajzot, ezért kétszer is a falba vágta a fejét, de már nem volt mit tenni. Tami kicsit csalódott volt, de aztán feledtette bánatát az ajándék mennyisége és változatossága, bár a csomagok kibontása előtt mindig reménykedett, hogy póni-alkatrész van benne és nekünk kell összeszerelni a röpülő lovat. Én is boldog voltam, mert lesz mit olvasgatnom jó sokáig és talán Anti is örült, egy kicsit, de erről írjon ő, ha akar. Az nagyon érdekes volt, hogy egész nap sütött a Nap, nem is csak világított, hanem ereje is volt, de mikor leszállt az este, elkezdett peregni az égből a fehér permet és végül fehér karácsonyunk lett, de ez a lényegen nem változtatott, hogy együtt voltunk a szeretet ünnepén és egymásnak okoztunk örömet. Ennél több nem is kell.A macskák csak másnap fedezték fel a jó melegbe hozott természetet és örömmel praclizták a lógó mütyüröket:

Nagyon Boldog Karácsonyi Ünnepeket kívánunk mindenkinek!

Karácsonyi angyal

A lányom minden nap egy angyal, de tegnap elvittem a munkahelyemre, ahol igazi karácsonyi angyalkává változott. A munkatársaim szemén láttam, hogy örülnek a meglepetésnek, amit a lányom okozott – vagy csak a finom szaloncukornak. Persze nekem is volt benne részem, úgyhogy én is boldog voltam, hogy örömöt szereztem nekik. Szeretem, ha jókedvűek körülöttem az emberek. Szeretek adni, szeretem felvidítani a környezetem, mert a jutalmam a tekintetekben látszódik, és azt hiszem - egy kivétellel - éreztem is a felém és Tami felé áramló szeretetet.
Sokan még nem ismerték a lányomat, vagy nagyon régen találkoztak vele, mivel nem túl sűrűn viszem magammal, mert akkor képtelen vagyok a munkámra koncentrálni, és tudom, hogy a többieket is zavarja egy gyerek jelenléte, mikor bekukucskál egy kislány az ajtó nyílásában és elkiáltja magát: hahó!, de talán egy évben egyszer megengedett az ilyesmi – a főnökeimet ugyan nem interjúvoltam meg ez ügyben, számukra is meglepetés volt. Taminak sem volt ellenére az önzetlenség, hisz ő is „csak” a mosolyokat kapta jutalmul, de nagyon élvezte a helyzetet, és hogy velem lehet, a dolgozóban - bár már régóta nem így mondja. Először kicsit visszafogottan viselkedett, de hamarosan levetkőzte a gátlásait és nélkülem is barangolt az ismeretlen szobákba, közvetítette a kéréseket, hogy ki kér még kókuszos szaloncukrot, ki vajkaramellásat, bár utóbbi nem ízlett annyira, de azért elfogyott.Míg dolgoztam, leült mellém rajzolni. Az első rajzát én kaptam, majd jöttek sorban a többiek. Először télapókat mázolt, aztán gondolta, inkább személyre szabott műalkotásokat készít, úgyhogy mielőtt nekilátott volna, megtudakolta, hogy kinek melyik a kedvenc színe és állata, majd papírra vetette a kéréseket. A színnel nagyon körültekintő volt. Nem igazán tudott mit kezdeni azzal a válasszal, hogy zöld. De milyen zöld? Első alkalommal hosszú perceket vett igénybe, míg kiválasztották a mohazöldet. Oké. Ekkor a lányom felmutatta, hogy tulajdonképpen neki csak egyfajta zöldje van, az pedig fűzöld. A következő delikvensnek is a zöld volt a kedvenc színe. Tami már nevetve kérdezte, hogy mohazöld? Bújócskázott is kicsit, ami a legideálisabb játék a munkahelyemen, annyi rejtekhely van a dobozok miatt, de gyorsan feladta, mivel nem volt, aki megkeresse, és így – lássuk be - nem sok értelme van ennek a játéknak.Néha elment valahová beszélgetni, vagy csak lépcsőzni, netán segíteni és alig akart hazajönni. Mostantól szabadságon vagyok, úgyhogy ebben az évben már csak akkor megyek be dolgozni, ha valami halaszthatatlan munka merül fel. Persze azért itthon dolgoznom kell, hogy ne legyen olyan jó nekem. Aláírtam a papírjaimat is: bérjegyzék, szabadság, stb., bár utóbbit majdnem nem, mert a főnököm pont úgy tartotta a számlatömböt, hogy a dolgozó neve fölött csak annyit láttam: Évi. Kérdem, ki az az Évi? Ekkor elvette az ujját és a takarásból előtűnt a folytatás: Évi szabadságolás. Ja akkor az én vagyok – mondtam és levettem a szőke parókámat.

Karácsonyváró

Taminak pénteken volt az utolsó óvodai napja ebben az esztendőben. Műsorral készültek, melyre meghívást kaptak a szülők, nagyszülők is. Aranyosak voltak, énekelgettek, verseltek, a lányok tündér-táncot lejtettek, ringatták a kis Jézust, aki megszületett Betlehemben. Anyukám igencsak vallásos, és Taminak is sokat beszélhet például Jézus keresztre feszítéséről, azt hiszem imádkozni is tanítja, pontosan nem tudom, mert nem akarom anyukámtól számon kérni, Tami pedig ritkán szólja el magát egy-egy velük töltött hétvége után. Én nem hiszek Istenben, szép és fantáziadús mesének tartom a Bibliát, mint az Ezeregyéjszaka meséit és inkább Einsteinnel értek egyet, aki azt mondta, hogy nem tud elképzelni egy olyan Istent, aki jutalmazza és bünteteti teremtményeit, akinek olyan akarata van, amilyent mi tapasztalunk magunkban. Nem tud és nem is akar elfogadni egy személyt, aki túlélte fizikai halálát, vagy hagyja, hogy a félelemtől, vagy abszurd egoizmustól gyenge lelkek ilyen gondolatokat dédelgessenek.Taminak meghagyom a választás lehetőségét, nem akarom befolyásolni. Mikor a halál-kérdés mindennapos téma volt nálunk, akkor is elmondtam, hogy a különböző vallások, miként viszonyulnak ehhez a kérdéshez, akár csak azt, hogy én miként látom.Az ünnepség alatt Tami folyamatosan anyukámnak integetett, és gyertyagyújtáskor, amikor egy felnőttnek a gyerek mögé kellett állni, én már tettem le a fényképezőgépet, indultam, de Tami visszaültetett, hogy ha nem bánom, akkor most a mami jöjjön. Persze jó képet vágtam, de még most is keserűség kínoz belülről, amiért nem engem választott. Fel sem merült benne, hogy az ünnepség után haza jöjjünk, természetesnek vette, hogy a szüleimhez viszem. Antival programunk volt estére, úgyhogy mi is így terveztük, mégis rosszul esett, hogy meg sem fordul a fejében. Ilyenkor nagyon rossz anyának érzem magam, a sok agyalás után hajlamos vagyok arra a következtetésre jutni, hogy engem már nem is szeret.
Házibuliba voltunk hivatalosak. Már elég későn értünk oda, de a hangulat még nem lohadt, sőt. Ott volt egy Tami korabeli kislány is, aki azonnal eszembe juttatta a lányomat, de aztán gyorsan elhessegetettem a magamra irányuló vádaskodásokat, mert biztos nem bírt volna ilyen sokáig fent maradni, mint Dóri, mivel nem aludt délután. A kellemes társaság és a bor is segített enyhíteni az önmarcangolást, már humorizálni is tudtam.Csak hajnali egykor indultunk hazafelé, és reggel 11 előtt nem dobott ki az ágy. Délben felhívott anyukám, hogy Taminak hiányzom, haza szeretne jönni. Repestem a boldogságtól. Gyorsan begyújtottam, kiteregettem és indultam is. Már a kapuban voltam, mikor megint csörgött a telefonom, ne menjek, mégsem akar hazajönni. Most tipródom ég és föld között, kínoznak a felemás gondolatok, nem vagyok képes józanul mérlegelni, a középút nem az erősségem, vagy fent vagyok a Himalája csúcsán, vagy odalent a tenger fenekén. Tudom ez csak addig tart, míg nem találkozunk, mert akkor megint érezni fogom, hogy mennyire szeret, hogy ugyanúgy érez irántam, mint én iránta, csak most fázom, ez az én bajom, kívül-belül reszketek. Már hosszabbodnak a nappalok, bár még nem érzékelem, de a remény mindig bennem van, hogy vége lesz ennek a kínzó hidegnek, és újra kisüt a Nap.

Karácsony

Közeledik a karácsony. Ha nem néznénk a naptárt, akkor is észre lehetne venni, akár az autóban ülünk, akár bevásárolunk. Bármilyen időpontban kelek is útra, bármilyen útvonalat is választva, valahol mindig kisebb-nagyobb dugóban vesztegetek el hosszú perceket. A nyugis bevásárlásoknak is vége, amikor kényelmesen végigsétáltunk a polcok között, hogy leemeljük a szükséges élelmiszert. Mindenütt ember, ember hátán, szó szerint, az sem érdekli őket, ha rátaposnak a másikra, csak az olcsó szaloncukorból még jusson. Nem bírom a tömeget, tömegiszonyom van. Az áruházban undorral forgatom a fejem és próbálok olyan helyet keresni, ahol nem emberre nézek, de akkor két centire kellene nyomnom az orrom a paradicsomszószba.
Nézem a játékpolcok kínálatát és szörnyülködöm. Hintón közlekedő pálcika Barbik, Hófehérke négy törpével (a többit külön kell megvenni), fejüket himbáló gizmó kinézetű nyuszik, és még sorolhatnám a csillagászati árakon kapható reklámfogásokat. Sajnos Tami is tisztában van a reklámokkal, hiába nem nézünk mi tévét, a nagyszülőknél sokszor be van kapcsolva. Már nem harcolok ellene, nincs semmi értelme.
Nem akarok álszent lenni és fennhangon hirdetni, hogy emberek! Mi van a szeretet ünnepével? Miért anyagiasodik el ennyire? Igenis jó ajándékot kapni, adni pedig még jobb. Nem eshetünk a karácsonyfa másik oldalára sem, hisz egy gyereknek nem mondhatom szenteste, hogy a Jézuska ma nem hozott semmit, azt szeretné, ha leülnénk barkóbázni. Csak azt felejtik el sokan, hogy egy tárgy nem helyettesíti a szeretetet, csak kiegészítheti azt. Az ajándéknak csak köretként kellene funkcionálnia a családi együttlét, meghitt beszélgetések, együtt játszott játékok főfogása mellett!
Imádom megajándékozni a lányomat! Annyira tud örülni a legkisebb meglepetésnek is, és legtöbbször azt érem el vele, hogy azonnal nekilát, hogy háláját kifejezze, és engem is meglepjen valamivel. Közben pedig olyan titokzatosan-büszkén tekint rám, hogy sírni tudnék a gyönyörűségtől. Azt hiszem sikerül majd olyan ajándékkal meglepni, aminek örülni fog, ügyesedik is tőle, és mindnyájan játszhatunk is vele. (Pedig most inkább a villanyszámlát kéne befizetnünk, különben tényleg karácsonyi hangulat lesz a házunkban: gyertyafénnyel, betlehemmel.)
Tami Mikulásra lovat kapott, erről már írtam. Hihetetlenül örült neki és másnap, miután megszáradt a sár-kaland után, büszkén vitte az óviba, mindenki nagy örömére. Délben, mikor mentem érte, Ricsi pajtása lengette a kezében a lovat és közölte, hogy Tami neki adta a hétvégére. Igen meglepődtem, hogy máris ráunt volna. Kérdem a lányom, hogy miként esett meg az eset? Arra gondoltam, hogy Ricsi kérte a lovat, netán valami más játékot beígérve helyette, de egyáltalán nem így történt. „Láttam az arcán, hogy nagyon szeretné hazavinni, annyira tetszett neki” – felelte a lány és én megint nagyon büszke anyuka voltam.
Tökpéntök alkalmából is írtam egy kisfiúról, aki nagyon gonosz tud lenni, a lányommal is, de a többi gyerekkel is. Már az óvónők is feladták a küzdelmet a megszelídítése terén, a szülők – gondolom – még korábban. Van olyan anyuka, aki csak azért kíséri el a gyerekét úszás-oktatásra, mert fél, hogy Bálint lenyomja a fiát a víz alá. Tami már kétszer is komoly összetűzésbe keveredett vele, ami egyik alkalommal testileg, másik alkalommal inkább lelkileg viselte meg, mégis egyre többször tapasztalom, mikor megyek érte, hogy áll Bálint mellett, és mint egy pszichológus dicséri: nagyon aranyos vagy, hogy segítesz megkeresni az újságot, ügyesen lapoztál stb. Ő még nem adta fel, amit a felnőttek már igen.
Azt hiszem, nekem is van mit tanulnom a gyermekemtől az önzetlen szeretet és megbocsátás terén és szerintem valami ilyesmiről szól a karácsony is.